Mát. VI. RÉSZ

Mát. 6,1–4. Az adakozás.

Az erkölcsi parancsok után a kegyesség, az embernek Istenhez való viszonya kerül sorra Jézus tanításaiban. A három szakasz közös bevezetése az 1. v., amely a helyes kegyességre (dikaiosyné nézve három szabályt közöl: ne az emberek előtt, ne feltűnően, a mennyei jutalmat el nem játszva! Ezután tér rá a kegyesség első területére, az adakozásra (eleémosynén poiein voltaképpen „irgalmasságot cselekedni”, de itt már szakkifejezés az adakozásra). Az ember örök kísértéstől, énje előtérbe helyezésének igényétől óvja övéit Jézus. A kürtöltetés szokásáról máshonnan nem tudunk, de az ismeretes, hogy Izráelben sok feltűnő formája volt a jótékonyság „reklámozásának” (díszhelyek a zsinagógákban a rabbik mellett stb.). Ezt a magatartást Jézus képmutatásnak nevezi (hypokrités, a héb. chánéf „álszent, istentelen” görög megfelelője). Aki ilyenfajta jutalomra pályázik, az Isten jutalmazására, az igazi jutalomra nem számíthat. Isten „stílusa” más: ő „feltűnés nélkül” nézi és látja adakozásunkat, ezért ennek is így kell történnie.

Mát. 6,5–15. Az imádkozás (Lk 11:1–4).

Hasonló a helyzet az imádkozással is: nem az imádság maga a bizonyságtétel, hanem imádságainknak életünkben megmutatkozó gyümölcsei. A törvényes kegyesek tüntettek azzal, hogy bárhol érte őket az imádkozás előírt időszaka, tüntetően felvették az imádság pózát. Ezzel ugyan kivívták a tömeg bámulatát, de az ő szívükben az Istennel való találkozás vágyát elnyomta az imádkozást elhanyagoló „csőcselék” iránti megvetés. Jézus óv bennünket itt is az ilyenfajta hamis jutalom hajszolásától. Ha valakit mégis megkísértene ez az indulat, inkább a legteljesebb rejtettségben keressen ellene védelmet, csak azért, hogy az igazi jutalom el ne maradjon (tamieion „belső” helyiség a lakásban, kamara”: nincs szükség külön megszentelt helyre, mert nem a hely szenteli meg az imádságot, hanem fordítva). Az imádságnak egy másik nagy veszélye a bőbeszédűség. Tipikus pogány magatartás ez: a pogányok szaporították a szót imádkozás közben, hogy „kimerítsék az isteneket”, és így végül is rávegyék kéréseik teljesítésére. Jézus úgy tanít, hogy Istent nem kell nekünk emlékeztetnünk szükségeinkre, mert ő úgyis ismeri ezeket. Az imádság rendeltetése nem az, hogy rákényszerítse Istenre az ember akaratát, hanem az, hogy kinyújtott kéz legyen Isten elkészített ajándékainak bizalommal való elfogadására.

A bevezető tanítást, mintegy illusztrációként, egy minta-imádság követi, amelyet ez a parancs előz meg: „Ti így imádkozzatok!”. Ez az imádság annak az imádságos közösségnek a tapasztalatain alapszik, amely Jézust az Atyához fűzte. Párhuzamait megtaláljuk a zsidó imádság-irodalomban, de sajátos súlyát az adja meg, hogy ezt az imádságot éppen Jézus mondja el, a maga sajátos helyzetében. Ha minta-imádságról beszéltünk, ezt nem imádság-sablonnak vagy varázsformulák gyűjteményének értettük. Az imádság szerkezete világos: a megszólítást követő három kérés középpontjában az Atya áll, az imádság második felében elhangzó kérések megfogalmazása (többes szám 1. személy) viszont azt mutatja, hogy ezek a gyülekezetek mindennapi életét érintik. A megszólítás Isten atyaságáról beszél, de nem úgy, mint az ember vágyáról, hanem úgy, mint Isten ígéretéről. Az, hogy Isten a „mennyekben” van, nem elválaszt bennünket tőle: ha arról szól is, hogy ő másfajta „lelki környezetben” él, mint mi, mégis azt hangsúlyozza, hogy ő mindig az imádkozó ember javára hatalmas, tiszta és szent. Az első kérés egyúttal áldás is, és egyáltalában nem általánosságban mozog, hanem nagyon is kézzelfogható: Jézus egy olyan nép körében könyörög Isten nevének megszenteltetéséért, amely egész életével szüntelenül megszentségteleníti Istent. A második és harmadik kérés az elsővel és egymással is szoros kapcsolatban egyetemes érvényű és eszkhatológikus jellegű könyörgés. De ami a jövőre nézve imádságunk tárgya, abból már a jelenben „előleget” kapunk: már itt megtapasztaljuk, hogy Isten egyszerre Úr a föld és a menny, test és lélek, jelenvalók és eljövendők, egyház és világ fölött.

