Zsoltár. CXX. ZSOLTÁR

Ezt a zsoltárt a zarándokénekek között tartjuk számon. Ilyenek: Zsolt 120–134. Műfaj szempontjából hálaének. A zsoltáríró visszatekint a nyomorúság idején mondott imádságra és annak meghallgatására (1. vers), és a hálaének módján idézi imádságát, elbeszéli, milyen nyomorúságon ment át. Egyes magyarázók az 1. verset is jelen időnek gondolják, és a zsoltárt mindenestül panaszéneknek tartják. Keletkezési ideje – mint a zarándokénekeknek általában – a fogság utáni kor.

Zsolt. 120,1a. vers. Ld. a bevezetés 6. pontja alatt.

Zsolt. 120,1b. vers. A hálaének bevezetésében a zsoltáríró visszaemlékezik az átélt nyomorúságra (Zsolt 18:7). Akkor az Úrhoz imádkozott, és „kiáltását” meghallgatta az Úr (Zsolt 3:5; 22:25; 66:19; 118:21).

Zsolt. 120,2–7. vers.

A zsoltár főrésze az átélt nyomorúság elbeszélése. Az imádságban a zsoltáríró a „hazug ajak”, a „csalárd nyelv” ellen kért szabadítást az Úrtól. A hamis vád, a rágalom veszélyes fegyvere volt a zsoltárírók ellenségeinek (Zsolt 4:3; 5:7; 12:3; 27:12; 35:11). A 3. vers a héber szövegben activumban áll: „Mit adjon neked (ti. Istennek), és mit tegyen hozzá a csalárd nyelv?”. A LXX alapján ezt passivumnak tartják: „Mi adassék neked, és mi tétessék hozzá?”. Ez esküformula, ill. átokformula (vö. 1Sám 3:17; 14:44; 20:13; 25:22: „Úgy bánjék veled az Úr most és azután is…”). A zsoltáríró Istenre bízza az ítéletet. A rágalmakat tüzes nyilakhoz hasonlítja (Zsolt 7:13k.; 11:2; 57:5; 64:4; Ézs 50:11; Jer 9:7; Jak 3:5k.). Ennek felel meg az ítélet: az éles nyilak a rágalmazókat találják el. A rekettye fája igen kemény, parazsa tartós; itt ez az ítélet eszköze (vö. Zsolt 11:6). Az 5k. vers szerint a zsoltáríró sokáig lakott Mesekben és Kédárban. Mesek nem a Fekete-tenger mellett keresendő, mint Gen 10:2; Ez 27:13; 32:26; 38:2k.-ben, hanem a Jordántól keletre, Kédár közelében. Gen 10:23 és 1Krón 1:17 összehasonlítása mutatja, hogy Mesek azonos Massal, Aram egyik fiával (ld. még Gen 25:14-et; ott Masszá). A zsoltáríró sokáig lakott ezeknek a törzseknek a területén, és szenvedett az ott lakók békétlen természete miatt („gyűlölik a békességet”; itt néhány héber és görög kézirattal együtt többes számot olvasunk). Ők háborúságra” (ti. törekednek). Ennek ellenére a zsoltáríró „békesség”. Ő csupa békesség, maga a békesség. A gyűlölködésre is békésen válaszol. Ez is a hívő ember ismertetőjelei közé tartozik.

Zsolt. CXXI. ZSOLTÁR

Ezt a zsoltárt a zarándokénekek között tartjuk számon. Ilyenek: Zsolt 120–134. A zsoltár párbeszéd a templomba érkező zarándok és az őt biztató és megáldó pap között. Rokon a 91. zsoltárral. A zsoltáríró először egyes szám 1. személyben tesz bizonyságot az Úrba vetett bizodalomról (Zsolt 91:1k.; 121:1k.), majd őt szólítja meg a biztató, buzdító papi szó (Zsolt 91:2–13; 121:2–8). A 121. zsoltárt a zarándokútra induló és a templomba érkező zarándok mondja, ill. neki szól a papi áldás. A zarándokénekek keletkezési ideje a fogság utáni kor.

Zsolt. 121,1a. vers. Ld. a bevezetés 6. pontja alatt.

Zsolt. 121,1b–2. vers.

A zarándokút folyamán a hívek olyan hegyek mellett is elmehettek, amelyek ősi kánaáni kultuszhelyek voltak. Ilyen a Básán-hegy (Zsolt 68:16), a Tábor-hegy (Zsolt 89:13) és a Cáfón-hegy (Zsolt 48:3). A szemek felemelése áhitatos, könyörgő feltekintést jelent („szemeim az Úrra néznek”, Zsolt 25:15; 123:1; 141:8); ez az imádság mozdulata. A vers második fele kérdés: „Honnan jön segítségem?”. (Nem állítás: „onnan jön segítségem”.) A felelet a 2. versben van. Csakis az Úrtól jön segítség. Neki van hatalma segíteni, hiszen Ő alkotta az eget és a földet (Gen 1:1; 14:19; Zsolt 115:15; 124:8; 134:3). Ő nagyobb a hegyeknél (Zsolt 89:13; 90:2; 97:5; 104:32). A „hegyek” irigykedve tekintenek az Úr hegyére (Zsolt 68:16k.). A zarándok ebben a két versben polémiát folytat a bálványok ellen és szép hitvallást tesz az Úr mellett.

Zsolt. 121,3–8. vers.

Itt már a pap beszél. „Nem engedi meginogni (activ infinitivus constructus!) lábadat” (egyes kéziratok dualist olvasnak). Ez hasonlít Zsolt 91:11k.-hoz: az Úr vigyáz, hogy a zarándok lába meg ne sérüljön az úton heverő kövek miatt. Az, hogy az Úr nem szunnyad és nem alszik, megkülönbözteti Őt a meghaló és feltámadó kánaáni istenektől, akik a természet elhalásával együtt maguk is meghalnak (1Kir 18:27). Az Úr viszont Izráel Őrizője és Pásztora (Zsolt 23:1; 80:2; 95:7). Az Úr szárnyainak árnyéka (Zsolt 17:8; 36:8; 57:2; 63:8), az Ő kezének árnyéka (Zsolt 91:1) erős oltalmat ad. A Nap és a Hold ártó hatású is lehet: a Biblia beszél napszúrásról és holdkórosságról (2Kir 4:19; Mt 17:15). Az ókori keleti népek vallása szerint a Hold leprát okoz; a Nap, mint bíró, megfosztja jogaitól az esküszegőt, aki elmozdította szomszédja határkövét. Különböző alacsonyabb rendű istenségek betegségekkel, csapásokkal sújtják a bűnösöket. A Bibliában az ítélet Ura egyedül az Úr (Zsolt 11:5k.; 26:9; 28:3; 37:22). Ő ad oltalmat a híveket fenyegető veszélyek ellen. A 7k. versben levő papi áldás oltalmat ígér a hívőnek minden bajtól. Az Úr megőrzi híveinek „ki- és bemenetelét”. Ez a kifejezés jelenti a napi munkát (mezőre kimenni és este a városba visszatérni; Deut 28:6.19; 2Krón 15:5), a harcba vonulást és diadalmas visszatérést (Józs 14:11; 1Sám 18:13.16) és a közügyek intézését (1Kir 3:7), beleértve a zsarnok magatartását is (2Kir 19:27 = Ézs 37:28). A zsoltár alapján a zarándokútra induló és a templomba érkező hívőre gondolhatunk, akire vigyáz az Úr.

