A TITUSHOZ ÍRT LEVÉL MAGYARÁZATA

Írta: Dr. Kocsis Elemér professzor

Tit. I. RÉSZ

Tit. 1,1–4. Pál üdvözli Titust.

Pál Isten szolgájának és Jézus Krisztus apostolának nevezi magát. Ezzel utal szolgálatának hitelességére és méltóságára, egyben azonban alázatára is. A bevezetésben megnevezi küldetésének kettõs feladatát: 1. A gyülekezetek hitének erõsítését. 2. Az evangélium megismertetését a világgal. Az eusebeia szó itt a keresztyén hit és életfolytatás foglalata, (vö. 1Tim 3:16; 6:3). A gyülekezet megtartása a hitben és az egyház küldetésének elvégzése a világban egyaránt az „örök élet reménysége” alapján történhet. Ez, Isten eschatológiai ígéreteinek beteljesedését jelenti, Isten királyi uralmának gyõzelmét, bûn, halál és minden emberi nyomorúság felett. Csakis ennek a „reménység theológiájának” a bizonyosságában van értelme az egyház életének és szolgálatának. Isten az emberi nem megváltását „örök idõk elõtt” megígérte, és mivel Õ „nem hazudik”, Krisztusban beteljesítette. ígéretének beteljesítését és kinyilatkoztatását az apostoli kerygma által tette nyilvánvalóvá a világnak (vö. 2Tim 1:9–10). Más apostolok is hirdették a Krisztusról szóló üzenetet, de „a megváltó Isten akaratából” Pálra bízatott a legnagyobb feladat, az, hogy a pogány népeknek hirdesse az evangéliumot. Ez a pogányokra alkalmazott, pogányokhoz szóló evangélium az, amit Pál az „én evangéliumom”-nak nevez.

Titus megszólítása éppen olyan bizalmas, mint a Timotheusé (1Tim 1:2; 2Tim 1:1): „Titusnak, igazi gyermekemnek, a közös hit szerint!”. A beköszöntõ üdvözlet a szokásos páli formulával végzõdik, amelyben kegyelmet és békességet kíván és kér a levél címzettjére, ill. címzettjeire az Atya Istentõl és Jézus Krisztustól, a mi Megváltónktól. Ez az evangélium tartalma és általa Isten legnagyobb ajándéka a földi életben. Tit. 1,5–9. Titus megbízatása Kréta szigetén: gyülekezeti vezetõk rendelése.

Pál kevés ideig tartózkodhatott Kréta szigetén, ezért Titust teljhatalmú megbízottjaként otthagyta, hogy az általa elkezdett szervezés munkáját fejezze be és rendelkezzék gyülekezeti vezetõk szolgálatba állításáról. A Titushoz írt levél csak presbiterekrõl és püspökökrõl beszél, a diakónusi tisztet nem említi. Ha az itt vázolt helyzetet a Timotheushoz írt levélben leírt gyülekezeti viszonyokkal összehasonlítjuk, nyilvánvaló lesz, hogy Krétán még kezdetlegesebb helyzettel állunk szemben, ezért nincs szó a diakónusokról. Az elsõ lépés a presbiterek testületének a megszervezése (5. v.), ezekbõl választja ki aztán Titus a legalkalmasabbakat püspököknek. A presbiterré és püspökké választás személyi feltételei ugyanazok, mint a Timotheushoz írt levelekben (vö. 1Tim 5:17–25; 1Tim 3:1–7). Mindkettõnek személyében és családjában feddhetetlennek és példaadó életûnek kell lennie. A püspökké, a gyülekezet vezetõjévé választás legfõbb személyi követelménye mégis az, hogy ismerje a hiteles evangéliumi hagyományt, ragaszkodjék hozzá, képes legyen azt hirdetni, tanítani és a tévtanítók ellen megvédeni (9. v.). Ezek a követelmények a lelkipásztor személyére és feladatára nézve maradandó érvényûek és ma is kötelezõ erejûek.

Tit. 1,10–16. A tévtanítók ellen Titusnak határozottan fel kell lépnie.