A kenyér kérése átvezet a gyülekezet szükségleteinek világába. Az imádság tulajdonképpen az másnapi kenyérért, élelemért tanít könyörögni (epiousios, az epiousa ti. hémera „a következő nap” továbbképzése: az ez, amit a római katonai nyelvhasználat diarium-nak nevezett, a katona egy napi élelmiszeradagja, amelyet mindig az előző napon kapott meg). Isten minden nap gondoskodik a következő napi megélhetésünkről, de éppen csak erről: a halmozás nem Krisztus egyházának és tagjainak a magatartása. A következő kérés embertársainkhoz való viszonyunkat érintő legsúlyosabb problémánkra utal. Hogy mennyire fontos ez a kérés, azt az mutatja, hogy a 14–15. v. ennek a gondolatát veszi fel újra, és magyarázza részletesebben. Mintegy eskü formájában van fogalmazva ez a kérés, és a gonosz szolga példázatban kapja meg, majd utolérhetetlenül világos illusztrációját. Mintha ezt mondaná: Úgy legyen igaz a te bűnbocsánatod, ahogyan mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Isten bűnbocsátó kegyelme nem lehet valóság addig az életünkben, amíg nem folytatódik szervesen a mi bűnbocsánatunkban, amellyel odahajlunk ellenünk vétett embertársainkhoz. A kijelentésnek ezekre a pontjaira kell nagyon felfigyelnünk, ahol Krisztus igehirdetése ennyire félreérthetetlen normákat ad elénk keresztyén életfolytatásunkra nézve. Az utolsó kérés (a római egyház egy a lutheri hagyomány Augustinus nyomán két kérésnek tekinti) az ember alázatos vallomása arról, hogy önerejére hagyva tehetetlen a gonosszal és a bűnre vivő erőkkel szemben. Ezek fölött is Isten az Úr végső fokon, ezért hangzik úgy a kérés, ahogyan Jézus fogalmazza (nem Isten kísért, de a bűnre csábító erők is az ő uralma alatt állnak végsőképpen, vö. Jak 1:13). A dicsőítő formula (doxológia) eredetileg nem tartozott az imádsághoz, de használata Izráelben szokásos volt (az egyszerű „ámen” helyett). Az Úr imádsága után valószínűleg több ilyen doxológiát használtak az ősegyházban, szabadon. Ez a doxológia az 1. század végén keletkezhetett, e formájában a 2. század óta ismeretes. A hagyományban azért nőhetett hozzá a szöveghez, mert az imádság egészével szép összhangban van. A római egyház nem használja, a lutheri egyház antifónálisan alkalmazza liturgiájában, mi elfogadjuk mint az imádság záró elemét.

Mát. 6,16–18. A böjtölés.

A böjt Izráelben nem volt a törvényben előírt kötelesség, csak a fogság után vált egyre általánosabb népszokássá (heti két böjt, könyörgésekkel). A feltűnés vágya ezt a kegyességi szokást különösképpen kikezdte. Ennek leküzdésére Jézus olyan módszereket ajánl övéinek, amelyek láttán a kegyes izraelita azt mondaná: ez egyáltalán nem böjt! Jézus viszont ismét az igazi, mennyei jutalom elnyerését tartja fontosnak, ezért a böjt tartalmára irányítja követői figyelmét. Ez a tartalom önmagunkról és vágyainkról vagy igényeinkről való önkéntes és örvendező lemondás, ezért a böjt formája nem lelki kényszeredettséget és keserűséget, hanem szabad, ünnepi és örvendező lelkületet fejez ki. Aki az ilyenfajta böjtöt nem érzi böjtnek, az nem érti Isten királyi uralmának lelkét, lényegét és rendjét (dikaiosyné).

Mát. 6,19–21. Az igazi kincs (Lk 12:33–34).

Egy következő nagyobb szakasz a földi vagyonhoz való viszonyunkról tanít (19–34. v.). Bevezetőül a földi vagyon halmozásától óv: a felhalmozott vagyont tulajdonképpen az emberi munka teszi költségessé, viszont egészen nevetséges veszélyeknek van kitéve (sés „moly” a textiláruk ellensége, brósis vagy a héb. ma’akólet „szú” megfelelője, akkor a tárolásra szolgáló ládákra utal, vagy ált. „enyészet, rozsda”, akkor a fém holmit érinti; a tolvajok a palesztinai vályogházból úgy loptak, hogy kifúrták a falat). Jézus a mennyei kincsre irányítja figyelmünket. Azt nem mondja meg, hogy mi ez, mert megmondják az embernek azok a vágyai, amelyeket földi kincs szerzésével akar hamis módon kielégíteni: boldogság, biztonság, igazi élet. A vagyongyűjtés nemcsak hiábavaló próbálkozás, de megvan az a veszélye is, hogy egyre biztosabban elválasztja az embert Istentől, mert gondolatai kincsei körül forognak, egyedül ezeknek él.

Mát. 6,22–23. A test lámpása (Lk 11:34–36).

