Luk. XIII. RÉSZ

Luk. 13,1–5. Megtérésre intő jelek.

A két, művészi szerkesztéssel egymás mellé állított esemény Krisztus visszajövetelének és a megtérés sürgősségének kérdéséhez kapcsolódik. Az elbeszélés Lk önálló anyaga. Pilátus itt említett kegyetlenkedéséről máshonnan nem tudunk, de egyébként ismert jelleméhez jól illik. Jézus válasza arra vall, hogy az eset elbeszélőit nem is annyira Pilátus tette, hanem az áldozatok személye foglalkoztatta. Az ilyenfajta halált nemcsak arra magyarázták, hogy Isten nem fogadta el az áldozatokat, hanem valamilyen egészen rendkívüli bűn büntetésének is tartották. A rosszul megfejtett jel mellé, amelynek az elbeszélők által adott magyarázata annyira emlékeztet arra, ahogyan a mi ún. „vallásos embereink” szeretik értelmezgetni az idők jeleit, Jézus maga állít oda egy másik esetet. A jeruzsálemi templomtól délkeletre, a Jósáfát-völgy bejáratánál levő Siloah-beli toronyépítésnél bekövetkezett halálos kimenetelű szerencsétlenséget. A helyes értelmezést együtt adj a meg a kettőre: az ilyen és hasonló események mindenkinek különbség nélkül a megtérés szükségességéről és sürgősségéről beszélnek.

Luk. 13,6–9. A terméketlen fügefa.

A terméketlen fügefa példázata Lk önálló anyaga, tartalma ugyanaz, mint Mt 21:18kk.; Mk 11:12kk. elbeszéléséé, csak azok egy prófétai jelről számolnak be, itt pedig példázattal van dolgunk. Ennek értelme világos: Isten népe egy teljes, lezárt korszakot hagyott maga mögött (a képben három év), amelyben Ura gyümölcstelennek találta életét. Az ítélet esedékes, meghirdetésének módja kemény (hinati tén gén katargei?). Csupán Krisztus irgalmas közbenjárása az oka annak, hogy még mindig van idő a megtérésre, az Isten kívánta gyümölcs megtermésére (vö. Zsolt 1:3). De az idő sürget, és ha a nép élete Krisztus irgalma ellenére is meddő marad, akkor maga a közbenjáró enged szabad folyást az ítéletnek, akkor pedig nincsen többé menekvés.

Luk. 13,10–17. A nyomorék asszony meggyógyítása szombaton.

Az elbeszélés rokon a 6:6kk.-belivel, csak itt Jézus először meggyógyítja a tizennyolc éve nyomorék asszonyt, és ezt követi a zsinagóga vezetőjének méltatlankodása. Ő a felelős az istentisztelet rendjéért, és a gyógyítást zavaró mozzanatnak tekinti. Nem mer közvetlenül Jézushoz fordulni kifogásával, hanem a jelenlevőket utasítja rendre bosszúsan és türelmetlenül. Jézus nyilván maga sem szívesen lát rendetlenséget az istentiszteletben, csak a rendet érti másképpen, mint a zsinagógafő. Szerinte ez a belső tisztázottság kifejezője, amaz viszont lélektelen, sőt, lelketlen őre az emberre nézve nyűggé tett öncélú és külsőséges rendnek, amely nem is érdemli meg ezt a nevet. Megszégyenítő, amit Jézus mond: Izráel fiai tudtak nagyvonalúak lenni a szombat-kérdésben, ha anyagi érdekük kívánta. Így „irgalmasabbak” voltak barmaikhoz, mint embertársaikhoz, még hozzá zsidókhoz! A tömeg megoszlik a történtek hatására. Jézus ellenfelei megszégyenülve vonulnak vissza, akikben pedig van szív, azok örömmel látják meg Jézus tetteiben és szavaiban Isten dicsőségének emberek között való megnyilatkozását.

Luk. 13,18–21. A mustármag és a kovász példázata (Mt 13:31–33; Mk 4:30–32).

A párhuzamoktól eltérően a két példázat itt Krisztus visszajövetelével való összefüggésében értendő: Isten országa evilági kicsiny kezdeteitől feltartóztathatatlanul növekszik ama dicsőséges nagyságáig, amelyben majd a parousia idején jelentkezik. A kis mustármag, a belőle növekvő gyomféle növény, amely kedvező éghajlati és talajviszonyok között csaknem fává növekszik, Jézus hallgatóinak jól ismert jelenség. Ezen szemlélteti Isten országának természetét is Jézus, és ebben az is benne van, hogy a két végpont közötti folyamat Isten titka. De mégis úgy az, hogy valósága, ereje betölti világunk, e világkorszak életét. Mert Isten országa nem úgy jut el a végső kiteljesedésig, hogy ez tapasztalati ismereteink körébe esnék: erői láthatatlanul és eltűnő módon, de éppen nem tűnékenyen feszülnek itt világunkban.

Luk. 13,22–30. Kik mennek be Isten országába? (vö. Mt 7:13–14; 25:10–12; 7:22–23; 8:11–12).

A részlet elemei Mt-ban egészen más összefüggésekben és egymástól függetlenül találhatók: Lk írójának önálló forrásai adják az indítást arra, hogy a bennük talált összefüggést saját írói céljainak a szolgálatába állítsa. – Az átvezető megjegyzés (22) a 9:51-beli keretre utal vissza: Jézus útban van Jeruzsálem felé. Az útközben felvetett kérdés természetétől élesen elütő módon, a válasz kizárja mindenféle öncélú, elméleti és kíváncsiságból fakadó vita lehetőségét. Mindenkinek a maga kérdése lehet egyedül fontos; ez pedig az, hogy el ne szalassza az üdvösségre vezető út megkeresését és a megtalált úton való elindulást. Nem arra van szükségünk, hogy mások sorsát latolgassuk kíváncsian, hanem arra, hogy odaadó igyekezettel munkáljuk tulajdon döntésünket. A szoros ajtó, a zárt házajtó képe egyaránt erről beszél. Aki nem ismerte fel az idő sürgetését, az kimarad Isten országának életéből. Isten népének kivetett tagjai fájdalommal láthatják, hogy azért vannak kirekesztve a boldog ősök hőn óhajtott társaságából, mert elutasították a Krisztust, így helyüket az engedelmességre jutott pogányok foglalják el. Az új világkorszak visszájára fordítja a, régi értékelését, Isten igazsága ítéletes és ígéretes helycserét hajt végre.

Luk. 13,31–33. Jézus üzen Heródesnek.

A rövid, önálló anyagrész időiben nem válik el az előzményektől, de nem világos belőle, hogy a farizeusok miért figyelmeztetik Jézust. Heródesnek kétségkívül kellemetlen volt Jézus személye, különösen azért, mert munkásságával az ő uralkodása alatt álló területen keltett nyugtalanságot. De bármilyen terve volt Jézussal, a farizeusok aligha vállalták volna, hogy hírvivői legyenek. Inkább azzal kívántak tüntetni, hogy semmiféle erőszaknak nem hívei, ezért ha nem is értenek egyet Jézussal, Heródes sötét terveitől mégis óvják. Jézus ezt egyszerűen kétszínűségnek minősíti, ezért válaszában Heródeshez utasítja őket. Arról „üzen” neki, amiben éppen benne van: életének második szakaszában démonokat űz ki, és gyógyít. A harmadikban teljesedik be majd sorsa Jeruzsálemben, ahová vándorútjának bevégeztével érkezik meg. Az ismétlésnek ható záró vers azt mondja ki, hogy mindez nem az ő önkényéből történik így, hanem Isten akaratából következik szükségképpen. Ezért senki és semmi, a ravasz Heródes (alópéx) alattomos terve sem térítheti le útjáról.

