PÉTER MÁSODIK LEVELÉNEK MAGYARÁZATA

Írta: Imre Ernõ lelkész

Bevezetés:

A levél szerzõje.

Ha csak azokat az adatokat vennõk figyelembe, amelyeket a 2Pt 1:1; 1:16–18; 3:1 és 3:15 tartalmaz, akkor Péter apostolt kellene e levél szerzõjének tekintenünk. A következõ meggondolások azonban tényszerûen bizonyítják, hogy Péter apostol tekintélyes neve alatt ismeretlen szerzõ alkotásával van dolgunk. a. Péter elsõ levelét a legrégebbi egyházi atyák is mind ismerték, tekintélyes írásnak tartották, másik levelérõl azonban említést sem tettek. A késõbbi egyházi atyák sem fogadták el azt, hogy ezt a levelet Péter apostol írta. A levél kanonizálására nagyon késõn került sor.

b. Ma már senki sem vitatja, hogy nem Júdás készített a 2Pt-bõl rövid kivonatot, hanem a 2Pt ismeretlen szerzõje alkotott Júdás levelének a szinte teljes felhasználásával. A helyenként szó szerinti egyezések (2Pt 1:2 – Júd 2; 2Pt 2:4 – Júd 6; 2Pt 2:12 – Júd 10; 2Pt 2:15–16 – Júd 11) mellett fõleg egy figyelemre méltó különbség bizonyítja ezt: Júdás levelében olyan ószövetségi könyvekbõl vett idézetek is vannak, amelyeket a Kr. u. 90-ben Jamniában rögzített zsidó ószövetségi kánonba már nem vettek fel, a 2Pt szerzõje a Júdás levelének ilyen idézeteit viszont gondosan mellõzte. Péter apostol 64-ben meghalt, sem Júdás levelét, sem a jamniai kánont nem ismerhette.

c. A 2Pt gondolatvilága és nyelvezete annyira elüt az 1Pt-étõl, hogy még fordítóra hivatkozva sem lehetne az állítani, hogy a két levelet ugyanaz a Péter írta. Péter apostoltól merõben idegenek az efféle jellegzetesen késõbbi, hellénista kifejezések: „theia dynamis”, „eysebeia” (1:3), „theia physis” (1:4). Az apostolok közt ismeretlen volt egymás ilyen emlegetése: mi szeretett atyánkfia” (3:15). d. Döntõ bizonyítékot tartalmaz Péter szerzõségével szemben a 2Pt 3:15–16. A szerzõ azt állítja, hogy Pál apostol levelei gyûjtemény formájában ismeretesek a gyülekezetekben és kánoni tekintélyük van. Ez pedig csakis a II. században volt lehetséges.

Mindezzel kapcsolatban le kell szögeznünk, hogy az álnevek használata az antik világban megengedett eljárás volt. A névtelen szerzõ sem anyagi, sem erkölcsi hasznot nem húzott abból, hogy az írásmûvet, amelynek megalkotására Isten Lelke indította, Péter apostol tekintélyes neve alatt juttatta el a gyülekezetekhez, csupán kedvezõbb fogadtatást biztosított a levélben foglaltaknak.

A levél célja.

A levél célja kettõs: megóvni a gyülekezeteket a nikolaita, gnosztikus tévtanítók rontásától és megerõsíteni õket abban a hitben, hogy Krisztus megismerésének egyedül biztos és hiteles forrása a prófétáknak és apostoloknak adott kijelentés, és hogy Krisztus bizonyosan visszajön.

A levél értéke.

A levél értéke egyfelõl abban van, hogy betekintést nyújt egy olyan keresztyén gyülekezet problémavilágába, amelyik az elsõ nemzedék közvetlen Krisztus-élményeitõl már messze élt, továbbá abban a tanításban, hogy Isten megtartja az ígéretét, de végtelenül türelmes.

A levél keletkezési ideje.

A levél keletkezési ideje a 90-ben tartott Jamniai rabbi gyûlés utáni idõszak, minden bizonnyal a Kr. u. II. század elsõ fele.

A levél tartalma..
1:1–2 Üdvözlés.
1:3–11 Az isteni természet részeseihez illõ élet.
1:12–21 Krisztus megismerésének egyedül hiteles forrása.
2:1–22 A hamis tanítás veszélyei.
3:1–13 Krisztus visszajövetelének a bizonyossága.
3:14–18 Befejezõ buzdítások.
Irodalom..
Lásd Jakab levele bevezetésénél..