A szív tisztasága a döntő az ember életében. Olyan ez, mint a test világában a szem: a tiszta szem fogékony a fény iránt; aki követi az irányítását, az mindig a fényben marad. De van a képnek egy másik utalása is: Izráelben a „tiszta szem” az irgalmas vagy tiszta szívű, az anyagi javak kérdésében tisztázott embert jelenti, a „gonosz szem” pedig a kapzsit (vö. 20:15). Tehát aki az anyagi javak dolgában tiszta, az világosságban, azaz erkölcsileg a jó útján jár; aki viszont kapzsi, az sötétségben jár, a bűnben él. Ha pedig a fényre fogékony szem is sötét, mondja a „kisebbről nagyobbra” haladó következtetés összegzésül, akkor nyilván még sötétebbek azok a részek, amelyek eleve a sötétség jegyében állnak. Mát. 6,24. Isten és a mammon (Lk 16:13).

A rabszolgaéletből veszi Jézus a második illusztrációt. A zsidó jog ismert olyan esetet, hogy egy rabszolgának két gazdája van (közös örökséghez jutott testvérek, üzlettársak). Itt azt a szélsőséges esetet veszi alapul, hogy a két úr akarata mindenben ellentétes. Világos, hogy ilyenkor nincs alku: a rabszolgának el kell döntenie, hogy melyik úrnak akar szolgálni. Ilyen kizáró ellentét van Isten szolgálata és a vallásos mezbe bújtatott pénzimádat között is, amely Izráelben és minden időkre egyházában is aggasztóan közismert jelenség. Emberekért vagy emberek rovására élni: összebékíthetetlen ellentét, és lépten-nyomon döntést vár tőlünk.

Mát. 6,25–34. Óvás az aggodalmaskodástól (Lk 12:22–31).

A gazdagok vagyongyűjtéséhez hasonló kísértése a szegényeknek az aggodalmaskodás: ez is az élet fenntartásához szükséges eszközök biztosításának vágyából fakad. Jézus rámutat arra, hogy ez a magatartás fonák: a nagyobb dologban, magának az életnek a kérdésében úgyis kénytelenek Istenre bízni magukat, miért nem tudják ugyanezt tenni a kisebbekben, a megélhetés gondjaiban. A természet is szembeötlően tanítja, hogy az aggodalmaskodás értelmetlen dolog: az állatokat és a növényeket Isten bőségesen táplálja, és ünnepi pompával „öltözteti”, pedig teremtett világában ezek az emberhez képest jelentéktelen helyet foglalnak el, és az emberi munka értelmében meg sem dolgoznak mindezért (ismét a kisebbről a nagyobbra haladó következtetés). Ez nem azt jelenti, hogy Jézus munkátlanságra buzdítja az embert: minden élőlényt maga adottságai szerint tart el a Teremtő. Az embernek azt kell megtanulnia, hogy tulajdon keze munkájával keresi kenyerét, de Istentől kapja megélhetését. Mi, akik sokszor annyira nagyra tartjuk magunkat, ebben a dologban nem tudunk arra hagyatkozni, hogy nagyon drágák vagyunk az Atyának, és gondviselő kezét nem veszi le rólunk soha. Pedig Krisztus egyházának aggodalmaskodó tagja gyakorlati magatartásában az Isten nélkül élő pogánnyal kerül egy elbírálás alá, aki azért keres valamilyen istenséget, mert örök bizonytalanságban él, és fut megélhetésének a biztosítása után. A keresztyénség ott kezdődik, hogy megtaláltuk Krisztusban Istent, és ettől kezdve szüntelenül Isten igazságos uralkodását akarjuk szolgálni mások javára. Önmagunk minden gondját „Istenre vetjük”, aki minden napra kiszabja kiszabja terheinket. Ha nem vállaljuk ezt az Istentől kapott életformát, akkor egyrészt elhordozhatatlan terhet akarunk vállalni, másrészt titokban ismét dologtalan napokat szeretnénk biztosítani magunknak. Jézus tanításának ez a józansága ad tanítványainak olyan hitbeli alapot, amelyen állva az Isten szerinti jót kisugározzák a világba, magatartásuk tiltakozássá válik minden társadalmi igazságtalanság ellen, és állásfoglalássá lesz az igazságra törekvő rend mellett.

Mát. VII. RÉSZ

Mát. 7,1–5. A képmutató ítélkezés (Lk 6:37–38.41–42).

A 7. rész a Hegyi Beszéd utolsó szakasza, egységes szerkezetet nem találunk benne, de világos, hogy összefoglaló jellegű: minden tanítás visszafelé utal az előzőkre. Az ítélkezésről szóló tanítás a farizeusok ellen irányul: ezek tévesztették össze a bűntől való elszakadást az emberektől való elkülönüléssel. Isten bírói székébe ültették magugat, így visszautasították azt a számítási alapot, amelyet Isten a kegyelemben kínál fel az embernek. Ezért Isten az ő számítási alapjukat érvényesíti velük szemben. Nem azt mondja Jézus, hogy nincsen bűn, vagy az embernek nem kell vele számolnia. Csak arra figyelmeztet, hogy a kegyelem érvénye alatt a bűnt mindig önmagunkban kell megítélnünk, hogy a magunk bűnét mindig nagyobbnak kell látnunk másokénál, és a mások bűneivel legfeljebb akkor foglalkozhatunk, amikor önmagunkéival már teljesen leszámoltunk, vagyis gyakorlatban: soha…

Mát. 7,6. A szent dolgok megbecsülése.