Zsolt. CXXII. ZSOLTÁR

Ezt a zsoltárt a zarándokénekek között tartjuk számon. Ilyenek: Zsolt 120–134. Műfaj tekintetében az ún. Sion-énekekhez hasonlít (Zsolt 46; 48; 76; 84; 87). Azonban itt már nem a kaotikus tengerrel vagy a népekkel vívott harc áll a háttérben, hanem Jeruzsálem újjáépülése. Ennek örülnek a zarándokok, akik nemzetük ügyét és Isten ügyét összekapcsolják. Így csak a fogság után beszélnek a zsoltárok Jeruzsálemről (Zsolt 51:20; 68:30; 79:1.3; 102:22; 116:19; 122:2k..5; 125:2; 128:5; 135:21; 137:5–7; 147:2.12).

Zsolt. 122,1a. vers. Ld. a bevezetés 6. és 3. pontja alatt.

Zsolt. 122,1b–2. vers.

Megismerjük itt a zarándokok örömét. Otthonukban határozták el, hogy az Úr házába mennek. Csoportosan mentek, mert az út fárasztó és veszélyes volt (Zsolt 23:4; 84:7k.; 91:11k.; Jer 41:5). A törvény előírása szerint minden férfinak meg kellett jelennie az Úr színe előtt évenként háromszor (Ex 23:17; 34:23; Deut 16:16; Lk 2:41k.). A hívek vágyakoztak a templomba, örömmel vállalták a zarándokutat (Zsolt 42:5; 84:2–4). A 2. vers a megérkezés örömét tükrözi.

Zsolt. 122,3–5. vers.

A Sion-énekek is szólnak Jeruzsálem szépségéről (Zsolt 48:3; 76:2k.; 87:2). A 122. zsoltárban már az újra megépült Jeruzsálemnek örülnek a zarándokok. A 3. vers vége a héber szövegben passivum: „amely egybeillesztetett”. A LXX főnévnek értelmezte: „amely együtt közösség”. Az írásmagyarázók egy része itt arra gondol, hogy a várost már falak veszik körül. A 4k. versben a zarándokok a régi időkre gondolnak. Izráel törzsei, amelyeket a zsoltár az Úr törzseinek nevez, együtt vettek részt az ünnepi istentiszteleteken (Zsolt 68:25–28). A 4. versben levő „rendelkezés ez Izráelnek” szavakat a qumrani szöveg „Izráel gyülekezetének” mondja: „hogy Izráel gyülekezete magasztalja az Úr nevét”. Az 5. vers Dávid „házának”, a Dávidtól származó királyok bírói tevékenységéről beszél. Isten is trónjára ül, amikor ítélkezik (Zsolt 9:5.8). A király trónra ülésére kell gondolnunk, amikor az 5. versben azt olvassuk: „ott ültek az ítélőszékek”. A király bírói tevékenységéről van szó (2Sám 8:15; 15:2.6; 1Kir 3:28; 7:7). („Az ítélethozatal csarnoka” kifejezést vö. Zsolt 72:1k.; Ézs 9:6; 11:3.5; 16:5; Jer 21:12.)

Zsolt. 122,6–9. vers.

A zsoltár záró verseiben összecseng Jeruzsálem neve a „béke”, „nyugodtnak lenni” és „kívánni” szavakkal. A szép alliterációkat a fordítás nem tudja visszaadni. A zarándokok imádságos lélekkel mondott áldáskívánságáról van szó. A vidékről jött zarándokok szemében palotáknak tűnnek a városi házak; büszkén néznek a város kőfalára, bástyáira. Az ott lakókat testvéreknek és barátoknak tartják. Ez azért is van, mert a város benépesítése szent sorsvetés útján ment végbe. A vidéki városok minden tizedik lakójának be kellett költöznie Jeruzsálembe (Neh 11:1k.). Jeruzsálem nem jebúszi város többé, mint Dávid korában. A zarándokok a rokonokért és barátokért könyörögnek, és nekik kívánnak áldást Istentől. Az Úr házára is áldást kérnek. Drága számukra a babiloni fogság után a nagy nehézségek árán felépült templom és az ott folyó istentisztelet.

Zsolt. CXXIII. ZSOLTÁR

Ezt a zsoltárt a zarándokénekek között tartjuk számon. Ilyenek: Zsolt 120–134. Műfaját tekintve közösségi panaszének, amely bizalom-motívummal kezdődik. A zsoltár középpontjában az Úr könyörületéért mondott könyörgés áll (2b.3a. vers). Az ellenség gúnyolódása a panasz oka. Kérdés, hogy külső ellenségre kell-e gondolni, vagy elvilágiasodott honfitársakra. Tény, hogy a perzsák nem becsülték sokra a zsidókat. Másrészt a fogságból hazatért gyülekezetben hamar jelentkeztek a belső bajok. Ezt Ezsdrás és Nehémiás könyve bizonyítja.

Zsolt. 123,1a. vers. Ld. a bevezetés 6. pontja alatt.

Zsolt. 123,1b–2. vers.

A zsoltár bevezetése az egyéni panaszének egyik fontos része, az ún. bizalom-motívum. A zsoltáríró bizalommal és reménységgel emeli tekintetét az Úrhoz (Zsolt 25:15; 121:1), Aki a mennyben lakik (Zsolt 2:4; 11:4; 103:19; 115:16; 148:1). A 2. versben levő szép hasonlat a családi életből való. A szolga (szolgáló) azért néz urának (úrnőjének) kezére, mert tőle kap ennivalót és mindent, amire szüksége van. Az otthon született szolga különösen is jó kapcsolatban lehetett urával (Gen 14:14; ld. még Gen 24:2). Előfordult, hogy a szolga nem akart felszabadulni, mert jó bánásmódban részesült és szerette urát (Ex 21:5k.). A zsoltárban levő kedves, családias jelenet a szolga és szolgáló bizalmát fejezi ki. A hívő ember így bízik az ajándékozó Istenben (vö. még Zsolt 104:27). A 2. vers vége már átvezet a zsoltár főrészébe, a panaszba. „Amíg meg nem könyörül rajtunk” hasonlít a panaszének kérdésére: „Meddig még?”. A zsoltáríró és vele a gyülekezet várja a könyörülő Isten segítségét.

Zsolt. 123,3–4. vers.

Az egyéni panaszének bizalom-motívuma már a 2. vers végén közösségi panaszba ment át. Ehhez tartozik a nyomatékos kérés: „könyörülj rajtunk, Uram, könyörülj rajtunk!”, továbbá az ellenség magatartásának leírása. A gyülekezet tagjai gúnyolódókkal állnak szemben (4. vers). A zsoltár utolsó szavát helyesebb „gőgösöknek” olvasni (a ketib szerint), minta „gőgösök gőgjére” gondolni (a qere alapján). Nemcsak a babiloni fogságban gúnyolták a zsidókat az egy igaz Istenbe vetett hit miatt, hanem később is. Sőt tulajdon honfitársaik közt akadtak olyanok, akik elvilágiasodtak, meggazdagodtak, és lenézték azokat, akik az atyák hitéhez hűek maradtak.