A fiatal krétai gyülekezetekre különösen nagy veszélyt jelentenek a tévtanítók, akik mindenütt megjelentek az igaz tanítás nyomában. Ugyanazok a tulajdonságok jellemzõek rájuk, mint a Tim levelekben már megismert tévtanítókra (vö. 1Tim 1:3–11; 4:1–11; 6:3–10). Fõ jellemvonásuk az izgágaság, fegyelmezetlenség és haszonlesés. Ezek a tulajdonságok párosulnak a krétaiak nemzeti rossz tulajdonságaival: „A krétaiak mindig hazugok, gonosz vadállatok, lusta falók”. Ezt a közmondást, amelyet Epimenides (Kr. e. 6. sz.) krétai költõ fogalmazott meg hexameterben, Pál nem gúnyból, hanem azért idézi, hogy Titus kormányzói és lelkigondozói munkáját segítse. Az egyház és a gyülekezetek vezetõinek igen mélyen meg kell ismerniük a rábízottak jó és rossz tulajdonságait, hogy helyesen tudják alkalmazni az evangélium vigasztaló és fegyelmezõ erejét. A tévtanítók hamis tanait egyrészt a „zsidó mítoszokkal” való spekuláció jellemzi (vö. 1Tim 1:3kk.), másrészt törvényeskedõ ritualizmus, aszketikus tanok, eledelek tiltása. Pál Jézus nyomán határozott szót mond ebben a kérdésben: „Minden tiszta a tisztáknak” (vö. Mk 7:15). Nem az Isten által teremtett eledelek, hanem a bûn fertõzteti még az embert értelenében és lelkiismeretében. A tévtanítók értelmi gõgjükben azt állítják, hogy ismerik az Istent, sõt róla hitvallást is tesznek szóval (homologousin), de tetteikkel éppen ellenkezõ bizonyságot szolgáltatnak magukról. Hasonlítanak azokhoz, akikben a kegyességnek, tehát az igaz hitnek csak a látszata van meg, de annak ereje hiányzik életükbõl. Inkább az engedetlenség jellemzõ rájuk – az apostol szerint –, ez azonban nemcsak a jó hiánya, hanem „utálatosság”, visszataszító Isten és emberek elõtt. A tévtanítók Krisztus váltságmûvének egyedüli érvényét vonják kétségbe, amikor követeléseikkel, törvényeskedésükkel és elméleteikkel Krisztus ingyen kegyelme és az emberek közé állnak. A gnosztikus tévtanítás az egyház története folyamán a legváltozatosabb formában újra és újra megjelent és napjainkban is jelen van ott, ahol olyan törvényeskedõ vallási követelményekkel, vagy theológiai elméletekkel állanak elõ, amelyekbõl hiányzik a szeretet és szolgáló önfeláldozás gyakorlata.

Tit. II. RÉSZ

Tit. 2,1–10. A gyülekezet tagjai szent élettel tegyenek bizonyságot.

A régebbi páli levelekben a család, a keresztyén háznép kap utasítást a megszentelt, hitvalló életfolytatásra (vö. Kol 3:18k.). A Titushoz írt levélben Pál már a gyülekezet egyes csoportjaira, különbözõ korú és nemû tagjaira tekintettel ad lelkigondozói tanácsokat. A gyülekezet minden tagjának úgy kell élnie szent életben, hogy életfolytatásuk egymás erõsítése, egyúttal az evangélium hirdetése legyen a kívülállóknak (vö. Mt 5:16kk.).

1. A gyülekezetnek az „egészséges tanítás”-hoz kell alkalmazkodnia (vö. 1Tim 1:10), azaz az apostoli hagyomány által hirdetett romlatlan tanításhoz. Ennek hirdetése és alkalmazása a Titus feladata. 2. A lehiggadt idõs férfiak magatartásukkal legyenek példa az alapvetõ keresztyén erényekben, a Szentlélek gyümölcseiben, mértékletességben, a tisztességben, józanságban, hitben, szeretetben, állhatatosságban. Pál másodsorban az öreg asszonyokat említi, akiknek a családban elfoglalt helyzetüknél fogva nagy erkölcsi tekintélyük volt: A hieroprepeis a templomi szolgálat, a kultuszi szolgálat jelzõje. Az egyház Isten temploma (vö. 1Kor 3:16), benne mindenkinek – az egyetemes papság bibliai, újszövetségi gondolata alapján – úgy kell viselkedni, mint aki szent szolgálatban van. A rágalmazás, pletyka, más dolgába avatkozás jellegzetesen az idõs asszonyok kísértése. A részegség, ill. az alkoholizmus rabsága az asszonyoknál a hanyatló és bomló kultúrákra jellemzõ. Ilyen környezetben kellett Titusnak gyülekezetet szervezni és megszilárdítani. Pál parancsa tehát az, hogy az idõs asszonyok megszabadulva a korukkal és környezetükkel járó bûnöktõl, vezessék erkölcsi tekintélyükkel a fiatalabbakat a jóra. A fiatal asszonyok helye a Titushoz írt levél szerint is a család (vö. 1Tim 2:15; 5:14), férjüket és gyermeküket szeretve, családjukat, otthonukat rendben tartva, tehetnek bizonyságot hitük gyümölcseiben Krisztusról.

