ABDIÁS KÖNYVÉNEK MAGYARÁZATA

Írta: Dr. Domján János lelkész

Bevezetés

A könyv tartalma.

Abdiás „könyve” a legkisebb prófétai és egyben legrövidebb ószövetségi könyv, mert egyetlen fejezetből s mindössze 21 versből áll. A könyv tartalmát ebben foglalhatjuk össze: az Úr napja Edomnak bűnhődést, Sionnak üdvöt hoz. Anyaga a következőképpen oszlik meg: az 1–9. v. Edom pusztulását, a 10–15. v. Edom bűnét beszéli el, a 16–21. v. Sion szabadulásáról és az Úr királyságának kezdetéről szól.

A próféta személye.

A prófétáról nevén kívül semmit nem tudunk. A nevet, melynek jelentése: az Úr szolgája (Obadjah), több helyen említi az Ószövetség, alig eltérő változatban az 1Kir 18:3–16. Az itt említett Abdiás azonban nem próféta volt, hanem Akháb királyi palotájának főgondviselője s ebben a minőségben segítette titokban az üldözött prófétafiakat. Nincs kényszeritő történeti ok annak feltételezésére, hogy szimbolikus névvel van dolgunk és hogy a próféta nem lett volna történeti személy.

Történeti háttér.

A prófécia történeti hátterét az a veszély adja, amely Edomot a keleti arab törzsek inváziója következtében fenyegette. A hagyomány az edomiakat Ézsau leszármazottainak tartotta, éppenúgy mint ahogy Izráelt Jákób utódainak. Edom a Holt-tengertől délnyugatra eső hegyvidéken, a Holt-tenger völgyének folytatásába eső Araba területén és a keleti hegyvidéken feküdt. Ez utóbbit Szeirnek nevezték. Az ország egyik katonai erődítménye Szela, későbbi nevén Petra, a sziklás vidék szinte megközelíthetetlen erőssége volt.

Edom Dávid óta Izráel hűbéresei közé tartozott. Izráel fennhatóságát indokolttá tette a birodalom szükséglete, hogy a déli karavánút, az Akabai-öböl és Ezion Geber kereskedelmének zavartalanságát biztosítsa. Ez azonban kiváltotta a testvérnép gyűlöletét. Később Edom többször fellázadt az izráeli uralom ellen s 734-ben ki is vívta függetlenségét. A szomszédi viszonyt ettől kezdve gyakori villongások és viszálykodások tették feszültté. Az ellentétek nyílt kirobbanása Júda bukása során következett be: Edom 586-ban s valószínűleg már előbb 597-ben is, segítséget nyújtott a babiloni hódítónak, Nabukadrezzárnak és – a szír szöveg olvasása szerint – segédcsapatokat adott Jeruzsálem ostromához, amelyek részt vettek a város kifosztásában is. A 14. v. – amint a magyarázatnál utalunk rá – ezen felül arra enged következtetni, hogy az Egyiptom felé menekülő izráelieket az edomiak feltartóztatták és a hódítóknak kiszolgáltatták. Archeológiai leletek tanuságai szerint 586 után a meghódított országban nomád edomi települők nyomultak felfelé Júdea széles területein.

A könyv theologiai jelentősége.

A próféta valószínűleg a meghódított országban visszamaradt, Jahvéhoz hű nép között élt, amelynek lelkében még elevenen égett Júda bukásának, Jeruzsálem pusztulásának gyötrő emléke s keserű szenvedélyességgel emlékezett a szomszéd és testvér nép magatartására. Amikor a közelgő arab törzsek fenyegették Edomot, a próféta kijelentést kapott az Úrtól, ezért a könyv célja egyrészt prófétai ítélethirdetés Edom ellen és a többi nép ellen, másrészt vigasztalás és jövendölés a közelgő Úr napjáról, Izráel helyreállításáról és az Úr királyságáról. A prófétai irat theológiai jelentőségét az Úr ítéletének igazságosságáról és elkerülhetetlenségéről, valamint az Úr királyságáról szóló jövendölésben kereshetjük.

