Írta: Dr. Varga Zsigmond professzor

Bevezetés

A római gyülekezet keletkezése és helyzete.

A római gyülekezetet nem Pál alapította: ő nem is járt Rómában a levél írása előtt. A levélen kívül az ApCsel 28:13k.-ből értesülünk a gyülekezetről, de keletkezésének körülményeiről itt sincsen szó. A Róm egészéből kétségtelen, hogy a levél keletkezésekor már nem jelentéktelen múlt van a gyülekezet mögött. Itt kell felfigyelnünk az ApCsel 18:2-ben olvasható adatra, amely arról számol be, hogy Aquila és Priscilla Korinthusban házába fogadja Pált: ez a házaspár nemrégiben hagyta el Rómát Claudius (41–54) rendelkezése alapján, így kerültek Korinthusba. Hogy zsidókeresztyének, ahhoz nem fér kétség: különben aligha viselkedtek volna így a keresztyén Pállal. Ti. a Claudius-edictumról a profán történetirodalomból is értesülünk, ha egy kissé különös formában is. Suetonius, aki Kr. u. 120 körül írja meg a római császárokról készült életrajzait, az egyébként toleránsnak ismert Claudiusról ezt a megjegyzést teszi: Iudaeos impulsore Chresto assidue tumultuantes Roma expulit (a Chrestus bujtogatására állandóan zavargó zsidókat eltávolíttatta Rómából). A feljegyzést az eseménytől mintegy 70 év választja el, így nem csoda, ha az ábrázolás torzít.

A valóságos helyzet az lehetett Rómában, hogy a harminc-negyvenezer főnyi zsidóság kórében egyre élesedő válságot idézett elő „Krisztus neve”. A keresztyénné lett zsidóságot a zsinagóga vezetősége és többi tagja olyan módokon kezdte álláspontjáért felelősségre vonni, hogy ez Claudius figyelmét is magára vonta. Mivel pedig a főváros nyugalmát nagyon fontosnak tartotta, korábbi rendelkezéseihez híven úgy intézkedett, hogy minden zsidó hagyja el a várost. Lehet, hogy maga Claudius sem tájékozódott pontosabban a zavargások lényegéről, csak annyit tudott, hogy zsidók felelősök érte, ezért summásan minden zsidó eltávolítását rendelte el: éppen Aquiláék példája mutatja, hogy keresztyén és nem keresztyén zsidók között különbségtételre gondolni sem lehet. A mondottak után még kevésbé csodálkozhatunk Suetonius adatának megfogalmazásán: Chrestus egyébként is igen gyakori rabszolganév volt a Birodalomban (a Chrestus – Christus alakváltakozás az akkori görög kiejtésből is tökéletesen érthető, az sem bizonyos, hogy nincsen-e benne gúnyolódó-gyalázkodó szándék, ti. a gör. chréstos melléknév jelentése a mi „jámbor” szavunkéhoz hasonlóan tolódott el: „hasznos, derék, jóságos” – majd: „együgyű, balga”). Pál és Aquiláék találkozása Korinthusban a 49/50. évben történt, ebben az időben tehát Rómában már kellett gyülekezetnek lennie.

Sehol nem esik szó viszont arról, hogy a gyülekezet keletkezése egyetlen személy szolgálatához fűződnek. Így arra kell gondolnunk, hogy a gyülekezet keletkezése nem tervszerű missziói munka eredménye, hanem a diaszpora és Palesztina között fennálló kapcsolatok gyümölcse. Így a gyülekezet eleinte föltétlenül zsidókeresztyén jellegű, a pogányokból lett keresztyének a prozelitus-fokon át kerülnek bele ebben a kezdeti időben. Viszont a Claudius-edictum után a gyülekezet élete egészen más irányban fejlődik, mintha továbbra is a zsinagógához lett volna kötve. A zsidókeresztyén tradíció folyamatossága megszakad, a folyamatosságot a pogánykeresztyének őrzik, amíg csak a Claudius-edictum hatályát nem veszti Nero (54–68) első éveiben. Amikor bizonyára jelentős számú egykori zsidókeresztyén tagja tér vissza a gyülekezetnek Rómába, itt a gyülekezetben megváltozott helyzet fogadja őket. A pogánykeresztyének hálátlan módon, az „idők jeleinek” helytelen megítélésével, Isten olyan ítéletének tartják a történeteket Izráel fölött, amelynek alapján feljogosítva érzik magukat arra, hogy ellenük forduljanak, mintha nem nekik kellene a legjobban tudniuk, hogy „az üdvösség a zsidóktól van”; hiszen ők a törvény alatt és a körülmetélkedés szövetségének tagjaiként találták meg a Krisztust, tehát Izráel sajátos útján jutottak el az üdvösségre, noha testi származásuk szerint pogányok voltak.

