Bevezetés

A város.

Az ókorban a Peloponnésosi-félszigetet keskeny földszoros (isthmos) választotta el a görög félsziget többi részétől. (Ma ezt a földszorost csatorna szeli át.) Korinthus városa ennek déli részén, tehát a félsziget bejáratánál épült, hadaszati szempontból a nagy kiterjedésű félsziget „kulcsa” volt. A földszoros két tengert választott el, keletre az Égei-, nyugatra pedig a Ión-tengert, illetve az ahhoz vezető Korinthusi-öblöt. A várost ezért „kéttengerű”-nek (bimaris) nevezték. Kikötője is kettő volt, a keletre néző Lechaion és a nyugatra tekintő Kenchreai. Ha valaki meg tudta fizetni a két kikötőt összekötő fasíneken történő hajóvontatás árát, több héttel meg tudta rövidíteni a félsziget körülhajózása idejét, mely nemcsak hosszan tartó, de veszélyes is volt akkoriban.

A város története az ősidőkbe (Kr. e. 2. évezred) nyúlt vissza. A Kr. e. 8–7. században már erős, népes, gazdag, gyarmatokat alapító, ipari és kereskedelmi központ. Különösen kerámiaiparáról volt nevezetes (korinthusi vázák). Többször elpusztult azonban földrengés vagy háborúk következtében. Hányatott sorsát jellemezte a közmondás: „Korinthus egyszer fönt, máskor lent”. Az Akháj Szövetség központjaként kihívta maga ellen a rómaiak haragját, s L. Mummius hadvezér Kr. e. 146-ban a földig rombolta, lakóit kiirtatta. Kb. 100 évvel később Iulius Caesar újraalapította, főként veteránokkal és felszabadított rabszolgákkal telepítette be. Csakhamar ismét nagyvárossá vált, sok templommal (Apollón – ez a szenthely az egyetlen, mely a római pusztítás után is megmaradt –, Poszeidon, Dionüszosz stb. tiszteletére). A város melletti hegyen (Akrokorinthos) emelkedett Aphrodité istennő kegyhelye.

A város – és később a keresztyén gyülekezet – társadalma kis részben jómódú, szabad polgárokból állt. Közülük Erasztosz nevét (Róm 16:21.23), aki a város oikonomosa – gazdasági vezetője – volt, az ásatások során megtalálták a városi színház romjai között. A latin felirat azt mondja el, hogy közte volt azoknak, akik saját költségükön kőpadlót rakattak a színházba. Kriszposz egykor a zsinagóga elöljárója volt (ApCsel 18:8), Gaiusnak pedig a gyülekezetet (vagy annak egy részét) befogadni képes háza volt (1:14). Ami igaz a gyülekezetre nézve, alighanem az egész városra nézve is igaz volt: nem volt köztük sok a nemes, gazdag és művelt ember (1:26). Sokkal többen voltak a kiszolgált katonák, kikötőmunkások, hajósok, rabszolgák. Az ilyenek boldogan vették, hogy a gyülekezeti szeretetvendégségen jóllakhattak, illetve csalódtak, ha erre nem került sor (11:20–22). A rabszolgák egy része tanult lehetett, pl. írnok, mint Tertius (Róm 16:22; akivel az apostol Korinthusból íratta levelét Rómába, s akinek a neve: „Harmadik”-at jelentett, ami gyakori rabszolganév volt). A városi proletárok jelentős része viszont írástudatlan maradt, nem tudta forgatni a görög Ószövetséget, így kézenfekvő volt, hogy a gyülekezeti életben inkább elragadtatott, pneumatikus „nyelveken szólásával” vett részt. A város földrajzi helyzetéből (kikötők), történelméből (gyökértelen telepesek), társadalmi helyzetéből (hatalmasok és kiszolgáltatottak) következett laza erkölcse. Az Aphrodité-templom ezer papnője szolgálta az érzéki szerelem kultuszát a gazdagabb vendégeknek, de a szegényebb negyedekben is kapható volt olcsó pénzért a megvásárolható szerelmi élmény. A Sztrabón földrajztudós és utazó által idézett mondás: „Nem mindenki utazhat Korinthusba” céloz arra, hogy a „korinthusi erkölcsök” rossz híre messze földön ismert volt.

A gyülekezet.