Luk. 13,34–35. Jézus ítélete Jeruzsálem fölött (Mt 23:37–39).

Jeruzsálem szomorú végzete az, hogy szinte kizárólagos színhelye legyen a prófétagyilkosságoknak (ld. 33. v.). Ezért hirdet Jézus fájdalommal, de megalkuvás nélkül ítéletet az engedetlen város fölött. A beszédes kép először Istennek népe és szent városa iránti megható gyöngédségéről beszél; majd felpanaszolja Jézus a dédelgetett város kemény ellenszegülését, meghirdeti teljes pusztulását; de az utolsó szó még itt is a kegyelmes ígéret: eljön az idő, amikor Izráel megtér Urához, és az idők végén boldog, dicsőítő hálaadással fogadja azt, aki az ő nevében érkezik hozzá.

Luk. XIV. RÉSZ

Luk. 14,1–6. Vízkóros meggyógyítása szombaton.

Egy nagyobb egységben (1–24. v.) asztali beszélgetéseket közöl itt Lk: az egységesítő keret bevezetését itt az 1. versben kapjuk. A vendéglátó egy vezető farizeus, de az asztaltársak magatartása jól mutatja: mennyire nem őszinte és egyértelmű a meghívás (paratéroumenoi: hivatalból figyelik Jézust a jelenlevők). A vízkóros jelenléte az ilyen lakomák természetéből érthető (vö. 7:37kk.). Magát a betegséget Izráelben a parázna és kicsapongó életmód következményének tartották. Jézus mindent és mindenkit megelőzve megszólal, és ezzel magához ragadja a kezdeményezést. Két kérdése ugyanabban a körben mozog, mint az előző szombati gyógyítás alkalmával mondott szavai (13:10kk.). Megfogalmazásuk olyan, hogy ellenfeleinek ugyan saját álláspontjuk alapján elutasító választ kellene adniuk, de ezzel elárulnák gondolkozásmódjuk kicsinyességét és korlátoltságát, sőt: képtelenségét és embertelenségét. Ezért egyszerűen nem válaszolnak, mert nem tudnak válaszolni.

Luk. 14,7–11. Példázat az ülésrendről.

Lk-nak ez az önálló példázata a vele egy asztalnál ülőkhöz fordul, akik azt figyelik, hogy Jézus rabbihoz illően viselkedik-e a vendégségben; közben tulajdon magatartásukkal akaratlanul elárulják lelkületük sivárságát. Ezt észreveszi Jézus is ezért mondja ezt a példázatot, amely a farizeusoknak kritikátlan önbecsülésüket veti szemükre, de egyáltalában nem arra akar szabályt adni, hogyan viselkedjék az ember, ha az emberek körében illendően akar előbbre jutni, hanem Isten vendéglátó asztalára, a messiási lakomára utal. Tartalmát kép nélkül a 11. v. foglalja össze: Isten a felfuvalkodókat megalázza, az alázatosakat pedig felemeli (vö. Jak 4:6; 1Pt 5:5; Péld 3:34 LXX).

Luk. 14,12–14. Példázat a meghívásról.

A vendégek után a vendéglátót szólítja meg Jézus. A meghívásnak egy olyan vonására rámutat rá, amelyet mi is jól ismerünk: kárhoztatja az olyan meghívást, amely mögött számítás húzódik meg. De most sem illemszabályt ad, még kegyes illemszabályt sem. Tanítása olyasmit kíván, ami földi viszonyok között képtelenség. Ez mutatja, hogy példázatról van szó: Isten országának tagjait az emberekhez való viszonyukban is csak Isten országának lelkülete vezetheti, ennek gyökere pedig a legcsekélyebb mértékben sem lehet a számítás, csak az irgalom. Jézus erre mutat példát egész életével, és csak ez a magatartás részesül Isten jutalmában, éppen azért, mert nem igényel semmiféle földi jutalmat.

Luk. 14,15–24. A nagy vacsora példázata (Mt 22:1–10).

Az utolsó példázat az előzők összefoglalása és lezárása is: Mt-féle párhuzamától eltérő összefüggésben szerepel, de amattól más eltérések is megkülönböztetik (Mt-ban inkább a példázat elején, itt a végén üt át a képanyagon a valóság). Az egyik vendég megjegyzésére válaszol Jézus a példázattal, de nemcsak a jelenlevőkhöz fordul vele, hanem mindenkinek szánja. A közbeszóló azt fejezi ki makarismos-ával, hogy megértette: Jézus előző példázatai Isten országának nagy vendégségére utalnak. Jézus válasza viszont leleplezi a megszólalásban megcsendülő hamis hangot: a közbeszóló fölényes önbizalmát, amellyel önmagát Isten országa vendégeinek társaságába sorolja. A példázatbeli vacsora a szokásokhoz híven van ábrázolva: az előzetes meghívást követi a lakoma konkrét időpontját megjelölő hívás. Itt szól a példázat arról, hogy a meghívottak nem lesznek a nekik készített vacsora vendégei, ha bármit is fontosabbnak tartanak a meghívás haladéktalan elfogadásánál; viszont ott fognak ülni az eredetileg nem nekik megterített asztalnál azok, akik először nem is kaptak meghívást, akiket a meghívottak méltatlanoknak is tartanak, kik azonban a hívást azonnal készségesen elfogadják. A kettős hívás: a város falain belül és kívül levők meghívása Izráel megvetettjeire és a pogányokra utal, ebben már az őskeresztyén misszió élményeinek lecsapódását láthatjuk.

Luk. 14,25–27. A tanítványok önmegtagadása (Mt 10:37–38).

A külső keret Lk-tól való: nagy tömeg megy Jézus után, de általában nem veszik komolyan, hogy magatartásukból milyen következtetést kellene levonniuk. Jézus követése az a lehetőség, amely abban bizonyul valóságosnak, hogy hisz benne az ember. Ezt fejezik ki Jézus szavai: kifejezései a mai embernek visszatetszik, de Izráel fiainak természetesek (héb. sáná’, gör. misein adott esetben csak „kevésbé szeret, a szeretetben hátrább helyez valakit”). Aki Krisztussal közösségben akar élni, annak szakítania kell mindenkivel, aki életében Krisztus helyét akarja elfoglalni, vagy vetélytársa akar lenni Krisztusnak. A második követelmény, kép formájában, arról beszél, hogy csak az lehet Krisztus tanítványa, aki pillanatról pillanatra vállalja azt az életformát, amely élete elvesztésének kockázatával, sőt: önmaga állandó áldozatul adásával jár.

Luk. 14,28–35. Számvetés Krisztus követésében (Mt 5:13; Mk 9:49–50).

A befejező példázatok közül az első kettő arra int, hogy Krisztus követésére csak úgy vállalkozhatunk; ha számot vetünk minden követelménnyel, és nyíltan szembenézünk életünk körülményeivel. A földi vagyon visszahúzó erejéről van itt szó, Lk ebben látja Krisztus követésének szinte legfélelmesebb akadályát: A megízetlenült só példázata is ebben az összefüggésben kap itt új értelmet: aki az előbb mondottak figyelembevételével követi Krisztust, az hasonló az ételnek ízt, a dolgoknak értelmet adó sóhoz (a kép Izráelben általánosságban ismeretes, vö. 2Krón 13:5; Lev 2:13). Aki nem tudja a világban betölteni ezt a szerepet (vö. Mt 5:13), azon éppen úgy nem lehet segíteni, mint az ízét vesztett són: fölöslegessé és haszontalanná válik, semmire sem jó többé.

