//palheidfogel.gportal.hu
//palheidfogel.gportal.hu

„Én hiszek az Istenben, mint egy Személyben. Az életem egyetlen percében sem voltam ateista. Én még a diákéveimben elutasítottam Darwin, Haeckel és Huxley nézeteit, melyek teljesen elavult lehetetlen nézetek.” Einstein Albert (1879–1955) modern fizika egyik alapítója, Nobel-díjas:


Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. János 3,16


 

 

Erőm és pajzsom az ÚR, benne bízik
szívem. Zsoltár 28,7

… „amikor az ember Kálvint olvassa - akár egyetértően, akár fenntartásokkal - mindenütt és minden esetben úgy érzi, hogy egy erőteljes kéz megragadja és vezeti."  Karl Barth

.


Theológia, Történelem, Graduál, Zsoltár


Heidfogel Pál

lelkészi önéletrajz - 2015


Családi Honlapom:

//heidfogel-domjan.gportal.hu

phfogel@gmail.com

 

 
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Elfelejtettem a jelszót
 

www.refzarszam.hu

shopify site analytics
 

Heidelbergi Káté 1563

 

II. HELVÉT HITVALLÁS

 

A GENFI EGYHÁZ KÁTÉJA

A GENEVAI Szent Gyülekezetnek CATHE- CISMUSSA
 
Avagy A Christus tudományában gyermekeket tanító  FORMATSKÁJA 

M.Tótfalusi Kis Miklós által 1695 esztend 

A Genfi Egyház Kátéja 1695 Ennek ismertetője.

Kálvin János: A Genfi Egyház Kátéja Pápa 1907.
www.leporollak.hu - Németh Ferenc munkája

Hermán M. János: A Genfi Káté útja Kolozsvárig

- Fekete Csaba Káté, egyház,tanítás 

 

IRTA: Kálvin János

 

KÁLVINRÓL IRTÁK

 

Kálvin évfordulók

 

KARL BARTH 1886-1968

 

Bibó István

 

Biblia - Ó és Újszövetség Próbakiadás -

 

Bibliakiadások, könyvek
Magyar biblikus irodalom

 

Biblia év, évek után

 

Dr Csehszombathy László
szociológus 1925-2007

 

OSCAR CULLMANN 1902-1999

 

Egyházi Zsinatok és Kánonjai

 

FORRÁSMŰVEK

 

GALSI ÁRPÁD
Jakab, az Úr testvére

 

A Károli Református Egyetem Hittudományi karán 2009-ben megvédett doktori disszertáció átdolgozott formája...

Az ősgyülekezet vezetője, Jakab a születő keresztyénség egyik kiemelkedő alakja... fontos, hogy Jakab, az Úr testvére méltóbb figyelmet kapjon. A különböző Jakab-tradíciók felvázolása révén…elemzi Jakab teológiáját .

E könyv hézagpótló a hazai tudományos életben,  a nemzetközi ku-tatás viszonylatában is újat hoz ...azáltal, hogy újszövetségi teoló-giai szempontból kívánja újra-gondolni Jakab szerepét. L’Harmat-tan Kiadó, 2012 - 283 oldal


2. Evagéliumi kálvinizmus szerk Galsi Árpád Kálvin kiadó

 

 

Dr GÖRGEY ETELKA lelkipásztor, iró

 

1. Közösség az Ószövetségben

2. Biblia és liturgia

3. Pártusok és médek...

4. Isten bolondsága

5. Éli, éli, lama sabaktani?

6. Minden egész eltört?

7. Siralmak és közösség

 

HARGITA PÁL
református lelkipásztor


Istvándi 1924-1996 Pápa

 

Keresztény filozófia

 

Dr (Kocsi) KISS SÁNDOR

 

Kommentár 1967 és

 

Dr KUSTÁR ZOLTÁN

 

MÉLIUSZ JUHÁSZ PÉTER
1532-1572

 

DR NAGY BARNA

 

Dr PÓTOR IMRE

 

Dr RAVASZ LÁSZLÓ püspök

 

SZEGEDI KIS ISTVÁN


1505 - 1572 REFORMÁTOR

 

SZENCI MOLNÁR ALBERT

1574 - 1633

 

Theológiai irodalom

 

Temetési beszédek

 

DR TÓTH KÁLMÁN
theológiai professzor


1917 - 2009

 

DR. TÖRÖK ISTVÁN

 

Dr. VICTOR JÁNOS (1888-1954)

 

Régi magyar Irodalom

 

Régi könyvek és kéziratok

 

XX. század Történelméhez

 

Webem - itt

 

PDF - MP3 - Doc - Odt formátum

 

Teremtésről

„A Világegyetem teremtésének elve teljesen tudományos is. Az élet a Földön a leg- egyszerűbb formáitól a  legbonyolultabbig – az intelligens tervezés eredménye.” Behe Michael J. biokémikus-professzor, a Darwin fekete doboza – Az evolúcióelmélet biokémiai kihívása könyvéből
 
 
- ÚJSZÖVETSÉG Máté, Márk, Lukács, János
evangéliumok Apostolok Cselelekedeti
- ÚJSZÖVETSÉG Máté, Márk, Lukács, János
evangéliumok Apostolok Cselelekedeti
:

Mk 11 - 16

Mk 11 - 16


Márk. XI. RÉSZ

Márk. 11,1–11. Jézus bevonul Jeruzsálembe (Mt 21:1–11; Lk 19:28–38; vö. Jn 12:12–19).

Jézus földi küldetése csak Jeruzsálemben végződhetik (vö. Lk 13:33). A szinoptikusok szerint életének utolsó hetét tölti Jeruzsálemben, de ez csak életrajzi keret, egyébként tartalmilag összefüggő részletek egységbe foglalására. Jézus, aki egyre inkább engedi nyilvánvalóvá lenni személyének titkát, kíséretével bevonul Jeruzsálembe, és nem utasítja vissza a tömeg; „akklamációját”, bár világos, hogy egészen másként gondolkozik az esemény jelentőségéről, mint a tömeg. Izráel vezetői főként a tömeg hangulata miatt nem sietnek, különben is teljesen elő van készítve a Jézus elleni eljárás. Róma várakozó állásponton van, mert az ügynek éppen Jézus magatartása következtében nincs tüntetően politikai színezete. Jerikó felől az út Betánián, majd az Olajfák hegye nyugati lejtőjén fekvő Betfagén, Jeruzsálem külvárosán át vezet. A tanítványoknak adott parancs világos: egy olyan faluba küldi őket Jézus, amelyet látnak is arról a helyről, ahol állnak. Hogy kitérést vagy csak előresietést jelent-e küldetésük, az lényegtelen: döntő az, hogy Jézus innentől szamárháton akar menni. Kitűnik, hogy Jeruzsálem környékén élnek olyanok, akikkel Jézusnak korábbi kapcsolata van, és akik között „az Úr” néven ismerétes. Az előkészületek és a bevonulás külsőségei mögött a Zak 9-beli prófécia húzódik meg, ha Mk pogánykeresztyén olvasói miatt nem is hivatkozik rá. A szegények Messiása vonul be a városba, kölcsönkért szamáron, fogadtatása ünnepélyes; külsőségei és a tömeg üdvözlő kiáltásai messiási tartalmúak (ósanna, héb. hóąícáh ná’ „segíts hát!” – későbben általában üdvözlő kiáltás; különösen jelentős Dávid királyságának említése). Jézus egyenesen a templomba megy: a templom miatt kereste fel elsősorban a várost. De nem cselekszik elhamarkodva, hanem először szétnéz a templomban: ez a másnapi esemény ünnepélyes előkészítése is. Az éjszakát Betániában tölti a tizenkettővel; nem érzik biztonságosnak a városban való éjszakázást; de Betániában vannak is, akik szívesen adnak szállást nekik.

Márk. 11,12–14. A fügefa megátkozása (Mt 21:18–19).

Másnap, útban Jeruzsálem felé, Jézus messiási jelt mutat övéinek. Mk megjegyzi, hogy nincs fügeérés ideje, ezzel élesen kiemeli a jelnek azt az értelmét, hogy a gyümölcstermés időszerűségét nem a külső körülmények határozzák meg Isten népe életében, csak az ítélő Isten szuverén akarata. Az ünnepélyes átok azt jelenti, hogy attól a néptől, amely Ura számonkérésekor gyümölcstelennek bizonyul, egyszersmindekorra elvétetik a gyümölcstermés lehetősége.

