A ZSOLTÁROK KÖNYVÉNEK MAGYARÁZATA NEGYEDIK KÖNYV (90–106)

Zsolt. XC. ZSOLTÁR

Ennek a zsoltárnak a szövege romlott állapotban maradt ránk. Néhány helyen jó segítséget ad a LXX. Az írásmagyarázók által javasolt szövegjavításokat nem tudjuk elfogadni, ha nem áll mögöttük bibliai kézirat. A műfajt is sokáig tévesen határozták meg: nemzeti panaszénekre gondoltak. Azonban a nemzeti panaszének hátterében természeti vagy történelmi csapás áll. Ennek itt nincs nyoma. Az „ember” mulandóságáról van szó. Ez a bölcsességirodalom gondolatkörébe tartozik (vö. Zsolt 39:5–7; 49:8kk.; 73:17–20 és különösen Préd 1:2–11). Az ember mulandóságával a zsoltáríró Isten örökkévalóságát állítja szembe. A zsoltáríró ismeri a teremtéstörténetet és a bűneset történetét. Tudja, hogy a halál a bűn büntetése. Az őstörténet (Gen 1–11) később került Mózes könyvei elé. A zsoltár is késői, fogság utáni. A szele szót ld. a bevezetés 7. pontja alatt.

Zsolt. 90,1a. vers.

Azért gondolták Mózest a zsoltár szerzőjének, mert a teremtésről van benne szó. A Mózes iránti tisztelet jele az is, hogy őt Isten emberének mondja az 1. vers (Deut 33:1; Józs 14:6). Ez a próféták megtisztelő címe (1Kir 17:18; 2Kir 1:10; 4:7.9.21). A bibliai hagyomány szerint Mózes énekeket is szerzett (Ex 15; Deut 32:1kk.; 33:1kk.). Mégsem tarthatjuk Mózest a zsoltár szerzőjének, hiszen a zsoltár hosszú időn át tartó szenvedésre tekint vissza (15. vers), valamint a késői bölcsességirodalommal mutat rokonságot.

Zsolt. 90,1b–2. vers.

A zsoltár bevezetése bizalmat fejez ki a teremtő Isten iránt. Ő volt a hajlékunk (a LXX szerint: „menedékünk”) nemzedékeken át. Bízhatunk benne most is, mert Ő örök Isten. Megvolt, mielőtt a hegyek születtek és a világ „fogantatott” (itt a LXX és a régi görög fordítások nyomán pólalt = passivumot olvasunk). A vers mögött a „föld-anyáról” alkotott mitologikus elképzelés áll (Gen 1:11; Deut 32:18; Jób 32:8; Zsolt 139:15; Péld 8:25). Isten idejének nincs kezdete és nincs vége (Zsolt 93:2; 145:13).

Zsolt. 90,3–12. vers.

A 2. vers utolsó szavát (’él = Isten) a LXX másképpen olvassa (’al = ne), és a 3. vershez kapcsolja: „Ne térítsd vissza a halandót a porba”. A párhuzamos félsor alapján ezt tévedésnek tartjuk. Arról van itt szó, hogy az embernek vissza kell térnie a porba, amelyből vétetett (Gen 3:19; Jób 4:19; Zsolt 22:30; 44:26; 104:29; 146:4; Préd 12:7). Isten viszont örökkévaló: számára ezer esztendő annyi, mint egy nap (Zsolt 84:11; 2Pt 3:8), sőt mint egy éjszakai őrváltásnyi idő. Az éjszakát három részre osztották; itt az éjszaka harmadrészéről van szó (Ex 14:24; Bír 7:19; Zsolt 63:7). Az 5. vers fordítása nehéz. Szó szerint: „véget vetsz nekik; olyanok lesznek, (mint) az álom”. Az álom a halál jelképe (Zsolt 76:6; Jer 51:39.57; 1Kor 15:6). Ezután az 5b–6. vers a gyorsan elszáradó fűhöz hasonlítja az emberi életet (Jób 14:1k.; Zsolt 103:14k.; Ézs 40:6k.).

Az emberi élet rövidségének Istennek az ember bűne feletti méltó haragja az oka. A bűnre a 8. vers két kifejezést használ. A bűn az Isten akaratától tudatosan eltérő gondolkozás és cselekvés. A vers második fele rejtett bűnökről beszél. Akaratlanul vagy tudatlanságból is lehet bűnt elkövetni. De Isten „orcája” előtt semmi sincs elrejtve: a bűn miatt olyan hamar véget ér az emberi élet, mint egy sóhajtás (9. vers).

A 10. vers az emberi élet felső határának tartja, ha valaki 70 évig él. Csak kivételes esetben élhet valaki 80 évig. Az ókorban az emberek életkora átlagosan kevesebb volt, mint most. A 10. vers szerint ez a rövid idő jórészt bajjal és vesződséggel telik el. („Nagyobb részük” a LXX és a régi fordítások szerint; a héber szövegben „díszük”, „pompájuk” áll.) A zsoltár szerzője tehát nemcsak Gen 2:17-et ismeri, mely szerint a bűn büntetése halál (Róm 6:23), hanem azt is tudja, hogy a bűn miatt rövidebb és gyötrelmesebb lett az ember élete (Gen 3:17–19.22k.; 6:3). A vers végén álló „repülnénk” szó arra az egyiptomi hiedelemre emlékeztet, hogy a lélek madár alakban elhagyja a testet és a sírverembe repül. A zsoltárban azonban a repülés csak az élet gyors elmúlását fejezi ki. A 11. versben enyhe szövegjavítást javasolnak: „Ki ismeri haragod erejét, és ki féli felháborodásod súlyát?” A költői kérdésre az a felelet, hogy az ember ezt magától nem tudja. Éppen ezért van szükség imádságra: kérni kell Istent, hogy adjon bölcs szívet. Ez a kérés a bölcsességirodalomhoz tartozó zsoltárokban (Zsolt 25 és 119) ismételten előfordul.

Zsolt. 90,13–17. vers.

Egyes magyarázók önálló nemzeti panaszéneknek tartják ezeket a verseket. Erre mutat az imperativusos bevezetés: „térj vissza!”. Ez azt jelenti: hagyd abba a megalázásunkra (15. vers) ránk mért büntetést (Ex 32:12), és hozd el a könyörület idejét. A segítség sürgős; ezt fejezi ki a panaszénekekben használatos „meddig még?” A segítség ideje a reggel (Zsolt 46:6; 143:8). A háttérben az a szokás áll, hogy peres ügyekben reggel mondtak ítéletet (Zsolt 5:4). Ha az Úr szeretete népére árad, lehet majd örvendezni „minden napunkon”. Templomról, hálaáldozatról nincs szó. A hétköznapok is tele lesznek örömmel, ha megkönyörül népén az Úr. A 15. vers a szenvedés, a megaláztatás hosszú idejére tekint vissza, és azt kívánja, hogy az Úr kegyelmének ideje is olyan hosszú legyen, amilyen hosszú a büntetés ideje volt. Itt is a földi életre gondol a zsoltáríró, nem az örök életre. – A zsoltár utolsó két versében egymás mellett áll Isten munkája és az ember munkája. Először azért könyörög a zsoltáríró, hogy Isten munkája váljék láthatóvá az ő szolgáin” és „fiain”. Mindkét szó Isten népére vonatkozik. A kérés mögött az a hit áll, hogy Isten munkálkodik a történelemben és az ember szívében (Zsolt 92:5k.; 95:9). E munka érezhető, sőt mások is észrevehetik: megtudják, hogy Ő az Úr (Ez 6:10.13; 24:27; 36:23.36). Az Úr munkája „kedves” rajtunk (17a. vers). A vers második felében kétszer is elhangzik az a kérés, hogy az Úr tegye állandóvá, maradandóvá hívei munkáját. Természeti és történelmi csapások fenyegetik az ember fáradságos munkájának eredményét. Az Úr „megáldja kezed munkáját” – hangzott az ígéret Deut 14:29; 16:15-ben. Isten népe, mely Isten bűnbocsátó kegyelmében és gondviselő szeretetében részesül, munkálkodik, „amíg nappal van” (Jn 9:4).