Az ítélkezés tiltása nem jelent kritikátlanságra való buzdítást. Vigyázzunk, ne erőltessük rá lelki értékeinket olyanokra, akik nem tudnak mit kezdeni velük. Ez meddő próbálkozás, de istenkísértés is; Isten nem vállal közösséget ilyenfajt botorságainkkal, hanem kiszolgáltat bennünket természetes következményeiknek. A kutya és a disznó Izráelben tisztátalan állat, az igazgyöngy a legnagyobb érték kifejezője, a hagion értelme bizonytalan; az összefüggésben konkrét tárgyra utal, így esetleg az áldozati húst jelenti, vö. Num 18:8.

Mát. 7,7–11. Az imádság meghallgatása (Lk 11:9–13).

Jézus tanításának összefüggéséből világos, hogy amikor országa szolgálatában járó tanítvány imádságára gondol. A felszólító forma (7. v.) ugyanazt mondja el, mint a megállapító, Isten természetére utaló forma (8. v.). A hármas beosztás különböző helyzetekre utal, egyúttal fokozást is tartalmaz. Isten országa szolgálatában gyakran szüksége van az embernek valamire, ilyenkor kér. Van úgy, hogy az utakat sem találja, akkor keres. Máskor nem kapja meg mindjárt azt, amit kér, pedig bizonyos benne, hogy szüksége van rá: ilyenkor tudja, hogy Isten próbára teszi kitartását, és ezért zörget. Ismét a kisebbről a nagyobb felé haladó következtetés zárja a tanítást: ha a földi atyák bűnös természetük ellenére nem csúfolják meg kérő gyermekeik bizalmát, mennyivel kevésbé tesz ilyet a mennyei Atya.

Mát. 7,12. A keresztény élet „aranyszabálya” (Lk 6:31).

Az előzőket összefoglaló jézusi mondás ismeretes az Ószövetség világából is. Itt az adja meg a sajátos súlyát, hogy Jézus ebben az egyszerű formulában foglalja össze az egész ószövetségi kijelentés tartalmát (nomos kai prophétai). Íme, amit Izráel olyan bonyolult dolognak tüntetett fel, annak összesen ez a nyitja: tegyünk jót az emberekkel. A „jó” meghatározása is milyen egyszerű: az ez, amit magunknak kívánunk. Ezt a parancsot semmiféle képmutatással vagy „teológizálással” nem lehet megkerülni.

Mát. 7,13–14. Szoros kapu, keskeny út (Lk 13:23–24).

A zsidóknál a kegyesség, a pogányoknál az erény útja és ennek kapuja, közismert és közkedvelt kép Jézus korában, ezért nem magyarázza Jézus, hanem királyi szabadsággal felhasználja. Izráel lelki vezetőinek tanítása a szabványos törvényes kegyességet tartotta az üdvösség útján való járás feltételének. Jézus tanításának összefüggéséből világos, hogy a képmutató és önző kegyesség vezet a kárhozatba, kirakatba tett adakozásával, imádságával és böjtjével. Az üdvösség azoké, akiket Izráel kegyes vezetői kárhozatra ítéltek, akik Jézust követve az elrejtett kegyesség és a kézzel fogható emberszeretet útját választották.

Mát. 7,15–20. A hamis próféták (vö. Lk 6:43–44).

Azoknak, akik az Úr útján járnak, mindig vannak emberi vezetők: az újabb intelem ezekkel foglalkozik. A Jézus korabeli Izráel helyzetét veszi alapul, de közvetve tovább mutat az egyház életére. A hamis próféták az Ószövetség világában is súlyos kérdést jelentettek: ezek Istenre hivatkozva és sokszor az igazi próféták szavaival visszaélve kiszolgálták a nép emberi indulatait. Isten népe, a „juhok” között forgolódtak, kívülről hozzájuk igyekeztek hasonlítani, valójában azonban megölő ellenségeik voltak: halálba vitték azokat, akik hallgattak rájuk. Szinte azt hihette az ember: nincs is érvényes kritériuma annak, ki az álpróféta, ki az igazi. Jézus nagyon egyszerűen teremt tiszta helyzetet. A próféta szolgálatának egyetlen hitelesítője van: az, hogy az élete milyen gyümölcsöket terem. Aki egész életével emberek életének megépülését szolgálja, az igaz próféta. Aki munkájával megrontja az emberek életét, az nem kerülheti el a kárhozatot.

Mát. 7,21–23. A mennyei Atya akaratának cselekvése (Lk 6:45; 13:26–27).

A prófétákról mondottakat közvetlenül, kép nélkül kiterjeszti Jézus mindenkire, aki őt követi. Jézust Úrnak nevezni hitvallásnak számít, mégis azt mondja az Úr, hogy ez nem elég az üdvösséghez. A hitvalló szó értékét az adja meg, ha a mennyei Atya akaratának cselekvésével párosul. Még az is lehet, hogy azok, akik szájukkal Úrnak vallják Jézust, prófétai szavaikra, a démonok elleni eredményes fellépésükre és csodáik sokaságára is tudnak hivatkozni. De életünket hitelesen minősíteni az ítéletben egyedül Krisztus tudja. Ő mögéje lát azoknak a megnyilvánulásoknak, amelyek külsőképpen megtévesztően emlékeztetnek Isten országának hatalmi jeleire, és ha nem látja mögöttük az egyetlen helyes indítékot, az Atya akaratának cselekvését, akkor megtagad velük minden közösséget (oudepote egnón hymas). Akik így éltek, azoknak egész élete öncsalásnak bizonyul a végső ítéletben.