Iratásának ideje.

A próféciában nem találunk utalást a keletkezési idejére nézve. A Jer 49:7–16 jövendölése Edom ellen sok részletében egyezik az Abd 1–9-ével, tehát közös forrást tételezhetünk fel, amelyből mint régebbi hagyományból mindketten meríthettek. Az összehasonlítás során azonban a gondolatmenet rendje az abdiási szöveg javára szól s a függőség a jeremiási szövegnél állapítható meg. De az is lehetséges, hogy Abdiás az apokaliptikus hagyományban egymástól független régi mondásokat találhatott s ezek az ő ihletésében váltak egységes próféciává. Szövege az 5. században mindenesetre már mai alakjában ismeretes lehetett. Ezért a fentebb említett arab invázió tényét is figyelembe véve az iratás két valószínű szélső időpontját 586–460 közé tehetjük.

Irodalom.

J. A. Bewer: Obadiah and Joel 1928. Ch. Bruston: Les plus anciennes prophetes Abdiah, Joel, 1908. H. Erey: Das Buch… Die kleinen nach exilischen Propheten 1963. H. Jepsen: Das Zwölfprophetenbuch 1937. Kecskeméthy I.: Kommentár a tizenkét prófétához 1931. Peake’s Commentary-ban L. H. Brockigton: Obadiah 1963. E. Sellin: Kleine Propheten 1929. A. Weiser: Das Buch der zwölf Kleinen Propheten 1956.

Abd. I. RÉSZ

Abd. 1,1–15. Edom pusztulása és bűne.

Edom pusztulásának megjövendölését (3–9.) Edom megítéltetése vezeti be (1–2.). A könyv a próféta személyéről nevén kívül semmi közelebbi történeti adatot nem tartalmaz. Nem a személyi adatoknak van jelentősége, hanem a látásnak, amit az Úrtól vesz. A prófétai látás nem emberi vélemény, hanem az Úr szava, kijelentés, amit az ember kap azzal a belső köteleztetéssel, hogy elmondja. Abdiás jelentése: az Úr szolgája, aki szolgálja az Ura akaratát. A név kötelez: légy azzá, ami vagy. Így kötelez a keresztyén elnevezés is.

Edom testvérnépe, vérrokona volt Izráelnek. A Gen 25:19 skv. szerint Ézsau Jákóbnak ikerbátyja, aki egykor könnyelműen eladja elsőszülöttségi jogát öccsének. A törzs a történelemben előbb jutott önálló életre, a királyság államformájához és magasabb műveltséghez (bölcsességéről ld. a 8. v. magyarázatánál), mint Izráel. Amikor Izráel kivonult Egyiptomból, meg kellett kerülnie Edomot, mert az nem engedte át a földjén. Büszke, harcias hegyilakó nép volt, különösen híres a bölcsességéről. (Jób egyik barátja, Elifáz az edomi Témánból származott.) Feltűnő, és Abdiás próféciájának megértését megkönnyítő jellemző tény, hogy Edomról milyen sok terhes jövendölés maradt fenn Izráelben. A próféták ítéletében még Bábel ellen sem hangzott el olyan fenyegető jóslat, mint Edom ellen. (Vö. Ám 1:11–12; Ézs 34:5–17; 63:1–6; Jer 25:15–17; 46–51 r.; Ez 25:12–14; 35 r.; Mal 1:2–5; Zsolt 137:7; JSir 4:21.) Az évszázados ellentét Júda bukása idején érte el tetőfokát (ld. 10–15. v. magyarázatát). Pál a két testvérnép kibékíthetetlen ellentétének gyökerét és legmélyebb theologiai magyarázatát Isten tanácsvégzésében látja, amellyel kiválasztotta Jákóbot és elvetette Ézsaut s Jákób szolgájává tette (Róm 9:13 skv. a Mal 1:2 alapján). Az Úr maga hirdet ítéletet a népek között Edom ellen. A 2. v. szerint nagy volt Edom, de kicsiny lett, megbecsülést szerezhetett volna magának, de utálttá lett. Az Úr ítélete nem azonos az emberek ítéletével, vagy a saját magunkról alkotott véleménnyel s előbb-utóbb az Úr ítélete érvényesül.