Zsolt. XCI. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár tanítóköltemény. A bevezetésben (1–2. vers) buzdítás formájában, a fő részben (3–13. vers) tanítás formájában, a befejező versekben (14–16.) Isten által mondott üdvjövendölés (orákulum) formájában szól a zsoltár Isten gondviselő szeretetéről, mely oltalmazza a híveket mindenféle veszedelemben. A zsoltár szövege jó állapotban maradt ránk. Megértését néhol segíti, máshol gátolja a LXX szövege. A 4. vers vége a 7. vers végére helyezendő. Ez a zsoltár a többi zsoltárnál bővebben említ betegséget okozó démonokat, ezért az ókori keleti népek vallásának ismerete jó segítséget nyújt a magyarázatban. A tanítóköltemények általában a babiloni fogság után keletkeztek.

Zsolt. 91,1–2. vers.

A héber szövegben a zsoltárnak nincs címfelirata. A LXX szerint: „Dávid zsoltáréneke”. Az 1. versben említett két istennév az Izráel előtti időkből való. A „Felséges” az istenek királyát jelentette (Gen 14:18–24; Num 24:16; Deut 32:8; Zsolt 83:19; 97:9). A „Mindenható” név Ex 6:2 szerint megelőzte a Mózesnek adott kijelentést. Mindkét istennév az Ószövetségben már csak úgy fordul elő, mint az Úr méltóságjelzői. Az Úr „rejtekhelyében” és „árnyékában” menedéket talál a hívő. A hasonlat a vendégjogból való: a vendéglátó házigazda hajlékának „árnyékában” oltalmat talál az üldözőit (Gen 18:4; 19:8). Éppen így a hívek is menedéket találnak az Úr templomában (Zsolt 27:5; 31:21; 61:5). A 2. vers „mondó” szavát a LXX alapján imperfectumnak, ill. felszólító módnak fordítjuk: „mondja ezt!” Itt a pap biztatja a hívőt, hogy bízzék az Úrban.

Zsolt. 91,3–13. vers.

A 3. vers szerint az Úr a madarász csapdájától és a pusztító dögvésztől menti meg híveit. A zsoltárokban sokszor van szó csapdáról, melybe a madár gyanútlanul repül bele (Zsolt 38:13; 124:7). A héber „pestis” szó más magánhangzókkal „beszéd”-et jelent. Így értette a LXX: „pusztító beszéd”. Az ellenség ui. hamis vádakkal, rágalmakkal igyekezett elpusztítani a híveket. A 4. versben az Úr oltalmazó szárnyairól van szó. Ezek nem a szövetségláda kerúbjainak szárnyait jelentik; a kerúbok ui. az Úr trónusához tartoznak. Inkább az egyiptomi vallásból ismert oltalmazó istenségekre kell gondolni, amelyek kiterjesztett szárnnyal állnak (vagy pl. sólyom alakban lebegnek) a király mögött. A főistent, a napkorongot is kiterjesztett szárnyakkal ábrázolták, pl. a templomok bejárata fölött. A kiterjesztett szárny az égboltozatot jelképezi. Oltalmazó szárnyakról van szó Zsolt 17:8; 36:8; 57:2; 61:5; 63:8-ban is. – A 4. vers vége a 7. vershez kapcsolandó.

Az 5. versben az „éjszaka rettegéséről” van szó. Éjszaka kóbor kutyák kószáltak a városban (Zsolt 59:7.15), és ezeket az ókori Keleten démonoktól megszállottaknak gondolták. A nappal repülő nyíl betegséget okoz (Zsolt 38:3). A betegség démona Kánaánban Resef, a „nyíl ura” volt (Zsolt 76:4). Az írásmagyarázók a napszúrásra is gondolnak (Zsolt 121:6). A 6. versben levő „Deber” és „Qeteb” ragályos betegségek démonai (Deut 32:24; Ézs 28:2). Pusztító angyalokról szól Ex 11:4k.; 12:23; Zsolt 78:49. (Téved a LXX, amikor „pestis” helyett „beszéd”-et fordít, mint a 3. versben. A LXX a „pusztít” igét is démonnak fordítja.) A 7. vers szerint pusztító csatában is tud oltalmazni az Úr. A vers második sorához kapcsolódó a 4. vers vége:… a veszedelem „téged nem ér el: pajzs és fal az Ő hűsége”. A „fal” a legnagyobb pajzs neve, amelyet külön fegyverhordozó tartott a vezér előtt. Az ilyen pajzs a földön állt, magassága meghaladta az emberét. Másik harcos kerek pajzsot tartott a vezér fejénél. A zsoltár szerint az Úr a legnagyobb veszélyben is tud oltalmat adni híveinek (Zsolt 3:7k.; 34:8). Sőt a hívek megláthatják majd a bűnösök büntetését is (Zsolt 54:9; Ézs 66:24).

Isten oltalmazó szeretete nemcsak a templomban munkálkodik, hanem a hívek „sátorában” is (10. vers). A sátor régies kifejezés, mely házat, otthont jelent. A 9. vers az Isten iránti bizalomra inti a híveket, és a veszedelemben oltalmazó Úr jelenlétét ígéri. A 11–12. vers az Úr angyalairól beszél, akik „kézen hordozzák” a híveket, hogy lábukat ne sértsék meg az úton heverő kövek. Az ünnepi zarándokokra kell itt gondolni, akiknek minden lépésére ügyel az Úr. A kísértő ezzel az igével akarta eltántorítani hivatásától az Úr Jézust (Mt 4:6k.). Az angyalok Isten szolgái, mentő szeretetének eszközei (Gen 21:17kk.; 22:12k.; 32:2k.; Zsolt 34:8). A 13. vers mögött egyiptomi mítosz áll: Ozirisz fiát úgy ábrázolták, hogy lábával krokodilokon tapos, kezével kígyókat tart. A zsoltár ezt a hívekre terjeszti ki (vö. Jób 5:22k.; Ézs 11:8; Lk 10:19; ApCsel 28:1–6). A vers elején levő „oroszlánkölyök” szó helyett a LXX „áspiskígyót” fordít.

Zsolt. 91,14–16. vers.

A zsoltár végén az Úr saját beszéde (orákulum) erősíti meg az elhangzott tanítást. Isten maga is „ragaszkodik népéhez”. Ez a szó a „szeretet” szóval párhuzamban található Deut 7:7k.; 10:15-ben. Híveitől is azt kívánja, hogy „ragaszkodjanak hozzá”, és „ismerjék nevét”. Isten neve itt Isten helyett áll, Őt magát jelenti. Az istenismeret, a Vele való közösség nem jelent szenvedésektől mentes életet. De a hívőnek módja van Istenhez „kiáltani”, és Isten megígéri, hogy Ő felel (15. vers; Jób 14:15; Ézs 30:19; 58:9; 65:24). A felelet szóban is történhet, de szabadító tettekben is. Az Úr megmutatja szabadítását (16b. vers). A 16. vers elején hosszú életet ígér az Úr a híveknek. Az Ószövetség a hosszú életet Isten ajándékának tartja (Ex 23:26). Ezzel ajándékozza meg az Úr a királyt (Zsolt 21:5) és a népet is (Ex 20:12; 30:20).

