Fil. II. RÉSZ

Fil. 2,1–5. A gyülekezet egysége.

Pál a gyülekezetet önvizsgálatra szólítja fel. Meg vannak-e benne azok az ajándékok, melyeket Krisztus által magáénak szokott mondani? Mi következik abból, hogy Krisztus a gyülekezet Ura? A következõkben az apostol felsorolja a gyülekezet egységét szolgáló ajándékokat. A gyülekezet egységét elsõsorban az munkálja, ha elfogadja ki-ki a testvér részérõl az intést. A másik testvér szeme jobban látja, hogy ki miben vétkezett. Ez az intés nem emberi ítélkezést jelent, hanem Krisztusban, az Õ jelenlétében, az Õ lelkével való intést. Nem tud a gyülekezet egy lenni a Szentlélekben való részesedés nélkül, mert a Lélek az egységet munkáló erõ. Ha a Lélek a gyülekezetben lakozást vesz, akkor részesül ki-ki a másik testvér helyzetét megértõ irgalmasságban és könyörületességben.

A közösség halálos ellensége ott lakik az emberi szívben: A magunk hasznának keresése. Az eritheia jelenti azt az indulatot, amely egyenes, vagy görbe úton a. saját elõnyéhez akar eljutni. Azután az elfogultság önmagunk iránt, önmagunk dicsekvõ érvényesítése, mások fölé állítása (kenodoxia). Hogyan harcol a gyülekezet e két gyarlóság ellen? Az egyedül járható út az, hogy senki se tartsa magát elsõ személynek, hanem a másikat tartsa különbnek magánál. Mit jelent a másikat magunknál különbnek tartani? Vajon azt, ahogyan ezt a részt Kálvin érti, hogy keressünk a másikban bizonyos jó tulajdonságokat, melyeknél fogva õt magunknál különbnek tartjuk? E résznek nem ez lehet a helyes magyarázata. A választ erre a kérdésre a következõ versek adják meg, melyek Jézus Krisztus indulatára irányítják a figyelmünket. Amikor valaki tekintetét Jézus Krisztusra, az Õ indulatára irányítja, atyjafiához egészen másként kezd viszonyulni. A másik ember számomra Krisztus „reprezentáns”-a lesz, benne Vele találkozom. „Amennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül; énvelem cselekedtétek meg” (Mt 25:40). A kegyelemben hinni azt jelenti: a másikat magam fölé állítani. A szöveg eredeti szava (hyperechontas!) azonos a Róm 13:1-ben használt kifejezéssel, ahol a felsõ hatalomnak való engedelmességrõl van szó függetlenül attól, hogy milyen hatalmasság. Miért állítsam a másikat magam elé? Azért, mert jobb, bölcsebb, kegyesebb? Nem ebbõl, vagy abból az okból, hanem „ok nélkül”, minden ok ellenére, mert arra az Egyre nézek, aki velem a testvérben találkozik. Az igény, amit a másik ember elém állít, a Krisztus igénye. Ez az alázat, a Krisztus elõtt való alázat a valódi. „Pál nem egy hazug udvariasságról beszél, mely a gyengét hõsként dicséri és azt, aki nem tud kormányozni, hivatalba állítja. Ezzel éppen a hiúság lenne úrrá a gyülekezetben” (Schlatter). És ne nézze senki sem maga hasznát, mely azt szeretné, hogy minden víz az õ malmára folyjék. Leszállni a „trónról”, a másik hasznát nézni, ez a békesség útja.

Fil. 2,6–11. Krisztus szolgai formája.

Úgy értjük jól ezt a Krisztus-himnuszt, ha úgy gondolkozunk, hogy az elõzõ intelmek az itteni hitvallásnak gyakorlati alkalmazását jelentették. Azt is mondhatjuk, hogy az a néhány vers a páli etikának a centruma, ahol kevés szóval annyit kér: mindenki arra a Krisztusra nézzen, aki a másik javát szolgálja. „Az az indulat legyen bennetek…” Ezen a helyen a phronein (2:5) gondolkozást jelent, de nem theoretikus, hanem praktikus gondolkozást. Ezt jelenti: az a gondolat legyen a gyülekezetben, mely Krisztust, az Isten Fiát a dicsõség trónjáról a kereszthalál gyalázatába vezette. Ennek a „gondolat”-nak az egységében rejlik a gyülekezet egysége.

Ezt a szakaszt az Újszövetség magyarázói egy õskeresztyén Krisztus-himnusznak, s így nem Páltól valónak tekintik. Pál ismerte ezt a himnuszt és mint a gyülekezet „közkincsét” beépítette levelébe. Ez a himnusz Krisztus életútját tárja a gyülekezet elé. Ennek az útnak két iránya van: a mennybõl a földre és a földrõl a mennybe.

Krisztusnak lehetõsége lett volna arra, hogy földreszállása elõtt ragaszkodjék isteni formájához és ne vállalja az emberré lételt. Ha csak magára néz, ezt az utat választja. Ha ezt tette volna, a maga hasznát kereste volna. De megüresítette magát, emberi (az eredeti szöveg szerint rabszolgai) formát vett fel. Nem tekintette zsákmánynak azt, hogy az Istennel egyenlõ, pedig Õ is büszke lehetett volna dicsõségére, sokkal jobban, mint a nyomorult ember szokott látszat-dicsõségével büszkélkedni. Dicsõségét és az ezzel járó lehetõségeket védhette volna, mint „gyõztes védi a zsákmányát”. De engedelmes lett a bûn és halál elleni harcban a legvégsõ, legmélyebb pontig: a keresztig.