2 Pét. I. RÉSZ

2 Pét. 1,1–2. „Üdvözlés.”

A theológia tisztaságát és a gyülekezetek egészséges kegyességét fenyegetõ veszéllyel szemben teljes erõvel fel kell lépni. Ezt teszi a szerzõ, amikor Jézus Krisztus nevével és Péter apostoli tekintélyével áll a gyülekezetek elé, amelyekben a pogány eredetû hívek a zsidóból lett keresztyénekkel egyenlõ hitet nyertek. Ez a hit abban egyenlõ, hogy ugyanazt az igazságot tartalmazza, amelyet Krisztus a törvény betöltésével megváltó halálával és dicsõséges feltámadásával szerzett s ugyanarra az üdvösségre tart meg (Mt 5:17; Jn 1:17; 14:6; 1Kor 1:30; Róm 10:4; Gal 3:13). A gyülekezetekre olyan idõk várnak; amikor fokozott mértékben lesz szükség arra a kegyelemre és békességre, amelynek a forrása Jézus Krisztus megismerése. Olyan forrás ez, amelybõl mindig lehet meríteni. Ez az egyetlen forrás, amelybõl kegyelem és békesség származik. A megismerésnek másik forrása és módja, amelyet a majd fellépõ tévtanítók kínálnak, nem kegyelmet és békességet, hanem veszedelmet hoz (2:1.9–10.17).

2 Pét. 1,3–11. „Az isteni természet részeseihez illõ élet.”

Az olvasók elsõ feladata megemlékezni azokról az áldásokról, amelyekkel Isten Jézus Krisztus megismerésében ajándékozta meg õket. Krisztus ereje meg szabadította õket a bûn uralma alól (1Pt 4:1), biztosította számukra az örökélet elnyerésének minden feltételét és lehetõvé tette, hogy e világban Istennek tetszõ életet éljenek. Saját erejükbõl minderre képtelenek lettek volna, Krisztus megismerése révén kapták ajándékképpen. Krisztus maga akarta, hogy az olvasók megismerjék õt és elnyerjék ezeket az áldásokat, amelyeket isteni erejével megszerzett: õ hívta el õket. Isten ajándékai között csodálatos ígéretek (4.) vannak: akik Krisztust megismerik, azok megszabadulnak a haláltól, a rothadandóság bilincseibõl (Róm 8:21), a test bûnös vágyainak az uralma alól (Róm 8:12), mert Krisztus örök isteni természetének lesznek a részesei (Róm 6:16–18). Akik isteni természet részesei lettek, azoknak be is kell bizonyítaniuk azt (5.). Az apostol 7 bizonyítékot sorol fel: Mindegyiknek a hit a gyökere, ez az elsõ bizonyíték. Hittel vették birtokba az ígéretet. A második az erény, areté (1:5; Fil 4:8; 1Pt 2:9), olyan lelkület, amelyik mindig kész minden jóra, de csak a jóra, továbbá erõs, egészséges és tiszta. Hitbõl van a második bizonyíték, az ismeret is: Isten akaratának a gyakorlati megértése, annak felismerése, hogy mit akar Isten itt, most. Az olvasók igyekezete nyomán jelenik még az isteni természet elnyerésének a harmadik bizonyítéka: mértékletesség, ami önmegtartóztatás. Minél inkább megérti valaki Isten ajándékainak az értékét és a Krisztussal való életközösség örömeit, annál szívesebben alkalmazkodik Isten akaratához és annál nagyobb elszántsággal tanúsít ellenállást a kisértésekkel szemben (Jak 1:12; 4:7), nem az ösztönöknek enged, hanem Krisztusnak. A negyedik bizonyíté

k az állhatatosság. Az olvasók nehéz helyzet elõtt állnak: tévtanítók csábítják majd õket hamis theologiával istentelen életre. Ha akkor erõsen megállnak a hitben és kitartanak a Krisztusban megismert igazság mellett, az isteni természetrõl tanúskodik bennük. Az állhatatosság olyan feladat, amelyet csak teljes igyekezettel lehet megoldani (1:5), ugyanakkor kegyelmi ajándék is amelyért könyörögni kell (1Kor 10:13). Az ötödik bizonyíték a kegyesség: igazi istenfélelmet jelent és abban valósul meg, hogy akik isteni természet részesei, azok Istenre néznek, õrá figyelnek és akaratának mindenben engedelmeskednek. A hatodik és hetedik bizonyíték a gyülekezet többi tagjai és általában minden ember iránt gyakorolt szeretet. E nélkül a kegyesség csonka, érvénytelen (Jn 13:35; 1Thessz 3:12; 1Pt 1:22; 1Jn 2:9). Istenfélelem és emberiesség, istentisztelet és emberszeretet elválaszthatatlanul egyek. Aki Krisztust megismerte, annak a hite nem tétlen; ellenkezõleg teljes igyekezettel azon van, hogy a hite minél több gyümölcsöt teremjen (Jn 15:2–8). Akiben viszont nincs meg ez az igyekezet s nem mutatkozik a felsorolt 7 erény, az hiába jutott el Krisztus megismerésére. Kegyes keresztyének is megrekedhetnek a hitben, elveszíthetik hitbeli látásukat s elfelejtkezhetnek mindarról, amit Krisztus révén ajándékba kaptak (1:3–5). Ez a vakság és elfelejtkezés akkor következik be, amikor nem törekszenek arra, hogy hitük a szeretet sok gyümölcsét teremje. A kiválasztását és elhívását mindenkinek meg kell erõsítenie. A kiválasztás és elhívás önmagában érvényes, de mindaddig, amíg a 7 erény gyakorlása révén bizonyossá nem válik, addig el van rejtve. A gyülekezet tagjai, amikor kiválasztásukat és elhívásukat megerõsítik, tulajdonképpen nem a kiválasztást és elhívást teszik érvényessé, hanem önmagukat erõsítik meg abban a hitben, hogy Isten választottai és elhívottjai. Ha ezt igyekeznek megtenni, annak két gyakorlati haszna lesz rájuk nézve: a. megmaradnak és megerõsödnek a hitben, nem fognak bukdácsolni, ingadozni; b. a célt el fogják érni: Jézus Krisztus országába bejutnak. A kiválasztás és elhívás bizonyosságából táplálkozó erõ végigviszi õket a nehéz úton és átsegíti a legnagyobb kísértéseken is. A bejutás természetesen nem az igyekezet jutalma, hanem ajándék, amelyet Krisztus szerzett meg. Az igyekezet haszna: gyümölcsei a hit erejét fokozzák.