Zsolt. XCII. ZSOLTÁR

Ebben a zsoltárban a himnusz és a hálaének formai ismertetőjelei találhatók. Tartalmi szempontból azonban inkább a bölcsességirodalomhoz tartozik. Isten hűsége és szeretete, amelyről a bevezetés (3. vers) beszél, itt nem a teremtés vagy az egyiptomi szabadítás hatalmas tetteire vonatkozik, hanem Isten igazságos kormányzására. A zsoltár a bölcsességirodalom stílusában és gondolatkörében mozog: az igazak és a gonoszok sorsát állítja egymással szembe (ld. Zsolt 1; 37; 49; 73). Szerzője jól ismeri az Istent dicsérő énekeket és a templomi zenét. A zsoltár szövege – kevés kivételtől eltekintve – jó állapotban maradt ránk. Szereztetési ideje a fogság utáni kor.

Zsolt. 92,1. vers.

Ld. a bevezetés 1. és 2. pontja alatt. A LXX nemcsak szombati zsoltárokat ismer (Zsolt 38; 92), hanem a hét más napjain énekelt zsoltárokat is (24; 48; 93; 94).

Zsolt. 92,2–4. vers.

Ez a zsoltár himnikus bevezetése. De itt már az ősi imperativusok helyett (dicsérjétek az Urat; boruljatok le előtte; zengedezzetek stb.) az istendicséret leírása, ill. az istendicséret dicsérete található. Jó (vagy: szép) dolog az Úr magasztalása. Az Úr méltóságjelzője a „Felséges” név, mely Kánaánban az istenek királyát jelentette (Gen 14:18–20; Deut 32:8; Zsolt 46:5; 47:3). Hűségét hirdetni kell reggel, a szabadítás idején (Zsolt 46:6; 88:14; 143:8), de éjjel is, amikor az ókori keleti ember felfogása szerint ellenséges hatalmak munkálkodtak (Jób 38:12k.; Zsolt 59:7k.; 82:5). A 4. vers kétféle lantot és zengésüket (higgájón) említi.

Zsolt. 92,5–16. vers.

A fő rész a himnuszokban szokásos „mert”-tel kezdődik. Sőt az 5. vers egyes szám 1. személyben álló állítmányai (megörvendeztettél, ujjongok) a hálaénekre emlékeztetnek. A 6. vers elején álló költői kérdés (milyen nagyok műveid!) himnikus. Isten munkái „mélyek”. Ezért nem érti azokat az „ostoba”, az „esztelen”. Mindkét kifejezés a bölcsességirodalomban használatos (Zsolt 49:11; 73:22; 94:8). Olyan embereket nevez így a Szentírás, akik visszautasítják az igazi bölcsességet, az istenfélelmet (Péld 1:7). A 8–10. versből megtudjuk, hogy az Úr tettei (5–6. vers) nem a világ teremtésével, nem is az egyiptomi szabadítással kapcsolatos nagy tettek (Zsolt 77:12k.; 104:24; 106:2.13.21; 111:2), hanem az Ő igazságos kormányzása. Egy darabig sikeres lehet ugyan a gonosz élete, és ez kísértést jelent a híveknek, azonban Isten elhozza az ítélet idejét (Zsolt 1:4–6; 37:10–15.20.28.35k.; 49:12–15; 73:17–20). A bűnösök szerencséje mulandó (Jób 20:5kk.). De az Úr örökké (trónol) a magasságban (Zsolt 18:17; 93:4; 144:7; 148:1). (A „magasság” szót a LXX „magasztos”-nak fordítja. Ez is jó értelmet ad.) Az ellenségnek azért kell elpusztulnia, mert nem csupán a hívek ellensége, hanem az Úré is.

A 11–16. vers a gonoszok pusztulásával (7–10. vers) a hívekre váró áldásokat állítja szembe. A szarv felemelése az erő megsokasítását és diadalt fejez ki (1Sám 2:1; Zsolt 89:18; 148:14; Lk 1:69). Itt egyúttal az Ószövetség esztétikájához tartozó gondolattal is találkozunk: ahogyan illő és szép az istendicséret (2. vers; Zsolt 33:1; 65:2; 147:1), úgy szép az az ember is, akinek felemelte a fejét az Úr (Gen 4:7; Zsolt 3:4; 27:6; 34:6; 52:10). Ünnepi lakomákon szokás volt a megbecsült vendég fejére illatos olajat tölteni (Zsolt 23:5; 45:8; 133:2; 141:5; Mk 14:3–9). Az igazak abban az elégtételben részesülnek, hogy megláthatják a gonoszok büntetését (Zsolt 37:34; 54:9; 91:8; 112:8). A 13–14. vers viruló fákhoz hasonlítja a híveket (Zsolt 1:3; Jer 17:8). Természetesen nem a templom belsejében voltak elültetve a fák, hanem a templom udvarán (Zsolt 52:10). Az ilyen fák az „Úr ültetvényeinek” számítottak (Ézs 61:3). Az Úr közelében áldásokban részesül az ember, éppen úgy, mint a víz mellé ültetett fa. A 15. vers hangsúlyozza, hogy a hívek még öregkorukban is olyan erőket kapnak, amelyek a gyümölcstermő életet lehetségessé teszik (vö. Deut 34:7; 2Kor 4:16). Ez az életerő nem öncélú, hanem az Úr dicsőségére való. Az Úr segítségében részesülő embernek hirdetnie kell, hogy az Úr „egyenes”, cselekedetei helyesek és igazságosak. Megbízható Ő, szilárd, mint a kőszikla, és nincs Benne gonoszság (itt a qere olvasási módját választjuk). A himnikusan kezdődő tanítóköltemény himnikus gondolattal, istendicsérettel végződik (Zsolt 7:18; 13:6; 30:13; 73:28).

Zsolt. XCIII. ZSOLTÁR

Ezt a zsoltárt az Úr királyságáról szóló zsoltárok között tartjuk számon. Ilyenek: 47; 96–99. Alapvető fontosságú a zsoltár magyarázatánál a 2. vers második sora: az Úr trónja „ősidők óta” szilárdan áll (Zsolt 10:16; 29:10; 74:12), Ő maga „öröktől fogva” él és uralkodik (Ex 15:18; Zsolt 145:13; 146:10). Ezért a zsoltár első két szavát így fordítjuk: „uralkodik az Úr”. Tévedés lenne így fordítani: „királlyá lett az Úr”; ez ui. azt jelentené, hogy volt olyan idő is, amikor nem volt király. A bibliai bizonyságtétel szerint az Úr ezen a ponton egészen más, mint Baal, akinek Jam, a tenger elleni ádáz harcban kellett kivívnia királyságát, és azután is minden ősszel meghalt, és minden tavasszal feltámadt, mert ő természeti istenség. Az 1–2. vers állítmányai nem mozzanatot fejeznek ki, hanem állapotot. Fenségbe és hatalomba öltözve (Zsolt 104:1k.; Ézs 11:5; 59:17; Ef 6:14–17) uralkodik az Úr! Ő az, Aki a teremtés alkalmával „megszilárdította” a földet. A földet ui. az ókori keleti ember felfogása szerint az ősi óceán veszi körül, azon úszik. A hegyek óriási oszlopfők; az oszlopok az óceán mélyén nyugszanak (Jób 38:6; Zsolt 24:2). A 3–4. vers ennek az ősi óceánnak (ezt jelenti a „folyamok” szó) a zúgásáról szól. A 3. vers végén álló „morajlásuk” szó héberül hangutánzó szó, amely a partot ostromló hullámok csattogását jelenti. A 3–4. versek mögött az az ősi babiloni és kánaáni mítosz áll, mely a teremtő Isten és a káosz-szörny harcáról szólt (Jób 7:12; 26:12; Zsolt 74:12kk.; 89:10k.; 104:5–9; Ézs 51:9k.). Ebben a zsoltárban azonban már nincs is szó harcról. Az ellenséges vizek az Úr hatalma alatt állnak: „fenségesebb náluk az Úr a magasságban” (Zsolt 7:8; 18:17; 68:19; 144:7). Legfeljebb a teremtett világot és benne az emberiséget fenyegetik a kaotikus erők. A föld ingadozhat (Zsolt 46:3; 60:4; 75:4), az Úr azonban „megszilárdítja oszlopait” (Zsolt 75:4). A föld lakói bízhatnak: a világ és az emberiség az Úr kezében van!