Zsolt. CXXIV. ZSOLTÁR

Ezt a zsoltárt a zarándokénekek között tartjuk számon. Ilyenek: Zsolt 120–134. Műfaj tekintetében nemzeti hálaének, mint a Zsolt 129. Formanyelve az egyéni panaszének nyelvezetéből és gondolatköréből merít. Ezt bizonyítják a zsoltárban levő hasonlatok (ld. a magyarázatnál). Sőt, profán és prózai műfajok hatása is észrevehető (ld. a 2. és 6. vers magyarázatát). Nyelvezetében arám hatások is vannak. Sajnos nem is maradt ránk több nemzeti hálaének, mint a Zsolt 124 és 129; mindkettő a fogság utáni korból.

Zsolt. 124,1a. vers. Ld. a bevezetés 6. és 3. pontja alatt.

Zsolt. 124,1b–5. vers.

Összekötik ezeket a verseket a kötőszók: „Ha nem…, akkor”. Ez nem a liturgikus templomi stílushoz tartozik, hanem a prózai stílushoz; prózai elbeszélésekben fordul elő, pl. vitában (Gen 31:42; 1Sám 25:34; 2Sám 2:27; 2Kir 3:14); de költői szövegekben is (Bír 14:18; Ézs 1:9). – Az 1. versben a papok szólítják fel Izráelt, hogy „így szóljon” = adjon hálát az Úrnak (vö. Zsolt 118:2–4; 129:1). A hálaadás oka: velünk volt az Úr! (Zsolt 46:8.12; 56:10; 118:6). „Emberek” támadtak ránk. Az „emberek” szó ún. collectiv singularisban áll. Az ellenség csak „ember” (Zsolt 9:20k.; 12:9; 56:5.12; 118:6; 140:2; Ézs 31:3). Bármilyen hatalmasnak látszik is az „ember”, nem árthat, ha az Úr van velünk. A 3. vers szerint az ellenség „élve nyelt volna el bennünket”. Az ellenség az egyéni panaszénekekben sokszor áll előttünk vadállatok képében, amelyek el akarják nyelni a híveket (Zsolt 22:14.22; 79:7; ld. még Ézs 9:11; Jer 51:34). Sőt a holtak hazája is el akarja nyelni az embert (Zsolt 55:16; Ézs 5:14). A 4. vers más képet használ: vizek áradásáról beszél. A vers első fele alapján a holtak hazájának fenyegető vízáradatára kell gondolnunk (Zsolt 32:6; 42:8; 69:3.16; Ézs 28:15). A vers második felében patakokról van szó. Ezeknek a medre az év nagyobb részében száraz (Jób 6:15–17; Zsolt 126:4). De a hirtelen esőzés alkalmával megtelnek vízzel, és igen veszélyessé válnak. „Átcsaptak volna lelkünkön” – mondja a 4k. vers. Ehhez az 5. vers hozzáteszi a „tajtékzó vizek” kifejezést. A szó jelentésében benne van: „zubogva forrani”, emberekre vonatkoztatva pedig „orcátlannak lenni”. Ez a bölcsességirodalom ismert szava, mely az ellenséget erkölcsi értelemben is megbélyegzi (Zsolt 19:14; 86:14; 119:21.51.69.78.85.122). A mitikus teremtéstörténet is beszél gőgös, tajtékzó vizekről, melyeket a teremtő Isten legyőzött és korlátok közé szorított (Jób 38:11; Zsolt 46:4; 89:10; 104:7).

Zsolt. 124,6–7. vers.

„Áldott legyen az Úr!” – ez a kifejezés gyakran fordul elő prózai szövegekben is (Gen 24:27; Ex 18:10; 1Sám 25:32.39; 1Kir 1:48; 5:21; 8:56; 10:9). A zsoltárokban a hálaadást és az istendicséretet fejezi ki (Zsolt 28:6; 31:22; 41:14; 89:53; 106:48). A dicséret oka: az Úr „nem adott oda bennünket fogaik zsákmányául”. Itt az ellenség ismét vadállatok képében áll előttünk, mint a 3. versben. Az ellenség fogairól is van szó a panaszénekekben (Zsolt 3:8; 35:16; 57:5). A 7. vers madárhoz hasonlítja a híveket, az ellenséget madarászhoz, aki csapdát állít (Zsolt 91:3; 119:110; 140:6; 141:9; 142:4). A madár védtelen és gyanútlan: meglátja a csalétket, és belerepül a csapdába. A csapda „összetöretett” – mondja a 7. vers. Ez passivum divinum: Isten cselekedetére mutat.

Zsolt. 124,8. vers.

Ez a vers szép hitvallás. Az Úr „neve” az Úr kijelentésének nélkülözhetetlen része. Ezt a nevet lehet segítségül hívni, ezt kell áldani és magasztalni (Zsolt 20:8; 103:1; 113:1; 116:4.13.17; 118:10k.). Ő az, Aki a jövőben is segítséget tud adni. Megmutatta hatalmát: Ő alkotta az eget és a földet (Zsolt 115:15; 121:2).

Zsolt. CXXV. ZSOLTÁR

Ezt a zsoltárt a zarándokénekek között tartjuk számon. Ilyenek: Zsolt 120–134. Műfaja: nemzeti bizalom-ének. A bizalom-motívum tkp. a panaszének egyik része volt. De ebben a zsoltárban a panaszt is átszövi a bizalom: a gonoszok uralma nem lesz tartós (3. vers). Az igazak és gonoszok sorsának szembeállítása a bölcsességirodalom hatása. A zsoltár szövege jó állapotban maradt ránk. Szereztetési ideje a fogság utáni kor.

Zsolt. 125,1a. vers. Ld. a bevezetés 6. pontja alatt.

Zsolt. 125,1b–2. vers.

A zsoltáríró a Sion-hegyhez és Jeruzsálemhez hasonlítja a híveket. A Sion-hegy „nem inog meg, örökre fennáll”, mert az Úr mindenféle támadástól megvédi (Zsolt 46:6k.; 76:4–8; Ézs 17:12–14; 29:5–8). Jeruzsálemet hegyek veszik körül. Ezeknek egy része magasabb a 743 m magas Sion-hegynél. Az Olajfák hegye ennél 66 méterrel, a tőle északnyugatra fekvő Skopus (Cafin = kilátóhegy) 76, a Jeruzsálemtől nyugatra levő domb 33 méterrel magasabb. A költő úgy látja, hogy ezek minden oldalról védik Jeruzsálemet, és hirdeti, hogy az Úr is így oltalmazza a Benne bízókat (Zsolt 34:8; Zak 2:9).

Zsolt. 125,3–5. vers.