A szolgai forma felvétele a mélység megjelölése, ameddig Jézus a megüresítésben leszállt. Ez nem azt jelenti, hogy istensége fölé az emberiesség lényegtelen hüvelyét felvette. Ezért jegyzi meg az ige: amikor olyannak találtatott, mint az ember. A többi emberhez hasonló emberré lett. Mint tehetetlen gyermek fekszik a bölcsõben, akit be kell pólyálni. A kísértésnél éhezik. A rabszolgának nincs kenyere csak akkor ha adnak neki. Nem úgy jött a földre, mint egy úr, akinek szolgálnak, hanem úgy, mint szolga, hogy õ szolgáljon másoknak. És hordta az emberi nyomorúság egész terhét. Úgy függ a kereszten, mint akinek ruháját elrabolják, kezét és lábát átszegezték, teljesen megüresítve, teljesen úgy, mint egy rabszolga, aki még a saját testével sem rendelkezhet, teljes tehetetlenségben, a fájdalmaknak és a halálnak a zsákmánya. És ezt a lételt szabadon választotta az, akinek isteni hatalma akaratának a kivitelezésére rendelkezésére állt volna.

Jézus ebben a megüresítésben, ebben az alázatban a legnagyobb. A megüresítés azt is jelenti, hogy olyan formát vett fel, melyen nem volt látható, hogy Õ Isten és Úr. A bûn testének hasonlatosságában jött közénk (Róm 8:3). Egy közönséges embernek a képét mutatta. Földi életében mint egy függöny fedte el a humilitas carnis (a test alacsonysága) a divina maiestast (isteni méltóság)-ot írja Kálvin e helyhez. És mint ember nem egy úrnak alakját mutatta, hanem egy szolgáét. Nem lehet jónak sem nevezni (Mk 10:18); hanem a többi emberrel együtt kegyelembõl él.

Ezen a földön nem az emberi lét magasságában él, hanem a legnagyobb mértékig megalázta magát: a keresztig volt alázatos, mely az Istennel való egyenlõségét végképpen kérdésessé tette az Õt nézõ tekintetek elõtt. „Krisztus megalázta magát, nem megaláztatott. Ebben különbözik véghetetlen különbségben minden embertõl, hogy a megaláztatásnak önként vetette alá magát” (Kierkegaard).

Útjának második szakasza a földrõl a mennybe vezet, a legnagyobb mélységbõl, a legnagyobb magasságba emelkedett fel. Megüresítette magát és most megkapta a teljességét, Rabszolgává lett és az Atya Úrrá, Kyrios-szá tette. Lemondott minden dicsõségrõl és egykor minden térd meg fog elõtte hajolni: mennyeieké, földieké és a föld alatt valóké s minden nyelv fogja dicsõségét magasztalni. Az egész világmindenség, mint egy óriási „gyülekezet” fog hódolni az uraknak Ura elõtt. Alázata jutalmául még többet kapott, mint amennyit magáénak mondhatott. Jelenleg rejtetten Úr, de egykor, amidõn az egész világ fog elõtte hódolni, uralma mindenekelõtt nyilvánvalóvá lesz.

Régi festõk a kereszten kapott sebhelyekkel festették meg a megdicsõült Urat. Egy nagy igazság jut ezekben a képekben kifejezésre: Az önmagát megüresítõ, a kereszthalálig engedelmes Úr a megdicsõített Úr. Az egyház a szolgai formát felvett és az Atya által megdicsõített Krisztust mindig együtt látja. Az úrvacsorában az Úrnak halálára emlékezik, amíg eljövend (1Kor 11:26). Az Õ szolgai, a kereszthalálig engedelmes állapotára a megdicsõült Krisztust magasztaló mennyei angyalok is emlékeznek: „Méltó a megöletett bárány, hogy vegyen tisztességet és dicsõséget” (Jel 5:12).

A szolgai formát felvett Úr az egyház feje és az egyház csak a szolgai forma felvételében lehet az a egyháza. Barth Károly Krisztust a másik emberért való ember”-nek nevezi. A Krisztus követésében járó” egyház az embert szolgáló, az emberért való egyház. Ekkor érti jól az igét: az az indulat legyen bennetek, mely volt a Jézus Krisztusban (Fil 2:5). Az egyház a szolgai formában követi Ura nyomdokait (1Pt 2:21). Fil. 2,12–18. Isten munkája és az ember válasza a gyülekezetben A szakasz szorosan kapcsolódik a 2:5–11-ben leírt Krisztus-himnuszhoz. Azért szeretteim… Krisztus szolgálatából nemcsak az embernek a másik emberért való szolgálata következik, hanem az embernek a maga felé irányuló szolgálata is: munkálni kell a saját üdvösségét. A két szolgálat szervesen, elválaszthatatlanul összetartozik, nem különíthetõ el egyik a másiktól. Pál ezt írja a filippibeli gyülekezetnek: Vigyétek véghez a ti üdvösségeteket. Olyan komolyan, hogy félelemmel és rettegéssel vigyétek. Hogy írhat Pál ilyet? És még hozzá fûzi: Azért vigyétek véghez a ti üdvösségeteket, mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a kivitelezést jókedvébõl.

Hogyan tudjuk a két igazságot egymás mellé tenni? Nem mond ellen a kettõ egymásnak? Nem mondhatjuk: vagy az elsõ érvényes, vagy a második? Vagy Isten munkál mindent, objektíve az üdvöt, szubjektíve az aratást és akkor nem kell tennünk semmit, hiszen minden kegyelem. Vagy magam viszem véghez üdvösségemet, mely az én tettem és akkor azoknak van igazuk, akik ezt mondják: Istenben csak megítélõjét látjuk annak, amit az ember tesz, vagy nem tesz.