Az 5. vers későbbi. Itt már az Úr rendelkezéseiről, népének adott kijelentéséről van szó. A „rendelkezés” szó azonos értelmű a „törvény” szóval. Isten földi és mennyei temploma összetartozik (2Krón 6:6; Zsolt 78:69): a Sion-hegy az istenek hegyének, a Cáfón-hegynek a legmagasabb csúcsa (Zsolt 48:3; Ézs 14:13k.). A templomban hangzanak Isten „rendelkezései”. Itt történik Isten akaratának és uralmának hirdetése. A zsoltár 5. verse a fogság utáni időben keletkezett. Így értelmezték a hívek ezt a zsoltárt, mely Izráel előtti mítoszok felhasználásával igen régen, a királyság elején keletkezett.

Az Úrnak az ősi ellenség, a tenger feletti uralmát az Újszövetségben a tengert megdorgáló és azon járó Jézus Krisztus gyakorolja (Mk 4:35–41). Sőt Isten országa megvalósulása által elpusztul az ősi ellenség: nem lesz többé tenger (Jel 21:1)!

Zsolt. XCIV. ZSOLTÁR

Ennek a zsoltárnak a héber szövegben nincs címfelirata. A LXX Dávid zsoltárának és szerdai napra szóló éneknek tartja. Ez későbbi hagyomány. Műfaj tekintetében az 1–15. vers közösségi panaszének. Ezen belül a 8–11. vers vita, a 12–15. vers pedig a bölcsességirodalom hatásait mutatja. A 16–23. vers egyéni panaszének. Azonban helytelen lenne ezt a zsoltárt két részre választani, ill. két önálló zsoltárnak tartani, hiszen mindkét része mögött ugyanaz a helyzet áll: a hívek panasza a gonoszok jogtalan uralma miatt. A zsoltár szövege jó állapotban maradt ránk, ill. a régi kéziratok és fordítások alapján könnyen helyreállítható. A műfaj keveredése és a tartalom miatt a késői perzsa kort tartjuk a zsoltár keletkezési idejének.

Zsolt. 94,1–2. vers.

A panaszének bevezetése úgy szólítja meg az Urat mint a bosszúállás Istenét. A bosszúálláshoz egyedül Istennek van joga (Deut 32:35; Ézs 35:4; Jer 51:56; Róm 12:19; Zsid 10:30). Az Úr bosszúállása a gőgösöket éri utol; az Úr a kevélyeknek ellene áll (Péld 15:25; Ézs 2:12; 13:11; Jak 4:6; 1Pt 5:5). A gőgös ember kisajátítja, magának tulajdonítja azt a dicsőséget és fenséget, amely egyedül az Urat illeti meg (Jób 40:9–14; Zsolt 93:1). A zsoltáríró reméli és kéri Isten megjelenését (az 1. vers utolsó szava imperativusnak olvasandó: „ragyogj fel!”; vö. Zsolt 50:2; 80:2). Kéri Istent, az egész föld bíráját (Gen 18:25; Zsolt 7:9; 58:12; 76:9k.; 82:8; 96:10.13; 98:9), hogy „emelkedjék fel” ítélethozatalra (Zsolt 7:7). Ezt az ítéletet, az Úr igazságos „bosszúállását” az Újszövetség hívei és vértanúi is várják (Jel 6:10).

Zsolt. 94,3–7. vers.

A 3. vers költői módon megismétli a panaszénekek jellegzetes kérdését: „Meddig még?” A bűnösök „örvendeznek” az igazak felett: sikerül elnyomni őket. A bűnösök veszedelmes fegyvere a beszéd. Buzog belőlük az arcátlan beszéd; ebben egymást múlják felül (ezt fejezi ki a „mond” ige hitpael alakja; 4. vers). Az 5. versből kiderül, hogy ez nemcsak a hívek ügye, hanem az Úré is. Akiket ui. az uralmon levő bűnösök „szétzúznak” és „megaláznak”, azok „a te néped”, „a te örökséged”. Ezek a szavak a Deuteronomium ismert kifejezései, és a szövetségkötés gondolatköréhez tartoznak (Deut 7:6; 14:2.21; 26:19; ill. Deut 4:20; 9:26.29; 12:9; 32:9; Zsolt 78:71). Az özvegyek, árvák és jövevények sanyargatása és kifosztása miatt a próféták is felemelték szavukat (Ézs 1:15–17; Ez 22:7; Mik 3:1–4; Mal 3:5). A bűnösöknek az a nézetük, hogy az Úr nem látja tetteiket: tehetnek, amit akarnak, Istennek nem jut tudomására (Jób 22:13k.; Zsolt 10:11; 73:11). Önző, embertelen magatartásuk mögött hitbeli fogyatkozás áll (Mt 24:48k.).

Zsolt. 94,8–11. vers.

A 8. vers a bölcsességirodalom ismert kifejezéseit tartalmazza. A zsoltármű gondolkozásra szólítja fel az „ostobákat” (igen kemény kifejezés, mely az állathoz hasonlítja az ilyen embereket) és az „eszteleneket” (Zsolt 49:11; 73:22; 92:7). Olyan emberekről van szó, akik megvetik Istent. A következő versek műfaja a vita. A zsoltáríró érveket sorol fel, hogy megcáfolja a bűnösök hitetlenségét. A 9. vers az ember fülének plántálásáról és szemének formálásáról szól. Ezek az ember teremtésével kapcsolatos kifejezések: az embert Isten formálta és húzta ki az anyaméhből (Jób 31:15; Zsolt 22:10; 33:15; 71:6; 139:13.16). Aki az embernek fület adott, maga is hall, és aki az embernek szemet adott, maga is lát. A 10. vers népek oktatójának mondja Istent, Aki szükség esetén fegyelmezni is szokott. A vers második felét (egyik „mem” kiesését feltételezve) így olvashatjuk: „Az ember(iség) tanítója tudás nélkül lenne?!” Ez is válasz a 7. versre, a bűnösök véleményére. A 11. vers megfelel a költői kérdésre: Isten ismeri az ember gondolatait. Ezek a gondolatok hiábavalók; úgy elmúlnak, mint a lehelet (Zsolt 78:33; 1Kor 3:20).

Zsolt. 94,12–15. vers.

A 12. vers a bölcsességirodalom jellegzetes kifejezésével, a boldog-mondással kezdődik. Boldog az, akit az Úr fegyelmez (Jób 5:17–27; Péld 3:12) és törvényével tanít (Deut 4:5.36; 8:5; Zsolt 25:4.9; 119:12.26). Így ad az Úr nyugalmat a „rossz napokon”, amikor a gonoszok „örülnek” (3. vers) és uralkodnak. De ez nem tart örökké: a 13. vers második fele szerint „megásatik” a sírjuk. A szenvedő igealak mögött Isten rejtőzik: Ő „ássa meg” a sírjukat! A 14. vers ún. bizalom-motívumot tartalmaz: Isten nem hagyja cserben népét és örökségét (5. vers), azokat, akikkel szövetséget kötött. A 15. vers héber szövege szerint „mert az igazsághoz visszatér a jog”. Itt héber kéziratok, szír és görög fordítások alapján „igazság” helyett „igaz (ember)” olvasandó: „Mert az igazhoz visszatér a jog”, kiderül igazsága, visszanyeri az őt megillető jogokat. A vers folytatása: „és utána minden őszinte szívű”. Zsolt 37:37; 73:17; Péld 23:18; 24:14 alapján az „utána” szót „jövendő”-nek fordítják: „ez a jövendője minden őszinte szívűnek”. A zsoltárnak ez a verse ún. bizalom-motívum.