Márk. 11,15–19. A templom megtisztítása (Mt 21:12–17; Lk 19:45–48; vö. Jn 2:14–22).

Mk a bevonulás utáni napra teszi a templom megtisztítását: így jobban el tudja osztani a jeruzsálemi napok eseményeit, és nagyobb hangsúlyt tud adni ennek a jelenetnek, amelyben Jézus felvillanásszerüen, de ellenállhatatlan erővel ad jelt messiási ítélő hatalmáról. Ez a bevonuláshoz képest is fokozás, így a szinoptikus elgondolás szerint itt, az evangélium végén van a helye. Így érthető az is, hogy Izráel vezetői már nem csinálnak belőle külön ügyet. Mindez feszültségben van Jn szemléletével: ott az evangélium elején találjuk ezt az eseményt, de ez csak egy része annak az általános feszültségnek, amely Jn és a szinoptikusok között amugyis megvan. A templomot Jézus idejében az jellemezte, hogy a pogányok udvarát, amely a pogányok iránti nyitottságot és missziói felelősséget volt hivatva ébrentartani, teljesen elözönlötték az áldozati állatok árusai és a különféle pénzeket a szent célokra használatos ó-héber fél-sekelre beváltó üzletemberek, a „templomi üzlet” képviselői, akik búsás hasznuk miatt nagyon népszerűtlenek voltak a nép körében. A főpapsággal álltak szoros kapcsolatban, és „Hannás fiainak” nevezgették őket. Ezek ellen lép fel Jézus ítéletesen, és kikél az ellen a szokás ellen is, amely a templomot a város két része közötti út megrövidítésére átjárónak használta (skeuos itt: „használati tárgy”). Élesen csattannak a prófétai szavak (Ézs 56:7 LXX; Jer 7:11): az engedetlen nép az Istennel való találkozás, a bűnbánatban való szüntelen megújulás és a pogányok iránti felelősség ébrentartása helyett rablóbarlanggá tette a templomot. Itt keres búvóhelyet gonoszságainak elkövetése után, hogy újabb bűnökre gyűjtsön erőt. A nép vezetői a tömeg hangulata miatt most sem lépnek közbe, így Jézus most is ki tud menni tanítványaival éjszakára a városból.

Márk. 11,20–26. A fügefa kiszáradása (Mt 21:19–22). Mk-nál a fügefa kiszáradása nem azonnal következik be: egy nappal az átok után, ismét útban Jeruzsálem felé, veszik észre a tanítványok, így emlékezik és emlékeztet az átokra Péter. Az esemény és a hozzá fűzött tanítás kapcsolata első pillanatra nem világos, csak akkor válik azzá, ha arra figyelünk, hogy a kettő mögött ugyanaz a gondolat áll. Az a hit és imádság, amelyre Jézus egy sajátos képpel utal, Zak 14:4-et idézi. Ezt a környezet is motíválja: Jézus övéivel az Olajfák hegyén áll, innen ellátnak a Holt tengerig. A jézusi szavak itt (Mt-ban és Lk-ban ui. más összefüggésben szerepelnek) sajátos összefüggésben szólnak a kételkedés nélküli hitről és az imádság meghallgattatásának bizonyosságáról. Az Istennel való imádságos közösség azt jelenti, hogy az ember megtagadja önmaga akaratát, és alárendeli magát Isten akaratának. Ehhez szükséges a megbocsátás légköre, amelyben Isten bűnbocsánatát árasztja tovább másokra az imádkozó ember. (A 26. v. a Mt 6:14–15 összefüggése alapján szerepel egy néhány kéziratban.)

Márk. 11,27–33. Honnan van Jézus hatalma? (Mt 21:23–27; Lk 20:1–8).

A 11:27–12:37 nagyobb egységében az életrajzi keret átmeneti felfüggesztésével öt vita-beszélgetésben mutatja be Mk Jézus jeruzsálemi igehirdetését, szemléletesen ábrázolva azt is, hogyan válik Jézus körül a légkör egyre Fojtogatóbbá, és hogyan rajzolódnak ki egyre élesebben a golgotai kereszt körvonalai. Az első kérdést a nagytanács tagjai teszik fel Jézusnak, miközben a templomban jár-kél: kínos pontossággal, a lényeget ismétléssel nyomósítva azt tudakolják, hogy kinek milyen meghatalmazása és hatalma (exousia a kettő együtt) áll azok mögött a tettek mögött, amelyeket Jézus Jeruzsálemben vitt véghez. A kérdés fenyegető éle jól kivehető, viszont Jézus válasza a kérdezőket állítja egyszerre igen kínos „vagy – vagy” elé. Jézus ui. azt kérdezi: hogyan ítélik meg a kérdezők Keresztelő János munkásságát, amely már a múlté, amelyre nézve a népnek kialakult pozitív értékelése van, és amellyel Jézus önmaga tevékenységét ismét szoros kapcsolatba állítja. A nagytanács tagjai nem találnak kivezető utat az alternatívából, viszont kitérő válaszuk felmenti Jézust az alól az erkölcsi kötelezettség alól, hogy megfeleljen kérdésükre.

Márk. XII. RÉSZ

Márk. 12,1–12. A gonosz szőlőmunkások példázata (Mt 21:33–46; Lk 20:9–19).

A párhuzamok alapja a Mk-féle forma, a példázat mély tartalmi összefüggésben van előzményével: Jézus elmaradt válasza helyett a vita nem várt lezárása, ezért szakad meg egy pillanatra a vita-beszédek sora. A példázat kezdete az Ézs 5-beli közkedvelt képpel szól Izráel kiválasztásáról, de a részletek magyarázgatása téves volna, mert Jézus más példázataihoz hasonlóan ez sem allegória. A folytatásban a Jézus-korabeli palesztinai földbirtokviszonyok tükröződnek (ld. a Mt-féle párhuzam magyarázatánál), és a példázat éle – ahogyan maguk is felismerik a nép engedetlen vezetői ellen irányul. Így legfőbb mondanivalójára éppen sokszor emlegetett valószerűtlen vonásai figyelmeztetnek. Isten emberekre, népe vezetőire bízza rá a maga ültette drága szőlő gondozását. Gyümölcstermésének számonkérésére prófétáit küldi el: a példázatbeli rabszolgák sorsa utal arra a keserű valóságra, amelyről az ige olyan gyakran szól (vö. 2Krón 36:15k.): Izráelben a próféták tipikus sorsa az, hogy népük vezetői gyilkolják meg őket. Ezt fokozza a példázat odáig, hogy ugyanez a sors vár az egyetlen Fiúra, a Messiásra is (a fiú sorsának rajza nem tartalmaz közvetlen utalást Jézus sorsára, másként Mt és Lk; Mk csak a gyilkosok elvetemültségét jellemzi). Isten elveszi a maga országa gondozásának Feladatát a nép jelenlegi vezetőitől, és mások kezébe teszi le. Mindebben az emberektől meggyalázott, de Istentől felmagasztalt Krisztus sorsa a döntő, ebben csúcsosodik ki befejezőül a példázat (vö. Zsolt 118:22k.). Jézus ellenfelei megértik a példázat tartalmát, de egyelőre tehetetlenek a tömeg miatt: kénytelenek visszavonulni.

Márk. 12,13–17. Az adógaras (Mt 22:15–22; Lk 20:20–26).

Az újabb vitát a nagytanács visszavonult tagjai kezdeményezik. A választott népnek súlyos hitbeli kérdése az, hogy fizethet-e adót a pogány uralkodónak. A farizeusok csak ítéletként, negatív formában tudják elfogadni az adott helyzetet, a velük ellentétben álló Heródes-pártiak pedig puszta érdekből, Róma iránti alantas opportunizmusból. A kétféle elemből alakult küldöttség bevezető szavaiból mindjárt kitűnik, hogy egyáltalában nem az igazság keresése a céljuk, hanem Jézust akarják tőrbe csalni. Jézus ezt nyíltan megmondja, de a kérdést az említettek miatt mégis komolyan veszi. Az adópénz, a Tiberius-dénár, a megistenített császár hatalmának kiáltó jelképe, ellenfeleinek kezéből kerül Jézushoz. Ezek gátlás nélkül használják, amíg hasznuk van belőle, aggályaik csak az adófizetésnél kezdődnek. Jézus válasza megdöbbentő emlékeztetés arra, hogy az ember egész életével Istennek adós; de az iránta való hálás engedelmesség körén belül ő kötelez bennünket hálára és tőle rendelt adósságunk lerovására a földi hatalmasság iránt, amely által a földi életünk fenntartásához szükséges viszonylagos, de nélkülözhetetlen javakról gondoskodik.