Az ifjak magatartására a józan mértékletességnek kell jellemzõnek lenni. A féktelenség, mértéktelenség, önfegyelem hiánya az ifjú és férfi korba lépõ keresztyéneknél csõdbe juttathatja az evangéliumi szolgálatot, és alkalmat ad a szidalmazásra. Titusnak szóban és tettben példaként kell viselkednie. A szolgákhoz intézett rendelkezésében, csak úgy, mint az 1Tim 6:1–2-ben az evangéliumi szolgálat szempontjaira figyel elsõ renden. A hûséges és megbízható keresztyén szolga kedvessé válik, és az üdvözítõ Isten „tanítását” az evangéliumot ékesíti, vonzóvá teszi ura számára is. Pál itt nem tér ki részletesen, mint az 1Kor 7:20kk.-ben a rabszolgaság kérdésre, de a rendelkezésébõl kitûnik, hogy minden anarchista és elhamarkodott megoldástól tartózkodva, a szeretet minden különbséget eltörlõ hatalmában bízik. Tit. 2,11–15. A megszentelõdés alapja Isten üdvözítõ kegyelme.

A 11–15-ig terjedõ szakasz értelmét Jézus Krisztus két epiphaneia-ja határozza meg. Isten üdvözítõ kegyelme Jézus inkarnációjában, kereszthalálában és feltámasztásában, megjelent. Krisztus váltságmûvének a gyümölcse, az Isten békessége az evangélium hirdetése által mindenkinek, minden idõkre szól (11). Krisztus másodszor nem szolgai formában,. hanem dicsõségben fog megjelenni, hogy kinyilvánítsa végsõ gyõzelmét bûn és halál felett (13).

Isten üdvözítõ szeretetének megjelenése neveli a keresztyén gyülekezetet helyes életfolytatásra és helyes bizonyságtételre. Isten pedagógiájának (paideuó itt a nevelés értelmében használatos) alapja és módszere a bûnös ember iránt való megelõzõ szeretet. Pedagógiájának terve, hogy megtagadjuk a hitetlenséget, azaz a bizalmatlanságot mindenre elégséges szeretete iránt: Ez a bizalmatlanság ugyanis bûnös, önzõ kívánságai sodrába hajtja az embert, és alkalmatlanná teszi a szolgáló életre. Isten kegyelme által arra nevel továbbá, hogy „józanul” éljünk, hogy értelmi és érzelmi életünk a Szentlélek által kiegyensúlyozott, csüggedéstõl és elbizakodottságtól mentes legyen. Isten rendezi az „igazságosságra” nevelése által a másik emberhez való viszonyunkat is, hogy egész életünkben a felebarát javát keressük. A kegyes élet az Istenhez való viszonyunk rendezettségét jelenti, amely nem formaságokban nyilvánul meg, hanem abban, hogy a kegyelem forrásából élünk. Erre az életre váltott meg és tisztított meg bennünket Krisztus, hogy Isten népeként jót cselekedve, üdvözítõ kegyelmérõl bizonyságot tehessünk. Az a gyülekezet, amely Istennek ebben a nevelõ iskolájában él, várhatja boldog reménységgel Urának visszajövetelét. A „megás theos” és a „sotér Cristos” Istennek és Krisztusnak olyan méltóságjelzõi, amelyek egyrészt a császárkultusz emberistenítése, másrészt a gnosztikus filozófia önmegváltó kísérlete ellen irányultak, kétségtelen pozitív szoteriológiai tartalma ellenére is.

Tit. III. RÉSZ

Tit. 3,1–8. Isten szeretete irántunk az emberek szeretetére kötelez.