Zsolt. 94,16–23. vers.

Ezekben a versekben olyan egyéni panaszéneket ismerhetünk meg, amelyben a feleletet nyert panasz szólal meg. Sőt már a 16. vers költői kérdésére is a hálaének stílusában felel a zsoltáríró: igaz ugyan, hogy az emberek közül nem állt mellé senki, de az Úr segítségére volt. Pedig már kis híján a „csend honába”, a holtak hazájába került (Zsolt 115:17). A 18. vers ezt hasonlattal is kifejezi: a zsoltáríró lába már megingott (Deut 32:35; Zsolt 38:17; 66:9; 121:3). Kőzet volt az elbukáshoz, de az Úr hűsége támogatta őt (18b. vers). Képek nélkül szól a 19. vers. A zsoltáríró megvallja; hogy nyugtalan gondolatokkal volt tele, lelkierejét is próbára tette az őt fenyegető veszély. Éppen ezért volt nagy ajándék az Úrtól jövő vigasztalás. A gyötrődés helyett felüdülést, „gyönyörködést”, új belső erőket adott az Úr (vö. Zsolt 131:2; Ézs 66:13). A 20. vers költői kérdés. Fordítása nehéz: „Vajon társulhatsz-e a pusztítás trónusával, azzal, aki a rendelkezés(ek) ellenére bűnt formál?” Isten nem lehet szövetségben a „pusztítás trónusával” (2Kor 6:15), olyan bírói székkel, amely a gonoszoknak ad igazat. A zsoltáríró korában megromlott az igazságszolgáltatás (vö. Ézs 10:1–4; Ám 2:6–8; Mik 2:1k.). Azonban a hatalmasoknak gondjuk van arra, hogy a törvényesség látszatát megőrizzék (ld. az új fordítású Biblia szövegét). A 21. vers szerint a hatalmat gyakorló gazdagok nem elégszenek meg a szegények birtokának elvételével, hanem az életüket is el akarják venni (6. és 21. vers; Zsolt 10:8; 14:4; 73:14). A 22. vers megint hálaadást fejez ki: „De nekem az Úr lett a fellegváram”, ahova menekülhettem (Zsolt 46:8.12; 48:4; 62:3.7; 144:2). Hasonló értelemben mondják a zsoltárírók Istent kősziklának (Zsolt 18:3.47; 19:15; 28:1; 92:16). Isten az igazakat oltalmazza, de a gonoszokat megbünteti bűneikért: saját fejükre téríti vissza azt, amit elkövettek (Bír 9:57; 2Sám 16:8; 1Kir 2:32; vö. Zsolt 79:12). Az Úr igaz bíró!

Zsolt. XCV. ZSOLTÁR

A 95. zsoltárnak a héber szövegben nincs címfelirata. A LXX szerint „Dávid zsoltáréneke”. Műfaj tekintetében az 1–7c. vers az Urat, mint teremtőt, magasztaló himnusz, a 7d–11. vers pedig prófétai intő beszéd. Hasonló felépítésű Zsolt 50 és 81. Ezért a két műfaj találkozását nem tarthatjuk véletlennek. A liturgiában nemcsak az Isten előtti hódolatnak van helye, hanem az Isten parancsolatai is elhangzanak (Deut 31:9–13). A zsoltár keletkezési ideje a babiloni fogság kezdete, vagy az azt közvetlenül megelőző idő.

Zsolt. 95,1–7c. vers.

Ezeknek a verseknek a hátterében a zarándokút áll. Az 1. és a 6. vers himnikus bevezetés, amelyben a pap szólítja fel a gyülekezetet (imperativusokban és cohortativusokban) az Úr előtti hódolatra. Az 1–5. versben a teremtésről van szó. Az Úr „szabadító kősziklánk”: a Sion-hegyen levő hatalmas szikla védi a földet a föld alatti óceántól. A 2. versben az istendicséret hálaadással párosul. Így lép a gyülekezet az Úr „orcája” elé. Az Úr „orcája” az Úr jelenlétét fejezi ki. A hívek az Úr orcáját keresik (Zsolt 24:6; 27:8; 105:4). A 3. vers szerint az Úr az istenek királya (Ex 15:11; Zsolt 96:4k.; 97:9; ld. még Zsolt 29:1; 82; 89:6–9). Uralmi területe vertikálisan is, horizontálisan is végtelen. Ő teremtette a föld „mélységeit” (a „föld” a holtak hazáját is jelenti, Zsolt 7:6; 44:26; 63:10; 71:20; 143:3). A „mélység” szót felesleges megváltoztatni (ld. Jób 38:18; 1Kor 2:10) és a hegyek csúcsait, valamint az ókori keleti mítoszokban ősi ellenségnek tartott tengert és a szárazföldet is. Az 5. versben az „alkotta” szó mellett megtalálható a „formálta” szó is. Ez tkp. a fazekas tevékenysége (Deus faber. Gen 2:7.19). A zsoltárnak ez a része hatalmas bizonyságtétel: hogyan jelenthetne a tenger veszélyt Istenre nézve?! Hiszen Ő teremtette! Minden az Ő kezében, az Ő hatalmában van (4. vers).

A himnusz következő része formai szempontból hasonlít az előzőhöz. A bevezetésben imperativus és cohortativusok vannak (1–2.6. vers), a fő részt pedig „mert” vezeti be (3.7>. vers). De a hetedik vers már nem a teremtésről szól, hanem az exodusról, a nagy történelmi szabadításról. A vers elején az ún. „szövetségkötési formula” hangzik el: Ő a mi Istenünk, mi pedig az Ő népe vagyunk (2Sám 7:24; Jer 31:33; Ez 11:20; 14:11; 34:30). „Az Ő legelőjének népe” kifejezés a pusztai vándorlásra emlékeztet: az Úr pásztorként vezette népét a pusztában (Zsolt 77:21; 78:52; 80:2; 100:3). A nép az Ő „kezének nyája”. Az Úr keze az Úr oltalmazó hatalmát jelenti (Jer 16:21; Jn 10:1–18). (Néhány magyarázó megváltoztatja a szavak sorrendjét, és betold egy szót: „Mi az ő népe és legelőjének nyája vagyunk. Ismerjétek meg ma az Ő kezét!” De a héber szöveg változtatás nélkül is jól érthető; a toldásra pedig nincs jogunk.)

Zsolt. 95,7d–11. vers.