Márk. 12,18–27. Kérdés a feltámadásról (Mt 22:23–33; Lk 20:27–40).

Az újabb kérdés a szadduceusoktól jön, akik a farizeusokkal ellentétben tagadják a feltámadást, mert az Ószövetség általuk elismert irataiban betűszerinti említése nem mutatható ki. Jézus és ellenfelei vitamódszere egyezik (megfelel a kor írástudói gyakorlatának), szavaik tartalma azonban éles ellentétben van egymással. A feltámadás reménységének formája és jogosultsága a téma. A szadduceusok egy mózesi, tehát isteni érvényű és tekintélyű parancsra hivatkoznak, majd kérdésükkel, amelynek alapja egy mesterkélt történet, azt akarják bizonyítani, hogy ha a feltámadás reménysége jogos, akkor Mózes, tehát az Írás parancsa képtelenség. Jézus arra mutat rá, hogy ellenfelei nem értik az írás igazi tartalmát, ezért nem veszik komolyan Isten hatalmát. Elveti a kérdésük mögött meghúzódó durván anyagias és alantas feltámadás-hitet, amellyel egyébként farizeusi körökben találkozhattak; és rámutat arra a földi ésszel fel nem érhetően magasztos életformára, amelyet Isten a földi történelem lezárása után szán az új ég alatt az új földön megújított emberiségnek. Korának írásmagyarázati módszeréhez alkalmazkodva találja meg a feltámadás bizonyítékát a csipkebokornál elhangzott isteni szózatban, amely arról ad kinyilatkoztatást, hogy aki a földi történelem során egyszer élő közösségbe került Istennel, azt ő nem hagyja a halálban. Minden más álláspont tévelygés, összeférhetetlen az írás tekintélyére és Isten hatalmára való hivatkozással.

Márk. 12,28–34. A nagy parancsolat (Mt 22:34–40; Lk 10:25–28).

Mk-nak ez az egysége voltaképpen nem is vita-beszélgetés (másként Mt, Lk pedig a 20:39-ben éppen csak utal erre a részletre, mert Mk-ban olvasta, de párhuzamát más összefüggésben, más forrás alapján adja). Jézus egyik ellenfele, egy írástudó lép oda hozzá az előzmények hatása alatt, és egy olyan kérdést tesz fel neki, amely az akkori zsidóság körében egyébként eléggé gyakori. Jézus elfogadja a kérdést, mert helyesli azt a magatartást, amely az írás sokfelé ágazó rész-parancsolatai között is keresi Isten akarata kinyilatkoztatásának a középpontját. Hiszen az Írás parancsolataihoz fűzött magyarázat ebben az időben egyre jobban „atomizálja” a kijelentést, és a külső formát a belső tartalom, az öncélú kultuszt az étosz rovására hangsúlyozza. Jézus válasza alapjában véve nem új: a Deut 6:4 és a Lev 19:18 egyesítéséből keletkezett „legnagyobb parancsolat” e formában Izráelben már ismeretes volt (imádságként első szaváról a ąemac nevet kapta). Újjá abban válik Jézus válasza, hogy az írástudókkal ellentétben ő nemcsak felismerésére, hanem életének gyakorlatára is utal akkor, amikor az istenszeretet és az emberszeretet elválaszthatatlanul egy parancsolatára hivatkozik. Ezt kell megértenie az írástudónak is, akinek Jézus válaszát helyeslő mondata éppen ezért nem is lehet az utolsó szó a beszélgetésben. Jézus szerint közel van Istennek az ő személyében és életének a valóságában jelentkező királyságához az, aki felismerte a törvény középponti tartalmát; de részesévé csak az lehet, akinek az életét be is tölti ez a tartalom, aki felismerte az Isten országáról és az ember helyzetéről szuverén Úrként nyilatkozó Mesterben a Messiást. Minderről Jézus olyan lenyűgöző tekintéllyel szól, hogy ellenfelei a továbbiakban egyszerűen nem mernek tovább kérdéseket feltenni neki.

Márk. 12,35–37. Krisztus Dávidnak fia és Ura (Mt 22:41–46; Lk 20:41–44).

Az írástudó elismerése után kétségtelen, hogy Jézust vitában nem tudják megfogni ellenfelei. Ezt a mozzanatot követi a templomban lefolyt vita lezárása: ezúttal, az írástudók körében egyáltalában nem szokatlan módon, Jézus kérdez vissza. A kérdés Izráel messiási reménységének kettősségére utal: a nép egyrészt úgy várta az Eljövendőt, mint Emberfiát, akinek ítélő hatalma van a világ fölött; másrészt testi származása szerint Dávid családjából születendő emberként. A feszültség megoldása, amelyet a zsidó apokaliptika sem talált meg (vö. Énókh könyvével), magának Jézusnak a személyében áll népe előtt: aki Dávid fia test szerint, abban Isten Dávid Urát, a Messiást küldte el. A sokaság szívesen hallgatja Jézust, de a nép vezetői szükségképpen válasz nélkül hagyják a kérdést; ha elismernék a Messiás emberi származásának lehetőségét, Jézus személyére nézve ez olyan következtetést tenne lehetővé, amely terveiket illetően kihúzná a talajt a lábuk alól.

Márk. 12,38–40. Óvás az írástudóktól (Mt 23:6–7; Lk 20:45–47).

A rövid jézusi szavakból szerkesztett részlet szoros tartalmi kapcsolata révén a vita-beszédek záradékává válik. A Mt-ban e helyen található (a Logián alapuló) nagyszabású beszédnek Mk mintegy a velejét foglalja össze, amikor az írástudók magatartásának találó jellemzésével óvja övéit e magatartás következményeitől és követésétől. Az írástudók tekintélyeskedése, a beléjük vetett bizalommal való visszaélésük, és mindezeknek egy külsőséges kegyességgel való leplezgetése csak súlyosabbá teszi Isten ítéletét rajtuk.

Márk. 12,41–44. A szegény özvegy (Lk 21:1–4).

Mielőtt a templomból távoznék, még egy lényeges ponton ad betekintést Jézus Izráel templomi kegyességébe. Az adakozásról az ókorban általában az volt a nézet, hogy értékét nem az összeg nagysága, hanem az áldozatkészség mértéke adja (a pogány nyilatkozatoktól való irodalmi függés feltételezése nem meggyőző a tétel magától értetődő volta miatt). Az özvegy adománya (a lepton a legkisebb görög aprópénz, a római quadrans fele) az ő szemszögéből mindenét jelenti, másnapi megélhetésének anyagi feltételét. Fölöslegünkből adni bármily sokat – semmi; igazán soknak az számít Isten előtt, ha mindenünket odaadjuk, még ha kevés is az anyagi értéke.

Márk. XIII. RÉSZ

Márk. 13,1–2. Jövendölés a templomról (Mt 24:1–2; Lk 21:5–6).

A rövid, de önálló egységben elhangzó próféciával Jézus az ószövetségi próféták nyomába lép (vö. Mik 3:2). Izráelben egy egyoldalúan derűlátó, Izráel nagy helyreállítására irányuló váradalom hatása alatt feledésbe ment ez a prófétai szó, de Jézus igehirdetésében a végső szabadítás előzménye mindig az ítélet. Itteni szavait is így kell értenünk, még ha a végső idők eseményeinek először csak az egyik oldalára mutat is rá. Visszautasítja a templomhoz fűződő hamis emberi reménységeket és a templomért való (Izráelben általános) naiv lelkesedést. A templom külső szépsége éppen az előző napok tapasztalatai alapján nem téveszti meg a benne folyó istentisztelet tartalmát illetően, ezért hirdeti meg fölötte az ítéletet.

Márk. 13,3–20. Az utolsó idők jelei (Mt 24:3–22; Lk 21:7–24; vö. Mt 10:17–22).