Mát. 7,24–27. Aki kősziklára épít (Lk 6:47–49).

Jézus a régi törvénykönyvek szokása szerint áldást és átkot ad elénk igehirdetéséhez való viszonyunkról szólva. A helyes magatartás az, hogy hallgatói meghallják és meg is cselekszik az ő szavát. Egy próféta vagy tanító sem mert eddig így fellépni Izráelben. Ezt a tanítást Jézus az építkezés képével világítja meg, amely korának közkincse volt. A helyes építkezés számol azzal, hogy az építmény az időjárás viszontagságainak van kitéve, ezért az alap lerakásakor leás a szilárd alapokig (Palesztinában a tengerparti fövény vékony rétegben fedte a sziklás talajt). Így az épület időtálló lesz. Ha azonban az építő nem érti a dolgát, csak gyors, mutatós eredményre pályázik, akkor látszateredményt ér el: építménye az első próbát sem bírja ki. Aki hallja és cselekszi Jézus szavát, a bölcs építőhöz hasonló. Aki hallja, de nem vonja le belőle a gyakorlati következtetést, az olyan, mint a bolond építő: munkája hiábavaló, eredménye az első megpróbáltatás hatására semmivé lesz.

Mát. 7,28–29. A Hegyi Beszéd befejezése.

A sokaság megszokta, hogy az írástudók igehirdetése a törvény száraz fejtegetése, mert ezt az üdvösség feltételének tudta. Jézus viszont külsőképpen nagyon egyszerű szavaival sorra megoldja az emberi élet legégetőbb kérdéseit, és a sokaság nem tud betelni szavaival. Aki megoldásokra szomjazik, az azonnal megérzi, hogy üres szócséplés-e az igehirdetők szava, vagy mennyei meghatalmazás alapján és kérdéseket megoldó erővel szólnak.

Mát. VIII. RÉSZ Mát. 8,1–4. A leprás meggyógyítása (Mk 1:40–45; Lk 5:12–16).

A hatalommal prédikáló Jézus hitet keres Izráelben, és szavai megpecsételésére jeleket tesz. A lepra amelynek kórokozója a gümőkóréhoz hasonló bacilus, Izráelben gyakorlatban gyógyíthatatlannak számított, Isten ostorának, a leprás beteg pedig tisztátalannak számított: általában nem mehetett az emberek közé, elkülönítését szigorú rendszabályok írták elő. A leprások maguk is tisztában voltak helyzetük súlyosságával; a törvény csak a bekövetkezett gyógyulás setét szabályozta, különben a leprából való gyógyulást olyan csodának tartották, mint a halálból való feltámadást. Ez a leprás mindennek tudatában és mindennek ellenére tejes bizalommal fordul Jézushoz. Az eredmény nem marad el: nyomában nem lehet kétes senki előtt, hogy Isten maga cselekedett. Jézus azonban egyfelől nem akarja, hogy messiási tettei idő előtt váljanak közismertté Izráelben, másfelől a gyógyult beteget odahelyezi Izráel törvényének érvénye alá.

Mát. 8,5–13. A kapernaumi százados szolgájának meggyógyítása (Lk 7:1–10; vö. Jn 4:46–53).

Jézus Kapernaumba ér, és itt egy centurio (hekatontarchos: kb. száz főnyi legénység fölött áll, legénységi állományból kiemelt tiszt) keresi meg kérésével: gyógyítsa meg beteg szolgáját (pais „gyermek” vagy „rabszolga”, Lk-nál doulos „szolga”, Jn-nál hyios „fiú”: az értelmezés kettéágazik). Jézus válasza lehet felajánlkozás, de inkább kérdés („Én menjek el, és gyógyítsam meg…?”) – Ez éppen úgy a próbatétel gesztusa, mint a szíroföníciai asszony esetében. A centurio azonban jól vizsgázik feleletével. Válasza először arról tanúskodik, hogy ő változatlanul Úrnak tartja Jézust, és ez a hite olyan mértékű, hogy Jézus szavának magának is gyógyító erőt tulajdonít. De különösen megdöbbentő a 9. versbeli hasonlat, amely annyival inkább beszédes, hogy alázatos tartózkodással ki sem mondja a végső következtetést, hanem levonását rábízza az Úrra. Jézus mindezt tökéletesen megérti, erre vall válasza: ő, aki a Hegyi Beszéd után hitet keres népében, Izráelben nem talált olyan hitet, mint a pogány centurióban. Lk elbeszélésével ellentétben itt éles a következtetés levonása: a nagy helycseréről szól, amelynek során az elhívottak kivettetnek Isten országából, azok viszont, akiket Izráel ilyen szemszögből számításba sem vett, bele fognak tartozni ebbe a szent közösségbe. Ez a gondolatsor mondatja ki Jézussal a centurio hitére válaszoló ígéretet: bízott Jézus gyógyító hatalmában, kérése – ez a nagyon emberséges kérés – teljesülni fog.