2 Pét. 1,12–21. „Krisztus megismerésének egyedül hiteles forrása.”

Akik mindent tudnak, azok is rászorulnak az állandó emlékeztetésre. Az olvasók ismerik az evangélium igazságát, egészséges hitük van, mégis jó, ha újra átgondolják mindazt, amit Krisztussal kapcsolatban a próféták és apostolok tanításaiból tanulták. Az igehirdetõ feladata emlékeztetni a gyülekezetet a Krisztus felöl kapott kijelentésre, a felülrõl kapott ajándékokra (1:3–4) és a feladatokra, amikre nézve azokat kapták. A jó igehirdetés nyomán a gyülekezet erõsen áll és tisztán látja tennivalóit. A gyülekezet emlékeztetése állandó igehirdetõi és pásztori feladat, mert a meglankadás, elalvás olyan kisértés, amelynek a legkülönbek is áldozatul eshetnek (Mt 26:40.43.46). A gyülekezet tétlensége halálhoz hasonló állapot, amelytõl fel kell támadnia. Az igehirdetés Isten ébresztõ eszköze. Az apostol, amíg él, erre fordítja minden erejét. Aki megismerte a feltámadott, megdicsõült Urat, azt nem csüggeszti el a közeli halál gondolata, sõt halogatás nélküli, állandó szolgálatra serkenti. Az apostol tisztában volt azzal, hogy egészségi állapotától függetlenül, bármikor meghalhat. A meghalás azonban számára nem megsemmisülés, hanem a porsátorból mennyei épületbe való átköltözés (2Kor 5:1; Jn 14:2–3). Isten szolgálatában mindig azokra kell gondolni, akikre nézve Isten a szolgálatot adta. Isten emberét ne az foglalkoztassa, hogy mi lesz õ vele, hanem az, hogy mi van a rábízottakkal. Még a halálra is ennek a kérdésnek a jegyében kell gondolnia: mi lesz a rábízottakkal, amikor õ már nem szolgálhat nekik? Az apostol arra igyekszik, hogy az utána következõ nemzedékeknek is hasznuk legyen az õ munkájából. Nem tudni pontosan, hogy a saját leveleinek a késõbbi hasznára gondolt-e, vagy Márk evangéliumának a megírását ígérte. Az apostoli bizonyságtétel lényeges része Krisztus hatalmának és dicsõséges visszajövetelének a hirdetése. Ennek két tartó pillére az apostol által személyesen szerzett történeti tapasztalat és a próféták egybehangzó jövendölése. A gúnyolódó tévtanítók meséinek semmi közük sincs az igazsághoz, de nem is változtatnak azon az igazságon, hogy Krisztus hatalommal és dicsõséggel visszajön a földre. Péter, két apostoltársával együtt, személyesen gyõzõdött meg arról, hogy Krisztus hatalmas és dicsõséges Isten (Mt 17:1–8). Nem kétséges, hogy a visszajövetelekor éppenúgy ragyog majd isteni dicsõsége, mint a hegyen, és amit akkor csak hárman láttak, azt minden szem látni fogja (Jel 1:7). Mint szem- és fültanú egyaránt bizonyítja az apostol Jézus Krisztus dicsõséges voltát, Isten ugyanis szólt a hegyen: amit mondott, hallható, érthetõ beszéd volt. Isten igéje, annak üzenete mindig érthetõ. Az elhangzott kinyilatkoztatásban az lett kétségtelenné, hogy Jézus Krisztus Isten Fia. A hegyen tehát nem egyszeri kivételes megdicsõülés történt, hanem Krisztus örök isteni dicsõségének a kihirdetése. A szóbeli bizonyságtétel, azzal együtt, amit láttak, tökéletesen meggyõzte Pétert arról, hogy Krisztus a maga idejében eljön majd dicsõségében az ég felhõin, hogy maga elé gyûjtse a népeket (Mt 25:37).