A himnusz második részéhez, a pusztai vándorlás történetéhez kapcsolódik a prófétai intő szó. „Ma, ha az Ő szavát halljátok”: ez a Deuteronomium jellegzetes stílusa és gondolata. A „ma” nemcsak a nagy zarándokünnep napja, hanem az a nap, amelyen az Úr a nép elé adja törvényét (Deut 4:8; 5:1; 11:32), és amelyen ez a nép Isten tulajdon népe lett (Deut 4:20; 27:9; 29:12). Kifejezetten is szó van arról, hogy az Úr nemcsak a pusztában vándorló néppel kötött szövetséget, hanem utódaikkal is (Deut 5:3; 29:13k.). A kultuszban részt vevő gyülekezet és a pusztában vándorló gyülekezet közötti hét évszázados távolság eltűnik. A jelenben élő gyülekezetet ugyanaz a veszély fenyegeti, mint az ősöket, akik nem hittek Isten jelenlétében. Ezt kérdezték: Közöttünk van-e az Úr, vagy sem? (Ex 17:1–7; Num 20:1–13; Zsolt 81:8; 106:31). Ez volt az a bűn, amely istenkísértésnek számított; ettől óvja Isten népét Deut 6:16 is, a 95. zsoltárhoz hasonlóan. Meríbá Kádes közelében található (Num 27:14; Deut 32:51). Az „istenkísértésnek” az lett a büntetése, hogy a népnek negyven évig a pusztában kellett maradnia (Num 14:26–38; Deut 1:34–40). Látták az Úr cselekedeteit (9b. vers), mégis „tévelygő szívűek” maradtak, akik „nem ismerték (az Úr) útjait” (10b-c. vers). Az Úr a hitetlenséget büntette. A 11. vers visszájára fordítja azt a gondolatot, hogy az Úr esküvel ígérte meg az atyáknak Kánaán földjét (Deut 1:8; 6:10.18.23; 7:8.12k. stb.). Haragjában az ellenkezőjére esküszik azoknak, akik nem hittek Neki (Deut 1:34k.; 4:21). A „nyugodalom” (igei formában: „nyugalmat ad”) a deuteronomiumi nyelvhasználatban az ország nyugodt és zavartalan birtoklását jelentette (Deut 3:20; 12:9k.; 25:19; Józs 1:13.15; 21:44; 2Sám 7:1.11; 1Kir 5:18). Itt azonban az Úr a saját nyugodalmáról, ill. annak helyéről, a templomról beszél (11b. vers; Zsolt 132:8.14!). Ha az ünneplő gyülekezet folytatja a pusztában vándorló nemzedék bűneit, nemcsak az országot veszti el, hanem az Úr közelségét is! – Az Úr „megkísértésének” történetét az újszövetségi gyülekezetre vonatkoztatja a Zsid 3:7–4:11.

Zsolt. XCVI. ZSOLTÁR

Ezt a zsoltárt az Úr királyságáról szóló zsoltárok között tartjuk számon. Ilyenek: Zsolt 47; 93; 96–99. A héber szövegnek nincs címfelirata. A LXX szerinti címfelirat: „Amikor a ház (ti. a templom) megépíttetett a fogság után. Ének Dávidnak”. A zsoltár műfaja himnusz, éspedig két bevezetéssel (1–3. és 7–9. vers) és két fő résszel (4–6. és 10–13. vers). Tévedés lenne a zsoltárt emiatt két különálló éneknek tartani. Szövege rövidebb formában megtalálható 1Krón 16:23–33-ban. A Krónikák könyvében azonban a 6. versben levő „szentélyében” szó helyett „lakóhelyén”, a 8. versben levő „udvaraiba” szó helyett pedig „színe elé” olvasható, mert Dávid korában még nem állt a templom. Az ólatin fordítás a 10. versbe betold egy szót: „a fáról” (Dominus regnavit a ligno). A toldás keresztyén körökből származik. Ez ihlette a Kr. u. 6. században keletkezett híres ének szerzőjét: Vexilla regis prodeunt, „Királyi zászlók lobognak” (énekeskönyvünk 344. éneke). A zsoltáríró jól ismerte a 29. zsoltárt és a „második” Ézsaiás igehirdetését. A zsoltár szereztetési ideje a babiloni fogság elmúlása utáni években lehetett.

Zsolt. 96,1–3. vers.

Az első bevezetésben a zsoltáríró az egész földet szólítja fel arra, hogy új éneket énekeljen az Úrnak. Az „új ének” kifejezés az egyéni panaszénekből és hálaénekből származik. Új éneket ígér a bajban levő hívő a szabadító Istennek (Zsolt 144:9); sőt maga az Úr ad új éneket hívei szájába (Zsolt 40:4). Nem a zsoltáríró különös költői tehetségére kell gondolnunk, hanem arra, hogy a hálaadó istentiszteleten elbeszélték a szabadítás történetét (Zsolt 22:23; 66:16; 79:13; 107:22; 118:17). Áldották az Úr „nevét”, azaz magát az Urat. Sőt nemcsak a templomi istentiszteleten kell hirdetni az Isten szabadítását, hanem „napról napra”. Isten népének az a feladata, hogy az Úr tetteit hirdesse a népek között (Zsolt 9:12; 105:1), sőt erre biztassa a népeket (Zsolt 66:8; 117:1). Zsolt. 96,4–6. vers. A himnusz fő része a szokásos „mert” kötőszóval kezdődik. Az istendicséret oka az, hogy Isten „félelmes”. A háttérben az a mítosz áll, amely szerint a teremtő Isten legyőzte a vele szemben álló isteneket. Ezek elvesztették hatalmukat, és az Úr udvartartásának tagjai lettek (Zsolt 29:1; 82; 89:6–9; 95:3; 97:9). Sőt ezek nem is istenek, csak „istenkék”, mondja az 5. vers: semmiségek ők a teremtő Istenhez képest! A teremtett világ a teremtő Isten hatalmának és bölcsességének bizonyítéka (Zsolt 8:4; 97:6; 102:26; Péld 3:19). Azt, hogy a népek bálványai nem istenek, először a fogság prófétája, „második” Ézsaiás mondta ki (Ézs 40:18–20; 44:9–20; 46:6k.). Az Úr előtt „fenség és méltóság” jár. Ezek költői megszemélyesítések, az Úr udvartartásához tartozó mennyei lények, az Úr kísérői, az „erőhöz és ékességhez” hasonlóan (6. vers).

Zsolt. 96,7–9. vers.

A zsoltárnak ez a második bevezetése úgy veszi át a Zsolt 29:1k. szavait, hogy már nem a mennyei lényeket (az istenfiakat) szólítja fel Isten magasztalására, hanem a népek családjait, és ezzel kiküszöböli az ősi mítoszt. Egyben felszólítja a népeket arra is, hogy hódolatuk jeléül ajándékokat vigyenek az Úr „udvaraiba” (Zsolt 68:30; 76:12; Ézs 60:1–15). A 9. versben levő „szent öltözetben” kifejezés fordítása nehéz. A LXX és a szír fordítás a „szentség” szót birtokraggal látta el: „Szentségének díszében”. Eszerint nem a gyülekezet tagjainak ékes ruhájáról van szó, hanem az Úr szent pompájáról, fenségéről. A kifejezést hasonlónak tartjuk a „szentségének hegye” = szent hegye kifejezéshez. A kánaáni (ugarit) szövegekben ez a kifejezés az istenség szent „megjelenését” jelenti. A 9. vers második fele az Úr előtti „remegésre” szólítja fel a földet. A héber szó a szülő nő fájdalmát fejezi ki. Az Úr megjelenésekor „megremeg a föld” (Zsolt 77:17; 97:4).

Zsolt. 96,10–13. vers.