Pál a két igazságot nem egymás mellé állítja, hanem egymással összekapcsolja: A mi félelemmel és rettegéssel végzett munkánknak Isten munkájában van az alapja. Mivel Isten viszi véghez az akarást és a kivitelezést bennünk, azért vigyük félelemmel és rettegéssel véghez a mi üdvösségünket. Isten elhatározta a mi szabadításunkat, akarja és szüntelenül cselekszi is ezt. Lehetetlen, hogy ne kapcsolódjunk bele ebbe a munkába. De lehetetlen az is, hogy ne a legnagyobb megilletõdéssel tegyük ezt, amikor a világmindenség hatalmas Ura a munka gazdája. Sõt lehetetlen, hogy ne fogjon el bennünket szüntelenül a félelem és remegés, hogy ne legyünk tele szüntelen szorongással: hátha minden tettünk csak ront ezen a munkán, hiszen magunktól a legkevésbé sem vagyunk alkalmasak ennek a munkának a végzésére. Pál erre tanítja a filippibelieket, hogy az a szorongás helyénvaló, mert ráébreszt bennünket felelõsségünk mélységes átérzésére. Ezt jelenti a félelem és remegés.

Mivel Isten végez mindent, azért az ember nem passzív, hanem a legnagyobb aktivitásra van kötelezve. Isten munkálkodásában minket élõ személynek tekint. Úgy kegyelmez, hogy bennünk élõ akaratot formál. Senki nem vágyódik üdvössége után, míg Isten fel nem ébreszti halott állapotából. Ebben a tekintetben Jézus a példa: A Fiú mindenét, amije volt, az Atyától vette, mint az Atya kegyelmének és szeretetének ajándékát. Ezáltal azonban nem lett tétlen, az adományok élvezõ birtokosa, hanem a szolgálatnak és engedelmességnek az útját járta.

A félelemmel és remegéssel az ember magát teljesen Isten hatalmába állítja, mert beismeri, hogy minden kegyelem, az akarás, a véghezvitel, a kezdet, a vég, a hit, a kijelentés, a keresés és a találás Istentõl jön és csak benne valóság. A mi tettünk azáltal, hogy Isten kegyelmébõl igénybe veszi, olyan tetté lesz, melyben Isten Szentlelke az alany s melyben Isten önmagát dicsõíti meg.

Ezért nekünk zúgolódás és okoskodás nélkül kell belekapcsolódnunk Isten munkájába és cselekvésébe. Erre Izrael az intõ példa: a pusztában tanúsított magatartása alapján Mózes kénytelen „romlott és elfajult nemzetségnek” nevezni (Deut 32:5) Izraelt, melynek magatartása intõ példa a keresztyén gyülekezetben is azoknak, akik végtelen bõséggel vették Isten gazdag ajándékait, mégis mindig ellenkezésben voltak vele, vagy aggályukat fejezték ki, amikor Isten cselekedeteit kellett volna cselekedni (Mt 17:17; Lk 9:41). Isten népének tisztának és feddhetetlennek kell lennie. Nem erkölcsi korrektségre kell itt gondolnunk. Nem egy farizeusi ideáljára a jobbá lételnek. Ezt nem lehetne fénynek nevezni a sötétségben. A filippibeliek azért világítanak, mert az élet beszédének ismerõi és birtokosai. Rajtuk van Krisztus világosságának visszfénye, s így a Nap fényétõl megvilágított csillagokhoz hasonlítanak. Krisztus a nagy, nem õk. Miközben minden dicsekedésrõl lemondanak, miközben félelemmel és remegéssel kegyelembõl élnek, Krisztus élete rajtuk láthatóvá válik és ezért világítanak (2Kor 4:10). Így lesz a gyülekezet Pál dicsekedése a Krisztus Jézus napjára. Bizonyság lesz arról, hogy nem futott és nem fáradt hiába. Csak a Krisztus napja tudja ezt a „nem hiábavalót” napfényre hozni.

Az áldozatot az Ex 29:36–41 szerint az italáldozatul kiöntött bor kísérte. Ha Pál börtönébõl nem szabadul meg, ha meghal, vérének a kiömlése a kísérõ italáldozat (Róm 15:16). Nem a mártírhalál a nagy ügy, a fõ dolog, az igazi áldozat, amely mellett a filippibeliek hite elhalványodik. Mártírhalála csak hozzáadás a nagy ügyhöz, Krisztusért végzett szolgálathoz: italáldozat. Nem fél ettõl az áldozattól, örömmel vállalja. Jézus áldozatára a Pál áldozata lesz a válasz. Van-e ezen szomorkodni való? Úgy Pál, mint a filippibeliek örülhetnek ezen, mert a hitük szolgálatáért történt és ez a szolgálat Krisztusért megdicsõítette. Fil. 2,19–30. Pál gondoskodása a gyülekezetrõl.

Pál legjobb munkatársát, Timótheust Filippibe akarja küldeni. A küldés oka, hogy a gyülekezetrõl hírt kapjon és így felviduljon. Timótheus a legjobb munkatársa. A többiek a maguk hasznát keresik, de Timótheus úgy szolgál Pálnak, mint atyjának a gyermek. Nem is azon van itt a hangsúly, hogy Pálért tett valamit, hanem hogy vele szolgált az evangélium ügyéért. Senki nincs hozzá hasonlatos, aki úgy szívén viselné a szolgálatot, mint õ. Reméli Pál, hogy hamar elküldheti, de elküldése helyzetének alakulásától függ. Amíg Pál ügye el nem dõl, addig Timótheust nem tudja nélkülözni. A szükséges utasításokat számára csak akkor adhatja meg, ha tudja, hogy a munkába visszatérhet. De ha ügye eldõl, nyomban küldi. Ezt jelenti: elküldöm az Úrban. Bizonyossága nem hangulati ügy, hanem az Úrban való bizonyosság.