A szinoptikus apokalipszis (Mk 13. r.) különösen Mk és Lk megfogalmazásában egyezik: Mt más forrást is használ. Mk-ban szokatlan a nagyszabású beszéd: első olvasóinak helyzete magyarázza. Felépítésében, eltérő jellegű eleméinek egységesítésében tervszerű szerkesztő munka ismerhető fel. Jézus tanítási módja itt eltér a szokottól: a zsidó apokaliptika képzetkörében mozog, de tartózkodik ennek részleteket színezgető ábrázolásmódjától, és óv az események szertelen, túlzó megítélésétől. Mindvégig prófétai tanítás, fő mozzanatai az ítélet és a szabadítás, ezeket megelőzően a jelenből a végső időkbe átvezető páratlan méretű válság (az első egység részletei: a végső események előzményei 3–8, intelmek az üldözések idejére 9–13, a végső nagy nyomorúság 14–20). A legbizalmasabb tanítványok kérdése motiválja a tanítást: az Olajfák hegyéről eléjük tárul a templom egészének pompás látványa, és a templom pusztulásáról hallott próféciát megértve, azonnal kapcsolatba hozzák a végső idők eseményeivel. Ezek beteljesedésének (synteleisthai) a korbeli zsidóság hite szerint a természet jelenségeihez hasonlóan félreismerhetetlen jelei vannak. Jézus ennek nem mond ellene, de józanságra inti övéit. A feszült várakozás hatása alatt túlzottan fogékony lelkeket könnyen megtévesztik olyanok, akik Jézus nevére hivatkozva messiási igénnyel lépnek fel (egó eimi, héb. aní hú’ a Mt-ban található ho Christos kiegészítés nélkül is ezt fejezi ki). De a Messiás eljövetele nem ilyen közvetlenül történik: az emberi együttélés területén, a népek viszonyában közel és távol, de magában a természetben is irtózatos válságok a nyitányai a végső eseményeknek. Mindez próbaként nehezedik Krisztus tanítványaira is: Jézus nem ígér övéinek bántatlanságot. Különféle üldözések között kell megállniuk hitükben és szemük előtt tartaniuk a végső események legdöntőbb előzményét: az evangélium minden népnek való hirdetését. A válság kikezdi és áthatja a családot is: akik az Urat várják, azok legközelebbi hozzátartozóik gyűlöletét is magukra vonják. De mindezek között azt ígéri Jézus övéinek, hogy a Lélek helytáll értük, felruházza őket, a szükséges erővel és bölcsességgel. A szabadítás pedig készen áll, ez a dolog tárgyi oldala; de csak az juthat el rá, aki a legválságosabb helyzetben sem téveszti szeme elől a célt, a Szabadító eljövetelét, ez a dolog emberi, szubjektív oldala (sóthésetai a veszélyekből való megmenekülés és az üdvösség együtt). A végső nyomorúság beköszöntésének jele a pusztulást előidéző undokság megjelenése a templomban (bdelygma tés erémóseós, ąiqqúcím mesómém Dán 9:27): a bálványimádás uralomra jutása az igaz Isten tiszteletének helyén. Ez a démoni erőknek olyan mértékű és formájú jelentkezése, amellyel szemben az ember semmiképpen nem állhat meg: Jézus szavai Lótnak és családjának helyzetére emlékeztetnek. Mindez azért van, mert ez Isten ítélete is a világ fölött: viszont a dolog másik oldala az, hogy Isten nem engedi ki a kezéből az események irányítását. Irgalmassága nem szűnik meg választottai iránt, így a válságos pillanatban „elvágja” (koloboun – „megcsonkít”, itt: „megrövidít”) az elviselhetetlenné váló próbák fonalát, nem engedi ezeket a démoni erők tervezte végpontjukig eljutni.

Márk. 13,21–37. Az Emberfia eljövetele (Mt 24:29–36; Lk 21:25–33).

Az előzőkhöz közvetlenül csatlakozik Jézus visszajövetelének ábrázolása (álmessiások 21–23, a parousia 24–27, a fügefa példázata 28–29, a parousia ideje 30–32, záró intelmek 33–37). Krisztus eljövetelét álpróféták és álmessiások jelentkezése előzi meg, akik hangos propagandájuk mellett messiási jeleknek vélhető tetteket is visznek véghez (ennek lehetőségével számolt a zsidó gondolkozás). Jézus ismét figyelmeztet arra, hogy ezek célja csak a megtévesztés, de a várakozás feszültségében élőknek éppen azért van nagy szükségük Jézus itteni tanítására és józan megfontoltságra, hogy a hit helyett a hiszékenység útjára ne tévedjenek. Az igazi parousia a természet erőinek félreismerhetetlen bizonyságtételétől kisérve következik be. Azt jelzi így a teremtett világ, hogy az újnak adja át a helyét. A dicsőséggel megjelenő Emberfia első intézkedése pedig az, hogy egybegyűjteti angyalaival a választottakat a világ minden tájáról. Jel és jelzett dolog olyan szoros összefüggésben van itt egymással, mint a természeti jelenségek világában, de ezt sem azért mondja el Jézus, hogy öncélú ismeretekkel gazdagítsa övéi értelmét, hanem azért, hogy teljes egzisztenciájukkal felkészülhessenek az Eljövendő fogadására. Aki igazán várja őt, annak a várakozása nem távolba tekint megalkuvó és lagymatag lélekkel, hanem eljövetelének közelségével számol; hiszen jelenünk minden eseménye is erre utal már, az előkészítés fokán. Egyébként is: az ígéret hitelességének alapja Jézus szavainak örökérvényű igazsága. Mindezek kijelentése közben a legtávolabb áll Jézustól az, hogy akár ő maga akarná megjelölni eljövetelének időpontját, akár nekünk engedne meg olyan kísérleteket, amelyekkel a parousia naptári időpontját akarjuk meghatározni. Az Atya egyedüli hatalmára való hivatkozásnak a másik oldalon az állandó készenlétre való intés felel meg, akár példázatos, akár közvetlen tanítás formájában, éppen a parousia kiszámíthatatlanságának hangsúlyozásával. Övéi magatartását úgy határozza meg Jézus, mint a szüntelen várakozásét és éberségét, és záró szavaiban ezt az intelmet mindenkire vonatkozó tanítássá szélesíti ki.

Márk. XIV. RÉSZ

Márk. 14,1–2. Jézus megölésének terve (Mt 26:3–5; Lk 22:1–2; vö. Jn 11:47–53).

Rövid, önálló részlettel kezdődik Mk legutolsó és legnagyobb fontosságú egysége, a szenvedéstörténet. Két nap van hátra a tavaszi nagy ünnepig (páska: Niszán 14. Ex 12:1kk.; kovásztalan kenyerek ünnepe: Niszán 15–21), amelyre Izráel fiai óriási tömegekben mentek a világ minden részéből Jeruzsálembe. A nagytanács sürgetőnek érzi terve megvalósítását: az ünnep előtt végezniük kell, Jézussal, különben Jézus jelenléte és személye zavargást kelthet (messiási mozgalmat válthat ki) az ünnepre összesereglett tömeg körében.

Márk. 14,3–9. Jézus megkenetése (Mt 26:6–13; vö. Jn 12:1–8).

Mk nyomán csak Mt adja az elbeszélést ebben az összefüggésben (Jn a bevonulás előttre teszi, Lk a 7:36–50 hasonló elbeszélése miatt ezt ezen a helyen mellőzi). A leprás Simon onnan vehette nevét, hogy Jézus gyógyította meg ebből a betegségéből: az elbeszélésből kivehetően ismert személy az ősegyházban. Az elbeszélés a továbbiakban általánosságban mozog: nem tudjuk meg az asszony nevét, aki beszédes bőkezűséggel fejezi ki Jézus iránti tiszteletét; az sem tűnik ki, hogy személy szerint ki ad hangot tette helytelenítésének. Mindez azért van, hogy figyelmünk zavartalanul irányulhasson a döntő mondanivalóra: aki a szegényekre való hivatkozással helyteleníti az asszony tettét, az számítása ellenére sem várhat helyeslésre Jézustól, mert nem ismerte fel a pillanat jelentőségét, nem veszi komolyan Jézus nagyságát és önmaga iránta való szeretetét, de azt sem érti, hogy a szegényekkel ellentétben Jézussal már nem sokáig lesz alkalmuk „jót tenni” övéinek. De ennél is döntőbb, és az evangéliummal őrök kapcsolatba állítja az asszony tettének emlékét a megkenés gesztusában mutatkozó világos jeladás: közel van a Messiás megáldoztatásának ideje.

Márk. 14,10–11. Júdás árulása (Mt 26:14–16; Lk 22:3–6).