Megtudjuk, hogy a zsoltáríró korában gonoszok uralma alatt élt a nép. Ezt jelenti a „gonoszság jogara” (más magánhangzókkal: gonosz[ok] jogara) kifejezés. Ez a jogar az „igazak sorsára” nehezedik. A „sors” szó itt a szent sorsvetéssel kiosztott területet jelenti, tehát az egész országot (Józs 15:1; 17:1.14.17; 18:11; Zsolt 16:5; Mik 2:5). Az igazaknak nagy kísértést jelent a gonoszság (gonoszok) uralma: azt, hogy ők is „kinyújtsák kezüket a gonoszságra”, ők is bűnös eszközökhöz nyúljanak. Ez lenne a széles út, ez lenne a könnyebb! De a zsoltáríró kifejezi azt a reménységét, hogy „nem nyugszik”, nem marad örökre az igazak „sorsán” a bűnös uralom. Az országot az igazak öröklik (Zsolt 25:13; 37:9.11.29; Ézs 57:13; 60:21; 65:9; Mt 5:5). A 4. versben éppen ezért könyörög: Tégy jót, Uram, a jókkal! Ebben az esetben a „jó” csak a gonosz uralom megszüntetését és az igazak, a hívek szabadítását jelentheti. A vers vége tiszta szívűeknek (tkp. egyenes szívűeknek) nevezi a híveket (Zsolt 7:11; 64:11; 94:15). Az 5. vers a híveket óvja a kísértéstől. Ha meginognának, ha „ferde utakra hajolnának el”, akkor az Úr úgy bánna velük, mint a gonosztevőkkel. Nem nézné hívő múltjukat (Ez 18:24). A hívek imádságban kérik az Urat, hogy ne a gonosztevőkhöz sorolja őket (Zsolt 28:3). Az igazak csak akkor reménykedhetnek ebben, ha maguk is minden erejükkel igyekeznek megmaradni az Úr útján. Az Újszövetség is nagy veszedelemnek tartja a hit elhagyását (Zsid 6:4–7). A zsoltár végén levő jókívánság toldás, túlterheli a verset (vö. Zsolt 128:6). A gyülekezet imádkozik Izráel békéjéért, és reménykedve várja ezt az ajándékot az Úrtól (Zsolt 29:11; 85:9; 122:6–9; Ef 6:15).

Zsolt. CXXVI. ZSOLTÁR

Ezt a zsoltárt a zarándokénekek között tártjuk számon. Ilyenek: Zsolt 120–134. Műfaja: nemzeti panaszének. Középpontjában a 4. vers áll, amely könyörgés a nép sorsának jobbra fordításáért. Előtte arról szól a zsoltár, hogy már volt egy nagy sorsfordulat: a babiloni fogságból hazatérhetett a nép. A zsoltár vége azt a reménységet fejezi ki, hogy az Úr újra szabadítást ad. Ez olyan bizonyos, mint az, hogy a száraz évszak után jön az esős évszak. A zsoltár keletkezési ideje: a babiloni fogság vége utáni idő, amikor a hazatérőknek sok nehézséggel kellett megküzdeniük.

Zsolt. 126,1a. vers. Ld. a bevezetés 6. pontja alatt.

Zsolt. 126,1b–3. vers.

A zsoltár bevezetése emlékezés a babiloni fogságból történt szabadításra. Ennek emléke még elevenen él a gyülekezet szívében. Az első versben levő kifejezés nem a „fogság” (sábáh) szóból származik, hanem a „visszatér” (súb) szóból; tkp. „fordulatot fordít” (Deut 30:3; Zsolt 14:7; 53:7; 85:2). Ez mindig abban az értelemben veendő, hogy az Úr jóra fordítja (népe) sorsát. A kifejezés itt arámos változatban fordul elő. A sorsfordulat örömöt szerzett: olyanok voltunk, mint az álmodók (LXX: „mint a megvigasztaltak”; mások szerint: „meggyógyultak”). Ha az Úr cselekszik, ujjonghatnak a hívek (Zsolt 63:6; 65:9). Sőt, a többi nép is elismerte, hogy az Úr „hatalmasan cselekedett”. Nem csúfolták többé az Úr népét, mint addig (Zsolt 44:14–17; 79:4.10.12; 115:2; 123:3).

Zsolt. 126,4. vers.

Isten, Aki csodálatos szabadítást adott a babiloni fogságból, a sok bajjal küzdő hazatért gyülekezetnek is tud segítséget, szabadulást adni. Az ember mindig szabadulásra szoruló ember, az Úr pedig mindig kész szabadítást adni. Ez a hit, ez a reménység él a zsoltáríró szívében, amikor így szól: „fordítsd jóra sorsunkat, Uram!”. Ez a kifejezés itt már nem azt jelenti, hogy adj hazatérést a fogságból, hanem azt, hogy segíts a jelen nyomorúságai között. Tudjuk pl., hogy a termés éveken át nagyon gyenge volt (Ézs 59:9–11; Hag 1:6–11). Külső ellenség is zavarta a békés építő munkát (Ezsd 4–5. rész). Volt oka a buzgó könyörgésnek! A vers vége már átvezet az 5k. versbe. A száraz évszakban sok patakmeder kiszárad. Az esős évszakban ezek hirtelen telnek meg vízzel. Itt azonban nem azon van a hangsúly, hogy a hirtelen megáradt patakok vize veszélyessé válik (Jób 6:15–17; Zsolt 124:4), hanem azon, hogy az eső felüdülést és majd termést ad, fordulatot hoz a száraz évszak után.

Zsolt. 126,5–6. vers.

A 4b. vers gondolatát folytatja itt a zsoltáríró. A háttérben az ókori keleti népek szokásai állnak. Egyiptomban rituális sírás kísérte a szántást és a vetést. Enélkül veszélyes lett volna barázdákat hasítani a földbe. Az már későbbi és felvilágosultabb értelmezés, hogy a sírás a termés bizonytalansága miatt történt. Aratáskor pedig nevetést, ujjongó örömöt kívánt meg a rítus. A zsoltárban ez már csak hasonlat, mely azt fejezi ki, hogy a gyülekezetben most „sírás”, szomorú hangulat uralkodik a belső és külső bajok miatt. De ahogyan a földnek, a természetnek nem a bálványok az urai (Jób 31:39b a „föld urairól” beszél; ld. még Ézs 28:26.29; Hós 2:7k.), hanem egyedül az Úr, úgy Ő az Ura népének és az egész világ történelmének is. A nélkülözés, a bajok, a „sírás” ideje csak magvetés. Elhozza az Úr az aratás idejét is, amely ujjongó öröm ideje lesz (Zsolt 30:6; Ézs 54:7k.; Jn 16:20–22).

Zsolt. CXXVII. ZSOLTÁR

Ezt a zsoltárt a zarándokénekek között tartjuk számon. Ilyenek: Zsolt 120–134. Műfaj tekintetében a bölcsességirodalomhoz tartozó két mondással van dolgunk (1–2. és 3–5. vers). A két mondást az kapcsolja össze, hogy az „épít”, vagy „házat épít” (bánáh) ige a héberben kétértelmű. Nemcsak házépítést jelent, hanem családalapítást is. Ráadásul az „építeni” ige és a „fiú” főnév (bén) összecseng a héberben; „megépíttetni” = fiút nyerni (Gen 16:2; 30:3). (Ld. még Ex 1:21; Deut 25:9; Ruth 4:11; 1Sám 2:35 és különösen 2Sám 7:11.27.) Az Úr „házat épít” Dávidnak: tartóssá teszi a Dávidtól (Dávid „házából”) származó királyok uralkodását. A zsoltár második fele már ebben az értelemben veendő: a bő gyermekáldást az Úr adja. Keletkezési idő: a fogság utáni kor.