A gyülekezet Isten kijelentését úgy fogadja el hitelesnek, ahogy azt a próféták és az apostolok egybehangzóan tanítják. Péter apostol harmadmagával szerzett személyes tapasztalata (Mt 17:1–8) csak megerõsíti azt, hogy a próféták minden jövendölése Jézus Krisztus felöl igaz beszéd. A prófétai beszédre úgy kell tehát figyelni, mint a sötétben égõ lámpára, mert világos, érthetõ, biztos eligazítást közöl. Aki majd tisztán akar látni az igazi és hamis tanítás küzdelmében, annak erre a megbízható kijelentésre kell figyelnie. Világosság csak abból a tanításból árad amelyet az apostolok a próféták nyomán hirdetnek. Egyszer majd eljön a nap, amikor nem lesz többé szükség az ige világosságára, prófétai, apostoli tanításra, mert Krisztus, a hajnalcsillag mindenki szívében felragyog (Ez 37:27; 48:35).
Az igét nem az igehirdetõ magyarázza, hanem a Szentlélek Isten. Egyedül Õ érti az igét, mert eredetileg Õ gondolta el, mielõtt kijelentette, kiválasztott emberekkel elmondatta vagy leíratta. Az ige a Szentlélektõl van: nem a próféták akartak szólni vagy írni, hanem a Szentlélek indította õket cselekvésre. Engedelmesen szóltak és írtak, úgy, hogy a saját szívük gondolatából semmit sem tettek hozzá, de el sem vettek belõle. A tévtanítók ugyanakkor maguk magyarázzák az igét, mert azt tartják, hogy emberi tudással, erõfeszítéssel, megoldható feladat. Az igehirdetés a Szentlélek megvilágosító munkája, vezetése nélkül képtelen vállalkozás, ami szükségszerûen tévelygéshez vezet (1Kor 2:10–14).

2 Pét. II. RÉSZ

2 Pét. 2,1–22. „A hamis tanítás veszélyei.”

Az egyházra a gyülekezetekben ható rossz theologia jelent veszedelmet Ahogy az Ószövetségben akadtak próféták, akik nem a Szentlélek vezetése alatt álltak, gyakran akadnak olyan tanítók, igehirdetõk, akik eltérnek az egyház közösségének adott hittõl (1:1; Júd 3). Az olvasók gyülekezeteiben olyan tévtanítók lépnek majd fel, akik azt tanítják, hogy Krisztus meghalt a bûnösökért, megváltotta õket, azért szabadok: bármit cselekedhetnek, nem számít bûnnek, ne tagadjanak hát meg maguktól semmiféle testi gyönyörûséget! Az ilyen theologia istentelen élethez vezet, végül pedig kárhozatba visz.
Minden theologiai tévelygés veszedelmes mert követõkre talál. A láthatáron megjelent tévtanítók különösen sok követõre találnak, mert az érzéki élvezetek korlátlan szabadságát kínálják majd. Azt hirdetik, hogy amit a test csinál, a léleknek nem árt (Júd 8). Tévelygésük a gyülekezeteken kívül is ront: a kívülállók a gyülekezet tévelygõ tagjainak bûneit látva, általánosítanak és Krisztust fogják gyalázni, mintha Õ tanítaná és engedné a kicsapongó életmódot. Krisztus igazi szolgái a gyülekezet hasznát keresik, a tévtanítókat viszont a kapzsiság hajtja. A gyülekezet csak arra kell nekik, hogy õk maguk jól éljenek. Kiszámítják, mivel lehet hatni a hallgatókra és aszerint beszélgetnek nekik nem törõdve azzal, hogy abban mennyi igazság és mennyi kitalálás van. Becsapják a jóhiszemû hívõket, mint a hamis próféták, akik mázzal mázoltak, varrtak kötést minden csuklóra, csakhogy lelkeket vadásszanak el Isten népétõl és megszentségtelenítették Istent néhány marék árpáért (Ez 13:10.18–19). Aki nem szolgálni, hanem nyerészkedni akar, annak ítélete készen van. Isten ítélete igazságos és ellenállhatatlan, azért elkerülhetetlen. A tévtanítók tehetetlenül állnak majd Isten ítéletével szemben. Ha az emberfeletti erõvel és hatalommal rendelkezõ égi lények sem állhattak ellene Isten ítéletének, mennyivel kevésbé tehetik meg azt majd a tévtanítók, akik közönséges földi halandók! A bukott angyalok büntetése már meg is kezdõdött: sötét tömlöcben megkötözve várják az ítélet napját. Sorsuk fogság, sötétség, fájdalom, vagyis ellentéte a szabadságnak, világosságnak és boldogságnak, amelyeket Isten ad azoknak, akik isteni természet részeseiként teljes igyekezettel szolgálnak neki (1:3–5).
Isten ítéletének ellenállhatatlan voltát a régi világ elpusztulása is bizonyítja. Volt hatalma rá, hogy elõre kihirdetett ítéletét végrehajtsa, pedig az egész akkori világgal állt szemben: az istenteleneket, akik hallották, de hiábavalóvá tették az õ szavát, elveszítette. Nagy hatalmát bizonyítja az, hogy az általános pusztulásban meg tudta menteni Noét és családját. Aki szóban és cselekedetben az igazság hirdetõje mint Noé, az biztosan számíthat Isten megtartó kegyelmére a legnagyobb veszedelemben is. A tévtanítók azonban menthetetlenül elvesznek, mert jóllehet megvan bennük Isten ismerete, de nincs meg a kellõ tisztelete: olyanok mint Noé kortársai, istentelenek. Krisztust vallják, ugyan szájjal, de életükkel megtagadják. Kicsapongó életet élnek és a gyülekezetet is hasonló életmódra bátorítják, helytelen ítéletet alkotnak, Szentlélek nélkül magyarázzák az írásokat s ezzel a gyülekezetre mérhetetlen veszedelmet hoznak. Isten különbséget tesz az ítéletben. Egyrészt az özönvíz, másrészt Sodoma és Gomora ítélete is ezt bizonyítja: az istentelenek mind elvesztek, de a kegyesek megtartattak. Az ítéletben Istennek nemcsak a haragja, hanem a kegyelme is érvényre jut. A kegyelmét azok tapasztalják meg, akik ismerik, szolgálják és az õ igazsága mellett még a megpróbáltatások, kísértések idejében is megmaradnak. Noé és Lót példája igazolja ezt. Lót nemcsak megvetette az istentelenek bûneit, hanem fájt is neki mindaz, amit azok elkövettek. Gyötrõdött amiatt, hogy körülötte az egész város belemerült a bûnbe. Õ maga azonban tisztán megõrizte magát. Együtt élt a város lakosaival, megmaradt a pogány környezetben, de nem vett részt a tisztátalanságban. Minél többet látott belõle, annál inkább vágyott tiszta és szent élet után. Nem a bûnösöket, hanem a bûneiket tagadta meg.