Mk feltűnően szűkszavú beszámolójából megtudjuk, hogy Jézus megölésére a kezdeményezés a nagytanács tagjaitól függetlenül a tizenkettő egyike részéről is megindul. Mk elbeszéléséből arra következtethetünk, hogy Júdás nem pénzért, hanem valami másért (nem tudjuk meg, miért) vállalkozik az árulásra, amely Jézus megölésének lehetőségét könnyebbé teszi ellenségeinek. A főpapok mintegy maguktól ígérnek pénzt örömükben a felkínálkozó tanítványnak, aki ezentúl csak a megfelelő alkalmat keresi szándékának megvalósítására.

Márk. 14,12–25. Az utolsó vacsora (Mt 26:17–29; Lk 22:7–23; vö. 1Kor 11:23–25).

Mk ismét önálló részletekből szerkeszti össze egy egységgé az elbeszélést (a páska-vacsora előkészítése 12–16, lefolyása 22–25, a kettő között az áruló személyére való utalás 17–21). Mk szerint a vacsorát Jézus az ünnep előtti napon tartja tanítványaival. Hogy tudatos vagy kényszerű időpont-változtatásról van-e szó (az igazi páska a golgotai áldozat!), vagy éppen az elbeszélő pontatlan az időpontok rögzítésében (vö. Jn eltérő verziójával), ez a kérdés Mk szemszögéből tárgytalan. Ennek legfőbb motívuma az, hogy Jézus itt a teremtő Isten mindenek fölött álló hatalmával intézkedik: így történik meg a páska-vacsora előkészítése, a virágvasárnapi előkészületekhez hasonlóan: a vacsora színhelye a hagyomány szerint Márk anyja, Mária jeruzsálemi házának felső terme (némelyek a korsót vivő férfiban Márkot látják: gör. keramion = arám marqós; de minderre itt semmi sem utal). Estére minden készen van, és Jézus megjelenik a tizenkettővel a teremben vacsorázni. Egészen általánosságban mozgó módon jelzi, hogy a tizenkettő közül egy elárulja, de az járuló személyét a tizenkettő kérdezősködésére sem jelöli meg: szavai csak annyit árulnak el, hogy az asztalnál vele ülők közül egy az, aki ellene fordul. A sejtelmes szavak, az áruló sorsáról mondott kemény mondatokkal együtt csak a 10–11. versekhez kapcsolva válnak beszélővé az olvasónak, de ezt az összekapcsolást Mk rábízza olvasóira. Ezután hangzanak el Jézus ajkáról az úrvacsora szereztetési igéi, amelyek a vacsora-asztalnál adott jelt kapcsolatba állítják azzal, ami másnap a Golgotán bekövetkezik. Ezzel jellemzik Jézus kereszthalálának átfogó jelentőségét (to haima… to ekchynnomenon hyper pollón, vö. 10:45), rámutatva a halálon túl annak győzedelmes bizonyosságára, hogy Jézus nem marad a halálban, hanem feltámadása után visszajön majd Isten országának dicsőséges teljességében.

Márk. 14,26–31. Az Olajfák hegyén (Mt 26:30–35; Lk 22:33–34).

Az utolsó vacsora mindenképpen páska-vacsora volt: ezt mutatja az is, hogy zsoltárénekléssel záródik (hymnésantes, a Zsolt 115–118; az ún. Hallél-zsoltárok énekléséről van szó). A vacsora végeztével valamennyien az Olajfák hegyére indulnak (nincs szó arról, hogy Júdás mikor hagyja el őket). Itt Jézus ószövetségi prófécia szavával beszél arról, hogy tisztán látja eljövendő sorsát, a tanítványok erkölcsi kudarcát, de az ezek után következő győzelemben is megingathatatlanul bizonyos. Ezért ábrándítja ki magabiztosságából Pétert, ezért jövendöli meg azt a bukást, amelyet Péter valamennyi tanítvány képviseletében példaszerűen átél. Valamennyiük szinte eszeveszett fogadkozása csak annak a bizonysága, hogy sem az események súlyával, sem önmaguk gyarlóságával és az emberi bűn mélységével nincsenek tisztában.

Márk. 14,32–42. A Gecsemáné-kertben (Mt 26:36–46; Lk 22:40–46).

Mint már többször, most is a Gecsemáné-kertben töltik az éjszakát (a név alapja vagy gat ąemání „olajprés”, vagy gé’ą. „olajvölgy”). Mk és Mt egyezése feltűnő ezen a ponton. Jézus magatartása figyelemreméltó: nem viszi magával minden tanítványát, de nem is akar a döntés óráján teljesen egyedül maradni. Három legbizalmasabb tanítványának való mély, halálos szomorúságáról (heós thanatou mértékhatározó), amelyet teljes kiszolgáltatottságának és magára maradásának végiggondolása vált ki belőle; de tőlük sem kéri, hogy imádkozzanak érte. Egyedül akar maradni bensőséges imádságban az Atyával. Emberi módon gyötrődik, de végül meghajlik Isten akarata előtt. Ilyen az őszinte imádság, amelyben az ember szembe mer nézni önmaga gyöngeségével és a kísértés iránti fogékonyságával, vallani mer Isten előtt arról, ami elválasztja őt tőle: ezért tudja elfogadni Isten akaratát. A tanítványok csődöt mondanak, mert nem tudják, hogy ilyen helyzetekben éberségre és imádságra van szükség bűnös romlottságunk miatt testünk, emberi személyiségünk könnyű prédájává lehet a bűnnek akkor is, ha Isten bennünk munkálkodó ereje buzgósággal tölt el. A jelenet rövid utalás formájában még kétszer ismétlődik, és Jézus szavaival ér véget: nyíltan bejelenti, hogy elérkezett elfogatásának ideje. A keserves tények láttán övéi hamarosan akkor sem tudnának nyugodni, ha egyébként akarnának, mert ezek a tények Jézushoz való viszonyukban végső kihívást, személyükre pedig komoly veszélyt jelentenek.

Márk. 14,43–52. Jézus elfogatása (Mt 26:47–56; Lk 22:47–53; vö. Jn 18:3–11).

Átmenet nélkül folytatódik az elbeszélés (euthys, eti autou latountos). Júdásról a 10–11 óta nem esett szó, ezért mutatja be újra Mk, de ez a bemutatás fájdalmas. A tizenkettő közül kerül ki az áruló, aki élére áll a templomőrség tagjaiból összeállított fegyveres csapatnak, amelyet a nagytanács küld Jézus elfogására. Egy pótlólagos adatból (dedókei praet, perf. „megadott volt, előzetesen megadott”) tudjuk meg, hogy Júdás részletesen megbeszélte megbízóival az elfogás tervét. Izráelben általános szokás volt, hogy meghitt barátok csókkal üdvözölték egymást: a szeretetnek ezt a jelét aljasítja le árulásának eszközévé Júdás. Az elbeszélésből kiolvasható izgatott kapkodása (katephilésen intenzivum, sajátos mellékértelemmel; természetellenesen hangsúlyos a megszólítás: érzik, hogy nem Jézusnak szól, hanem a csapatnak). Mk nem minősíti ezt a magatartást, Jézus is szó nélkül hagyja. Megdöbbentő hirtelenséggel következik be az erőszak látszólagos diadala: ezen az egyik (név szerint meg nem nevezett) tanítvány elhamarkodott, mégis késői ellenszegülése sem segít. Jézus szemrehányó szavai nem a csapatnak, hanem parancsolóinak szólnak. De azt is megérthetjük belőlük, hogy nem emberek szándéka érvényesül itt, hanem Isten ősidők óta kijelentett akarata (az all’ hina kezdetű mondat hiányos: „hanem azért – van mindez –, hogy…, szokottabb fordítása: „hanem, be kell teljesedniük…”). Az akció éle nyilván csak Jézus ellen irányul, a tanítványok mégis tartanak a fegyveres ellenállás következményeitől, és elmenekülnek. A Jézus kíséretében levő, egy szál gyolcsingben (éjszakai öltözékben) ott álló, majd mezítelenül elfutó ifjú története nem tartozik a lényeges eseményekhez. Szemtanú személyes emléke lehet: az ifjúban János Márkot, Mária fiát, az evangélium későbbi íróját láthatjuk.

Márk. 14,53–65. Jézus a nagytanács előtt (Mt 26:57–68; Lk 22:54–55.63–71; vö. Jn 18:13–14.19–24).