Epafroditosz a levél átadója. A filippibeliek küldték a fogoly Pálhoz, hogy szeretetadományukat nekik átadja. Abból, hogy Pál visszatérését olyan behatóan megindokolja, azt következtethetjük, hogy feladata nemcsak a szeretetadomány átadása volt, hanem megbízták azzal is, hogy Pál szolgálatára álljon. Abból a viszonyból, amellyel Pál ehhez az egyszerû emberhez viszonyul, nyilvánvalóvá válik Pál nagy szeretete Epafroditosz iránt. Elhalmozza jelzõkkel. Munkatársának, bajtársának, a gyülekezet küldöttének, szükségében szolgáló leitourgos-nak nevezi azt, aki „csak” adományt vitt.

Epafroditosz példája bizonyítja, hogy milyen drága lehet az Úr ügyében végzett bárminõ szolgálat, ha az hûségesen végzett szolgálat. Rhodének, a szolgálóleánynak, aki talán Mária házában takarított (ApCsel 12:13) és Epafroditosznak neve, aki Pálnak csomagot vitt, fel van jegyezve az életnek könyvében. Ha Epafroditosz visszatér, visszatérésének indoklása nélkül, az a szemrehányás érhette volna, hogy Pált cserben hagyta. Ezért írja Pál, hogy maga tartotta szükségesnek, hogy visszatérjen. Meg kell még jegyeznünk, hogy Epafroditosz Pál mellett beteg lett s a filippibeliek aggódva hallottak betegségérõl. Pál Isten irgalmát látta abban, hogy Epafroditosz meggyógyult, s a meggyógyultat nem akarja tovább igénybe venni. Visszaküldi a hûséges szolgát és kéri a gyülekezetet, hogy fogadják szeretettel az Úrban. Az „Úrban” kifejezés nemcsak díszítése a mondatnak, hanem komoly, örvendetes meghajlás az elõtt, aki Epafroditoszt várakozáson felül hamarabb visszaküldte a gyülekezetbe. Ne keveredjék semmi rejtett szemrehányás a visszatért fogadásába. Azt írja Pál, hogy az ilyeneket becsüljék meg azért, mert életét tette kockára a Krisztus ügyéért. Fil. III. RÉSZ Fil. 3,1–11. A zsidóskodás veszélye.

A 3:1 azt a benyomást kelti, mintha az apostol itt zárná e levelét. Annyira más a hangja a levélnek a 3. résztõl, hogy többen más páli levelet láttak benne. De nem így van. A 3. rész a maga egészében egy nagy exkurzusnak tûnik, melyben Pál a misszió élet területén folyó harcának tapasztalatait foglalja össze (júdaizmus, perfekcionizmus, libertinizmus). Ezek a versek nem a gyülekezet konkrét helyzetéré utalnak, de olyan veszélyekrõl szólnak, melyek a gyülekezetet talán már holnap elérhetik. A gyülekezetet fenyegetõ veszélyek közül a legnagyobb a júdaizmus veszélye. A három jelzõ: ebek, gonosz munkások, körülmetélkedésbõl valók, erre a veszélyre utalnak.

Az eb keleten nem az ember hûséges kísérõje, hanem egy „félvad” állat, mely ide-oda kóborol ennivaló után. A zsidók szemében tisztátalan állat. Amikor Pál a tévtanítókat ebeknek nevezi, arra utal, hogy magukat törvényeskedésükkel tisztáknak tartják, pedig éppen törvényeskedésük teszi õket tisztátlanokká. Gonosz munkásoknak nevezi õket. Tisztátalan eszközökkel dolgoznak s így akarják gátolni az evangélium hirdetését. így nem építenek, hanem rombolnak. A körülmetélkedéssel dicsekednek. De az Isten Krisztusban elhívott népe jól tudja, hogy õ a „körülmetélkedés” népe: a hit rajta Isten szövetségi jegye.

Ez a szakasz a Gal 1:10–24 és az 1Tim 1:12–16 mellett Pál egyetlen életrajzi visszapillantása megtérésére, de az említett két helynél mélyebb és bensõségesebb. Kifejezi azt, hogy Pál megtérésében életének a legnagyobb fordulatát látta. A gyülekezet tanítása érdekében saját életét hozza fel példának. Meg volt mindene, amivel ellenfelei dicsekednek. Mégpedig a legnagyobb mértékben. Õ is bizodalmát a testbe helyezte. A szövetség jegyét a körülmetélkedést testében hordozza nyolc napos kora óta. Benjámin törzsébõl való, melyhez Jeruzsálem tartozott s melybõl Izrael elsõ királya származott. Beszéli ennek a népnek a nyelvét s nem hellénista zsidó. Farizeus a legjavából. A legszigorúbb vallási hagyományok ismerõje, tisztelõje, harcosa. Buzgóságát legjobban bizonyítja, hogy kérlelhetetlenül üldözte a Krisztus egyházát. Ami a törvény megtartását illeti, elmondhatta a gazdag ifjúval: Mindezeket megtartottam ifjúságomtól fogva. Feddhetetlen. Annyira, hogy emberi ítélkezés nem találhat benne kivetni valót sem kultikus, sem erkölcsi tekintetben. De mindent, amit eddig nyereségnek tartott, Krisztusért kárnak és szemétnek ítélte. Nem arról beszél itt Pál, hogy más véleményre jutott, hogy mit jelent neki eddigi kegyességével ellentétben a Krisztus. Nem ezt mondja: eddig számomra nyereség volt, közönyössé, jelentéktelenné lett. Ezt mondja: szemétté lett. Annyira új, annyira dicsõséges lett számára a Jézusban megtalált kegyelem, hogy nemcsak földi értékek halványodtak el elõtte, hanem legnagyobb belsõ nyeresége, amivel egy zsidó ember dicsekedhetett: a körülmetélkedés sakramentuma. Isten szövetséges népéhez való odatartozás, az egész kegyessége, melyen egyszer egész élete függött, szemétté lett.