Pál páratlan tömörséggel és szemléletességgel foglalja össze a levél végén „evangéliumának” az ingyen kegyelembõl, hit által való megigazulásnak a tartalmát. Ugyanakkor világosan rámutat a megigazulásból fakadt új élet etikai jelentõségére az egyén és a közösség életében. A szakasz súlypontja a 4–6 versekben van. Isten jósága és emberszeretete megjelenésével, kinyilatkoztatásával a Krisztusban nemcsak az emberiség, hanem az egyén életében is új korszak kezdõdött. A chréstotés és philanthrópia újra a császárkultusz terminológiájából vett szavak. A korabeli hivatalos nyilatkozatokban, vagy a császárokhoz írt folyamodványokban a leggyakrabban használt kifejezések, mint a császárra ruházott tulajdonságok: „jóság és emberszeretet”. Pál leszögezi, hogy az igazi „jóság és emberszeretet” akkor jelent meg a világon, amikor Isten Jézus Krisztus kiengesztelõ váltsá mûve folytán, nem a mi érdemeinkbõl, hanem az ingyen irgalmasságából megszabadított, megmentett bennünket és új életet adott nekünk. Az új élet az „újjászületés fürdõje” és a „Szentlélek megújítása” által jön létre bennünk A. két kifejezés együtt a víz által való keresztség és a Szentlélek által való újjászületés elválaszthatatlan voltára utal. Ha a kettõ idõrendben nem is esik mindig egybe, tartalmilag együvé tartozik és együtt hozza létre az új embert, aki Krisztus képére teremtetett (vö. ApCsel 10:44kk.; 19:1kk.). A palingenesia a sztoikus filozófia terminusa, amely a kozmikus méretû világégés által való megújulást jelentette. A zsidóságban a szó új tartalmat nyert, a halálból való megelevenedést jelenti. Az Úsz sokszor utal arra, hogy a keresztség által az ember „új teremtmény” lesz (Gal 5:15; 2Kor 5:17), aki Isten újjáteremtõ munkája nyomán egy új, Isten elõtt magasabb értékû életre született (Jak 1:18; 1Pt 1:3.23; Jn 3:3–8). Ebben az új életben Krisztus a Szentlélek által Istennel közösségben és az örök élet reménységében élünk, mint Isten ígéretének várományosai. Ez az új élet azonban nem öncélú, nem az „üdvösség élvezésére”, hanem mások szeretetére és szolgálatára berendezett élet. Isten minden jósága arra kötelezi a keresztyén embert és az egyházat, hogy hálából új, szolgáló élettel tegyen bizonyságot Isten szeretetérõl. Az új élet gyümölcsei mindenek elõtt az egyén megváltozott, tiszta és igaz életében mutatkoznak meg, de nem állnak meg az egyház határánál sem, hanem az emberi közösség, a társadalom iránti felelõsségben mutatkoznak meg.

Pál apostol korában a felsõbbségért mondott imádság és a törvényeknek való engedelmesség, a lojalitáson túl a birodalom népei békéjének és jólétének a munkálását is jelentette (vö. Róm 13:1kk.; 1Tim 2:1kk.). Az állam, amikor a rendet fenntartja és a törvények tiszteletét õrzi, a társadalom jólétére vigyáz a közösség javát szolgálja. A gyanakvástól, rágalmazástól, durva bûnöktõl mentes élet, a készség minden jónak a cselekvésére új légkört teremt a gyülekezet körül a társadalomban is. „Ti vagytok a földnek savai…” (Mt 5:13) – mondja Jézus. Ezek az igék csengenek vissza Pál intelmeiben a másokért felelõs életre. A Krisztusban nyert új életnek egyéni, társadalmi sõt világméretû kihatásai vannak etikai síkon. A keresztyén ember és egyház társadalmi felelõsségét hitének forrásából a Szentírásból meríti.

Tit. 3,9–15. Egyházmegyei intézkedések. Üdvözletek.

A tévtanítók fegyelmezését is Jézus szellemében ajánlj a az apostol (vö. Mt 18:15–17). Az egyházfegyelem nem Krisztus bírói munkájának és az utolsó ítéletnek az elõlegezése, hanem a türelem és szelídségével vívott harc az evangélium tisztaságáért és az egyház szolgálatának szavahihetõségéért. Az a tévtanító, aki többszöri testvéri intelem után sem áll el a hamis tanítástól, maga zárja ki önmagát (autokatakritos), a gyülekezetbõl, nem a gyülekezet vagy a gyülekezet vezetõje ítél felette, hanem saját lelkiismerete. Az itt említett tévtanítás részletes ismertetését. 1Tim 1:4kk.; Tit 1:10kk.

Pál a Titushoz írt levelet a gyakorlati keresztyénségre, szeretetre, munkára való buzdítással és bensõséges köszöntéssel zárja.

Az apostol az eddig ismeretlen Artemast és a leveleibõl jól ismert munkatársat Tikhikust küldi Krétára Titus leváltására. Titust Nikopolisba (Adriai tenger partján fekvõ város) rendeli maga mellé további, bizonyára Hispánia felé tartó missziói útjára munkatársnak. Az üdvözlõ szavakban említést tesz Pál egy Zénás nevû jogászról és az ismert és szeretett munkatársról Apollósról (ApCsel 18:24kk.; 1Kor 1:12; 3:4kk.; 4:6; 16:12). Ezek is jártak Krétában, hogy segítsenek Titusnak a gyülekezetek szervezésében és megszilárdításában. Most, amikor távozóban vannak, Pál a krétai keresztyének gondoskodó figyelmébe ajánlja õket, hogy semmiben se legyen hiányuk. A búcsú szavaiban, a levél záró szakaszában bepillantást nyerünk Pálnak, a pogányok apostolának, nagy körültekintéssel, tervszerûen, egyben a krisztusi szeretet melegségével végzett egyházkormányzói munkájába.