Az ítélet megszületéséig két eseményt sző egybe sajátos módon Mk: Jézus kihallgatását és Péter további sorsát. – A hivatalos tárgyalóhelyiség a templom területén van, így az esti órában már nincs nyitva. De részletkérdéseken az ügy sürgőssége miatt nem akadnak fenn: a főpap rezidenciájában a késői időpont ellenére együtt van a szanhedrin, illetve a határozóképességhez szükséges számú tagja. Péter veszélyes körülmények között követi Jézust a főpap udvaráig: most ott húzódik meg. A tárgyalás, akár rögtönzött, akár teljesen szabályszerű, mindenképpen érvényes határozatot fog hozni. Jézus szemszögéből csak hamis tanúknak minősíthetők a fellépő tanuk, de valami nyilván nem egyezik vallomásaikban a szanhedrin szemszögéből sem. Jézus soha nem mondta azt, hogy ő rontja le a templomot. A tanuk félreértésből a templom elleni lázadást tulajdonítanak neki, de a főpapok mást akarnának hallani. Az idő sürget, így a főpap Jézushoz fordul, és a lényegre tereli a szót: először hallgatását rója fel neki megátalkodottságának jeleként, majd messiási hitvallást igyekszik kikényszeríteni belőle. Az első kérdést Jézus figyelemre sem méltatja, de a másodikra meglepően készségesen válaszol. A főpap diadalmasan csap le a kínálkozó lehetőségre: a nagytanács tagjait ünnepélyes, nyomatékos kérdéssel szólítja szavazásra, majd ennek eredményeként Jézust átengedi a halálra ítéltek megszokott sorsának. A nagytanács tagjai megvetésük jeléül leköpik és ízléstelenül gúnyolják (a prófétának akkor is tudnia kell, hogy mi történik körülötte, ha a szemét elfödik); mindehhez a maguk színvonalán, ütlegeikkel, a szolgák is csatlakoznak.

Márk. 14,66–72. Péter megtagadja Jézust (Mt 26:69–75; Lk 22:56–62; vö. Jn 18:15–18.25–27).

Közben Péter a főpap udvarán álldogál. Veszélyben nem forog, csupán egy rabszolganő szólítja meg, mert ismerősnek találja. Péter hevesen válaszol, és biztonságosabb helyet keres. A rabszolganő most környezete figyelmét is felhívja Péterre. Nagyobb jelentősége ennek sincs, az ügy nyilván nem a rabszolganő és társai szintjén intéződik. Péter mégis megismétli tagadó nyilatkozatát. Harmadszor egy másik jelenlevő, alighanem a Jézus elfogására kiküldött csapat egyik tagja, ismeri meg Pétert, és bizonyítékul említi ellene (bizonyára beszédmódjából kivehető) galileai származását. Péter az ismert tagadó-elátkozó formulával felel (ouk oida ton anthrópon). Ekkor elhangzik a kakasszó, és ez a jel emlékezteti Pétert Jézus szavaira, amelyekkel megjövendölte az imént történteket. Péter emlékezik, és eljut a megbánás helyére: kezdi érteni, hogy a döntő eseményeket itt nem emberi erények, egyéni hősiesség, hanem egészen másfajta erők irányítják.

Márk. XV. RÉSZ

Márk. 15,1–5. Jézus Pilátus előtt (Mt 27:1–2.11–14; Lk 23:1–5; vö. Jn 18:28–38).

Az események összefüggése ezen a ponton nem teljesen világos, a megfogalmazás nagyon szűkszavú, utalásszerű, és a részletek ismeretét feltételezi az olvasókról (a részletekre és az értelmezésre nézve ld. a párhuzamos helyek magyarázatát: az értelmezés ezekben nem egységes, hanem olykor elágazó). Az újabb esemény időben nem követi a kihallgatást, sem az előző jelenetet. Mk elbeszéléséből arra következtethetünk, hogy ezúttal a teljes nagytanács van együtt (holon to synedrion hangsúlyos, Mt-nál másként). Először szabályszerű formába öntik a meghozott határozatot (symboulion hetoimasantes: Mt és Lk eltérően értelmezi), majd a jogérvényesen bűnösnek nyilvánított Jézust megkötözve „kiszolgáltatják” Pilátusnak. A procurator személyét sem itt, sem előbb nem mutatja be Mk, ismertnek tekinti, és csak utal rá (gondoljunk a gyülekezetek kialakuló hitvallására, vö. 1Tim 6:13). Arról sem szól, hogy az egyébként Caesareában élő főtisztviselő az ünnep miatt van Jeruzsálemben. Pilátus kérése is előzmény nélkül hangzik el: megfogalmazása ettől függetlenül érthető (vö. a Mt-párhuzam magyarázatával), de Jézus válasza sejtelmes, bár nem kitérő: messiási igényét megvallja, de értelme tekintetében nem bocsátkozik magyarázatba (másként Jn). Nem derül fény arra, hogy a főpapok mivel vádolják Jézust, csak az tűnik ki, hogy keményen és hosszasan vádaskodnak. Jézus hallgatása természetes. Amíg Messiás-voltáról volt szó, nyilatkozott, de hozzá méltatlan szópárbajba nem megy bele. Némán szenved, ahogyan az Úr Szenvedő Szolgájához illik, Mk is így állítja olvasói elé. Pilátus csodálkozása az utolsó mozzanat: a divinum, az „isteni” megsejtése van mögötte, de ez nem annyira világos, hogy Pilátus bűnét a teljes ismeretben élő zsidókéval egy szintre emelné.

Márk. 15,6–15. Jézus és Barabbás (Mt 27:15–16; Lk 23:13–25; vö. Jn 18:39–40; 19:4–16).

A kihallgatásba új mozzanat szövődik: a praetoriumban, a helytartó hivatalában, az Antonius-erődben megjelenik a tömeg, és egy kérést ad elő az ünnepre hivatkozva. A mozzanatot két magyarázó jegyzet előzi meg. Az egyik szerint az ünnep (ez a zsidó szóhasználat szerint is a páskát jelenti) alkalmából a zsidók kikérhettek egy foglyot, maguk határozhatták meg, hogy kit: ezt a helytartó köteles volt szabadon engedni. Izráelre nézve nem tudunk máshonnan erről a szokásról, de hasonló szokások keleten általánosak voltak. A másik megjegyzés azt közli, hogy ebben az időben éppen volt egy Barabbás (arám bar ’abbá’ „az atya fia”) nevű fogoly a rómaiak börtönében, zendülőkkel együtt, akik egy ismertnek feltételezett lázadás során (en té stasei határozott névelővel) gyilkosságot követtek el. Pilátus magatartása úgy érthető, hogy tisztába jött Jézus politikai ártalmatlanságával, de a helyzetet nem tudja áttekinteni. Azt méltóságán alulinak tartja, hogy a zsidóktól kérjen tájékoztatást, inkább igyekszik átvágni a csomót. Felteszi, hogy egy közveszélyes bűnössel szemben a tömeg inkább Jézus mellé áll, ha ő javasolja a szabadon bocsátását, ezért megteszi ezt a lépést. De a tömeg rövid közjáték után Barabbás mellett dönt, és követeli Jézus megfeszítését. Pilátus látszólagos jóindulata persze puszta kényelemszeretetből és vállvonogató fölényből fakad, de így is elég arra, hogy olyan háttér legyen, amelyben Izráel bűne teljes nagyságában lepleződik le. Pilátus nem tesz tovább ellenvetést, és befejeződik a különös játék: akit népe kiszolgáltatott a pogány hatóságnak, azt a pogány hatóság kiszolgáltatja tulajdon népének, még lojalitását is bizonyítva a megostorozás elrendelésével.

Márk. 15,16–19. Jézus megcsúfolása (Mt 27:27–30; vö. Jn 19:2–5).

A jelenet a 14:65 beszédes párhuzama. A pogányok sem kíméletesebbek Jézushoz, mint népe vezetői. De amazok gyalázkodását izzó gyűlölet diktálja, emezekét a foglalkozásukhoz tartozó megszokás, bármily durva tréfákra ragadtatják is magukat. A praetorium belsejében minden szükséges kellék biztosításával csúfolja ki az egész cohors a „zsidók királyát” (a részletekre nézve ld. a Mt-párhuzam magyarázatát).

Márk. 15,20–32. Jézus megfeszítése (Mt 27:31–44; Lk 23:26.33–35.38–39; vö. Jn 19:16–24).