Luk. XV. RÉSZ

Luk. 15,1–10. Az elveszett juh és az elgurult drahma példázata (1–7. v.: vö. Mt 18:11–14).

A 15:1–2 tartalma az a sötét háttér, amelyből az Isten megkereső és megtartó irgalmáról szóló, az egész részt betöltő három példázat előragyog. Az első kettő előkészítés a harmadik, nagyszabású példázatra: az író az anyagot már önálló forrásában ebben az összefüggésben találhatta. Közelebbi helyzetrajz nélkül, közvetlenül tudjuk meg, hogy a farizeusok és írástudók Jézusnak a kegyesek társadalmából kivetettekkel való közösségvállalása miatt háborognak. Emberi korrektség vagy morális szempontok alapján igazuk lehetne, de Jézus nem ezekből meríti cselekvése indítékait; hanem Isten országának alapvonásából, az irgalmasság indulatából. Mindenesetre türelmesen és sokrétűen válaszol az ellenvetésekre, de nem önvédelemből, hanem azért, hogy ellenfelei helyes képet alkothassanak Istenről és Isten természetéről. Az első példázatbeli eljárást a farizeusok és írástudók is helyesnek és jogosnak tartják: hasonló helyzetben ugyanígy gondolkoznának és tennének. Most ebből kell következtetniük Isten cselekvésére: így viszont igazolódik Jézus magatartásának helyessége, mert ez következetesen folyik Isten gondolkozásmódjából. A második példázat kiegészíti az elsőt: amott a pásztornak bajba jutott juha iránti szánakozása áll a középpontban, itt arra az értékre esik a hangsúly, amellyel a magában véve nem jelentős pénzértékű pénzdarab bír az asszony szemében. Egész pénzének tizedrészét vesztette el, de enélkül hiányosnak érzi a megmaradt összeget, ezért ujjongó örömmel ünnepli a drahma megtalálását. Jézus is irgalmassága jegyében vállal közösséget azokkal, akiket Izráel a veszteséglistán könyvel el: mindegyiküknek sajátos értéke van a szemében, nélkülük hiányosnak érzi a meglevők, az igazak táborát. Olyan Istenünk és Krisztusunk van, akinek mindennél nagyobb öröm az elveszettek megtalálása.

Luk. 15,11–32. A tékozló fiú példázata.

A tékozló fiú példázata új mozzanatot is ad az első kettőhöz. Azok is tárgyilagosan beszélnek az igazakról, emez sem a farizeusok kegyességét akarja kétségbevonni, amikor hozzájuk fordul. Azt a kérdést veti fel, hogy tudják-e vállalni a közösséget az „elveszettekkel”, vagy méltatlankodva elkülönülnek-e tőlük (az idősebbik fiú viselkedése). – Egy örökösödési kérdéssel kezdődik a példázat: egy apának a kisebbik fia kikéri a birtokból az őt megillető részt (to epiballon meros, szakkifejezés, a kisebbik fiú esetében ez a vagyon egyharmada). A példázatból nem tűnik ki, hogy már maga ez a lépés is a fiúi viszony felmondását jelentené. Az örökösödés történhetett az örökhagyó életében is, ajándékozással, a kamat és a haszonélvezet visszatartásával. A fiú kétségtelenül kilátástalannak tartja helyzetét hazájában, és ez a palesztinai viszonyok ismeretében érthető. Ezért idegenben próbál szerencsét. De ha eddigi önállósulásával nem is tépte szét az apa-fiúi viszonyt, most, amikor a kikért részt nem egzisztenciája megalapozására, hanem ennek megsemmisítésére fordította; föltétlenül megtette ezt a lépést. Isten nem tiltakozik az ember „nagykorúsági igénye” ellen, akár népe, akár mások akarnak elindulni ennek az útján (szekularizmus). Csak akkor látja elveszettnek az embert, ha a tőle „kikért” és kapott önállóságát „saját gerjedelmeire költi”: A példázat ezután a fiú elesettségét jellemzi: zsidó létére egy pogány gazdához szegődik el disznópásztornak, annyira megvetetté és kivetetté válik, hogy legszükségesebb táplálékát is a tisztátalan állatokéból kell elvennie (keration „szentjánoskenyér”, közismert disznó-takarmány; oudeis edidou azt jelenti, hogy vele annyit sem törődtek, mint a disznókkal). Az apai ház emléke ébred fel benne. Tudja, hogy fiúi jogait eljátszotta, így alázatos megbánást tanúsító elhatározásra jut. Béresnek kíván hazamenni, és gondosan megfogalmazza bűnvalló szavait is, amelyekkel vissza akar kérezkedni az elhagyott házba. Az önállóságával csődbe jutott embernek – emberi oldalról nézve – valóban nincsen más lehetősége. Ám az apa meg sem várja fia hazaérkezését, tekintélyéhez sem tartja méltatlannak, hogy elébe szaladjon. Nem. is engedi végigmondani önmaga fölött ítélkező szavait, hanem a legbensőségesebb üdvözlés után a rendkívüli vendégnek kijáró tisztelet külső jeleivel illeti. Nem engedi, hogy bárki is kelletlenül tekintsen a visszatért fiúra, hanem fényes örömünnepet rendez (ton moschon siteuton határozott névelője azt jelzi, hogy egy ilyen volt a háznál, rendkívüli ünnepi alkalomra fenntartva). Ez Isten végéremehetetlen szeretetének képe, amellyel nem tartja méltóságán alulinak így fogadni a hozzá visszatérő bűnbánó embert aki pedig előzetesen a tőle kapott javakat fecsérelte el. – Az apának ez a szeretete az, amelyet az idősebbik fiú nem ért meg. Ő csak öccse züllött előéletén háborodik fel, ezért nem tudja a történteket úgy értékelni, mint apja: a fiú halott volt, és most ismét él. Az nagyon megdöbbentő, hogy az a fiú, aki állítólag atyja iránti bizalomból maradt otthon, annyira idegen és bizalmatlan tudott maradni apja iránt. Az apa őt tekintette egész vagyona urának, de ő csak munkáját hánytorgatja fel, és apja szeretetlenségéről kesereg, teljesen alaptalanul. Ezt a lelkületet veti szemére Jézus a farizeusok táborának és minden idők birtokon belüli szabványkegyeseinek. Kegyességi cselekedeteiket alapjában véve nyűgnék érzik, a törvényt nem tudják szabad lélekkel értelmezni, így kirekesztik magukat az Isten szerinti tiszta emberi örömökből, majd pedig Istennek rójják fel az egészet. Az ő normáik ellenére Istenhez talált megtérő bűnösöknek csak szemükben kétes tisztaságú életfolytatását tudják bírálni; de Istennek a bűnbánók elé siető, előlegező szeretete hiányzik a szívükből. Izráel és az általa lenézettek, zsidók és pogányok; a megmerevedő egyház és a szekuláris világ; az egyházon belül az önigaz kegyesek és a „szabálytalanul” megtérők viszonyának égető és szüntelenül megismétlődő kérdéseire válasz ez a példázat.