Zsolt. 127,1a. Vers. Ld. a bevezetés 6. pontja alatt. – A zsoltárt azért gondolták Salamonénak, mert az 1. vers „ház” építéséről beszél, és a „ház” templomot is jelent. Továbbá a 2. vers végén az Úr „kedveltjéről” van szó, és ez Salamon neve volt (Jedidjá, 2Sám 12:25).

Zsolt. 127,1b–2. vers.

Ebben a két versben háromszor fordul elő a „hiába” szó. Isten segítsége nélkül minden emberi erőfeszítés hiábavaló. Az ember fáradságos munkájáról ismételten olvasunk a bölcsességirodalomban (Zsolt 90:10; Péld 31:7; Préd 1:3; 2:10k..18–23; 4:4.6–8; 5:14). A házépítésről Jézus Krisztus is szól: megkülönböztet homokra épített házat és kősziklára épített házat (Mt 7:24–27). A homokra épült ház az Úr nélküli emberi fáradozást jelenti; ez meghiúsul. Minden emberi fáradozás hiábavaló és eredménytelen az Úr áldása nélkül (Péld 10:22). A házépítés után a város őrzéséről szól az 1. vers. A város falán őrök virrasztottak, figyelve, hogy nem közeledik-e ellenség (Ézs 62:6; Ez 33:1–6). Az erős ellenségtől csak az Úr tudja megőrizni a várost (Zsolt 121:3k.); az emberi erő nem elég. A 2. vers a kora reggeltől késő estig végzett munkáról beszél (Gen 3:17.19; Zsolt 104:22k.). Ez mind kevés lenne, ha az Úr nem lenne bőkezű, Aki ingyen adja ajándékait (Zsolt 104:27;145:15k.; Mt 6:25–34). Ezt a 2. vers vége így fejezi ki: „álmában” ad az Úr annak, akit szeret. Ezt a gondolatot Mk 4:26–29 magyarázza: a magvető elveti a magot, „azután alszik és felkel”. Közben a „mag sarjad és nő”. (Az „álmában” szót mások az arám „siker, rang” szóval azonosítják: „kedveltjének sikert ad”.)

Zsolt. 127,3–5. vers.

A régebbi időben Izráel földjét nevezték örökségnek (Deut 4:21; 10:9; 12:12; Józs 13:6 stb.). A zsoltáríró a fiakat mondja örökségnek, mert ők biztosítják a család fennmaradását. A leányok férjhezmenetelük után férjük családjához tartoztak; a férj a mátkapénzen megvásárolta feleségét (Gen 31:14–16). Az anyaméh gyümölcséről Gen 30:2; Deut 7:13; 28:4.11.18.53; 30:9 is beszél. A gyermekáldást Isten tudja adni – vagy megtagadni (Gen 30:2). A gyermeket jutalomnak tartották, a gyermektelenséget csapásnak, büntetésnek (Gen 20:18). A bibliai időkben a férfiak korán nősültek és a nők korán mentek férjhez. Az „ifjúkor fiai” a fiatal szülők gyermekei. A szülők még megérték gyermekeik felnőtté válását. A népes család védelmet jelentett, éppen úgy, mint a nyilak a tegezben. Ha a súnemi asszony ezt mondja Elizeusnak: „Én népem körében lakom”, ez azt jelenti, hogy biztonságban él, oltalmazza őt egész rokonsága (2Kir 4:13). Ez az oltalom jogi ügyekben szükséges. Ha valakit ellenségei hamis vádakkal támadtak meg a város kapujában, meg tudták őt védeni a felnőtt, erőteljes fiak. Nem kellett alulmaradnia a vitában, nem kellett igaz ügyével is „megszégyenülnie”, mert mellette álltak fiai. Ezért a bölcsességirodalom nyelvén boldognak mondja az ilyen embert a zsoltáríró.

Zsolt. CXXVIII. ZSOLTÁR

Ezt a zsoltárt a zarándokénekek között tartjuk számon. Ilyenek: Zsolt 120–134. Műfaját tekintve a bölcsességirodalomhoz tartozik. Itt van szó arról, hogy az igazakat segíti és oltalmazza az Úr (Zsolt 1:3; 91:3kk.; 112:2k.; Péld 3:13k.; 8:32kk.; 16:20; 28:14; 29:18). A bölcsességirodalom stílusához tartozik az 1–2. versben előforduló üdvözlet: „boldog(ok) mindazok”, „boldog vagy te” kifejezés is (vö. Jób 5:17; Zsolt 1:1; 32:1k.; 34:9; 40:5; 41:2k.; 84:5k.; 112:1). A 127. és 128. zsoltárt üdvözlet-zsoltárnak is nevezték. Az üdvözlet a profán nyelvhasználatból került a liturgiába. Mint a zsoltár vége mutatja, a papok üdvözlik és áldják meg a hazatérő zarándokokat. A Kr. e. 587. évben bekövetkezett nemzeti katasztrófa hatására az eredetileg egyéni énekek is nemzeti, közösségi értelmezést nyertek (5k. vers). A zsoltár már a fogságból történt szabadulásról is tud (6–7. vers).

Zsolt. 128,1a. vers. Ld. a bevezetés 6. pontja alatt.

Zsolt. 128,1b–4. vers.

A zsoltáríró az „Urat félőket” mondja boldognak. Istenfélők azok, akik állandóan figyelnek az Úr parancsolataira, és azokat engedelmesen megtartják (Zsolt 22:24; 25:12.14; 31:20; 34:8.10; 61:6; 66:16; 85:10). Jutalmuk nem nagy gazdagság, fényűzés. A zsoltárírónak elég, ha valaki a keze munkájából megél (vö. 1Tim 6:8). Hiszen Izráel népe gyakran tapasztalta meg, hogy idegenek törtek be országába, és odalett a termés (Bír 6:4). Az is előfordult, hogy a gazdagok kifosztották a szegényéket (Ézs 5:8–10; Ez 22:29; Ám 2:6–8; 5:11k.; Mik 3:2k.). Ennek a büntetése lett a babiloni fogság (Lev 26:16; Deut 28:30kk.). Amikor az Úr megkegyelmez népének, a választottak „munkájuk eredményéből élhetnek” (Ézs 65:21–25). Ehhez járul a bő gyermekáldás. A szőlő és az olajfa Kánaán jellegzetes termékei (Num 13:23k.; Deut 6:11; Zsolt 80:9kk.; Ézs 5:1kk.; Ez 15:1–8). Aki a saját szőlejében (és fügefája alatt) ülhet, nyugodtan és biztonságban él (1Kir 5:5; 2Kir 18:31; Mik 4:4). Az olajfát királyukká akarták tenni a fák Jótám meséjében (Bír 9:8k.). Zöldellő olajfához hasonlítja az Úr népét (Jer 11:15k.); a híveket (Zsolt 52:10). A zsoltáríró a „ház belsejében” levő feleséget hasonlítja termő szőlőtőhöz (a szőlőtő nőnemű szó a héberben), az asztal köré telepedő fiakat pedig olajfacsemetékhez. Mindez az Úrtól jövő áldás (4. vers; vö. Zsolt 127:3–5).