Ebben a versben (9.) summázza az apostol azt, amit a felsorolt három bibliai példából le kell vonni: Istennek lesz hatalma arra, hogy a legsúlyosabb kísértések között is megtartsa az igazakat, akik hitbeli engedelmességben élnek, s arra is lesz hatalma, hogy az istenteleneknek megfizessen. Az olvasók elõre merítsenek erõt ebbõl: Istennek külön gondja lesz rájuk nemcsak az ítélet napján, hanem addig is, életük minden napján, a kisértések idején (1Kor 10:13). Erre nagy szükségûk lesz, mert a tévtanítók mindent elkövetnek majd, hogy magukkal rántsák õket a kárhozatba. Istennek nemcsak az igazakra, hanem a gonoszokra is külön gondja lesz: õrzi õket az ítélet napjára büntetés végett (2:3). Isten különös irgalma nyilvánul meg abban, hogy a gonoszok bûneit nem azzal torolja meg, hanem csak életük végén, az ítélet napján. Ha meg nem térnek, nem kerülik el az ítéletet. A tévelygéssel idejében szembe kell nézni és idejében le kell leplezni. Az apostol néven nevezi a tévtanítók tévedéseit, bûneit, részben azért, mert azok rendkívül súlyosak, részben azért, mert az idejében való leleplezés lehetõvé teszi azt, hogy a gyülekezet elõre is jól felkészülhessen a tévtanok kivédésére. Bûneik közt szerepel a természetellenes, tisztátalan nemi ösztönök kielégítése úgy, ahogy azt Sodoma és Gomora férfi lakosai gyakorolták (Gen 19; Júd 7), azonkívül minden tekintély megvetése: Istent, az angyalokat, Jézus Krisztust, mint élõ Urat, egyaránt semmibe veszik, de nem fogadják el az apostolok és más egyházi elöljárók tekintélyét sem. A gnosztikus pneumatikusok kevélységével lenéznek mindenkit, aki a megismerésnek bibliai, szerintük alacsony fokán állnak (Júd 8).