Így érthető helyesen a levél számos részlete, és mindehhez hozzá kell vennünk azt, hogy Pál nem ismerte személyesen a gyülekezetet. Róluk kapott hírek és általános missziói tapasztalatai alapján alkot képet róluk magának, és ez a kép az alapja a gyülekezethez intézett konkrét tanításainak is. Ezért a helyzetre való utalásai nem is olyan világosak, mint más leveleiben. Ehhez járul az is, hogy a levélnek egy jelentős része azt a célt szolgálja, hogy a Pál személyével és apostoli szolgálatával kapcsolatban a gyülekezetben élő helytelen elképzeléseket helyreigazítsa, mert Pál tudja, hogy a gyülekezethez is jutottak el hírek róla, és ezek nem is mindig a legkedvezőbb színben tüntetik fel.

A levél írásának célja.

Róma fontos Pálnak azért, mert ha gyülekezete pillanatnyilag kicsiny is, maga a város mégis a világ fővárosa, és Pál jól tudja, hogy ez milyen távlatokat nyithat meg munkája előtt. De a Róm 15:23-ból azt is megtudjuk, hogy Pál a maga sajátos misszió-értelmezése alapján Keleten végzett missziói munkáját lezártnak tartja, úgy véli, hogy nincs alkalma (topos) tovább a szolgálatra. Azok a gyülekezetek, amelyeket egy-egy vidék centrumában alapított most már folytatják az általa megkezdett munkát, ő pedig azt nézi, hogy mi van még előtte. Így fordul Nyugat felé, ahol Hispania valóban a „föld végső határa” számára. Az új munka egészen más természetű, mint eddigi munkája volt, de az bizonyos, hogy ennek a kulcsa is Róma. Mindez persze nem mond ellene annak, hogy Pál a Róm-ben a gyülekezetet látja maga előtt in concreto minden kérdésével, és ezekre igyekszik válaszolni. A levél semmiképpen nem theológiai monológ, hanem a gyülekezettel folytatott valóságos párbeszéd. Témakörének gazdagsága is onnan érthető, hogy a gyülekezet valóságos kérdéseinek tárgyalása közben érintenie kell a keresztyén hit és igehirdetés középponti kérdéseit, de félreértjük a levelet, ha a páli theológia elméleti teljességre törekvő szisztematikus foglalatát keressük benne, és fejezeteiből közvetlenül akarunk kiolvasni valamiféle dogmatikát.

A levél eredetisége és egysége.

A levél említése az egyház életében egészen korai (1Kel 35,6), használatával is hamar találkozunk (Ign ad Polycarpum 6:2). Szövegállománya vet fel egy-két kérdést. Sokak szerint a 16. rész a maga egészében nem tartozik a Róm-hoz, azonban éppen a szöveghagyományozás vall arra, hogy a 16:1–23 a levélhez tartozó, eredeti páli egység. Markion ti. a 14:23-nál befejezettnek tekinti a levelet, majd némely szöveg ehhez csatlakozóan adja a 16:25–27 doxológiáját. Ezt a kisebb egységet aztán főként elütő stílusa miatt még többen tartják későbbi eredetű, nem páli részletnek. Viszont éppen Markion magatartása szól ez ellen a feltevés ellen, egyébként ilyen és hasonló stílustörések az ókori levél elkészülésének technikáját ismerve sokszor nagyon is érthetők.

A levél keletkezésének helye és ideje.

A Róm egész szituációja (Pál indul Jeruzsálembe a kollekta átadására 15:25; jelenleg Achaiában lehet, mert ezt említi Makedónia mellett 15:26) arra utal, hogy a levél Korinthusban keletkezett, Pál utolsó, három hónapos ottani időzésekor, 56-ban vagy 57-ben. Ezt alátámasztja az is, hogy a levél elvitelével megbízott Phoibé (16:1) Kenkhreai-ból, Korinthus egyik kikötő városából származik.