Zsolt. 128,5–6. vers.

Az 5. vers első sora hiányos. Papi áldásmondás a vers eleje: „Áldjon meg téged (ti. a hazatérő zarándokok gyülekezetét) az Úr a Sionról!”. A pap által mondott záróáldás Zsolt 121:7k.; 125:5; 133:3-ban is előfordul. A iussivus után az imperativusok következményt fejeznek ki: „…és megláthatod”, „…hogy megláthasd Jeruzsálem jólétét”. A hosszú élet, a családi élet és a nép körében élt élet mind Isten ajándéka. Ezért könyörög a gyülekezet (Zsolt 3:9; 29:11; 129:8), és ezt küldi az Úr a Sionról (Zsolt 134:3).

Zsolt. CXXIX. ZSOLTÁR

Ezt a zsoltárt a zarándokénekek között tartjuk számon. Ilyenek: Zsolt 120–34. Műfaj tekintetében nemzeti hálaének, mint a Zsolt 124 (ld. még Zsolt 66:8–12). A zsoltár második felét, az 5–8. verset nem átokmondásnak tartjuk („szégyenüljenek meg”, „legyenek olyanok”), hanem bizalom-motívumnak. Az Úr, Aki megsegíti híveit, meg fogja szégyeníteni népe gyűlölőit. Ezért az írásmagyarázók egy része bizalom-éneknek tartja a zsoltárt. A Zsolt 124-hez hasonlóan ez a zsoltár is az egyéni hálaénekből és panaszénekből merít; innen valók a hasonlatok (szántás, háztetőn nőtt fű, aratás). Ezeket vonatkoztatták Izráelre. Az ének a babiloni fogság utáni időből való.

Zsolt. 129,1a. vers. Ld. a bevezetés 6. pontja alatt.

Zsolt. 129,1b–4. vers.

A próféták az Egyiptomban töltött időt és a pusztai vándorlás idejét nevezték Izráel ifjúsága idejének (Jer 2:2; 22:21; 32:30; Ez 23:3; Hós 2:17; 11:1). Izráel itt úgy áll előttünk, mintha egyén lenne (vö. Ézs 12:1–3; Jer 10:19–22; Mik 7:7–10). A „mondja ezt Izráel” felszólítás Zsolt 124:1-ben is megtalálható (ld. még Zsolt 118:1–4). Izráelt sokat gyötörték ellenségei. Voltak köztük nagy népek: egyiptomiak, asszírok, babiloniak, perzsák; voltak kisebb népek is: arámok, filiszteusok, edómiak, móábiak. A 3. vers az igavonó jószághoz hasonlítja Izráelt, melynek hátán a kötelek és az ostorcsapások hosszú barázdákat hasítottak. Ha a 2. vers diadalmasan kimondja: „mégsem bírtak velem”, ez nem Izráel saját erejének köszönhető, hanem egyedül az Úrnak. Az Úr „elvágta a bűnösök kötelét”, azaz: a kötelet, amellyel a jószág az ekét húzza. Ezzel a jószág szabaddá vált (vö. Lev 26:13; Ézs 9:3; Ez 34:27). A zsoltár a szabadításért áldja az Urat. Igazságos az Úr! Igazsága a történelemben véghezvitt szabadító tetteket jelenti (Deut 33:21; Bír 5:11; 1Sám 12:7; Zsolt 48:11k.; 103:6).

Zsolt. 129,5–8. vers.

Az 5. vers első fele az egyéni panaszénekből való: a bűnösök megszégyenülnek, meghátrálnak (Zsolt 9:4k.; 35:4; 40:15). A bűnösöket a vers második fele Sion gyűlölőinek mondja. Akik Siont, az Úr lakóhelyét gyűlölik, magát az Urat gyűlölik, és Vele magával állnak szemben. Éppen ezért reméli a zsoltáríró, hogy kudarcot vallanak és elpusztulnak. Olyanok lesznek, mint a palesztinai házak lapos tetején nőtt fű. A tető gerendáin levő kevés földben ugyan kinő a fű, de a forró napon elszárad (2Kir 19:26 = Ézs 37:27; Zsolt 37:2). Nem kerül sor arra, hogy learassák. Nem hoz termést, mint a jó föld, ahol az aratók marokra fogták a kalászokat, sarlóval levágták és ruhájuk „keblébe”, övön felüli öblös részébe (ezt jelenti a héber hócen szó) gyűjtötték. Ez a hasonlat azt fejezi ki, hogy a bűnösök élete eredménytelen lesz (Mt 13:40–42; Jel 14:14–20). A 8. versben változik a kép. Itt a bűnösök nem az aratnivaló, hanem az aratók. Szokás volt az aratókat áldásmondással köszönteni, nekik bőséges termést, az Úr áldását kívánni (Ruth 2:4). A bűnösök, Sion gyűlölői nem részesülnek ilyen áldáskívánságban, és nem részesülnek az Úr áldásában sem. Nem nyugszik meg „rajtuk” (így olvasandó sok bibliai kézirattal együtt a 8b. vers) az Úr áldása (vö. Num 6:27) (ennek szó szerinti fordítása: Így helyezzék az én nevemet Izráel fiaira, és én megáldom őket). Az Úr áldása nélkül bukás és megszégyenülés lesz az ember sorsa.

Zsolt. CXXX. ZSOLTÁR

Ezt a zsoltárt a zarándokénekek között tartjuk számon. Ilyenek: Zsolt 120–134. Az egyházi hagyomány a hét bűnbánati zsoltár egyikének tartja (Zsolt 6; 32; 38; 51; 102; 130; 143). Műfaj tekintetében egyéni panaszének. Pontosabban a panaszének egyik motívuma, a bűnbánat és Isten bűnbocsátó irgalma lett itt önálló zsoltárrá. Ezért nevezte Luther Márton ezt a zsoltárt „páli zsoltárnak” (Psalmi paulini: 32; 51; 130; 143). Később a zsoltárt Izráelre vonatkoztatták (7k. vers). Ez a fogság utáni időben történt.

Zsolt. 130,1a. vers. Ld. a bevezetés 6. pontja alatt.

Zsolt. 130,1b–4. vers.

A mélység és sötétség a halál területe (Zsolt 63:10; 88:7; 107:10). A halott ide „leszáll” (Zsolt 28:1; 30:4.10; 88:5; 115:17; 143:7). Itt mély vizek vannak (Zsolt 69:3.15; Ézs 51:10; Ez 27:34; Jón 2:4). Halálos veszélyből kiált a zsoltáríró az Úrhoz, és imádsága meghallgatásáért könyörög. Hiszi és tudja, hogy az Úr hallja a könyörgést (Zsolt 5:2; 17:1.6; 31:3; 54:4; 55:2; 71:2; 86:1). Bűnbocsánatért könyörög, mert a zsoltáríró bűnösnek tartja magát és minden embert (1Kir 8:46; Jób 4:17; 15:14–16; 25:4–6; Zsolt 143:2; Róm 3:20; Gal 3:22). Ha Isten számon kérné a bűnt, egyetlen ember sem bizonyulna ártatlannak. De „Nála van a bocsánat”: Ő kész megbocsátani. Azonban a bűnbocsánat nem arra való, hogy az embert könnyelművé tegye, és további bűnök elkövetésére adjon módot. A bűnbocsánat célja a 4. vers szerint az istenfélelem! A bocsánatot nyert bűnösnek hitre kell jutnia, és hálából Isten Igéjére figyelő, Isten parancsolatainak engedelmes életet kell élnie (Zsolt 25:12.14; 34:12). (A vers utolsó szavát [„hogy féljenek téged”] a LXX „törvényed kedvéért”-nek olvasta.)