Az elítéltet ismét saját ruhájába öltöztetik, és elindítják a kereszthez vezető úton. Keresztjének a vesztőhelyre való kivitelére egy arra vetődő idegent kényszerítenek: a Kyréné-beli Simont, akit Mk az evangélium olvasói előtt ismert két személy (Alexander és Rufus, talán a római gyülekezet tagjai) atyjaként mutat be. A vesztőhely a városon kívül van, nevét vagy alakjáról, vagy rendeltetéséről vehette. Jézus a kínjai enyhítésére kínált kábító italt nem fogadja el: egészen ki akarja inni a szenvedések poharát; amelyet az Atyától fogadott el. A keresztrefeszítés megtörténik (a részletekre nézve ld. a Mt-párhuzam magyarázatát), az ítélet végrehajtói megosztoznak a kivégzett ruháin, aki meggyalázva, mezítelenül függ a kereszten. A feje fölött levő felirat, amely szokás szerint a vád summáját foglalja össze, Pilátus utolsó bosszúja a gyűlölt zsidóságon: íme, a nép, amely tulajdon királyát szegezi keresztre. Az Ézs 53:12-t idéző ószövetségi utalás elüt Mk stílusától, későbbi harmonizálás eredménye lehet (ld. Lk 22:37). – A Megfeszített szenvedéseit és népe szemében Messiás-voltának hathatós cáfolatát a kereszt alatt állók vagy elmenők gúnyolódása teszi teljessé. Aki a templom csodás felépítését ígérte, most nem tud leszállni a keresztről; aki oly sokakat megmentett, magán nem tud segíteni; Izráel királya most nem tud csodát tenni. Ki hihetne neki? Akikkel egy sorsot szenved el, azok is csak gyalázni tudják: az emberi lelketlenségnek ez a mértéke maga a pokol.

Márk. 15,33–41. Jézus halála (Mt 27:45–56; Lk 23:44–49; vö. Jn 19:28–30).

A nap harmadik órájában (reggel kilenckor) állították fel Jézus keresztjét a Golgotán. A második időmeghatározás, három órával későbben, a természet gyászáról számol be: háromórás sötétség jelzi Jézus szenvedésének második szakaszát. Ezt követően, ahogyan a harmadik időmeghatározás közli, felhangzik Jézus utolsó kiáltása (Zsolt 22:2: Mk önmaga arám fordításában közli, görög fordítással). Jézus teljes magára hagyattatásának panaszos kifejezése ez: Mk elbeszélésében az arám forma miatt (elói) a környezet félreértése (Illést hívja: Mt-ban az összefüggés világosabb) kevésbé érthető. A szenvedéstörténet emberi oldalát mindvégig a félreértés és a gúnyolódás jellemzi, még az is áldozatául esik ennek, aki könyörületre indul ennyi kín láttán, és frissítő italt kínál a szenvedőnek (oxos a római katonák megszokott itala, a savanyú bor). Jézus sorsa beteljesedik, és ebben a pillanatban a templom is bizonyságot tesz mellette: a szentek szentjét elválasztó kárpit meghasad, Jézus áldozata megnyitja az utat minden benne hívőnek Izráel Istenéhez (vö. Róm 5:2; Ef 2:18; 3:12). Mk elbeszélésében két jel kíséri Jézus kínszenvedését. Az egyik a pogány centurio bizonyságtétele, amely mintegy a pogánymisszió távlatára utal. A másik az, hogy a kereszttől valamivel távolabb, csendben ott állanak a Jézust követő asszonyok: ők, akik Izráelben legfeljebb a második helyet foglalták el, most a szétszéledt tanítványi sereggel kifejező ellentétben jelen vannak, holtában sem akarják szemük elöl téveszteni az Urat, jeléül annak, hogy „Krisztusban… nincs férfi, sem nő”.

Márk. 15,42–47. Jézus temetése (Mt 27:57–61; Lk 23:50–55; vö. Jn 19:38–42).

Az ünnep előtt igyekeztek Izráel vezetői befejezni Jézus ügyét. Az ünnep előtt igyekszik Jézus egyik eddig ismeretlen követője, az Arimátiából (Remataim, Lidda mellett) való József, a nagytanács tekintélyes tagja mindent elkövetni, hogy Jézus teste ne jusson a kivégzett gonosztevők holttestének sorsára. Nem fél (etolmésen) közvetlenül a procuratorhoz fordulni, és számításában nem csalódik. Pilátus elcsodálkozik a halál gyors beálltán, de amikor az ügyeletes centuriótól pontos tájékoztatást kap, minden további nélkül kiadja a holttestet Józsefnek. Jézus személye iránti viszonylagos rokonszenve és a hivatalos zsidók iránti föltétlen ellenszenve mellett József személyének súlya is vezető ebben. József az Izráel kegyeseinek kijáró kegyelettel temeti el a testet, a sír biztosításáról is gondoskodik: tettének tanúi ismét a kegyes asszonyok, akik most is ott vannak, mert tudni akarják, hogy hol nyugszik Jézus holtteste. Az a tervük, hogy az ünnep elmúltával leróják a kegyelet adóját a sírnál. A temetés elbeszélése egyrészt Jézus halála valóságos voltának a bizonyítéka, másrészt reményteljes jele annak, hogy Izráel fiai sem mind ellenségei Jézusnak. Íme, az eddig ismeretlen tanítvány a döntő pillanatban lép közbe, és befolyásolja az események alakulásai.

Márk. XVI. RÉSZ

Márk. 16,1–8. Jézus feltámadása (Mt 28:1–7; Lk 21:1–12; vö. Jn 20:1–10).

Jézus feltámasztásával isten áttöri a halál jegyében álló világforma korlátait, ezért tud a feltámadás ténye olyan nehezen benyomulni a tanítványok tudatába. Az asszonyok (most más össze tételben, mint előbb) csak az ünnep elteltével tudják megvalósítani kegyeletes szándékukat, mert meg kell vásárolniuk a balzsamozáshoz szükséges illatszereket. De azután, amilyen korán csak lehet, ott vannak a sírnál. Útközben támadt aggodalmaik eloszlanak: a sírhoz érve látják, hogy a sírt lezáró óriási kő el van hengerítve a sír szájáról. Bemennek a sírkamarába, és egy különös jelenség vonja magára a figyelmüket. Nyilván angyal az, aki ott ül (Mk most először számol be angyal megjelenéséről, de most sem kifejezetten, csak körülírva). Az asszonyok félelme érthető a mennyei jelenség láttán, de az angyal azonnal feloldja őket. Arra irányítja figyelmüket; hogy a sír üres: ez Izráel általános felfogása szerint a feltámadás kétségtelen bizonyítéka. Parancsot is kapnak az angyaltól: üzenetet kell átadniuk a tanítványoknak, amely Galileába irányítja őket. De az asszonyok nem adják át az üzenetet, mert a félelemtől teljesen magukon kívül vannak.

Márk. 16,9–13. Jézus megjelenései (vö. Mt 28:8–10; Lk 24:13–35; Jn 20:11–18).

Az ún. „nem valódi Mk-be fejezés” arról szól tovább, hogy Jézus a magdalai Máriának jelenik meg először, akit súlyos betegségből gyógyított meg (vö. Lk 8:2). Amit az angyal parancsára az asszonyok nem mondták el, azt most Mária viszi hírül Krisztus követőinek. Most már közelebb kerül tudatukhoz a feltámadás ténye, de hitet még mindig nem ébreszt bennük. A hitetlenség akkor sem törik meg, amikor Mária után két más követőjének is megjelenik az Úr. A lelkek még mindig dermedten zárkóznak el a feltámadás valósága elől.

Márk. 16,14–18. Az apostolok kiküldése (Mt 28:16–20).

Jézus epifániáinak csúcspontja az evangéliumban a tizenegy megmaradt tanítványnak való megjelenése. Ez végre áttöri eddigi hitetlenségük és kételkedésük kemény falát, amikor Jézus szemükre veti ezt a magatartásukat. A Mk-féle missziói parancs az egész teremtett világra szóló érvénnyel ad részt a tanítványoknak Uruk küldetésében, és munkájuk eredményére is kiterjeszti ezt a közösséget. Az evangélium hirdetése döntés elé állítja az embereket, és ez a döntésük megpecsételi sorsukat. Isten munkatársává teszi ebben az embert, de nem ad részt neki természetesen az üdvösség és kárhozat osztogatásában vagy akár csak megítélésében sem. Mindaz, amit övéi szolgálatának végzéséhez ígéretesen hozzáfűz, jel, tehát nem kierőltethető eredmény, nem is megkövetelhető feltétel, hanem kísérőjelensége mindazok szolgálatának, akik föltétel nélkül, egész életük odaszánásával járnak Uruktól kapott küldetésűkben, sőt, mi több: Uruk küldetésében.