Isten hatalmát csak azok merik gyalázni, akik valójába nem ismerik. A hatalmas angyalok sem merik megtenni azt, amire a tévtanítók vetemednek majd: nemhogy Isten ellen, de még a bukott angyalok ellen sem mondanak ítéletet. Mihály fõangyal még az ördögöt sem szidalmazta (Júd 9). A tévtanítók, bármit mondjanak is, nem ismerik Isten és az égi hatalmak erejét. Az oktalan állatokhoz hasonlítanak: nincs érzékük a mennyei világ iránt s egyáltalán nem számolnak az ott élõ hatalmakkal. Nem is valók egyébre, mint, hogy elpusztuljanak. Magatartásuk és végsõ sorsuk egyaránt azokéhoz hasonló: teljes pusztulás vár rájuk. A rossz theologia nyomán megromlik a gyülekezet jó erkölcsi élete. A tévtanítók nemcsak rosszul teológizálnak és prédikálnak, hanem romlott életet is élnek, amivel mások életét is megrontják. Az érzéki élvezetek szabadságát hirdetik és élik: kevés nekik az éjszaka, még a nappalt is arra fordítják. Az anyagi haszon is bûnös életmódjuk biztosítására kell nekik. Amit tesznek, szégyen mindazokra, akik követik õket, de szégyen az egész gyülekezetre is. Egyében sem jár az eszük, mint a kéjelgésen. Különösen nagy veszélyt jelentenek a gyülekezet hitben erõtelen tagjaira: azok aggályait eloszlatják, gátlásaikat feloldják. Gyakorlottak a bûn megkívántatásában és abban, hogyan kell rávenni a bûnre a vonakodókat. Isten átka árad belõlük. Próféta is cselekedhet esztelenül, ha elragadja a pénz szeretete. A vétekért azonban megfizet. A tévtanítók Bálámhoz hasonlítanak abban, hogy telhetetlen anyagiasságukban mindenre készek, még csalásra is és akárcsak Bálámnak, nekik sem számit az, hogy Istennek más az akarata, véleménye azzal kapcsolatban, amit cselekszenek. De, amint Bálámot megszégyenítette az Úr, amikor az engedetlenné vált, s megmutatta az esztelen prófétáknak, hogy egy igavonó jószág is alkalmasabb eszköz lehet Isten kezében, mint az igaz utat elhagyó próféta, ugyanúgy meg fogja majd szégyeníteni a tévtanítókat is. Aki nem a teljes Szentírásból meríti egyházi tanításait, az semmit sem ad. Aki Krisztustól, az élet és az igazság. forrásától elszakad, semmit sem cselekedhet (Jn 15:5). Mivel a tévtanítók a saját szívükbõl és gondolataikból merítenek, tanításuk kiábrándítóan üres és semmit sem használ. Mint tanítók, mindenkit elhitetnek, megcsalnak, akárcsak azok a felhõk amelyek esõt ígérnek, de csak köd van bennük, amit a szél szétfúj. A végük: kárhozat.

A legveszedelmesebb tévelygés Krisztus nevében szabaddá tenni a bûnt. A tévtanítók, ahol már fel léptek, azt tanítják, hogy Krisztus a benne hívõket örökre megszabadította a bûnök következményeitõl azzal, hogy meghalt helyettük, a bûnök ítéletét elszenvedte. Több ítélet tehát nem lesz. Akik hisznek, azok szabadok, azt tehetnek, amit akarnak. Miközben a tévelygõk magukat ilyen értelemben szabadnak vallják, valójában tehetetlen rabszolgái a bûnnek. Hasonló tanítást a gyülekezet tagjai senkinek sem hinnének el, de miután a tévtanítók Krisztus nevében beszélnek, keresztyén tanítóknak számítanak, sokakat elcsábítanak. Különösen az ingadozókkal hitetik el, hogy a nikolaiták bûne, a bálványáldozati lakomákon és az azt követõ orgiákon való részvétel keresztyéneknek is szabad (Jel 2:6; 14:15). Aki igazán eljutott Jézus Krisztus megismerésére és utána ismét visszatér a megtérés elõtti bûnös életébe, a lelkileg halott állapotba, (Ef 2:1; 5:14), az még egyszer nem születhetik újjá, sõt még sokkal rosszabb állapotba jut, mint amibõl megtért (Mt 12:45; Zsid 6:4–6; 10:26; Mt 11:20–24). A bûn az elesetteken még gonoszabbul uralkodik. Újabb megváltásban nem reménykedhetnek. Péter nem ok nélkül írja azt, hogy a tévtanítóknak és az általuk félrevezetett tévelygõknek jobb lett volna Krisztust meg sem ismerni, mert, ha még mindig pogányok volnának, akkor reménykedhetnének a megváltás áldásaiban és megszabadulhatnának. De miután az igazság útját elhagyták, Istennek a szent életre adott parancsát megtagadták, reménytelen állapotba kerültek: nem úgy, hogy hiába reménykednének, hanem úgy, hogy nem lesz bennük többé reménység, nem is akarnak többé megújulni. Ahogy az oktalan állat jól érzi magát abban az állapotban, amiben van és nem akar más lenni, mint ami és amilyen, úgy lesznek az elesettek is. A megfürdött disznó sárban hempergése a megtérés ördögi változata: az egyszer már megkeresztelkedett és a keresztség vízében megmosott ember visszatér régi, megmosatlan állapotába, régi élete bûneinek a szennyébe és megmarad abban (Péld 26:11). Attól kezdve érzéketlen marad mindenféle lelki ráhatással szemben.