Bûnbánatot tartani nem ezt jelenti: közönyösnek lenni azzal szemben, ami elõbb voltam, amit becsültem, hanem iszonyodni tõle. Nem belátni: az elõbbi semmit nem jelentett, hanem belátni, hogy rosszat jelentett. A farizeus Gamáliel nem lesz apostol, de Pál igen.

A vita Pál és ellenfelei között arról folyt, hogy mi ad a dicsekedésre okot. Pál ezt vallja: A keresztyén ember nem dicsekedhet „testben”. Dicsekedése ott kezdõdik, ahol minden emberi dicsekedés végzõdik: Jézus Krisztusban. A valódi körülmetélkedés nem a test körülmetélése (Róm 2:28), hanem a szívnek lélekben való körülmetélése (Róm 2:29). Pál szemétnek tartotta az eddigi életében a legdrágábbat, a legbecsesebbet. Mélységnek a magasságot, melyen állott, elveszett állapotnak a bizonyosságot, melyben élt, sötétségnek a világosságot, mellyel rendelkezett. Szemétnek farizeusi dicsõségét, melyben jósága ragyogott.

De Pál nemcsak múlt idõben beszél: kárnak ítéltem, hanem jelenben is: kárnak ítélem. Megtérése nemcsak valamilyen mulandó hangulat, hanem egyszer s mindenkorra megtörtént változhatatlan történés. Jézus Krisztus ismeretének gazdagsága miatt ítélt mindent kárnak és szemétnek. Ez azt jelenti, hogy a kárnak ítélés oka nem benne van, hanem abban, akit megismert, aki által számára minden szemét lesz. Mivel Jézus lett életében a valóság, akiben a magas alacsonnyá, a rendíthetetlen ingadozóvá, a biztos bizonytalanná lett, mindent kárba veszni hagy, hogy Õt megnyerje. Ezzel kifejezi Pál azt, hogy életében nincs visszatérés. Az Õt megnyert ember nem térhet vissza nemcsak az elõbbi gonoszsághoz, hanem elõbbi „jóságá”-hoz sem, ez sem lehet „búvóhellyé” Jézus mellett. Miért nem? Azért, mert ez esetben Krisztust nem nyerte meg. Õ csak akkor lehet nyereségem, ha mellette már semmi más nyereségem nincs. Ezért ezt mondhatjuk: a Krisztusban vetett hit az emberi igazságba vetett hitetlenség. Ebben az igazságban látja az ember magát, mint elveszettet igaznak s magát ennek az igazságnak való átadásával vigasztalhatja. Perieram, nisi periissem (elvesznék, ha el nem vesztem volna) – mondja Kálvin. A hit látja meg, hogy Isten az elveszettért saját igazságával munkálkodik, mivel ez az igazság a Krisztus igazsága, az Istenbõl való igazság. „Hinni ezt jelenti: Istent és mindig csak Istent a saját igazságában, mint cselekvõ személyt megragadni, magunkat neki átadva egyedül Õt dicsõíteni” (Barth).

De Pál Krisztus ismeretének a gazdagságát még nem ragadta meg. A Kol 1:15–2:15-ben találhatjuk meg Krisztus megismerésének mindent felülmúló nagyságát. Ez az ismeret kimeríthetetlen, nem „tárgyi”, hanem személyes megismerés. Soha nem mondhatjuk, hogy eleget bírunk belõle. Krisztus megismerése elsõrendûn feltámadása erejének megismerésében lesz nyilvánvalóvá. Nem egy „tant” akar Pál Krisztusról megismerni, hanem Õt saját magát. Krisztus feltámadásának erejével van munkában ebben a világban. Ahol az emberek testben (ApCsel 3:16), vagy lélekben megújulnak, ahol a sötétség hatalma a világosság elõl kitér, ahol valaki élõ hitre jut, ott Krisztus feltámadásának ereje van munkában (Ef 1:19; 2:2; 5:6; Kol 2:12). Pál nem fáradt bele, hogy ezt az erõt mindjobban megismerje. Mivel ebbõl az ismeretbõl nem akar kiesni, azért kell mindent kárnak és szemétnek tartania. Amit ettõl a megismeréstõl vár, nem valami felemeltetés, vagy megdicsõülés, hanem a Krisztus szenvedésében való részesülés, az Õ halálához való hasonlóvá létel. A feltámadás ereje azért erõs Pálban, mert képes arra, hogy Krisztus szégyenét magára vegye. „A szemétnek tartás nem egy misztikus megüresedés, amely után a beteljesedés, a célhoz érés élvezése következnék” (Barth). A feltámadás ereje az apostol halálát munkálja, egy olyan életre pecsételi el, melynek ismertetõ jegye a szenvedés, alakító hatalma a halál.