Luk. XVI. RÉSZ

Luk. 16,1–13. A hamis sáfár példázata (13. v.: vö. Mt 6:24).

Amiről Jézus a 15. részben a farizeusokat tanította, abban a tanítványok tisztázottak. Nekik viszont az a tisztáznivaló kérdésük, hogy Krisztus követői új életének hogyan kell kifejeződnie a földi dolgokkal, főként az anyagi javakkal való élésben. Ez a tanítás kezdődik a hamis sáfár példázatával. Az eset közismert lehetett Jézus hallgatói körében, fel is lehettek háborodva rajta. Maga a példázat is sokakban keltett botránkozást: azzal vádolták Jézust, hogy korruptságra tanítja övéit. Pedig a példázat félreérthetetlen, csak nem szabad elfeledkeznünk Jézus példázatainak természetéről. Erkölcstelenségre épp oly kevéssé tanít, ahogyan a tolakodó barát példázata sem buzdít Isten iránti „szemtelenségre” (11:8). A tiszttartóról először azt tudjuk meg, hogy hűtlen vagyonkezeléssel vádolják meg gazdájánál (diebléthé: az ige jelentése gyakran „rágalmaz”). Hogy joggal-e vagy sem, az nem tűnik ki. – A gazda elbocsátja, és végelszámolást kér tőle. Amíg ezt be nem nyújtja, addig még természetesen egész eddigi rendelkezési joga kezében van. Ahogyan ezzel él, azt a példázat is erkölcstelennek minősíti (oikonomos tés adikias 8. v.), hiszen tetemes kárt okoz gazdájának. A két elbeszélt eset csak kiragadott példa, de már ezekben is mintegy százezer forintos tételekről van szó (50 bat kb. 18 hl, 20 kér kb. 73 hl, értékük kb. 500–500 dénár). A példázat értelmét Jézus egyetlen mondatban adja: megdícséri a tiszttartóban azt, hogy számolt helyzetével, kihasználta az alkalmat, és céltudatosan járt el. Ebben állítja példaként a világ fiait a világosság fiai elé (a két megjelölés mutatja, hogy a kyrios itt már nem a példázatbeli gazda, hanem Jézus): törekedjenek ilyen céltudatosan egyetlen céljukra, az üdvösségre. Szükségünk van erre az intelemre, mert sokszor csak egy célnak tartjuk sok más közül az üdvösséget, és nem tudunk mindent feltenni erre az egy lapra”, mint akiknek nincs más „lehetőségük, akár a hamis sáfárnak a maga fajtája körében és a maga helyzetében. Sohasem tekinthetjük életünk biztosítására szolgáló tényezőnek, szilárd alapnak az anyagi javakat. Ezek csak arra jók, hogy mások javára éljünk velük, és így megnyíljanak előttünk emberi szívek és Isten országa kapui. Persze, ez sem érthető semmiféle számítás irányában: próbának kaptuk a földi javakat, ezeken tanuljuk a mennyeiek iránti hűséget, a kisebbekről a nagyobbakra haladva. Ha a múlékony javakkal hűségesen bántunk, akkor megbízást kapunk az örökkévalókra is. Közben mindig tudnunk kell, hogy a földiek nekünk örökké idegenek, igazán mieink csak a mennyeiek. A kettő világa valóban „ég és föld”, és mindenkinek számolnia kell azzal, hogy a földi javakért történő élet nem állhat Isten szolgálatában. Ez nem csupán idő vagy energia kérdése: egymást kölcsönösen kizáró két érzületről, két összeegyeztethetetlen életszemléletről van szó. Vagy emberi érvényesülésünk, vagy Isten szolgálata: a kettő együtt lehetetlen!

Luk. 16,14–18. A farizeusoknak szóló tanítások (Mt 11:12–13; 5:18.32).

A bevezető versekkel való összefüggésben a három utolsó vers egészen más értelmet kap, mint Mt-ban. – A farizeusi gondolkozás az ószövetségi szemlélet eltorzításával a gazdagságot Isten jutalmának, a szegénységet az ő büntetésének tartotta, – mindkettőt megmásíthatatlannak tekintette. A szegényeket kihasználta, de megvetette; a gazdagságot sokszor kétes tisztaságú módszerekkel is hajszolta (philargyroi). A farizeusok azon gúnyolódnak itt, hogy Jézus, a földhözragadt szegény ember, akinek igazában sejtelme sem lehet ezekről a dolgokról, mer tanítást adni az embernek az anyagi javakhoz való helyes viszonyáról. Jézus először életüknek e téren mutatkozó kettősségére utal: önmagukat és embereket megcsalhattak ezzel, de Istent nem téveszthették meg, értékelésmódját sem változtathatták meg színlelésükkel. Ezt követően szól néhány sarkalatos tételben a törvény természetéről, mert a farizeusoknak az anyagiakhoz való viszonya éppen úgy törvény értelmezésükből folyik, mint az övé. Először azt hirdeti meg, hogy az ószövetségi kor Jánossal lezárult, utána valami teljesen új veszi kezdetét. Ez az evangélium hirdetése, és erre az jellemző, hogy minden emberhez szól. Az új típusú kegyességet az is jellemzi, hogy nem meddő elméletesdi vagy passzív szemlélődés tölti be benne az ember életét, hanem Isten királyi uralkodásának szinte érőszakosan aktív keresése, a megvalósulásáért odaszánt teljes emberi élet gyakorlati szolgálata. Ez nem érvényteleníti a törvényt, hanem az élet minden területén megerősíti, de úgy, hogy a törvény isteni tartalmának szellemében szerez érvényt a parancsolatoknak, nem az embernek a törvényről alkotott vélekedése alapján. Példa erre a törvény házasságra vonatkozó parancsolatának értelmezése: Jézus nem tűr megalkuvást, nem engedi, hogy az ember a maga kényelmére elferdítse a törvény tiszta értelmét. Isten teremtésbeli rendjének tiszta formáját iktatja jogaiba férfi és nő kapcsolatának megítélésében, a farizeusi elmélettől és gyakorlattal ellentétben.

Luk. 16,19–31. A gazdag és Lázár példázata.