2 Pét. III. RÉSZ

2 Pét. 3,1–13. „Krisztus visszajövetelének a bizonyossága.”

A tanbeli kisértések idején tiszta gondolkozásra van szükség. Az apostol az emlékeztetés eszközével igyekszik felébreszteni, felfrissíteni a gyülekezetben a minden megtévesztéstõl, kitalálásoktól meséktõl megtisztított gondolkozást. Külön figyelmet érdemel az, hogy Péter mennyire más lelkülettel közeledik a gyülekezetekhez, mint a tévtanítók: a segítõ szeretet már a második levelet íratja vele. Nem a maga hasznát keresi, mint a tévtanítók, hanem mindazokét, akikért szeretetbõl felelõsséget érez. A tiszta gondolkozás a teljes Szentírásból merít. Azért emlékezteti Péter a gyülekezetet azokra, amiket a próféták jövendöltek és az apostolok hirdettek Jézus Krisztusról, mint Úrról és Megtartóról. A teljes evangéliumra kell emlékezni szüntelenül, ami egyfelõl a váltságot tartalmazza, másfelõl szent életre tanít. „A ti apostolaitok” kifejezés azokat jelenti, akiknek a révén az olvasókhoz is eljutott az evangélium. Amiket tõlük tanultak, azokra kell mindig emlékezniük. Aki visszaemlékezik mindarra, amit a próféták és az apostolok hirdettek, az nem lepõdik meg, ha gúnyolódók lépnek fel a gyülekezetben (Mt 24:11–12; Lk 17:26; 2Thessz 2:3; 1Tim 4:1; 2Tim 3:1–9). A gúnyolódókat nemcsak a csúfolkodás jellemzi, hanem az is, hogy nem az igének, az evangélium szent életre kötelezõ törvényének engednek, hanem a test érzéki kívánságainak (1:4; 2:10). Nem a Szentlélek és az ige uralma alatt állnak, azért amit hirdetnek és tesznek, kizárólag rontásra alkalmas.

A gúnyolódás célpontja éppen az, amire minden keresztyén hitének a legerõsebben kell támaszkodnia: Krisztus visszajövetele. Gúnyolódásukat két tényre alapozzák: a. az elsõ keresztyén nemzedék óta hányan meghaltak már anélkül, hogy a paruzia bekövetkezett volna; b. a természet rendes menetében nincs változás a világ teremtése óta. Levonják a következtetést: Krisztus sohasem jön vissza, ígérete hazugság volt vagy a keresztyének félreértették. Jellemzõ rájuk, hogy nem sajnálják ennek az ígéretnek vélt meghiúsulását, sõt örülnek, mert így, szerintük, nem lesz ítélet sem. A kijelentett ige igazságán azonban sem a gúnyolódás, sem az nem változtat, ha egy keresztyén nemzedék téved egy isteni ígéret beteljesedése idõpontjának a megítélésében. Minden tévtanítás tele van szándékos ferdítésekkel. Ha az eretnek tanítók tiszta meggyõzõdésbõl beszélnének, az a tévedések ellenére is más megítélés alá esnék. Az apostol azonban azzal vádolja õket, joggal, hogy szándékosan elfelejtkeznek bizonyos dolgokról. Magyarán: tudatosan hazudnak. Három tényrõl „felejtkeznek el”: a. Arról, hogy a természet rendje nem magától van, hanem Isten szavára jött létre és, ha fennáll, kizárólag Isten szavára áll fen (Gen 1:6; ApCsel 17:25; Róm 11:26; Zsid 11:3; Jel 4:11). b. Arról is tudatosan hallgatnak, hogy a természet rendjében történt már olyan változás, amilyent Krisztus visszajövetele okoz majd: az özönvíz alkalmával. Ugyanaz az isteni ige, ami a vízbõl létrehozta, ugyanaz az ige borította el a földet vízzel. c. Arról is hallgatnak, hogy Jézus Krisztus visszajövetelekor tûz, pusztítja el a föld felszínén levõ alkotásokat (Mt 3:10; 13:40; Jel 18:8).

Most Isten szava kíméli az eget és a földet. A tûz nyomában azonban új ég és új föld lesz a mostani helyén (3:13; Ézs 51:16; 65:17; 66:15; Jel 21:1–2). Jézus Krisztus megjelenésének a napja a gúnyolódóknak cáfolatot és örök büntetést hoz a hozzájuk hasonló istentelenekkel együtt (2:13). Isten idõszámítása más, mint az embereké. A tévtanítók talán nem is tudják, mindenesetre figyelmen kívül hagyják, az olvasók azonban ne felejtkezzenek el errõl. Akik ugyanis ezt figyelmen kívül hagyják, azok valójában Istent vádolják hamis ígérettel. Krisztus visszajövetelének az idõpontját sem az elsõ keresztyének, sem az utánuk következõ nemzedékek nem állapíthatták meg, mert azt egyedül az Atya tudja (Mt 24:36). Hogy a „közel” (Jak 5:8), „hamar” (Jel 22:20) idõben mennyit jelent, még megközelítõleg sem lehet kiszámítani. Ha ugyanis kiszámítható volna, akkor senkit sem érne váratlanul az a nap (Mt 25:13; Lk 21:35; 1Thessz 5:2) Isten nem az emberek idõmértékével mér (Zsolt 90:4; Ézs 55:9). Krisztus visszajövetelének a tényét és idõpontját Isten végtelen irgalmasságának a fényében kell számon tartani és várni. Az a nap nem azért nem jött el, mert Isten késedelmes, vagy meggondolta magát, hanem azért, mert irgalmas, tehát türelmes is: idõt ad mindenkinek a megtérésre (Róm 2:4; 1Tim 2:4). Azt akarja, hogy a bûnösök megtérjenek és örökéletet nyerjenek. A paruzia elmaradása nem árnyékot, sõt inkább dicsõséges fényt vet Istenre; aki irgalmas a választottakhoz s értük a világhoz is. Az Úr napjára mindig készen kell állni, mert váratlanul jön el. Az apostol nem ítélet napjának, hanem az Úr napjának nevezi ezt a napot, mert nem az ítélettartás ténye, hanem Krisztus Úr volta áll majd a középpontba. Ami most látható a földön, az tûzben megsemmisül: nem a föld, az anyag semmisül meg, csak a rajta levõ emberi dolgok (1Kor 3:13). Az ítélet tehát a föld felszínén levõ dolgokat érinti, továbbá az égen látható csillagokat. Az égitestek némelyike szétrobban s annak következtében forróság támad a földön, amiben minden emberi alkotás megolvad.