A Krisztus halálához való hasonlóvá létel Pál számára nem szerencsétlenséget jelentett, melyet szeretett volna elhárítani, hanem életének a célját. Krisztusért vállalta a megvetett, és szorongatott életet, érte mindent elveszített: népét szépnek ígérkezõ jövendõjét. De ugyanakkor átélte Krisztus drága ígéretét: Aki elveszti az õ életét én érettem, megtalálja azt (Mt 16:25). Fil. 3,12–16. A tökéletesség igazi értelme. Az elõzõ szakaszban Pál leírta megtérését, most a gyülekezet elé akarja tárni: milyen a megtért ember élete? Hasonlít egy versenyfutóhoz, aki célegyenest tör a cél felé (1Thessz 5:15; 1Kor 9:14; 1Tim 6:11; 2Tim 4:7). Ez a kép a legszorosabban összefügg Pálnak Isten igazságáért vívott harcával.

Hogy Pál versenypályán fut, nem szükséges a filippibelieknek mondania. Ebben a tekintetben nem áll a júdaisták mögött. De futását nem szeretné másokéval összehasonlítani. Nem azért, mert többet tart róla hanem azért, mert kevesebbet tart róla, mint mások. Aki a törvénybõl igazul meg és bizonyosságát magára építi, szükségképpen kívánja, hogy nála a tökéletesség jeleit felfedezzék. Nem tökéletes volta aggodalmat, zúgolódást, kételkedést okoz neki. Jutalma attól függ, amit maga cselekszik.

Mivel a hívõ ember igazságát a Krisztusban vetett hitben helyezi, abba a kísértésbe eshet, hogy nem kell neki semmi különöset tennie, hiszen a hitben neki minden megadatott. Erre a vélekedésre is nemet mond Pál. Az a tény, hogy Krisztus Pál igazsága, elvesz tõle minden kételkedést és aggodalmat, de nem veszi el tõle a szolgálatot, az elõtte levõ cél iránti odaadást. Mivel meg van szabadítva a törvény által való megigazulás nyugtalanságától, nem meggyengítve, hanem megerõsítve érzi magát az Ura iránti szolgálatra. Amikor Pál arról szól, hogy a célt még nem érte el, nem bûntudata miatt szól, mivel bûnös voltának az é

rzése megtiltana neki minden gõgöt. Gyakran magyarázták így ezt a helyet. Nem lefelé néz arra, mit vétett, hanem felfelé néz arra az Úrra, aki kegyelembe fogadta és akinek hálából szolgálatra van kötelezve. Futásának oka nem nyomorúsága, hanem az, hogy látja Jézusban még mennyi minden nyerhetõ és található meg. Nem a saját ereje lendíti elõre a cél felé, hanem Krisztus, akinek ereje megragadta (katelémphthén). Azért tud hitben mellette megmaradni, mert ez az erõ tartja. A keresztyén ember tökéletessége a cél felé való futásban áll.

Nem mondom, hogy már elértem… A keresztyén ember soha nincs annak a tudatában, hogy a célt elérte, mert csak futó és nem a javaival rendelkezõ „birtokos”.

Vannak a gyülekezetben keresztyének, akiknek talán nehéz magukat a Pál által megmutatott mintaképhez tartani. Pál nem is teszi ezt kötelezõvé. Amit az atyafiak az Úrban már eddig kaptak, azt tartsák meg, abban maradjanak meg. A fõ, hogy mindnyájan ugyanannak az elhívásnak engedelmeskedjenek és ugyanazon cél felé tartsanak.

Fil. 3,17–21. Az erkölcsi szabadosság kísérlése.

Kikrõl van ebben a szakaszban szó? Többen a júdaistákra gondolnak. A has említését az étkezési tilalmakra, a „gyalázattal való dicsekedés”-t pedig a körülmetélkedésre magyarázzák. Leghelyesebb azonban, ha az erkölcsi szabadosság elleni küzdelmet keressük az intelmekben. Az erkölcsi szabadosság abban állott, hogy szétválasztották a szellemi és anyagi világot, a test és a lélek életét, s azt tanították, hogy közömbös dolog, ami az anyagi világgal, a hitre jutott ember testével történik. Ezek a tévtanítók csak a földiekre gondolnak. Nem vállalják a hasonlóságot a Jézus Krisztus halálával. Végük veszedelem és romlás. Átélik, amit az Úr mondott: Aki meg akarja tartani az õ életét, elveszti azt (Mt 16:25).

Pál példaként állítja oda magát a gyülekezet elé. Az õ élete követésre méltó példa lehet, abban, hogy nagyon komolyan veszi az emberi élet teljességét. Nem tudja elválasztani egymástól a testet és a lelket. A szabadítás ajándékára úgy tekint, hogy ez nem csupán lelki ügy, hanem egyformán vonatkozik a testre és a lélekre. Érthetõ szomorúsággal tekint azokra, akik ezen az úton járnak s joggal állapítja meg róluk, hogy Krisztus keresztjének ellenségei. Krisztus a kereszten az egész emberért halt meg, az egész embert váltotta meg. Aki azt hiszi, hogy ez a szabadítás csak a lélek ügye s mellette elhanyagolható, pusztulásra ítélt valóság a test és az anyag, az Isten teremtõ és megváltó tervét csúfolja meg. Ez az út az Isten ellen való út, így kárhozatba vezet.

A keresztyén embernek polgárjoga (politeuma) a mennyben van. Talán azért választja Pál ezt a szót, mert Filippi városa római katonai kolónia volt, s így közigazgatásilag Rómával volt összekötve, római polgárjoggal rendelkezett. Így a „polgárjog” kifejezés a filippibelieknek különösen szemléletes volt. Bár a gyülekezet a földön él, az Úrhoz tartozik, mint a filippi katonák a római császárhoz. Akik a földiekre gondolnak (úgy, mint az erkölcsi szabadságot hirdetõ libertinusok), elszakítják magukat attól, aki igazi Uruk.