Abd. 1,3–4. Edom kevélysége.

Edom főbűne elsősorban nem másokkal szemben elkövetett kegyetlenség, vagy jogtiprás volt, hanem a kevélység és a belőle fakadó gőgös és hamis biztonságérzés. Ennek a csillagokig törő kevélységnek lényege: az önerőben bízva függetlennek lenni mindenkitől és mindenki ítéletétől, még Istentől és az Istenétől is. Edom hegyvidékének egyes csúcsai elérték az 1900 m magasságot is és ez az ókori szemlélet szerint már közel volt a csillagokhoz. Erősségeik között Szela, a későbbi Petra vörös sziklába vágott városa szinte bevehetetlen volt. A sziklaerősségeikbe vetett bizalom az edomiakat gőgössé tette. Szikláik között gyakran fészkeltek sasok s amint a sasfészek rendszerint megközelíthetetlen, úgy érezték magukat legyőzhetetlennek a hegyilakók is. Az Úr ereje azonban a sziklába vágott búvóhelynél is erősebb. Az Úr minden népet le tud vonni a síkra, a vereség színhelyére. Az emberi gőg a csillagokig hághat, de nem az Úr hatalmán túl. (Aki magát felmagasztalja, megaláztatik.) Az Úr hatalma erősebb a népek erejénél is. Amely nép felfuvalkodik, az az Úr ítélete alá kerül. Amely magát naggyá teszi, azt az Úr kicsinnyé teheti. Nem az erő a bűn és nem a nagyság, hanem a kevélység, az égre törő elbizakodottság, az „olyanok lesztek, mint az Isten” örök kísértése.

Abd. 1,5–6. Edom kifosztatása.

Edom pusztulása súlyosabb lesz, mintha természeti csapás érné, Isten ítéletének ereje nagyobb, mint az emberi erőszaké. Mert ha az éjszakai tolvajlás vagy rablás váratlanul éri is az álmában meglepett és gyanútlan embert, a fosztogatók annyit visznek el, amennyit elbírnak és csak marad elrejtve valami, mint ahogy a szőlőszedők után is marad valami kevés mezgerélni való. De az Úr ítélete Edom legrejtettebb kincseit is eléri és elveszi. Ha Edom fosztogatta Izráelt, maga a teljes kifosztatást fogja elszenvedni. A kifosztatást a próféta qiná sorokkal érzékelteti.

Abd. 1,7–9. Csalatkozás az erőben és bölcsességben.

Amikor Isten viszi végbe az ítéletet, akkor még az emberi biztonság is az ítélet eszközévé válik. Edom, szorult helyzetében csalódni fog szövetséges társaiban is. Azok fogják elűzni még lakóhelye határain túl is, akikben legjobban bízott. Megszegik a szerződést és megtörik a békét, mihelyt ez az előnyösebb számukra. A békét arra használják fel, hogy tervet készítsenek, összeesküvést szőjenek ellene. A cinkosok előbb-utóbb szembe kerülnek egymással. A lahmeká-t egyesek a LXX alapján törlik. Ha meghagyjuk, akkor olyan magyarázatát kell keresnünk, hogy amint az éhes ember nem fél a kenyértől, olyannak álcázzák volt szövetségesei előtte a szőtt csapdát, mint a kenyér. Ismeretes történeti tény, hogy Nabukadrezzár Jeruzsálem elpusztítása után Edomot is megtámadta. A további sorsában az ország 460-ban az említett arab inváziónak esett áldozatul, 312-ben Petra is elesett a nabateusok ostroma alatt, Makkabeus Júdás 166-ban Hebronból űzte ki az edomiakat, Johannes Hyrcanus 135-ben egész Edomot elfoglalta és júdeai tartománnyá tette, gerasai Simon 66-ban végigdúlta, a rómaiak pedig végleg megsemmisítették. A prófécia tehát betelt.