Zsolt. 130,5–6. vers.

Ezek a versek a zsoltáríró reménykedő várakozásáról szólnak. Jobban várja az Urat, mint az őrök a reggelt. A reggel az isteni segítség érkezésének az ideje (Zsolt 46:6; 90:14; 143:8). A zsoltáríró az Úr Igéjét várja. Ha az Úr néma maradna, ő áldozatul esnék a mély vizeknek, a halálos veszélynek (1. vers; Zsolt 28:1; 35:22; 39:13; 83:2; 109:1). De ha az Úr megszólal, ha Ő Igét ad, akkor vége lesz a veszélynek. Az Úr bűnbocsátó Igéje teljes megoldást, életet ad (2Sám 12:13; Zsolt 107:20; 119:81.114.147; Mt 9:2). A bibliai reménység az Úr igéjére, ígéretére támaszkodik, és nem emberi tervek megvalósulásában bízik. (Az 5. vers utolsó szavát a LXX a 6. vershez kapcsolja és egyes szám 3. személybe teszi: „vár a lelkem az Úrra”.)

Zsolt. 130,7–8. vers.

Az ének befejező sora a 7b. vers: „mert az Úrnál van a szeretet, gazdagon van Nála a megváltás”. Ez a vers is bizonyítja, hogy milyen súlyos tévedés az „Ószövetség Istenét” bosszúálló viharistennek tartani, és csak az Újszövetségnek tulajdonítani a kegyelmes Istenről szóló bizonyságtételt. A 7a.8. vers az eredetileg az egyénről szóló zsoltárt Izráelre terjeszti ki. Izráelnek is az Úrra kell „várnia”. Benne kell reménykednie, hiszen csak Ő ad megváltást. A megváltás elsősorban nem földi szenvedésektől és próbatételektől való szabadulást jelent, hanem a 8. vers vége szerint „minden bűntől” való megváltást, azaz teljes bűnbocsánatot. Ez az örömüzenet összeköti az Ószövetséget az Újszövetséggel (Jer 31:34; Mt 9:2; Mk 2:5; Jn 8:11).

Zsolt. CXXXI. ZSOLTÁR

Ezt a zsoltárt a zarándokénekek között tartjuk számon. Ilyenek: Zsolt 120–134. Rövidsége miatt nem könnyű megállapítani a zsoltár műfaját. Lehet bizalom-éneknek tartani. Ilyenek pl. Zsolt 16; 23; 62. Ebben az esetben fel kell tételeznünk, hogy a zsoltáríró valaha felfuvalkodott volt és nagy kérésekkel, igényekkel fordult az Úrhoz; de az Úr szenvedésekkel alázta meg őt. De lehet arra is gondolni, hogy a zsoltáríró, a templomba érkező zarándok ún. negatív gyónást tesz: elmondja, hogy milyen bűnöktől óvakodott (Deut 26:13k.; Zsolt 15:3.5; 24:4). Ebben az esetben az ún. „kapu-liturgia” tekintendő a zsoltár hátterének. Megemlítendő még, hogy a zsoltár bensőséges, meleg hangja és a szöveg pontos fordítása újabb magyarázók szerint arra enged következtetni, hogy ezt a zsoltárt nő, édesanya írhatta. A fogság után az egyéni énekek nagy részét Izráelre vonatkoztatták (3. vers).

Zsolt. 131,1a. vers. Ld. a bevezetés 6. és 3. pontja alatt.

Zsolt. 131,1b–2. vers. „Nem magas a szívem.” Ezt a kifejezést az új fordítású Biblia a „felfuvalkodni” igével adja vissza (2Krón 26:16; 32:25; Péld 18:12; Ez 28:2). A „szemeim nem magasak” kifejezést Zsolt 18:28 kevély tekintetűnek, Zsolt 101:5 nagyralátónak (szó szerint: „magas szemű”), Péld 6:17 pedig nagyravágyónak fordítja. A vers második fele más szavakkal is elmondja ugyanezt: a zsoltáríró nem törekszik nagy dolgokra, olyanokra, amik „nehezek” neki, amiket nem tud elérni. Joggal utalnak az írásmagyarázók Zsolt 128-ra, ahol a hívő ember megelégszik azzal, hogy keze munkájából élhet és eltarthatja családját. Nem vágyódik nagy gazdagságra, magas rangra és ellenségei legyőzésére. A 2. vers pontos fordítása így hangzik: „Hanem csitítottam és csendesítettem lelkemet, mint az anyján levő gyermeket; mint a rajtam levő gyermek, olyan az én lelkem”. Ebből következtettek arra, hogy édesanya írta ezt a zsoltárt, aki magával vitte a zarándokútra a gyermekét is. Amilyen boldog és nyugodt az a gyermek, akit megszoptatott, elcsendesített az édesanyja, olyan boldogságot érez a zsoltáríró az Úr közelében. Azelőtt „kiáltott”, imádkozott, panaszkodott; de az Úr boldog örömre változtatta a szomorúságot.

Zsolt. 131,3. vers.

A zarándokének záró verse az egyén tapasztalatát a népre, a gyülekezetre terjeszti ki. Egyúttal felszólítja a gyülekezetet arra, hogy reménykedjék az Úrban (Zsolt 62:9; 115:9–11; 130:7).

Zsolt. CXXXII. ZSOLTÁR

Ezt a zsoltárt a zarándokénekek között tártjuk számon. Ilyenek: Zsolt 120–134. Műfaj tekintetében a király-zsoltárokhoz tartozik (Zsolt 2; 18; 20–21; 45; 72; 89; 101; 110; 132; 144). Különbözik a többi zarándokénektől, melyek mögött az egyszerű nép élete áll: vetés és aratás, családi élet és gyermekáldás stb. Itt két főtémát találunk: Dávid kiválasztását és Sionnak, az Úr lakóhelyének a kiválasztását. Ezek mögött 2Sám 6. és 7. része áll: a láda Jeruzsálembe vitele és Nátán próféciája. Sok a hasonlóság a Zsolt 89-cel is. Azonban itt már nincs szó arról, hogy Dávid Isten fia, mint Zsolt 89:27k.-ben. Van szó viszont a papokról (9. és 16. vers): ők őrizték a láda Jeruzsálembe viteléről szóló tradíciókat, és ők idézték a Dávid kiválasztásáról szóló ígéreteket is. Feltételezhető, hogy „a hetedik hónapban, az ünnepen” (1Kir 8:2) mindezt elő is adták. A szent hagyományok felelevenítése a fogság után, a második templom felépülése után különösen is fontossá vált. A zsoltár fő mondanivalója a 13. versben található: Siont választotta ki az Úr, azt kívánta lakóhelyéül.

Zsolt. 132,1a. vers. Ld. a bevezetés 6. pontja alatt.

Zsolt. 132,1b–10. vers.