A gyülekezet várja Urát vissza a mennybõl, aki átváltoztatja a mi nyomorúságos testünket, hogy hasonló legyen az õ dicsõséges testéhez. A test nem a lélek börtöne, mint a görögök gondolták. A test Isten teremtménye. Az ember a testnek és a léleknek az egysége. De a test nyomorúságos test. Sokszor arra késztet, hogy csak a földiekre gondoljunk. Milyen hamar elfárad, amikor Isten szolgálatában, az imádságban, vigyázásban meg kell állni! Milyen nagy akadály, amikor a lélek akarja Istent és a felebarátot szeretni! Mennyi nyomorúságnak oka a test törékenysége által (Róm 8:6–7). Ezért várjuk testünk megváltását (Róm 8:23). A visszatérõ Úr átváltoztatja nyomorúságos testünket. A megváltás egész valónkat átfogja, egész valónkra érvényes: nemcsak lelkünkre, hanem testünkre is.

Fil. IV. RÉSZ

Fil. 4,1–9. Záró intelmek a gyülekezethez.

A 3. részben közölt intelmek nem a gyülekezet belsõ problémáira vonatkoztak. Ezért nem is abban foglalja össze ezeket az apostol, hogy õrizkedjék a gyülekezet a saját körén belül fenyegetõ veszélyektõl. A 4. részben újra a gyülekezethez tér vissza. Elmondja, hogy mennyire vágyakozik az atyafiak után. A filippibeliek Pál öröme, koszorúja. A koszorú gyõzelmi jel, jutalom, azért hogy Pál nem futott hiába és nem fáradt hiába. Isten elõtt egykor dicsekedni fog velük. Kéri az atyafiakat, hogy álljanak meg az Úrban.

A 2:2-ben elhangzott intésnek ismétlése a 4:2; de speciálisan alkalmazva a gyülekezet két asszonyára: Evódiára és Szüntükhére. Ez a két asszony valószínûleg jelen volt a gyülekezet megalakulásánál, amidõn Pál Filippibe érkezett. Pál számára nem közömbös a két asszony rendezetlen viszonya és meg akarja õket egymással békíteni. Magunk elõtt látjuk e néhány versben Pál lelkigondozói módszerét. Mindkettõt meginti. Nem hibáztatja egyiket sem jobban, mint a másikat. Jó módszer. Ha a kettõ közül csak az egyik lenne hibás, a hibátlan felet is terheli a felelõsség, amíg a béke közöttük helyre nem állt. Nagyon bölcs Pál abban is, amikor ezt a tanácsot adja: a megbékélést nem emberi erõfeszítéssel érik el, hanem az által, ha akaratukat alárendelik az Úrnak. Ezenkívül a békéltetés szolgálatába bevon egy harmadik személyt. Az intelem Pál szerint talán nem elégséges. Szükség van egy harmadik személy békességszerzõ munkájára (Mt 5:9). A syzygos értelmezésénél talán akkor járunk el helyesen, ha itt egy valóságos személyre gondolunk. Ez a szó igatársat jelent. Isten békéltetése sokszor nem közvetlen, hanem mások békéltetõ szolgálatát igénybevevõ közvetett szolgálat.

A békéltetés szolgálatába bevonja Kelement a többi munkatársakkal együtt, akikrõl azt írja, hogy nevük fel van írva az életnek a könyvébe. Az Igében szó van az élet könyvérõl, melybe Isten az övéinek nevét beírja (Ex 32:32; Zsolt 69:29; Lk 10:20; Jel 3:5).

Pál a gyülekezetet a továbbiakban felhívja, hogy mindenkor örüljön. Hogyan értsük ezt a felhívást? Megelégedhetünk azzal az általános magyarázattal, hogy a keresztyén ember jellemvonása élete minden helyzetében az örvendezés? Vajon lehetséges az, hogy a keresztyén ember mindenkor örüljön? Nem adhatunk a versnek ilyen általános értelmezést. Pál a 2:27-ben ezt írja: „szomorúság ne jöjjön szomorúságra”. E vers szerint Pál életében sokszor szomorkodott. És ez a szomorkodó ember hívja fel a gyülekezetet: mindenkor örüljetek. Akkor járunk helyes úton, ha a mindenkor való örvendezést így értjük: a bánat, a szomorúság az Úrban mindig legyõzhetõ. Egy paradoxon az öröm. Isten kegyelme által való legyõzése a szomorúságnak. Ezt jelenti az ige: „Szomorkodók, noha mindig örvendezõk” (2Kor 6:10).

Az Úrban való öröm azt is jelenti, hogy az ember a szomorúságot legyõzõ örömre a maga erejébõl nem képes. Az Úr a forrása ennek az örömnek. A megváltás öröme ez az öröm. A Lélek gyümölcse. (Gal 5:22) A következõkben leírja az apostol az öröm következményeit. Az elsõ gyümölcse az örömnek a mindenki iránt megnyilvánuló szelídség. Ez az indulat független a körülöttünk élõk magatartásától, nem annak függvénye, hanem a Krisztus követésében az Õ irántunk tanúsított szeretetének a továbbadása. Aki telve van örömmel, szívesen okoz másoknak is örömöt. Szívesen lemond igényérõl és jogairól. Bengel mondja e helyhez: Az Úrban való öröm szüli az igazi egyenlõséget (Gaudium in Domino parit veram aeqitatem). A gyülekezet abban is szolgáló közösség, hogy mindenkire a békességet árassza. Minél inkább másoké, annál bõvölködõbben a magáé. Nincs öröm a szûkös önzésben. A szelídség minden keserûségtõl és keménységtõl szabad megértõ jóság.