A gazdag és Lázár példázata Lk önálló anyaga, az előző egységek bevezetése után a farizeusi theológiának a gazdagság és szegénység kérdésében vallott álláspontját utasítja el. Ennek optimista folyamatossága helyébe, amelyet a földi élet és az embernek a halál utáni sorsa között feltételez, a legkeményebb ítéleten alapuló diszkontinuitást teszi, és ezt – mai szóval élve – a társadalmi rendszerváltozás képében fejezi ki. A történet ismeretes lehetett Jézus környezetében, de sajátos alkalmazása megdöbbentően új. Viszont ahogyan a halál utáni életről beszél, azt nem ő mondja, hanem a korabeli zsidóság szemléletéhez alkalmazkodik vele (vö. 20:34kk.; egy ébként görög mitológiai fogalmat is alkalmaz: hadés 23. v.). A gazdag és a koldus rajza hűségesen idézi a keleti társadalmak megdöbbentően éles ellentéteit, csak itt nem a pogány embertelenség riasztó példája áll előttünk, mint a tékozló fiú példázatában. Izráel fia a koldus (neve is mutatja: Lazaros, héb. ló’cäzär „nincsen segítség” vagy ’él ’ecázár „Eleázár: Isten segít”; a konkrét név nem zárja ki azt, hogy az elbeszélés példázat), akinek nyomorúsága mérhetetlen (a kutyák említése mindenképpen tisztátalanságra utal; vagy úgy, hogy ezek az állatok a koldust maguk közül valónak, esetleg halottnak nézték; vagy úgy, hogy érintésük, amely ellen Lázárnak nem volt ereje védekezni, szüntelenül tisztátalanná tette a szerencsétlent). Éles az ellentét a két ember halálának ábrázolásában is: az egyik Istennél, a másik csak emberek részéről vette el a megbecsülés jeleit. De a legbeszédesebb halál utáni sorsuk rajza: a földi viszonyokhoz képest minden a visszájára fordul, és az a szakadék, amely most választja el a két embert, ítéletes mása annak, amelyet a gazdag létesített önmaga és a koldus között a földön, – még csak nem is elvetemült gonoszságból, csupán közönyével és érzéketlenségével, amelyet a farizeusok természetesnek is találtak theológiai álláspontjuk alapján. A gazdag ebben a helyzetében is atyjának szólítja Ábrahámot, és Ábrahám a megfelelő megszólítással válaszol, de mindez nem változtat a tényeken. Sem a gazdag, sem hozzátartozói sorsán nem lehet az általa kért módokon változtatni. Izráel fiainak kiváltsága, de lehetőségeik korlátja is az, hogy ott van nekik Mózes és a próféták. Ha ezek szavára sem hittek Jézusban, akkor senki és semmi nem segíthet rajtuk. A feltámadott Krisztus szava is hiábavaló volna hozzájuk, ezért nem is adatik meg nekik ez a lehetőség (vö. Jn 5:45kk.).

Luk. XVII. RÉSZ

Luk. 17,1–10. Jézus intelmei tanítványaihoz (Mt 18:6–7.15.21–22; 17:20; Mk 9:42).

A 17–18. rész is a tanítványokhoz szól, csak más-más tárgykörben mozog (anyagi javak 16, a gyülekezetben való forgolódás 17, kitartás az imádságban 18). Az 1–6. v. párhuzamát, más összefüggésben, megtaláljuk Mt-ban (kis részben Mk-ban), a 7–10 Lk önálló anyaga, átvezet a következő egységre. A szín nem változik, de az idéző formula ismétlése mutatja, hogy újabb tanítás következik: ez négy rövidebb egységre tagolódik. a) A botránkozásról (1–3a; skandalon „csapóvas, vad fogására szolgáló csapda; bűnre csábítás”) azt mondja el Jézus: a bűnbe esett világ életéhez hozzátartozik, hogy olyan jelenségek forduljanak elő (anendekton… elthein: „elkerülhetetlen, hogy jöjjenek”), amelyek embereket le akarnak téríteni az élet útjáról. De ez Krisztus tanítványait nem indíthatja arra, hogy az ilyesmit természetesnek tartsák, tehetetlenül belenyugodjanak, vagy éppen beálljanak előidézőik sorába. Minden botránkoztatás elsősorban Krisztus kicsinyeinek, a kiszolgáltatottaknak az életét kezdi ki és rongálja, ezért annyira szigorú Isten ítélete, mert ezeket védi vele. b) A megbocsátás készségének határtalanságát azzal szemlélteti Jézus (3b–4), hogy a bűnbánó és bűnét alázatosan megvalló testvérnek mindenkor és mindent meg kell bocsátanunk (heptakis tés hémeras a teljességet fejezi ki). De ez nem valamilyen kényelmes magatartást jelent, hanem a testvéri intés kötelességét: emberi indulatok nélkül, nagyon tárgyszerűen, de meg kell mondanunk annak, aki ellenünk vétkezett, hogy miben találtuk vétkesnek. c) A tanítványoknak hitet kérő szavára (5–6. v.: prosthes hémin pistin „adj nekünk még hitet is” – ti. az új élet egyéb ajándékai mellé, az ige jelentése itt nem lehet „növel, gyarapít”, mert akkor a tárgy előtt határozott névelőnek kellene lennie) válaszol ezután Jézus: ha valaki az új életben van, akkor életének tartalma a hit, ez sem nem mennyiségi kérdés, sem nem ráadás. Aki az új életben jár, az előtt Isten tetteinek megcselekvésében nincsen akadály (a kép itt a párhuzamoktól eltérően általános értelmű). d) A szolgálatról szól végül (7–10) hasonlóan Jézus: ez sem az új élet járulékos eleme, amelynek elvégzéséért külön jutalmat igényelhetnének Krisztus követői, hanem Isten országa lényegéből folyó parancs. Ha elvégeztük, azt tettük, amit kellett. Végül is csak szemrehányást tehetünk magunknak, hogy nem tudtunk többre jutni ennél Atyánk iránti szeretetünk megbizonyításában.

Luk. 17,11–19. Tíz leprás meggyógyítása.

Tíz leprás meggyógyítása a harmadik samaritánus-elbeszélés Lk önálló anyagában (vö. 9:52kk.; 10:30kk.). Közvetlen előzményéhez a hála mozzanata kapcsolja: arra utal, hogy nem nekünk kell Istentől hálát várnunk a mi tetteinkért, hanem mi tartozunk hálával neki az ő tetteiért. A bevezetés a nagy betoldás alaphelyzetére utal. A megnevezetlen faluban Jézus elé kerülő leprások a Lev 13:46 rendelkezése szerint távol maradnak tőle, de az előírt figyelmeztető kiáltás helyett a könyörgés szavával fordulnak hozzá. Jézus ezúttal úgy gyógyít, hogy még a gyógyító szó sem hangzik el ajkán, a gyógyulásnak csupán közvetett külső jele van: a papokhoz küldi a leprásokat, hogy megállapítsák a gyógyulás megtörténtét (Lev 14:2k.). Mind a tíz félreérthetetlenül meggyógyul, a lepra letisztul róluk, de csak egy érzi indíttatva magát, hogy hálát adjon érte, és dicsőítse Izráel Istenét: ez pedig – Izráel fiainak megszégyenítésére – samaritánus (allogenés „más nép fia”, gyakori a LXX-ban is). Jézus szava ennek az egynek hirdeti testi-lelki helyreállását. A többiről nem esik szó tovább (vö. 2Kir 5:1kk. – Naámán esetével).

Luk. 17,20–37. Isten országának és az Emberfiának az eljövetele (Mt 24:26–28.37–41).