Mát. 8,14–15. Péter anyósának meggyógyítása (Mk 1:29–31; Lk 4:38–39).

Jézus nem külön hívásra megy Péter házába: otthonos itt. Odaérve látja, hogy Péter anyósa lázas beteg. Kitűnik az is, hogy Péter Krisztuskövetése nem jelentette azt, hogy letette a családjáért való felelősséget is. Fenséges messiási hatalmával Jézus azonnal meggyógyítja a beteget, helyreállítja egy ponton a sátán megbontotta rendet, és az asszony folytatja Istentől rendelt hivatását: szolgál azoknak, akik erre rá vannak utalva. Ezúttal Jézusnak és tanítványainak.

Mát. 8,16–17. Jézus sok beteget meggyógyít (Mk 1:32–34; Lk 4:40–41).

Péter anyósának meggyógyításával nemcsak ezt az asszonyt köti magához Jézus, hanem magához vonzza mindazokat, akiknek betegeik vannak, és válogatás nélkül részesíti őket a gyógyítás ajándékában. Aki azt hinné, hogy isteni erejével Jézus könnyedén győz a betegségeken, azt az ószövetségi idézet eszmélteti a valóságra: Jézus mindig azon az áron győz nyomorúságaink felett, hogy ezeket magára veszi, ő hordozza el helyettünk.

Mát. 8,18–22. Jézus követése (Lk 9:57–60).

Ismét nagy tömeg van Jézus körül, de ő el akar vonulni előlük. Az ő követése nem tömegek ügye, hanem keveseké, akik minden következményével vállalják őt. Mielőtt azonban elindulna, egy írástudó ajánlkozik feltétel nélküli követésére. Jézus nem fogadja el ezt a látszólag megindító ajánlkozást, mert egy dolgot nem lát mögötte. Aki így ajánlkozik követésére, az éppen csak azzal a sorssal nem számolt le, amely Jézusra vár, és amelyet ő vállal, éppen miértünk. Ő az Emberfia, a világ hatalmas ítélő bírája, de ezen a földön nem látható hatalomban, biztonságban és jólétben mutatkozik meg ez, hanem rejtettségben, egyedül maradásban, kiszolgáltatottságban. Egy másik, egyik tanítványa, kész őt követni, de előbbrevalónak tartja elhunyt apja iránti gyermeki kötelességét Jézus követésénél. Jézus felvilágosítja, hogy az ő követése nem ismer feltételeket és konkurrenciát. Aki az ő követése helyett és előtt halottak temetgetésével foglalkozik, az maga is halott. Nem a szülői tisztelet parancsa ellen szól itt Jézus, csak az ő követésének föltétlenségét helyezi szívünkre.

Mát. 8,23–27. Jézus lecsendesíti a tengert (Mk 4:35–41; Lk 8:22–25).

Krisztus követésének gondolatához kapcsolódik az újabb elbeszélés. A 18. versbeli parancsot hajtják itt végre a tanítványok. Feltűnő, hogy a csónakba Krisztus lép be először, tanítványai „követik”. A tanítványoknak a Mester követésében mindig új helyzeteket kell átélniük: ez hozzátartozik nevelésükhöz. Most, mint oly gyakran, váratlan vihar tör ki a Genezáret taván, és válságos helyzetbe sodorja a csónakot. A próba a tanítványok számára az, hogy Jézus a válságban teljesen részvétlennek mutatkozik: alszik a hajóban. A tanítványok tanácstalanok. Megdöbbenti őket Uruk „érzéketlensége”, de mégis a hatalmas Mesternek kijáró ünnepélyes bizalommal szólnak hozzá (kyrie, sóson, apollymetha: szinte liturgikus formulának hat). Most kitűnik, hogy Jézusnak valóban hatalma van a természet erői fölött is. Tanítványai sejtették ezt, de nem hittek benne, ezért kishitűek. Az emberek látják, de nem értik, így emberi logikájuk nyomán nem jutnak túl a csodálkozáson.

Mát. 8,28–34. A gadarai megszállottak meggyógyítása (Mk 5:1–20; Lk 8:26–39).

A csónak a tavon dékeleti irányban haladva a pogány Dekapolis (Tízváros) területére érkezik, Gadarába, amelynek környéke a tóig nyúló megközelíthetetlen sziklás vidék, egyetlen keskeny ösvény vezet a tótól a városba. A két megszállott közveszélyes magatartásával elzárta ezt az utat. Jézus sem tudja kikerülni őket. A kor démon-hite úgy tartja, hogy a felismert démon nem veszélyes, felismerőjének hatalma van fölötte. Ezért és Isten munkáinak rendjéről alkotott hamis képük alapján a démonok visszavonulásra akarják bírni Jézust. Ő azonban nem hátrál meg sehol, ahol emberek élete van válságban. Meggyógyítja a betegeket, a démonokat pedig kérésükhöz híven az ott legelésző disznókba küldi: ezeken töltik ki pusztító hajlamaikat. Izráel Messiása mindezzel prófétai jelt mutat a pogányok földjén. Nem vállalja a közösséget a pogányok tisztátalanságával (ennek kifejeződése a disznók elpusztulása), de a pogányok őzt is. vállalja a közösséget az ember nyomorúságával, és ezen segít. A hozzá tóduló gadaraiak döntés elé vannak állítva, de nem állják ki a próbát: nem két földijük gyógyulásának örülnek, hanem anyagi veszteségüket fájlalják, és arra kérik Jézust, hogy távozzék vidékükről.