A himnusznak második fő része Isten népének missziói kötelességével kezdődik. A népek között kell hirdetni, hogy uralkodik az Úr. Ennek a mondatnak az állítmánya perfectumban áll, de ez nem mozzanatos értelemben fordítandó („Király lett az Úr”, mintha csak egy pillanatra is elvesztette volna a királyságot), hanem idő felett álló értelemben, hiszen Ő örök Király (Zsolt 29:10; 93:2). A teremtéskor Ő szilárdította meg a földet a tengereken, hogy ne inogjon (Zsolt 24:2; 93:1; 104:5). Ha meginognak a föld oszlopai, Isten újból megszilárdítja azokat (Zsolt 11:3; 75:4). Ránk maradt egy ókori képtöredék, melynek bal oldalán egy hatalmas, oroszlánhoz hasonló vadállat szájának és mancsainak egy része látható, jobb oldalán pedig egy erős oszlopot a földre helyező istenség képe. A teremtő Isten helyreállítja a világ rendjét (Zsolt 104:30; 146:6), éspedig ítélet által. Ítélete nem önkényes, hanem jogos és igazságos (10. és 13. vers; Zsolt 7:9; 9:9.20; 58:12; 82:8; 94:2; 98:9). Ennek nemcsak az emberek örülnek, hanem az egész teremtett világ is (Zsolt 97:6; 98:7k.; 103:22; Ézs 44:23; 49:13; 55:12). A 11. vers a háromemeletes világképet tükrözi: ég-föld-tenger (Zsolt 8:6k.; 33:6–8; 36:6k.; 69:35; 104:1–26; 135:6; 146:6). A zsoltár utolsó verse az Úr eljövetelét hirdeti (Ézs 40:10; 59:19k.; 60:1; 62:11). Ez az örömüzenet az Újszövetségben Jézus Krisztus igehirdetésének a középpontja (Mt 3:2).

Zsolt. XCVII. ZSOLTÁR

Ezt a zsoltárt az Úr királyságáról szóló zsoltárok között tartjuk számon. Ilyenek: Zsolt 47; 93; 96–99. A héber szövegnek nincs címfelirata. A LXX szerinti címfelirat: „Dávidé, amikor országa helyreállíttatott”. Műfaja himnusz, amely két versszakból áll. Az első versszak (1–6. vers) az Úr megjelenésének ünneplésére szólítja fel a földet. Ez a versszak a teofánia régi tradícióira épül. A második versszak (7–12. vers) jóval későbbi korból való. Világosan mutatja a „második” Ézsaiás könyvében (Ézs 40–55) található gondolatokat. Júda és Sion öröméről és a bálványimádók megszégyenüléséről szól. Itt a zsoltáríró a maga korára alkalmazza az üzenetet. Egyúttal eszkhatologikus reménységet is hirdet: a teofániában Isten igaz bírónak bizonyul.

Zsolt. 97,1–6. vers.

A zsoltár első két szava: „Uralkodik az Úr”. Az Úr királyságáról szóló zsoltárokban ez nem fordítható múlt idővel („Királlyá lett az Úr”), mert Ő örök Király (Zsolt 10:16; 29:10; 93:2). Még rövid időre sem vesztette el királyságát. Az Úr királyságát az egész földnek ünnepelnie kell, még a szigeteknek is. Az ókori keleti ember szerint a szigetek (a hegyek) a föld szélén vannak, és az égboltozatot hordozzák, valamint az óceán mélyéig nyúlnak le, és szilárdan tartják a földet hogy ne inogjon (Zsolt 24:2; 93:1; 104:5). Az istendicséretnek, az egész föld ujjongó örömének az oka Isten megjelenése (teofánia). Ennek kísérőjelenségei a felhő és a homály (Deut 4:11; 5:22). Az Úr sűrű homályban lakik (1Kir 8:12; Jób 22:13). A 2. vers második fele Zsolt 89:15a-ból való. A jog és az igazság itt dologi értelemben áll, mint a trónus támaszai. A babiloni vallásban a jog és igazság (Kettu és Mesaru) Samas istenség fiai; az ugarit pantheonban Sydyk és Mysor a nevük. Az ítéletre megjelenő Úr igazságot oszt! Tűz jár Előtte (Ex 19:18; 24:17; Deut 5:4; Zsolt 18:9; 50:3), mely megemészti ellenségeit (Zsolt 68:3; 106:18). Villámai bevilágítják a világot; a föld megremeg (Zsolt 77:19). A hegyek, amelyek az állandóság jelképei, megolvadnak, mint a viasz (Zsolt 68:3; Mik 1:4). Itt vulkanikus jelenségekre (forró lávára) kell gondolnunk. Kozmikus hatása van az Úr megjelenésének; az egész föld Ura Ő (Józs 3:11.13; Mik 4:13; Zak 4:14; 6:5). „Igazságát” az egek hirdetik; „dicsőségét” minden nép meglátja (Ézs 40:5; 60:2; 66:18k.). Ahol az Úr megjelenik ott az Ő igazsága, szövetségi hűsége érvényesül (Zsolt 50:6; 85:14; Hós 10:12). – A zsoltár első versszaka az ítéletre megjelenő Urat dicséri; eszkhatologikus himnusz.

Zsolt. 97,7–12. vers.

A zsoltár második versszaka „második” Ézsaiás (Ézs 40–55) és „harmadik” Ézsaiás (55–66) igehirdetésére épül. A bálványimádók megszégyenülnek (Ézs 42:17; 45:16). Ez a gondolat tkp. nem illik bele a himnuszba, hanem a panaszénekhez tartozik (vö. Zsolt 129:5–8). Hiába dicsekednek az „istenkékkel”, hiszen maguk az istenek is meghajolnak (perfectum propheticum; a LXX tévesen imperativusnak fordítja) az Úr előtt (Jób 1:6; 2:1; Zsolt 29:1; 82:1; 89:6–9). A 8. versben említett Sion nem a Sion-hegyet jelenti, hanem Isten Jeruzsálemben élő gyülekezetét. Júda „leányai” a Júda területén levő városok (Zsolt 48:12). Örömük oka az Úr igazságot osztó ítélete. Az Úr „Felséges”. Ez a szó a kánaáni vallásokban azt jelentette, hogy az istenek királya (Zsolt 47:3.10; 83:19; 95:3; 96:4; 135:5). A 10. vers eleje a héber szöveg szerint: „Akik az Urat szeretitek, gyűlöljétek a gonoszságot”. (Itt néhány bibliai kézirat alapján szövegjavítást javasolnak: „Szereti az Úr a gonoszság gyűlölőit”.) A vers többi része is arról szól, hogy az Úr oltalmazza („őrzi”) híveit, és megmenti őket a bűnösöktől. Itt nem idegen népekre kell gondolni, hanem a híveket sanyargató gonoszokra. A választóvonal nem Izráel és a népek közt vonul végig, hanem Isten népének sorai között! Az igazakra világosság árad (enyhe szövegjavítás Zsolt 112:4 alapján). A világosság segítséget, jogorvoslást, életet jelent, és az ítélet végett jövő Úrtól származik (Ézs 9:1; 58:8.10; 60:1k.). A zsoltár utolsó verse himnikus imperativusokkal szólítja fel az „igazakat”, az Úr gyülekezetének tagjait arra, hogy már a jelenben örvendezve magasztalják az Úr szent „emlékezetét”, azaz az Ő szent nevét. Már most, amikor a gyülekezet együtt él a bűnösökkel, lehet örülni az Úr eljövetelének.

Zsolt. XCVIII. ZSOLTÁR

Ezt a zsoltárt az Úr királyságáról szóló zsoltárok között tartjuk számon. Ilyenek: Zsolt 47; 93; 96–99. A zsoltár műfaja himnusz. Az első versszak (1–3. vers) imperativusszal kezdődik. Második félsora már a fő részhez tartozik, amelyet „mert” vezet be. A második versszak (4–9. vers) bővített bevezetéssel kezdődik, amelyben hat imperativus található (4–6. vers). Sőt ezeket még három iussivus toldja meg (7–8. vers). A fő részt itt is „mert” vezeti be, terjedelme csupán egy vers (9. vers). A zsoltár „második” Ézsaiás igehirdetésére épül. Keletkezési kora a babiloni fogság utáni idő.

Zsolt. 98,1a. vers.

Ld. a bevezetés 2. pontja alatt. A LXX hozzáteszi a „Dávidé” szót is (ld. a bevezetés 3. pontja alatt).

Zsolt. 98,1b–3. vers.