A bölcsességről Edom híres volt s erről a már említett Jób mellett (2:11 stb.) a Jer 49:7 is beszél. A bölcsesség az Úr ajándéka, mivel az Úr a forrása. Edomban az ítélet napján nem lesz okosság, hogy ítélőképessége legyen a válságos helyzet helyes felismerésére. A kevélység megvakít és elveszi a józan ítélőképességet. Az emberi biztonságba vetett hit elveszi a képességet az isteni ítélet felismerésére. Isten az ítélet végrehajtásában nemcsak a külső, testi erőt veszi el, hanem a belső erőt: a bölcsességet is. Visszaveszi az ajándékát és a büntetés az, hogy a válságos helyzetben már nem tudnak az értelemre támaszkodni, bölcsen dönteni. Vajon nem itt kell-e keresni az eredetét annak a mély értelmű magyar szólás-mondásnak is, hogy elvette az Isten az eszét?

Ha Isten ítélete megy végbe, elvész a híres testi erő és vitézség is. Isten elveszi az erőt is és az ellenség olyan rémületet támaszt a harcosokban, mint a ragadozó sas kiterjesztett szárnyainak árnyéka a mező vadjai között. Az Úr ítéletével szemben elvész a legbátrabb vitézi erő és legtökéletesebb fegyver védelme is.

Abd. 1,10–15. Edom bűne.

Edom főbűne nem kegyetlenség, jogtiprás, hanem a kevélység, a gőg. De a gőgből erőszak születik a másik ellen. Viszont az erőszakból mint egy átoklánc következő szeme: isteni ítélet következik s a Jákób ellen elkövetett erőszakért az elkövető testvérre borul szégyen. 11. v. A kevélység előszőr a magatartást rontja meg: a legyőzött, rabbá lett testvérrel szemben elutasít minden felelősséget, sorsközösséget és egyik lesz a többi ellenség között s az ellenség oldalára áll. 12. v. A szívtelen, kaini lelkület másik vonása a káröröm és gúny. Edom örvendett Júda vesztén és gúnyolódva kérkedett a maga erejével. A védtelen és szenvedő kigúnyolása az Úr ellen való vétkezés. Ezt az Úr nem hagyja büntetlenül, ő a kigúnyoltak és szenvedők mellé áll. A gúnyolódásért nem a szenvedőnek kell elégtételt venni, el kell szenvedni (Mt 27:41–43 és 27–30), de megfizet érte az Úr. A gúnyos lelkületből erőszakos tett is születik: Edom fiai nem csak közömbösen nézték Júda szorongattatását, nem csak örültek rajta, hanem maguk is betörtek Isten népe kapujába, azaz Júda városaiba és kifosztották a védtelen legyőzötteket. 14. v. Az erőszakosságot alattomosság is tetézte, mert akik rést találva menekültek az ostromlott falak közül, azokat a rés mögött leselkedő edomiak lemészárolták, a Dél felé, Egyiptomba menekülőket és bújdosókat pedig feljelentették és kiszolgáltatták. A gonoszságnak is fokozatos bugyrai vannak, mint Dante poklának. A 10–14. v.-ben még friss, égő fájdalom szólal meg. „Az a nap” még elevenen él az egyén és nép emlékezetében és még izzik az átélt keserűség. A bűnöket megnevező, szemléltető ismétlés a szenvedés nagyságát érzékelteti.

Abd. 1,15–16. Az Úr napja.