Márk. 16,19–20. Jézus mennybemenetele (Lk 24:50–53; vö. ApCsel 1:4–12).

Befejezésül Mk a feltámadott Urra irányítja először figyelmünket, és minden részletezés vagy magyarázkodás nélkül beszámol arról, hogy miután mindenről útbaigazította övéit, amire eljövendő életük és szolgálatuk szemszögéből szükségük van, visszatért az Atyához, az ő dicsőségébe, amelyből jött, amikor embernek megszületett, és amelybe most egy magasabb „színtézisben” térhetett vissza földi küldetésének elvégzése után. Legvégül pedig a földre irányítja tekintetünket, amikor beszámol arról, hogy a feltámadott és megdicsőült Úr tanítványai Mesterük parancsa szerint fognak hozzá az ige hirdetéséhez, munkájukat a megígért jelek követték, – és követik ma is, ahol csak az ember elindul a Krisztus útján, mert „az Úr együtt munkálkodik velük” (tou kyriou synergountos).

 

Szabolcska Mihály
Uram, maradj velünk!

          

Mi lesz velünk, ha elfutott a nyár?
Mi lesz velünk, ha őszünk is lejár?
Ha nem marad, csak a rideg telünk…
Uram, mi lesz velünk?

Mi lesz velünk, ha elfogy a sugár,
A nap lemegy, és a sötét beáll.
Ha ránk borul örök, vak éjjelünk:
Uram, mi lesz velünk?

Mi lesz, ha a világból kifogyunk?
S a koporsó lesz örök birtokunk.
Ha már nem élünk, és nem érezünk:
Uram, mi lesz velünk?

tied a tél Uram, s tiéd a nyár,
Te vagy az élet, és te a halál.
A változásnak rendje mit nekünk?
Csak Te maradj velünk!

 

 

 

Üdv a Olvasónak! Regards to the reader! Grüsse an den Leser!

 

Istvándi történetéhez

 

ÁROKHÁTY BÉLA
1890-1942
zeneszerző, orgonaművész, orgonatervező, karnagy
79 éve halt meg

 

Dr BUCSAY MIHÁLY
1912 - 1988 - 2021
33 éve halt meg

 
Garai Gábor Jókedvet adj

Garai Gábor: Jókedvet adj

                  ennyi kell, semmi más

   Jókedvet adj, és semmi mást, Uram!
   A többivel megbirkózom magam.
   Akkor a többi nem is érdekel,
   szerencse, balsors, kudarc vagy siker.
   Hadd mosolyogjak gondon és bajon,
   nem kell más, csak ez az egy oltalom,
   még magányom kiváltsága se kell,
   sorsot cserélek, bárhol, bárkivel,
   ha jókedvemből, önként tehetem;
   s fölszabadít újra a fegyelem,
   ha értelmét tudom és vállalom,
   s nem páncélzat, de szárny a vállamon.
   S hogy a holnap se legyen csupa gond,
   de kezdődő és folytatódó bolond
   kaland, mi egyszer véget ér ugyan –
   ahhoz is csak jókedvet adj, Uram.

  

 

 

Dr. LAJTHA LÁSZLÓ
1892-1963-2021
58 éve halt meg

 

Protestáns Graduál

 

Dr FEKETE CSABA

 

 Fekete Csaba: A délvidéki graduálok egy zsoltárpárjának tanulságai
 Fekete Csaba: A délvidéki graduálok és a viszonyítás megoldatlanságai (délvidéki graduálok: bélyei, kálmáncsai, nagydobszai)


látogató számláló

 

Zsoltár és Dicséret

 

Egyháztörténet

 

Tóth Ferentz

 

Történelem

 

Történelem. Török hódoltság kora

 

Dr SZAKÁLY FERENC


történész 1942-1999 - 22 éve halt meg

 

Világháborúk - Hadifogság
Málenkij robot - Recsk

 

Keresztyén Egyházüldözés
Egyház-politika XX.század

 

Roma múlt, jövő, jelen

 

PUSZTULÓ MAGYARSÁG - EGYKE

 

 

ADY ENDRE MAGYARUL

   

   Nem adta nekünk az Isten,

   Hogy ki szeret, az segítsen,

   Sohasem.

 

   Magunk is ritkán szerettük,

   Kikért szálltunk hősen, együtt,

   Valaha.

 

   Valahogyan bajok voltak,

   Lelkünknek, e toldott foltnak

   Bajai.

 

   Egyformán raktuk a szépet

   Barátnak és ellenségnek,

   Mert muszáj.

 

   Egyformán s mindig csalódtunk,

   De hát ez már a mi dolgunk

   S jól van ez.

 

   S szebb dolog így meg nem halni

   S kínoztatván is akarni:

   Magyarul.

 

 

KARÁCSONY ÜNNEPÉRE

 

HÚSVÉT ÜNNEPÉRE

 

PÜNKÖSD ÜNNEPÉRE

 

Gyerekeknek - Bibliai Történetek
másolható, nyomtatható

 

WEÖRES SÁNDOR

A bűn nem akkor a legveszedelmesebb, mikor nyíltan és bátran szembeszegül az erénnyel, hanem mikor erénynek álcázza magát. 

 

 

A református keresztyénséget úgy tekintjük, mint a lényegére redukált evangéliumi hitet és gyakorlatot. Ez a szemünk fénye. De mint minden magasrendű lelki tömörülés, ez sem mentes a deformálódás és a korrumpálódás veszélyétől, amint továbbadja azt egyik nemzedék a másik nemzedéknek, egyik nép egy másik népnek. A Kálvin-kutatók kongresszusai arra hivatottak, hogy segítsenek megőrizni és megtisztogatni a református teológiát és a református egyházat az elmocsarasodástól. Dr Bucsay Mihály Előre Kálvinnal                      Oldal tetejére          látogató számláló

 

Ha te is könyvkiadásban gondolkodsz, ajánlom figyelmedbe az postomat, amiben minden összegyûjtött információt megírtam.    *****    Nyereményjáték! Nyerd meg az éjszakai arckrémet! További információkért és játék szabályért kattints! Nyereményjáték!    *****    A legfrissebb hírek Super Mario világából, plusz információk, tippek-trükkök, végigjátszások!    *****    Ha hagyod, hogy magával ragadjon a Mario Golf miliõje, akkor egy egyedi és életre szóló játékélménnyel leszel gazdagabb!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, nagyon fontos idõnként megtudni, mit rejteget. Keress meg és nézzünk bele együtt. Várlak!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését!    *****    rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com    *****    Vérfarkasok, boszorkányok, alakváltók, démonok, bukott angyalok és emberek. A világ oly' színes, de vajon békés is?    *****    Az emberek vakok, kiváltképp akkor, ha olyasmivel találkoznak, amit kényelmesebb nem észrevenni... - HUNGARIANFORUM    *****    Valahol Delaware államban létezik egy város, ahol a természetfeletti lények otthonra lelhetnek... Közéjük tartozol?    *****    Minden mágia megköveteli a maga árát... Ez az ár pedig néha túlságosan is nagy, hogy megfizessük - FRPG    *****    Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Aktív közösség    *****    Az oldal egy évvel ezelõtt költözött új otthonába, azóta pedig az élet csak pörög és pörög! - AKTÍV FÓRUMOS SZEREPJÁTÉK    *****    Vajon milyen lehet egy rejtélyekkel teli kisváros polgármesterének lenni? És mi történik, ha a bizalmasod árul el?    *****    A szörnyek miért csak éjjel bújnak elõ? Az ártatlan külsõ mögött is lapulhat valami rémes? - fórumos szerepjáték    *****    Ünnepeld a magyar költészet napját a Mesetárban! Boldog születésnapot, magyar vers!    *****    Amikor nem tudod mit tegyél és tanácstalan vagy akkor segít az asztrológia. Fordúlj hozzám, segítek. Csak kattints!    *****    Részletes személyiség és sors analízis + 3 éves elõrejelzés, majd idõkorlát nélkül felteheted a kérdéseidet. Nézz be!!!!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, egyszer mindenkinek érdemes belenéznie. Ez csak intelligencia kérdése. Tedd meg Te is. Várlak    *****    Új kínálatunkban te is megtalálhatod legjobb eladó ingatlanok között a megfelelõt Debrecenben. Simonyi ingatlan Gportal