Mát. IX. RÉSZ

Mát. 9,1–8. A béna meggyógyítása (Mk 2:1–12; Lk 5:17–26).

A gadarai gyógyítás után Jézus visszatér Kapernaumba, a „saját városába”: ebben az időben itt volt állandó otthona. Itt ismét népe nyomorúságával találkozik: egy ágyhoz szegezett bénát (paralytikos mindenféle eredetű bénaságban szenvedő beteget jelöl) helyeznek eléje, nyilván hozzátartozói. Jézus nagyra értékeli a betegért fáradozók „közbenjáró” hitét és magatartását, ezért feloldja a bénát – bűnei alól. Írástudók is vannak a tömegben, nyílván Jézus után leselkednek, hogy a lehetőséghez képest ártsanak neki. Ezek most megszólalnak, és szavaiknak fenyegető élük van. Az istenkáromlóra halálbüntetés vár, ha a vád bizonyítható. Az íróstudók ellenséges álláspontjából az következik, hogy ők a gyógyítás kézzelfogható jelét tartják nagyobb dolognak, mert a bűnbocsátó szót üres beszédnek és így isteni hatalom bitorlásának tartják. Ezért próbálják a bűnbocsánatot és a gyógyítást kijátszani egymás ellen. Jézus azonban elébe vág minden további vitának és vádaskodásnak. Arra mutat rá szavaiban, hogy először is a két dolog csak egyazon isteni cselekvés két oldala, azután a hit számára a bűnbocsátó szó a nagyobb dolog, mert ebben már benne tudja következményét, a gyógyulást is. Jézus bűnbocsánathirdetése már tett, mert életének a pecsétje van rajta. Ezt fejezi ki hihetetlen elevenséggel a sajátos mondatszerkesztés, amely mindhárom szinoptikusban szó szerint egyezik. A gyógyulás tagadhatatlan, a messiási jel az írástudók érvelése alól kihúzta a talajt. Most már a sokaság sem csak ámuldozik, hanem dicsőíti Istent, mert megérti, hogy menny és föld eddig soha nem volt találkozásának lett tanújává: Isten bűnbocsánat és gyógyítás hatalmát adta az embereknek.

Mát. 9,9–13. Máté elhívása, Jézus a bűnösök között (Mk 2:13–17; Lk 5:27–32).

Egyszerű szavakban szól Mt Jézus újabb tanítványának elhívásáról. Vámszedőről van szó, a római adórendszer kiszolgálójáról, akit honfitársai mély megvetéssel illettek. Jézus hívó szavára azonnal elhagyja eddigi foglalkozását, és csatlakozik az Úrhoz. Ez a lényeg, ennyiről számol be az evangélium. Az új tanítvány nyilván meg akarja osztani örömét barátaival: otthon vacsorára gyűl össze velük. Jézust is meghívja, és az Úr nem vonakodik egy asztalhoz ülni a vámszedőkkel és bűnösökkel. Azt fejezi ki ezzel, hogy életközösséget vállal velük. Most a farizeusok emelnek szót Jézus e gesztusa ellen tanítványainál. Jézusnak ez arra ad alkalmat, hogy a farizeusi felfogást telibe találva mutasson rá Isten logikájára: a beteg nem azért van közöttünk hogy irtózattal elhúzódjunk tőle, hanem azért, hogy meggyógyítsuk. Isten az önző kegyességet utálattal veti el: a másik emberhez bajaiban való odahajlás indulata kedves előtte egyedül. Így Jézus is azért jött, hogy a bűnösöket hívja magához. Hogy kiszámítja magát az igazak közé, az kinek-kinek a maga dolga. De az bizonyos, hogy amíg ezek közé számítja magát, nem fogja meghallani Jézus hívó szavát.

Mát. 9,14–17. Jézus tanítása a böjtről (Mk 2:18–22; Lk 5:33–39).

Keresztelő János tanítványainak az ő tanítványaihoz intézett kérdésére válaszolva Jézus itt a böjt kérdésének egy másik oldalára mutat rá. A böjt a gyász kifejezője is lehet: János tanítványai gyászolnak bűneik miatt, és Mesterük igehirdetéséhez híven várják az új kor hajnalát. Ehhez a magatartáshoz illik a böjt. Jézus tanítványai az élet teljességében élnek Mesterük mellett: ezzel a lelki magatartással nem fér össze a böjt. Aki lakodalmak közt böjtöl, az ünneprontó. Íme, ó és új között áthidalhatatlan az ellentét. A ruha és foltja, a bor és a tömlő példázat arra tanít, hogy régi életünknek meg kell halnia, hogy helyet adhasson az újnak, de toldozgatással-foldozgatással ez a kérdés nem oldható meg. Arra csak rámegy a régi életünk, és nem nyerjük el az újat sem.