A Lukács-féle ún. kis apokalipszis első egységében (20–21) a farizeusok kérdésére válaszol Jézus, a másodikban (22–37) tanítványaihoz szól: a két rész egységét közös tartalmuk biztosítja. A farizeusok kérdését a leprás meggyógyítása motiválja: ez Izráel felfogása szerint Isten rendkívüli közelségéről beszél. Jellemző, hogy azok biztonságával beszélnek Isten országa eljöveteléről, akik önmagukat tagjai közé számítják, – egyébként. Isten országának eljövetelét tapasztalati ténynek gondolják, látható hatalomátvételnek, amelyet kegyességükkel kikényszeríthetnek, és emberi eszközökkel kiszámíthatnak (paratérésis „csillagászati megfigyelés”). Jézus tiltakozik ez ellen. Isten országa sem tapasztalatainknak, sem számításainknak, sem teljesítményeinknek nincsen kiszolgáltatva. Isten szuverén akaratából folyó tény a jelentkezése: miközben Izráel emberi módon keresgéli, számítgatja és hajszolja, Krisztusban már jelen is van Izráel körében (entos hymón), mint döntésre szólító, az embert próba és ítélet alá vető tény. – Jézus a tanítványokat is óvja minden hamis biztonságtól: földi életének befejeződése után jönnek olyan napok, amelyekben teljesen magukra lesznek hagyva, és akkor majd visszakívánják a vele töltött földi napokat, vagy még inkább várják majd visszajövetelét (22). De kétes értékű, széltében hirdetett jelek után nem szabad elindulniuk, mert az Emberfia váratlanul, nem helyhez kötve, az egész világra egyszerre kiterjedő módon jön el (23–24). Ezt a dicsőséges megjelenését szükségszerűen előzik meg szenvedései és halála (25). Egyébként a parousia abban is Isten nagy ítéleteire emlékeztet, hogy előzetesen az élet a maga hétköznapi medrében folyik, és az Emberfia megjelenése teljesen készületlenül éri a földi dolgaiba belemerült embervilágot (26–30). De aki Isten igéjéből, Jézus tanításából ismerte meg Isten tetteinek a természetét, az tudja, hogy egy ilyen mértékű válságban csak úgy menekülhet, ha teljesen el tud szakadni a megítélt régitől, benne önmaga földi életének féltésétől is. Lót feleségének példája mutatja, hogy csak így nem játssza el az ember az üdvösséget a válságos pillanatban (31–33). Isten ítélete a parousia napján emberi gondolkozásunknak érthetetlen, titokzatos módon érvényesül: a leghasonlóbbnak látszó sorsuakat és a legközelebb állókat is elszakítja egymástól (34–36 a legrégibb kéziratokban nincsen meg). Hallgatói riadt kérdésére képpel válaszol Jézus (37): az a tény, hogy a föld megérett az ítéletre, és Isten ítéletének bekövetkezése olyan szükségszerű kapcsolatban van egymással, mint a dögkeselyük megjelenése ott, ahol dög van.

Luk. XVIII. RÉSZ

Luk. 18,1–8. A hamis bíró példázata.

A hamis bíró példázata a következő egységgel együtt az imádkozás kérdéséről szól: ez az imádságban való kitartásról, a következő az imádkozáshoz szükséges alázatról, – mindkettő Lk önálló anyaga. – Itt a bevezetés adja meg előre a példázat értelmét. Maga a példázat olyan jellegű, mint a hamis sáfáré. Emberi vonatkozásban a hangsúly az özvegyre esik, viszont a hamis bírónak Istennel való párhuzambaállításából nem azt olvashatjuk ki, hogy Istenben semmiféle könyörület nincs, csak azok kérését teljesíti, akik örökös zaklatásukkal terhére vannak. Az özvegy és az imádkozó ember összehasonlítási alapja csak az, hogy egyetlen fegyverük a szívós kitartás, amellyel igaz ügyükben az illetékestől pártfogást kérnek. A bíró és Isten között pedig éppen csak az a hasonlóság, hogy – természetesen más indítékok alapján – Isten is csak akkor teljesíti az ilyen kérést, ha látja, hogy a hozzá folyamoda. mindent feltett erre az egy lapra. Hogy a. példázatbeli bíró magatartása egyébként erkölcstelen; azt Jézus félreérthetetlenül megmondja (ho krités tés adikias). Azt kell megértenünk mindebből, hogy Isten végsőképpen nem késik igazságot szolgáltatni övéinek; a földi bíróval ellentétben ő nem is türelmetlen azok iránt, akik hozzá fordulnak (kai makrothymei ep’ autois). Ezért nincsen okuk az imádságban a csüggedésre, mert itt nem Istenre, hanem csak önmagukra nézve vethetnek fel kérdést: meglesz-e a választottakban a hit a kellő időben. Mert csak a hit és a belőle fakadó imádság teheti szabadítássá az emberre nézve az Emberfia eljövetelét, különben ítéletté válik rajta (vö. Róm 10:10; Mk 13:13).

Luk. 18,9–14. A farizeus és vámszedő példázata.

A farizeus és vámszedő példázata paradigma: az imádkozásban tanúsítandó helyes magatartásra tanít. Sajátos élét az adja meg, hogy a farizeusi imádság-gyakorlat ellen irányul. Mindjárt bevezető szavaiban olyanokhoz fordul Jézus, akik hitbeli egzisztenciájuk alapjait vallásos teljesítményeikben látják. Ezért nem veszik komolyan Isten hatalmát, hanem csak igazságuk elismerését és megérdemelt jutalmazását várják tőle. Azután ezen az alapon különbeknek is tartják magukat másoknál: mások iránt csak fölénynek és lenézésnek jut hely a szívükben. Theológiájuk egyszerre teszi őket istentelenekké és embertelenekké. A példázat ez: a jeruzsálemi templomba megy fel két ember. A farizeus otthonosan mozog a templomban. Imádsága a formai követelményeknek megfelelően hálaadással kezdődik, látszólag Isten személyét állítja előtérbe. De hálaadásáról hamar kiderül, hogy mély megvetést takar mindenki iránt, aki a kegyességnek más útját járja, mint ő. Különben hálaadás örve alatt csak önmagáról beszél: öncélú vallásos cselekedeteit hánytorgatja fel. A vámszedő imádsága a farizeusi értékelés szerint liturgiai ellenpélda. Nem csatlakozik az imádkozók seregéhez, hanem távolabb áll meg egymagában. Szemét nem emeli az égre: hogyan imádkozhatik így az ég Istenéhez? Kezét nem tárja Isten felé adományainak elfogadására irányuló készségét jelezve, hanem mellét veri. Istennek hálát sem ad, hanem önmagával bajlódik: hát imádság az ilyen? Jézus értékelése szerint mégsem a farizeus, a példa, hanem a vámszedő, mert az imádkozás nem formai, hanem tartalmi kérdés, lelkület kérdése: Csak annak van helye Isten hajlékában és országában, aki tudja magáról, hogy érdem szerint egyikben sincsen helye. Ezt a paradoxiát az ember bűne okozza. Ezért fejezi be Jézus a példázatot azzal, hogy a vámszedőnek ígéri, farizeusnak nem ígéri Isten szabadító kegyelmét (katebé… dedikaiómenos par’ ekeinon: a határozó kizáró ellentétet fejez ki; „emez igen, amaz nem”).

Luk. 18,15–17. Jézus megáldja a gyermekeket (Mt 19:13–15 Mk 10:13–16).

A nagy betoldásban Lk itt visszatér a Mk-kerethez, de az új elbeszélés szervesen kapcsolódik az előzőhöz: ez is arra a kérdésre válaszol, hogy kik mennek be Isten országába. Izráelben szokás volt kisgyermekeket odavinni a rabbikhoz, hogy kézrátétellel áldják meg őket. A tanítványok tiltakozására Jézus leleplezi a farizeusi kegyesség őket is sokszor megkísértő önellentmondását. Ezek a kisgyermekek csecsemők (brephé), majd csak hosszú évek múltán vezetik be őket a törvény ismeretébe és a vallásos életbe. Most még semmiféle vallásos teljesítményre nem hivatkozhatnak, amelynek alapján kapcsolatba kerülhetnének Isten országával. De Jézus elutasítja azt a felfogást, amelyre mi is könnyen hajlunk, ha gyermekeinkről van szó. A gyermekeknek és példájuk követőinek ígéri Isten országát, éppen azért, mert „üres lappal” lépnek Isten elé: ráutaltságuk és fogékonyságuk szavak nélkül is beszédesen áll előttünk.

Luk. 18,18–30. A gazdag ifjú (Mt 19:16–30; Mk 10:17–31).