A zsoltár első fele pap által mondott imádság. Így kezdődik: „Emlékezz, Uram, Dávidra!”. Ez azt mutatja, hogy Dávid kora már régen elmúlt. A fogságban és a fogság utáni időben kérték az Urat arra, hogy emlékezzék (Zsolt 74:2.18; 89:48.51; 137:7; JSir 3:19; 5:1). Dávid „viszontagságait” a LXX más magánhangzókkal olvasta és „szelídségnek” (kegyesség, alázat) értette. A héber szöveg alapján arra kell gondolni, hogy Dávid szenvedett, amikor az Úr a templom helyét kijelölte (2Sám 24), fáradozott a templomépítés előkészítésén, a szövetségládát megkerestette és Jeruzsálembe vitette, és sok megaláztatásban is része volt. A 2. vers költői túlzással azt mondja, hogy Dávid esküvel tett fogadalmat az Úrnak a templomépítésre. Megfogadta, hogy nem megy be „házának sátorába” és nem alszik addig, amíg meg nem találja az Úr hajlékának helyét. Erről az esküről és fogadalomról a történeti könyvek nem adnak hírt. Későbbi költői és legendás feldolgozással van dolgunk. Dávid „fogadalma” mögött Uriás története áll (2Sám 11:9–11). A 2. és 5. versben levő istennév igen régi: Gen 49:24; Ézs 49:26; 60:16; vö. Ézs 1:24. A „hajlék” szó szakrális intensiv pluralisban áll (Zsolt 43:3; 46:5; 84:2).

A 6. versben a zsoltáríró azokat az embereket beszélteti, akiket Dávid elküldött, hogy keressék meg a szövetségládát. Visszatérve elmondták, hogy előbb Dávid szülőföldjén, Efratában, azaz Betlehemben keresték (Ruth 4:11; Mik 5:1), mert azt hallották, hogy ott van. Végül Jaar mezőin találták meg (ez Kirjat-Jearim rövidebb, költői neve 1Sám 7:1k.). A 7. versben már azok szólalnak meg, akik elzarándokoltak Jeruzsálembe, az „Úr hajlékaiba” (újra intensiv pluralis, mint az 5. versben), és leborultak az Úr „lábának zsámolya” előtt (Zsolt 95:6; 100:4). Az Úr lábainak zsámolya 1Krón 28:2; Zsolt 99:5 szerint a szövetségláda; Ézs 66:1; Mt 5:34 szerint a föld; JSir 2:1 és Ez 43:7 szerint Jeruzsálem. A 8. versben Num 10:35 szavaival szólítják fel a papok az Urat, hogy keljen fel és menjen „nyugalma helyére” Ő és „hatalmas ládája”. Itt ünnepélyes processióra. kell gondolni, melyben a ládát a templomba viszik (Zsolt 24:7–10; 68:25–28). A szövetségláda telve volt az Úr hatalmával: aki illetéktelenül belenézett vagy érintette, meghalt (1Sám 5:1–12; 6:19; 2Sám 6:6k.).

A 9. vers imádságos kérés. A papok úgy öltik magukra az igazságot, mint valami ruhát (Ézs 11:5; 61:10). Az igazságról, nemcsak mint elvont fogalomról tud beszélni az Ószövétség, hanem dologi értelemben is pl. mint a trón támaszáról (Zsolt 89:15; 97:2). A papok „igazsága” és a hívek öröme „Dávidért”, az Úr szolgájáért valósulhat meg (Zsolt 78:70; 89:4; 144:10). Dávidért hallgatja meg az Úr Dávid utódainak, a felkent királyoknak a könyörgését: nem utasítja el, nem veti el őket (1Kir 11:13). A zsoltár 8–10. versét 2Krón 6:40–42 Salamon templomszentelési imádságához kapcsolja, mint annak záró részét.

Zsolt. 132,11–18. vers.

A zsoltár második fele az Úr ígéreteit tartalmazza, feleletként az 1–10. versben elhangzott imádságra. A 2. versben Dávid esküjéről van szó, a 11. versben az Úr esküjéről. Mindkettő költői túlzás: a történeti könyvekben nincs szó esküről, csak ígéretről (2Sám 7:12–16). Az ígéret Nátán próféciájában még nincs feltételhez kötve. Akkor is érvényes, ha Dávid utódai vétkeznek. A zsoltárban már feltételesen hangzik az ígéret. Csak akkor maradhatnak Dávid utódai Dávid trónján, ha megtartják az Úr szövetségét és intelmeit. Ezek a szavak és ez a gondolat a deuteronomiumi teológia hatása (Deut 11:26–28; 28:1kk..15kk.; 30:15–18). Hasonlóképpen deuteronomiumi tanítás Sion kiválasztásának gondolata. Deut 12:5–26:2-ben, a törvénygyűjteményben húsz alkalommal fordul elő ez a kifejezés: „az a hely, melyet kiválaszt Istenetek, az Úr, hogy… ott lakjék”. Ez az Ő „nyugalmának helye”, miután a szövetségláda hosszú ideig „sátorban és hajlékban járt” (2Sám 7:6). A történészek véleménye szerint Dávid politikai géniusznak bizonyult, amikor Jeruzsálemet tette fővárossá. Jeruzsálem Izráel és Júda határán volt, és mint kánaáni város, egyikhez sem tartozott. Amikor Dávid a szövetségládát ide vitette, Jeruzsálemet az ország vallásos központjává tette. De a zsoltár az Úr kiválasztó akaratát magasztalja. Ő kívánt itt lakni! Jeruzsálem nem azért szent, mert már a honfoglalás előtt is kultuszhely volt (Gen 14:18–20), nem is azért, mert Dávid meghódította, hanem azért, mert az Úr kiválasztotta (Zsolt 78:68; 87:2). Innen árad áldás a nép szegényeire: ők az Úr különös oltalmában és gondviselő szeretetében részesülnek. A 16. vers hasonlít a 9. vershez. Itt azonban az Úr maga „öltözteti szabadításba” (mint valami ruhába) a papokat, a hívek pedig „ujjongva ujjonganak” (eszerint javítják a 9. verset is; infinitivus absolutusos szerkezet). A 17. vers újra Dávidot említi (mint az 1. és 10. vers), akinek az Úr „szarvat sarjaszt”. A szarv felemelése a diadalmas erő jele (1Sám 2:10; Zsolt 75:5k.; 89:18; 92:11; 148:14). Dávid házának mécsesére vigyáz az Úr (1Kir 11:36; 15:4; 2Kir 8:19; 2Krón 21:7). Amelyik házban kialudt a mécses, az lakatlanná vált. De az Úr nem hagyja kialudni „felkentjének, mécsesét”, megtartja Dávid utódait. A 18. vers kettős üdvígéret. Első fele az ellenség megszégyenítéséről szól: maga az Úr „öltözteti szégyenbe” (Jób 8:22; Zsolt 35:26; 109:29). Itt a 9. és 16. versben levő kifejezés található, de negatív tartalommal. Az ígéret második fele a Dávid házából származó királyok tartós uralmáról szól: a „felkenten” ragyog a diadém (2Sám 1:10; 12:30; 2Kir 11:12; Zsolt 21:4), a királyi hatalom jele.