Mát. 9,18–26. A vérfolyásos asszony meggyógyítása, Jairus leányának feltámasztása (Mk 5:21–43; Lk 8:40–56).

A vérfolyásos asszony meggyógyításának és az elöljáró leánya feltámasztásának egy egységgé való összefűzése is általános szinoptikus hagyomány. Még tanít Jézus, amikor egy apa egészen megdöbbentő kéréssel fordul hozzá, korlátlan bizalommal: támassza fel az imént meghalt leányát. Jézus sem nem kérdez, sem nem szabadkozik, ahogyan várnók, hanem magától értetődő módon felkel, és elindul az apával. Útközben, a nagy tömegben történik a vérfolyásos asszony meggyógyítása, amely megint valami egészen képtelen hit következménye. Az asszony titokban, ahogy ő gondolja, megérinti Jézus ruhája szegélyét, és meggyógyul. Jézus szentesíti az asszony hitét, és kimondja, most már személyes érintkezés formájában, szemtől szembe, a gyógyító szót, amely azonnali eredménnyel jár. Ezek után érkeznek meg az elöljáró házába, ahol már kezdetét vette az embernek a halállal szemben érzett tehetetlensége jeléül a hangos, alapjában véve embertelen gyászszertartás. Éles ellentétként jelenik meg a gyászolók között Jézus, csendes szóval adja tudtukra, hogy a halál az ő szemében csak annyi, mint az álom: van hatalma arra, hogy felébressze belőle az embert. A két szempont összeütközése a gyászolók szertelen és közönséges gesztusában történik meg: akik az imént még jajongva gyászoltak, most Jézus szavaira nevetésben törnek ki. De Jézust ez nem akadályozhatja meg abban, hogy megcselekedje a messiási jelt. Ez a jel most arról beszél, hogy a Messiásnak nemcsak a betegségen, de a halálon is hatalma van. Jézus híre, akarata ellenére, az egész környéken elterjed.

Mát. 9,27–31. Két vak meggyógyítása (Mk 10:46–52; Lk 18:35–43; vö. Mt 20:29–34).

Ez és a következő gyógyítási történet egy-egy későbbinek az előlegezése itt: azért van reájuk szükség, hogy a 11:5k.-ben János tanítványainak kérdésére adott válaszában Jézus már hivatkozhassék gyógyításainak teljes körére, az ószövetségi ígéretnek megfelelően (ld. ott). Két vak útközben csatlakozik Jézushoz, és a legszabályosabb hitvallásos formula használatával kérik, hogy oldja fel őket rettenetes testi-lelki nyomorúságuk alól. Jézus próbára teszi a vakok hitét, mert a bajban levő ember hajlandó túlzott kijelentésekre. De a vakok hite komolynak bizonyul. Így Jézus érintése nyomán be is következik gyógyulásuk, majd Jézus szigorúan hallgatásra inti őket. Isten időt akar hagyni Izráelnek, hogy helyesen dönthessen Jézushoz való viszonyában. De az eseményeket nem lehet feltartóztatni: a vakok túláradó öröme is sietteti Jézus hírének terjedését, így közelebb hozza a végső döntés óráját.

Mát. 9,32–34. Egy megszállott néma meggyógyítása (Mk 3:22; Lk 11:14–15; vö. Mt 12:22–24).

Közvetlenül az előző gyógyítás után, szinte egy percnyi szünet nincs közben, egy démoni lelkektől gyötört némát (kóphos általában „süketnéma”, a két betegség együtt szokott járni) visznek Jézushoz: ő kiűzi a démont, és így meggyógyítja a beteget. A messiási jel megosztja Izráel fiait: Isten munkái mindig megosztást idéznek elő a világban. A sokaság Isten munkáját, egy soha még nem volt kor beköszöntésének jelét látja a történtekben. A farizeusok sem tagadhatják a csodát, így arra a képtelen állításra ragadtatják magukat, amelyről későbben majd vitáznak Jézussal: hogy ti. Jézus a démonok fejedelmével van szövetségben, ezért tud démonokat kiűzni.

Mát. 9,35–38. Az aratnivaló sok, a munkás kevés (Mk 6:6.34; Lk 10:1–2; vö. Jn 4:35).

A 35. v. a 4:23 ismétlése, keretként foglalja össze a Hegyi Beszédet és a következő messiási jeleket, itt már a megtörtént események gazdag tartalmával telítve. Jézus cselekvésének végső gyökere elesett népének megszánása, vagyis Istennek benne jelentkező irgalmassága. A tennivaló sok, Jézus mégsem arra buzdítja tanítványait, hogy induljanak munkába: az ember nem önmaga jószántából, hanem Isten küldő szavára indulhat csak munkába. A tanítványoknak imádkozniuk kell, hogy Isten találjon munkásokat a munkára.