Az Isten országához való viszonya tekintetében a gazdag éles ellentéte az előző példázatbeli gyermekeknek. – Mt-hoz képest kisebb eltéréseket találunk az elbeszélésben: az ifjúból itt főrangú izraelita lesz, Jézus megszólítása a Mk-féle formulát követi; a parancsolatokat görög olvasói kedvéért a LXX szövege szerint idézi Lk. A gazdag megszólítását az is motiválja, hogy az előző jelenetben jóságosnak látta Jézust; Jézus viszont azért nem fogadja el ezt a minősítést, mert a gazdag csak embert lát benne, jónak pedig egyedül Istent nevezhetjük (Zsolt 25:8). Az elbeszélésben a feszültséget a gazdag kérdése teremti még (vö. 10:25), ez tereli a figyelmet a cselekedetekre is. Jézus válasza erre a kérdésre csak a „régi törvény” idézése lehet: ha a gazdag rendkívüli szabályokat várt, akkor csalódott. Marad még az a lehetőség, hogy Jézus meghajlik a gazdag példás kegyessége előtt, és elismeri Isten országa örökléséhez való vitathatatlan jogát: Ezt a célt szolgálná magabiztos válasza. amit ezután mond Jézus, azt csak akkor értjük jól, ha erre a sajátos esetre vonatkoztatjuk, nem általánosítjuk el, és nem keresünk benne a gazdagság veszélyeiről vagy az anyagiakhoz való keresztyén viszonyról szóló elvi fejtegetést. A válasz ennek a gazdagnak próba. Ha törvénymegtartása valóság, akkor életét a szeretet tölti be, tetteit ez sugallja. Viszont akkor a vagyon nem lehet neki kísértés, azon az alapon sem, hogy ha nincsen vagyona, nem végezheti a farizeusi kegyesség megkívánta naponkénti, rendszeres jótékonykodás. Ha a mennyei kincs valóban mindene, akkor Jézus követése neki a legmegfelelőbb életforma. A gazdag nem állja ki a próbát, és Jézus itt tesz csupán az egyedi esetből kitekintve általánosabb érvényű megjegyzést. De elvi fejtegetésbe most sem bocsátkozik tanítványaival. Hogy ki üdvözülhet, az nem lehet emberek kérdése egymásról, sem általánosságban, sem személyesen. Ez a kérdés nem állítható másokra irányuló kíváncsiságunk szolgálatába, hanem önmagunk életéről való döntésünket kell mozgósítania. Nem is emberi lehetőségről van itt szó: Isten a maga hatáskörében tartja meg üdvösségünk kérdését, mert egyedül neki van hatalma arra, hogy intézkedjék benne. Amikor pedig a tanítványok farizeusi módra „felszámítják” Jézusnak engedelmes döntésüket, akkor Jézus arra mutat rá, hogy az ilyen döntésnek csak akkor van értelme, ha tisztában vagyunk azzal, hogy ezzel olyan gazdagságra tettünk szert, amelyről előző életünkben sejtelmünk sem volt; és ez a gazdagság már itt a földön ígéretesen bontakozik ki, hogy azután a jövendő világban elérje dicsőséges teljességét.

Luk. 18,31–34. Jézus harmadszor jelenti szenvedését (Mt 20:17–19; Mk 10:33–34).

Mintegy az a követéséről mondottak folytatásaként, harmadszor is szól Jézus – ismét csak a tizenkettőnek – szenvedéséről és haláláról. Ezt a sorsot kell vállalniuk vele együtt, ha a halálon diadalmaskodó életben is sorsközösségre akarnak jutni vele, aki harmadnapra feltámadt. Az itteni szenvedésprófécia abban új, hogy a passió mozzanatait legkisebb részletekig felsorolja. Jézus kiszolgáltatásának a rajza is itt a legmegbotránkoztatóbb: nem a nép vezetőinek (9:22), nem is általában „embereknek” (9:44), hanem pogányoknak adják a kezébe. A tanítványok most sem értik Jézus szavait (kifejező az ismétlés: ouden synékan – én kekrymmenon – ouk eginóskon ta legomena).

Luk. 18,35–43. A jerikói vak meggyógyítása (Mt 20:29–34; Mk 10:46–52).

A külső helyzet eltér a párhuzamokétól: Lk a bevonulás előtt már Izráel királyaként akarja bemutatni Jézust, először gyógyítás révén (vö. Ézs 29:18; 35:5), majd az üdvösséget ajándékozó Messiás minőségében (Zákeus). A vak, akit Lk nem nevez meg, Jerikóba való bemenetele előtt állítja meg Jézust, aki Lk elbeszéléséből következtethetően rendezett csapattal közeledik a város felé (proagontes 39). A vak most környezete közléseiből szerez tudomást arról, ami körülötte történik, és úgy fordul irgalomért esdő kiáltásával Jézushoz, mint aki hírből ismeri, és Izráel Messiásának tartja (hyie Dauid). Jézus elhárítja környezetének okvetlenkedését, amely ugyan messiási méltóságának szól, de ezt egészen emberi módon értelmezi. Maga elé idézi a nyomorultat, és kérdésével valóban a korlátlan lehetőségek világát nyitja meg előtte. A vak megmarad abban a hitben, amelyre Jézus is alapította kérdését, és csak azt kéri tőle, amit előbb is kért: gyógyulását, amely visszahelyezi őt a koldus-sorból a maguk lábán álló emberek világába. Kérése – hite alapján – teljesül, csatlakozik Jézus kíséretéhez, hangos szóval tanúsítja a történteket, és a Krisztus által hatalmasan cselekvő Istent dicsőítő szavához csatlakozik az egész sokaság.

Luk. XIX. RÉSZ

Luk. 19,1–10. Zákeus.

Lk-nak ez az önálló elbeszélése, a megelőzővel és a következővel szoros kapcsolatban Jézus királyi igényét mutatja be (18:38k. Dávid Fia – 19:10 Emberfia – 19:12kk. a nemes, aki királyságot szerez). – Jézus a zarándokok rendezett menetével Jerikóba érkezik, a Jeruzsálembe vezető út utolsó állomására: innen a város még egy napi járásra van. A kedvező éghajlatú, dús növényzetű város fontos átmenő forgalmú hely Arábia felé, jelentős kereskedelemmel (balzsamexport), ezért a római korban Júdea vámszedő állomása is. Zákeus a jerikói adók általános bérlője, valamennyi itteni vámszedő fölöttese. Innen érthető rendkívüli gazdagsága, ezért veti meg mélyen a nép, mert zsidó létére embertelen módon szolgálja ki a római hatalmat. Jól jellemzi lelkiállapotát az elbeszélés. Szeretne találkozni Jézussal, mert már hírből ismeri, – nem puszta kíváncsiságból, hanem azért, mert vágyik valami megnevezhetetlen után, megsejti, hogy aki most közeledik, az megszabadíthatja lelke mélyéből megutált életformájától. Érett erre a találkozásra, ezért szólítja meg Jézus (név szerint: az elbeszélés itt titokzatos, nem ad magyarázatot erre a mozzanatra). Ezért lesz környezete számos tagjának már ismert indítékokból fakadó rosszallása ellenére házának vendége. Ami Zákeus házánál történik, az a gazdag ifjú esetének beszédes ellentéte. Zákeus önként mond le vagyona feléről, majd olyan jóvátételt ajánl fel, amely messze túlszárnyalja a törvény előírását (a törvénytelenül elvett értéket 20% kamattal kellett visszatéríteni Lev 6:2kk.). Az általános nézettel szemben, de Jánoshoz hasonlóan (3:10kk.) Jézus sem zárja ki a vámszedőket Isten országából. A bűnbánat és a jóvátételre való készség itt annyira nyilvánvaló, hogy Jézus üdvösséget hirdet Zákeus házának: ígéretéhez fűződő szavait a sokaság botránkozásra hajlamos tagjainak szánja.