A gyülekezet alapításának történetét az ApCsel 18:1–17-ben találjuk. Pál apostol második missziói útján érkezett ide. Munkatársakat talált egy zsidókeresztyén iparos házaspárban, Akvilában és Priscillában, akik Klaudiusz császár 49-ben kiadott rendelete alapján a többi zsidóval együtt távoztak Rómából és Korinthusban telepedtek le. Később hozzájuk csatlakozott a két régi, kipróbált munkatárs: Szilász és Timótheus is (ApCsel 18:2.5). Az apostol, szokása szerint, a zsinagógában kezdte meg missziói igehirdetését, később azonban az ottani ellenszegülés miatt egy pogánykeresztyén: Titius Justus házában folytatta tovább szolgálatát. Isten külön kijelentésben biztatta Pált a munka folytatására (ApCsel 18:9–11), ezért ő másfél évig maradt a városban. A zsidók a római procurator (Gallió, Seneca filozófus testvére) elé vitték Pál elleni panaszukat, de a művelt római nem kívánt beavatkozni az általa „babonának” minősített vallási vitákba. Amikor Pál eltávozott, sok lelki ajándékkal ékeskedő, de sok hitbeli erkölcsi harccal megpróbált, életképes gyülekezettől vett búcsút.

A levél írásának körülményei. A levél Efézusban keletkezett (16:5.8), ahol az apostol újabb görögországi útját tervezte (ApCsel 19:21). Korinthusi tartózkodása első ízben elég pontosan meghatározható a régészek által megtalált ún. Gallió-kő segítségével, amire a proconsul hivatali ideje (Kr. u. 51/52) alapján következtethetünk. A gyülekezethez több évvel később, kb. 54-ben írt levelét nevezzük első korinthusi levélnek. Ezt megelőzően azonban már írt nekik, amire az 1Kor 5:9 céloz. Az a levél elveszett. Ezután ő kapott a gyülekezettől egy erkölcsi kérdésekkel teli levelet, amit egy háromtagú küldöttség (16:17) vitt el hozzá. Erre való válaszként született meg az első korinthusi levél, mely itt-ott céloz (és válaszol) a feltett kérdésekre („Amiről pedig írtatok…”, 7:1; 8:1.4), a további levelezésről a második levél bevezetése során esik szó.

A levélírás indítékai.

A gyülekezetben folyó pártoskodás (1:10–15; 3:3–7.21–23) és a cégéres bűnök (5–6. r.) elítélése; a címzettek által feltett kérdésekre adott válaszadás szándéka (7:1k.; 8:1k.); az istentiszteleti életben tapasztalható visszásságok gyógyítása (10:16–14:40); végül a test feltámadásának hirdetése a rajongókkal szemben, akik csak a „lelki” feltámadást vallották (15. r.).

A levél gondolatmenete.

Mint a többi páli levélben, itt is mindjárt a bevezető sorokból kiderül a mű központi mondanivalója: „a keresztről szóló beszéd… Istennek ereje” (1:18). Az egész levél e köré a gondolat köré csoportosítható.

Bevezetés (1:1–9).
I. A megfeszített Krisztus nem osztatott részekre, ezért a pártoskodás: bűn (1:10–4:21)
1. Az emberi bölcselkedés pártoskodást szül – a keresztről szóló beszéd egységet (1:18–3:23).

2. Az apostoli tiszt gyalázata: a kereszt gyalázata (4. r.).

II. A keresztről szóló beszédből szent élet következik (5:1–11:1)

1. Erkölcsi visszásságok a gyülekezetben (5–6. r.).

a) Vérfertőzés és kapcsolat a paráznákkal (5. r.).

b) Pereskedés a hitetlenek előtt (6:1–11).

c) A paráznaság vétke (6:12–20).

2. Válasz erkölcsi kérdésekre (7–10. r.).

a) Házasság és egyedüllét (7–10. r.).

b) Bálványáldozati hús (8:1–11:1).

III. A gyülekezeti összejövetelek a kereszt jegyében (11:2–14:40)

1. Asszonyok az istentiszteleten (11:2–16).

2. Agapé és úrvacsora (11:17–34).

3. A Krisztus-test lelki ajándékai, a gyülekezet építése a szeretet jegyében (12:1–14:10).
IV. A megfeszített Krisztus és a mi feltámadásunk (15. r.).

Befejezés (16. r.), üdvözletek.

Irodalom.