Alapvetõen téves az a feltevés, hogy az Úr napjának a tüze a földön keletkezik s valamiképpen az ember okozza majd a „világ végét”. Az Úr napját nem az emberek hozzák létre tudományos tévedésbõl vagy gonosztettel. A veszendõ, elmúló földi értékeknél sokkal inkább kell törõdni az Istentõl kapott küldetés betöltésével. Mindennél fontosabb, hogy a hátralevõ rövid idõt Istennek tetszõ, szent, kegyes életben töltse el a gyülekezet (Jn 6:27; 2Kor 5:10; Jel 14:13). Minden erõvel cselekedni kell Isten akaratát, küzdeni a bûn és halál erõi ellen s Krisztussal szolgálni az egész világ javára, üdvösségére. Az a helyes theológia, amelynek a nyomában ilyen cselekedetekben gyümölcsözõ szent élet támad. Erre mondja Isten igéje azt, hogy „kell”. Nem az idõpont vizsgálata, nem a félelem és félelemkeltés, hanem a jó theológia és a keresztyén gyülekezeték jó élete „kell. A gyülekezet erre fordítsa minden erejét és igyekezetét.

Aki a helyes, tanítás nyomában tudja, hogy az Úr napja nem a világ végét, hanem az Úr dicsõségét és az õ igazságos ítéletét hozza el a földre, az nem félelemmel gondol rá, hanem sóvárogva várja azt a napot. Siettetni semmivel sem lehet, kívánni azonban szabad, hogy mielõbb bekövetkezzék. Addig is állandóan tekintetbe kell venni, azt, hogy az idõ telik és minden nappal közelebb van a paruzia napja s nem fenyegetõ beszédekkel, hanem a sóvárgó várakozásból táplálkozó buzgó kegyesség cselekedeteivel kell bizonyságot tenni arról a napról. A sóvárgó várakozást az a reménység táplálja, hogy az Úr napja teljes megújulást hoz a világba. Nem a kozmosz válik semmivé, hanem a megromlott, a régi világ helyén új ég és új föld lesz s abban nem lesz többé bûn, csak igazság. Mindenki tökéletesen meg fog felelni isteni rendeltetésének.

2 Pét. 3,14–18. „Befejezõ buzdítások.”

Aki Krisztus visszajövetelét várja, annak hibátlan keresztyén magatartást kell tanúsítania mindenkivel szemben. Az olvasóknak békességben kell élniük egymással. Arra azonban minden erõvel törekedniük kell, mert a békesség a teljes igyekezet gyümölcse (Mt 5:9; Zsid 12:14). Ne veszítsék el a türelmüket. Gondoljanak arra, hogy Isten azokat is üdvözíteni akarja, akik még nem tértek, vagy nem születtek meg. Hivatkozik az apostol Pál leveleire (Róm 2:4; 3:24–25; 9:22–23). Figyelmeztet arra, hogy a tévtanítók meghamisítják Pál leveleinek bizonyos részeit (Róm 5:20; 8:1; 1Kor 2:15; Róm 6:15; Gal 3–4). A helytelen igeértelmezés bûnbe és kárhozatba visz, a jó viszont hasznos kegyességre, hibátlan magatartásra nevel. A gyülekezet nagy kiváltsága, hogy mindezt elõre tudhatja. Elõre tudhatják, hogy tévtanítók jönnek majd, miket tanítanak s mi lesz azoknak a sorsa, akik rájuk hallgatnak. Elõre tudhatják, hogy Jézus Krisztus visszajön s mit kell addig tenniük. Álljanak meg tehát Krisztus igazságában, õrizkedjenek attól, hogy a tévtanítók letérítsék õket a Szentírás biztos alapjairól. Maradjanak meg a hitben, növekedjenek kegyelemben, Krisztus még mélyebb megismerésében. Úgy éljenek, hogy életük cselekedeteibõl Jézus Krisztusnak most és mindenkor dicsõsége legyen.