Luk. 19,11–27. A minák példázata (vö. Mt 25:14–30).

A példázat közvetlenül folyik az előzményekből, a talentumok Mt-féle példázatához képest jelentkező írói vonások 1k. önálló forrásaira utalnak. nemes ember a példázat főalakja, aki királyságot akar szerezni, polgárai fellázadnak ellene, küldöttség útján jelentik be neki tiltakozásukat; de ő hatalomra jut, és keményen megbosszulja a lázadást (12.14.27.). A mozzanat-sort Nagy Heródes fiának, Archelaos-nak az esetével hozzák kapcsolatba, aki Kr. e. 4-ben, apja halála után Rómába ment támogatásért, hogy apja örökét elfoglalhassa. Ezalatt ötven tagú jeruzsálemi küldöttség kereste fel tiltakozásával, de Archelaos vállalkozása sikerrel járt. Hazatérve hívei támogatásával átvette a hatalmat, az ellene szervezett lázadást pedig vérbe fojtotta. A zarándokok Jerikón (az új, hellénista városrészen) áthaladva láthatták az tethrarcha alig három évtizede épült palotáját és a vidék megtermékenyítésére létesített öntözőműveit. Az ismert történet olyan példázattá válik Jézus igehirdetésében, amely a küszöbön álló jeruzsálemi eseményekhez fűződő hamis váradalmakat utasítja vissza. Jézus környezete arra vár, hogy a közelgő ünnepen döntő fordulat születik: isteni exousia-ja alapján Jézus átveszi a politikai hatalmat, és helyreállítja Izráel dicsőségét. De a példázatának mindjárt a kezdő mozzanata arról szól, hogy Jézus királysága itt és most az emberek előtt nem tisztázott tény: vannak, akik lázadnak ellene. Ezért olyan időnek kell eljönnie, amelyben a király távol van övéitől. Ezalatt övéi számára a próbák ideje következik el híveinek kemény és céltudatos munkát kell végezniük, valamennyien egyenlő lehetőségeket kapnak (a példázatbeli mina, gör. nma – sémi kölcsönszó – értéke 100 drahma, kb. tízezer forint). Ellenségei is nyíltan kifejezik álláspontjukat. Amikor az Úr visszatér, akkor már láthatóan, de ítéletesen válik nyilvánvalóvá királyságát. Először híveivel tart számadást: ezek iránt alapkövetelménye a hűség (vö. 1Kor 4:2). Ezt mindenkiben méltányolja és jutalmazza, az eredmény arányában, amely természetesen az illetők képességei szerint különböző: lázadókkal leszámol: üzelmeiknek véget vet, elpusztíttatja őket. Aki a hűség parancsa ellen vét, aki az emberiség történetének nagy küzdelmében, a jó és gonosz élet-halál-harcában a gonosz oldalára áll, vagy akár csak semleges is akar maradni, az eljátssza életét, legalábbis a szolgálat lehetőségét. Ez utóbbi értelemben határeset a hűtlen szolgáé, aki még bankba sem tette a pénzt, pedig ez munkájába sem került volna: viszont ennek a lehetőségnek az elmulasztása jellemzi lelkületét. – Ami Jeruzsálemben történni fog, az ennek a nagytávlatú folyamatnak a nyitánya: az érti jól, aki így tekint reá.

Luk. 19,28–40. Jézus bevonul Jeruzsálembe (Mt 21:1–17; Mk 11:1–11; vö. Jn 12:12–19).

Az elbeszéléssel Jézus jeruzsálemi munkásságának időszaka kezdődik meg. Innentől Lk szoros kapcsolatban áll Mk elbeszélésével, de a bevonulás történetében is mutat eltérő, önálló vonásokat (28.36–38), amelyek Lk önálló forrásait sejttetik az elbeszélés mögött. – Az előző jelenet Jerikóban játszódott, a példázat elhangzása után Jézus folytatta útját Jeruzsálem felé: a kb. félnapos írt kietlen, sziklás völgyeken vezet át, erős emelkedővel. Az út állomásainak (földrajzi sorrend szerint fordított) megjelölése, a tanítványoknak adott parancs és végrehajtása elbeszélését követi (ld. ott); viszont Lk nem beszél ágakról, zöld lombokról, amelyekkel a tömeg elborítja Jézus útját, hanem ruháikat terítik eléje a földre, így válik a bevonulás rögtönzött diadalmenetté. Az érkező királyt üdvözlő kiáltások a tanítványoktól származnak, hálaadásként Jézus messiási tetteiért. Sajátos kettősség van ebben a fogadtatásban: a tanítványok jól értik a bevonulás jelentőségét, amikor az érkező királyt dicsőítik Jézusban. De az üdvözlés mögött meghúzódó emberi indulatok disszonanciát jelentenek szavaikban. A farizeusoknak viszont kizárólag a dolog emberi oldala ötlik a szemükbe, ezért akarják rábírni Jézust a veszedelmes tüntetés leintésére. Ezért az ő figyelmüket Jézus az esemény mögött meghúzódó elháríthatatlan és ítéletes isteni kinyilatkoztatásra irányítja.

Luk. 19,41–44. Jézus siratja Jeruzsálemet.

A fügefa megátkozása és néhány más kisebb részlet elhagyásával (vö. 13:6–9) Lk Jézus fájdalmas prófétai szavát közli ezen a helyen, közvetlenül a templom megtisztítása előtt. Nem önmaga sorsának előre vetődő árnya, hanem Jeruzsálem sorsának közelgő beteljesedése indítja könnyekre. A város, a templom-domb, az egész látvány pompája mögött lelki szemei előtt feltárulnak a romok, amelyek a város ellen vívott ostrom után maradnak. Az ostrom földi-politikai okai mögött Isten ítéletére mutat rá: Ura kegyelmes, de számonkérő látogatásának alkalmát (kairos tés episkopés), Jézus érkezésében a béke elérésének útját (ta pros eirénén) nem ismerte fel a szent város. Ezért kell Isten ítéletében megsemmisülnie.

Luk. 19,45–48. A templom megtisztítása (Mt 21:12–13; Mk 11:15–19; vö. Jn 2:14–22).

Itt is, mint Mt-ban, közvetlenül követi a bevonulást: az elbeszélés nagyon rövid. Jézusnak ez a tette messiási jel, előleg hatalma ítéletes teljességéből. Jelentősége a templom jelképes megtisztítása, Isten kinyilatkoztatott parancsához híven, szembeszállva az emberi torzítás kirívó tüneteivel. A jelenetet követő mondat a jeruzsálemi időszak nyitánya: tipikusan bemutatja, hogyan végzi messiási munkáját Jézus ezekben a napokban új munkaterületén, és milyen magatartást vált ki ezzel a jeruzsálemi vezetőkből, akiket egyrészt Jézus ellen szőtt tervük határoz meg, másfelől a nép magatartása, amelyet minden igyekezetükkel sem tudnak Jézusról alkotott véleményük tekintetében a maguk pártjára hódítani.