Az öröm másik következménye az, hogy nem aggodalmaskodik: imádságában az életet, annak minden dolgával együtt rábízza Istenre. Amire a gyülekezetnek szüksége van, azt Isten számára gazdagon elkészítette s az elkészített ajándékot imádságban mindig elkérheti. És amikor ezt teszi, mindig hálával gondoljon azokra az ajándékokra, melyeket Isten számára már megadott. Aggodalmaskodni ezt jelenti: az embernek magában szenvedni, magáról gondoskodni akarni. Hálát adni ezt jelenti: a dicsõséget mindenben Istennek adni, gondjainkat Reá vetni.

Az örvendezõ életnek adja Isten a maga békességét, mely minden értelmet felül halad, s megõrzi a szíveket és gondolatokat a Krisztus Jézusban. Isten békessége megõrzõ hatalom. Azt munkálja, hogy a mi nyugtalan, ingadozó szívünk, mely könnyen megrémül, Krisztus Jézusban marad, az õ világosságában, szeretetében. Isten békessége vigyáz a mi gondolatainkra. A szó itt nem elméleti gondolkozást jelent, hanem gyakorlatit. Jelenti terveinket, elgondolásainkat. Életünkre nézve milyen fontos, hogy terveink és elgondolásaink Krisztusban maradjanak és benne Isten gondolatai szerint irányuljanak. Az Õ békessége felül halad minden értelmet. Az ember életét annyiszor csak azon események által hajlandó irányíttatni, melyeket megértett, pedig Isten gondoskodása felül van azon, amit értünk.

A 8–9 versekben olyan erényeket sorol fel az apostol, melyek nem tipikusan egyházi, hanem világi erények. Azt tanítja, hogy a keresztyén ember is cselekedje ezeket, neki is respektálnia kell azt, ami ebben a világban igaz és jó. A világ tudja, hogy mi a jó és a keresztyén embernek ezt nem kevésbé kell tudnia, hanem még jobban. Ezt tanulták, hallották Páltól. A világ az Isten népe elõtt nem hullik szét profán és nem profán életkörre. Isten gyermeke mindabban, ami a világban jó és igaz, Krisztus ajándékát látja és a jó cselekvésében Krisztusnak engedelmeskedik. A gyülekezet szolgálatához az is hozzátartozik, hogy a világban minden jó iránt nyitott legyen. A békességnek Istene nekünk nem úgy ad békességet, hogy kivesz a világból, hanem úgy, hogy benne szolgálni enged. (Jn 17:15).

Fil. 4,10–23. Köszönet a gyülekezet adományáért.

E szakaszban arról ír az apostol, hogy a neki szánt adományt átvette. Azt is mondhatnánk: itt nyugtázza a filippibeliek adományát. A nyugtázásnál az üzleti élet szakkifejezéseit használja. Kitûnik Pál nagysága abból is, hogyan tud megköszönni. Ügy köszöni meg, hogy a „hála” szót ki sem mondja. Az adomány nem a fõ témája a levélnek. Szándékosan nem említette eddig, de a levél végén nem hallgathat róla.

Nem annak örül elsõsorban, hogy a gyülekezet adományt küldött neki. Pál nem engedte, hogy a gyülekezetek tartsák el. Azt a keveset, amire szüksége volt, saját kezével kereste meg. A nélkülözés, a szegénység elválaszthatatlanul hozzátartoztak az apostol szolgálatához. A filippibeliektõl el merte fogadni a segítséget. Tudta, hogy nem élnek vissza vele.

Pál szabad ember, ura minden helyzetének, anyagi vonatkozásban nincs szüksége senkire, elég önmagának (autarkés). Õ már megtanulta, hogy helyzetével mindenkor megelégedett legyen. Tud bõvölködni és szûkölködni. Nem könnyû dolog egyik sem, de be van avatva ebbe a titokba: Krisztus avatta be, ez adott hozzá erõt (memyémai akkor a misztérium vallásokba való beavatást jelentette). Nemcsak ahhoz adott erõt, hogy amije van, elég legyen, hanem ahhoz is, hogy amije van, üdvösségére legyen.

A hangsúlyt nem az adományra helyezni, hanem a gyümölcsre. Annak örül, hogy az adakozásban a gyülekezet meggazdagodott (az eredeti szó szerint: kivirágzott). Az adománynak áldozati jellege van. Istennek adták. Benne van ebben az áldozatban a kedves, jó illat (Ef 5:2). Az ilyen áldozatokban gyönyörködik az Isten (Zsid 13:16).

Amikor Pál az adományt Istennek tetszõ áldozatnak tekintette; kifejezte azt is, hogy nem õ a megajándékozott személy szerint, hanem az evangéliumért hozott áldozatról van szó, s ezért istentiszteleti cselekményrõl. Pál tudja, hogy amint Isten a gyülekezet felhasználásával gondoskodott szükségeirõl, úgy fog gondoskodni a gyülekezetrõl is, ha szükségbe jut.

A levél végén az egész gyülekezethez intéz általános köszöntést. Nem csupán önmaga köszöntését adja át, hanem azoknak az atyafiaknak az üdvözletét is, akik a levél írásának idején együtt vannak vele. A városban levõ keresztyén gyülekezet üdvözletét is csatolja a magukéhoz. Ezek között különösen is említi a császári házból valókat. A császári birtokon dolgozó rabszolgák és libertinusok közül is többen csatlakoztak a gyülekezethez. Az evangélium ereje elért olyan személyeket is, akik a császári hatalommal hivatalos kapcsolatban álltak. Hódított olyan helyeken is, ahol az evangélium ügyének bárminõ elõrehaladása emberileg lehetetlennek látszott. Hálára indíthatta ez a tény a filippibelieket, amikor Pál átadta neki a császári házból valók köszöntését.