A levél tartalmi sajátosságai.

A Róm már említett műfaji jellegzetességével nem áll ellentétben, ha azt mondjuk, hogy Pál „az ő evangéliumát” (2:16; 16:25) fejti ki benne lehető teljességgel, még pedig egy olyan igehirdetés formájában, amelynek textusa a Hab 2:4-beli mondat: ho dikaios ek pisteós zésetai. Zsidókból és pogányokból lett keresztyéneknek egyaránt arról szól alapvetően az igehirdetés, hogy kegyességünkben Istenre kell esnie minden hangsúlynak, és el kell némulnia minden oldalról jövő, bármily vélt alapra támaszkodó dicsekvésnek (3:19k.). A levél főbb gondolatkörei ezek:

a) a kegyelemről úgy tanít a levél, mint amely előzménye a hit által való megigazulásnak, mértéke minden elképzelést meghalad; és ahogyan egynek engedetlensége folytán mindenkire kihatott a kárhozat, úgy egynek engedelmessége által kihat mindenkire a kegyelem;

b) a törvényről azt mondja el a levél, hogy pneumatikus valóság, és Isten tervében az a sajátos funkciója, hogy tudatossá tegye az ember előtt a bűnt;

c) a „hit törvénye” az ember életének egyedüli megoldása: a hit magában foglalja az engedelmesség mozzanatát is: a váltság tényeinek indicativus-át mindig követi az erkölcsi imperativus;

d) a reménység ad erőt az embernek az engedelmességre, és ez állítja az embert a jövőre nézve sajátos szolidaritásba az egész teremtett világgal;

e) a privilégiumok haláláról tanít a levél abban az értelemben, hogy a kiváltságok nem szűnnek meg, hanem új értelmet kapnak a nagyobb felelősség irányában;

f) a világi hatalom iránti engedelmességről a római gyülekezethez a maga konkrét élethelyzetében szól, így mutat rá Isten akaratára, amelyet minden időszakban minden egyháznak a maga sajátos élethelyzetében kell újra megértenie;

g) Izráel és a pogányok viszonyáról szólva Isten üdvözítő tervének összefüggésében ismerteti ezt először, azzal az igénnyel, hogy a római – gyülekezet önkörén belül is ennek megfelelően rendezze ezt a kérdést.

A levél gondolatmenete.

A bevezetés, a gyülekezet üdvözlése (1:1–7) és a levelekben szinte kötelezően szokásos hálaadás (1:8–17) után. a következő nagyobb egységeket találjuk: „Nincsen igaz egy sem” 1:18–3:20; „Isten igazsága a Krisztusban való hit által mindazoknak, akik hisznek” 3:21–8:39; Izráel és a pogányok 9:1–11:36; intelmek a gyülekezethez 12:1–15:13; személyes közlések 15:14–33; ajánlás, üdvözlések, záró intelmek 16:1–24; doxológia 16:25–27.

Irodalom.

Heim, Karl: Der Römerbrief. Nachschrift der Vorlesung im Winter-Samester 1924/25 (sokszorosított kézirat). Schlatter, Adolf: Der Brief an die Römer. Erläuterungen zum Neuen Testament 5. kötet, 8. kiadás 1928. Schlatter, Adolf: Gottes Gerechtigkeit. 1931. Lietzmann, Hans: An die Römer. Handbuch zum Neuen Testament, 8. kötet, 4. kiadás 1933. Barth, Karl: Der Römerbrief. (Új, átdolgozott kiadás, 8. lenyomat) 1947. Brunner, Emil: Der Römerbrief. Bibelhilfe für die Gemeinde Neutestamentliche Reihe, 6. kötet 1951. Gaugler, Ernst: Der Römerbrief. Prophezei – Schweizerisches Bibelwerk für die Gemeinde. 1–2. kötet, 1959. Althaus, Paul: Der Brief an die Römer. Das Neue Testament Deutsch – Neues Göttinger Bibelwerk, 6. kötet, 8. kiadás 1954. Michel, Otto: Der Brief an die Römer. Kritisch-exegetischer Kommentar über das Neue Testament (Meyer), 11. kiadás 1957. Schmidt, Hans Wilhelm: Der Brief des Paulus an die Römer. Theologischer Handkommentar zum Neuen Testament (Fascher), 6. kötet 1962.