Edom megítéltetése a prófétában a népek megítéltetésének közelgő napját idézi fel. Az Úr Edom megítélésében a többi nép ítéletét is hirdeti. Az ítélet tételezése (15/b) nem az emberi ius talionis ismétlése, hanem az Isteni igazságszolgáltatás egyik megfogalmazása. Isten nem hagyja büntetlenül a szenvedő népe ellen elkövetett bűnöket. A megfizetés egyetemes isteni törvény. Érvénye fennáll és azt semmi meg nem semmisítheti. Az Úr egyszer mindenkit számadásra von. Semmi gonosztett, árulás nem marad előtte rejtve. Isten ura a történelemnek, az emberi léleknek és semmit nem hagy igazságszolgáltatás nélkül. A megfizetés törvénye egyetemes isteni törvény. A világtörténelem: világítélet. A megfizetés isteni törvénye azonban nem azonosítható az emberi bosszúállással és annak igazságtalanságaival. Az isteni megfizetésben az isteni igazságosság érvényesül, ami a történelemnek egyik egyetemes tapasztalása és vigasztalása a hívő embernek, még ha útjai sokszor rejtve maradnak is a bosszúállást sóvárgó emberi szem előtt. Amint Izráel fiai ittak az Úr haragjának poharából a szent hegyen, amelyen állt és elpusztult a templom (vö. Ézs 51:22), úgy iszik majd minden nép az Úr ítéletének poharából nyeldekelve (lá’á: szürcsöl, vagy ’álal: újra iszik). (Vö. Jer 25:15.) Az Úr napja fogalom a próféták egyik legsajátosabb tanítása. Tartalma és lényege az, hogy azon a napon az Úr jelenik meg az egyes próféták szerint más-más isteni tett véghezvitelére. Az abdiási értelme szerint ítéletre a népek felett. Ennek az ítéletnek lényege az isteni igazságosság érvényre jutása, a megfizetés. Abd. 1,17–21. Sion szabadulása és az Úr királysága.

17–18. Izráel helyreállítása. Ha eljön az Úr napja, a népek megítéltetnek, Edom elpusztul, de Izráel meg fogja látni az Úr szabadítását. A szabadulás után Izráel visszanyeri örökségét. Restitutio in integrum megy végbe: az egykor meghóditott, de elvesztett föld újra a nép szabad birtokává válik. Az Úr visszaadja azt, ami egyszer elveszett, ha az Ő akaratából lett a nép osztályrésze. Az életet, szabadulást tehát az Úr adja, nem emberi hatalom. Sion hegye a megszabadítottak menedéke, a szabadulás helye lesz, szent és szentség árad belőle, mert az Úr megszenteli. 18. v. Edomot tűz emészti meg s az ítélet végrehajtasához az Úr Izráelt (és Júdát) használja fel eszközül. A megpróbált Jákób háza is ítélet eszközévé lehet, „halálnak illata halálra”. Az ilyen apokaliptikus víziók másik prófétai párját adja pl. az Ézs 55:8. De itt sem Jákób áll bosszút Edomon, hanem az Úr. Jákób háza tudatában van annak, hogy nem az övé az ítélet és az Úré a megfizetés. (Vö. Róm 12. r.)

19–21. Az ország és királya. A befejező rész próza, a 17. v. ígéretét részletezi és az ország északi és déli részének a hazatérés után végbement elosztását írja le. Isten népe újra birtokba veszi az országot. Határai újból kiterjednek, s a Gen 28:14-re emlékeztetnek. Isten népe újból egybegyűjtetik. A hazatérés a végső idők ígérete a szétszórt Izráelre nézve, de a szétszórt lelki Izráelre, Isten népére nézve is. Ez az ígéret éltető erőt és megújulást ad a jelenben szenvedő Izráelnek, de a lelki Izráelnek is. A „szabadítók” úgy jönnek el és ítélnek, mint ahogy megszabadították és ítélték Izráelt a bírák. A szabadítás és ítélet együtt járnak (Ézs 51:5). A szabadítással együtt járó ítélet azonban nem büntetést jelent, hanem ennél sokkal többet: jogszolgáltatást, az igazság érvényesítését s mivel a jog és igazság forrása az Úr, ezért az ő uralmát. Az Úr királyságának eljövetele a végső idők ajándéka. A több szabadító, vagy követ úgy jön az egy Szabadító előtt, mint ahogy több követ jár a sereg előtt. Ennek a jövendölésnek beteljesedését az Újszövetség az egy Szabadítóban, a Fiúban látja beteljesedve (Mt 1:21).