Az első vers azért szólítja fel új ének éneklésére a gyülekezetet, mert az Úr csodálatos dolgokat vitt véghez. Az Úr „új” cselekedeteihez illik az új ének (Zsolt 96:1; 149:1; Ézs 42:10; Jel 5:9). Nem segített neki senki, csak saját szent jobbja (Ézs 59:16k.; 63:1–6). Az a szabadítás és az az igazság, amelyet a népek szeme láttára jelentett ki az Úr (2. vers; Róm 1:16k.), a babiloni fogság megszüntetése volt. A 3. vers első sorában a LXX-ban benne van a Jákób szó is. Ez szép gondolatpárhuzamot ad: „Megemlékezett az Úr Jákób iránti szeretetéről, és Izráel háza iránti hűségéről”. E mögött is a „második” Ézsaiás igehirdetése áll. Ő harcolt az ellen a tévhit ellen, hogy elfeledkezett népéről az Úr (Ézs 40:27kk.; 49:14kk.). Isten „emlékezése” nem csupán gondolat volt, hanem népét a fogságból kiszabadító történelmi cselekedet is. Látták ezt a népek (Ézs 40:5; 52:10; Lk 1:51; ApCsel 28:28), „a föld összes végei”. E mögött az a nézet áll, hogy a föld közepén („köldökén”, Bír 9:37; Ez 38:12) a választott nép lakik. A többi népek a föld szélén laknak, ahol megszűnik a föld és kezdődik az óceán, sőt közel van a halál hazája (Zsolt 22:28; 42:7k.; 59:14; 61:3; 65:9).

Zsolt. 98,4–9. vers.

Formája szerint a 4–8. vers himnikus bevezetésnek látszik, melyben a zsoltáríró az egész földet felszólítja az Úr magasztalására. Az 5. versben említett lant 4–12 húros lehetett. A 6. versben említett harsonák ezüstből készültek (Num 10:1–10). A fogság utáni időben a harsonák kiszorították a használatból a versben is említett, kosszarvból készült kürtöket. A „harsonák” szó csak itt fordul elő a Zsoltárok könyvében. A 4. vers eleje és a 6. vers második fele az Úrnak mint Királynak szóló üdvrivalgást parancsolja meg (Num 23:21; Zsolt 47:2; 66:1; 81:2; 95:1k.; 100:1).

A zsoltár legrégebbi része a 7–9a. vers. A „tenger” és a „folyamok” szó egyaránt a földet körülvevő óceánt jelentik. Tombolásuk eredetileg ellenséges természetű volt: a földet támadták, ostromolták hullámaik (Jób 26:12; Zsolt 74:13k.; 77:17; 93:3k.; 104:6–9). Ebben a zsoltárban azonban az ősi ellenség már hódol az Úr előtt: „tombolása” nem egyéb, mint hangos istendicséret.

A teremtett világ istendicséretéről ismételten szól „második” Ézsaiás. A zsoltár 4. verse végén levő három ige Ézs 44:23-ban fordul elő. A három ige közül az első („örülni”) ötször is előfordul (Ézs 44:23; 49:13; 52:9; 54:1; 55:12). Ő beszél a hegyek ujjongásáról (Ézs 44:23; 49:13; 55:12) és tapsolásáról is (Ézs 55:12). Különösen is említésre méltó Ézs 52:7–10.

A zsoltár utolsó verse a himnusz fő része (corpusa). Éspedig eszkhatologikus himnusszal van dolgunk: az Úr jön! Saját népe életében már megmutatta csodálatos szabadítását a népek szeme láttára (1–3. vers). Következik a népek feletti ítélet. A népek eredetileg (az ősi káosz helyére lépő) ellenséges hatalmak voltak (Zsolt 66:7k.; 68:2.31; 96:7kk.; 99:2; 135:10). De az Úr felettük áll, éppen úgy, mint a káosz áradatai felett (Zsolt 93:3k.). Ő az egész föld bírája (Zsolt 82:8; 94:2; 96:13); nem önkényesen bíráskodik, hanem a jogot és igazságot érvényesíti, ezekért harcol (Zsolt 35:1–3; 54:3–7; 74:18–22). Isten jön; országában az egyetemes béke és igazság valósul meg.

Zsolt. XCIX. ZSOLTÁR Ezt a zsoltárt az Úr királyságáról szóló zsoltárok között tartjuk számon. Ilyenek: Zsolt 47; 93; 96–99. A zsoltár műfaja himnusz. Három versszakból áll. Minden versszak végét refrénszerűen jelzi a kiáltás: „Szent Ő” (3.5. vers), ill. „mert szent az Úr, a mi Istenünk” (9. vers). Ez a híres trishagion liturgikus ismétlése (Ézs 6:3). Feltételezhető, hogy a trishagionnak helye volt a jeruzsálemi templomi istentiszteletben. A zsoltár üdvtörténeti vonatkozású része (6–8. vers) és a benne megszólaló bűnbánat, a közbenjáró imádság és a bűnbocsánat gondolata késői, fogság utáni szereztetési időre mutat, és az ún. deuteronomista történeti mű (babiloni fogság első fele) bizonyságtételére épül. A szöveg jó állapotban maradt ránk.

Zsolt. 99,1–3. vers.

„Uralkodik az Úr!”. A héber szövegben levő perfectum nem mozzanatosan fordítandó („királlyá lett”, hanem örökérvényű, időtlen értelemben veendő. Bár az Úrnak vannak ellenségei (az 1–2. vers a népeket és a földet említi), harcra nem is kerül sor: a népek reszketnek, a föld meginog (így fordítjuk a LXX segítségével az 1. vers végén levő ismeretlen „nut” = mut igét) a kerúbokon trónoló Úr előtt. A szentek szentjében levő kerúbok szárnyai felett trónol az Úr (1Kir 6:23; Zsolt 80:2). Az Úr trónusáról szól Zsolt 9:5; 47:9; 93:2; 97:2; Ézs 6:1 is. Az Úr mennyei és földi trónusa összetartozik; a jeruzsálemi templom a mennyei templom mintájára készült (Ex 25:9.40; 26:30). Örök és változhatatlan állapotot fejez ki a 2. vers vége is: „magasztos Ő minden nép felett”. Itt néhány kézirat „népek” helyett „isteneket” tartalmaz (ld. Zsolt 95:3; 96:4; 97:9). Az Úr a népek királya (Zsolt 47:9; 96:10.13). A 3. vers nem imperativusszal kezdődik, hanem iussivusszal; ez kívánságot fejez ki („dicsőítsék nevét!”). Az Úr nevének emlegetése deuteronomiumi gondolat. Az Úr „félelmetes” volta tkp. a káosz-harcban diadalmas istenség jelzője.

Zsolt. 99,4–5. vers.

A 4. vers nem földi királyról beszél, hanem az Úrról, mint királyról: „A király hatalma szereti a jogosságot” (Zsolt 33:5). Parancsolatai tkp. értékes ajándékok, amelyekkel Ő szabadságra vezette népét. Az Úr maga is szereti az igazságot, és azokat is szereti, akik igazságot cselekszenek (Zsolt 11:7; 37:28; 146:8; Ézs 61:8). A választott nép istentiszteletéből jog és igazság árad a világba (Zsolt 37:28; 50:16–21; 82:3; 98:9; 103:6kk.; 146:7; 147:19). Ő „megszilárdította” (teremtéstörténetből vett kifejezés, Zsolt 8:4; 24:2; 119:90) a méltányosságot. Az Úr tehát nem csupán az ellenség legyőzése által mutatja meg hatalmát, hanem a jog és az igazság érvényesítésében is. Az 5. vers imperativusokban szólítja fel a gyülekezetet arra, hogy magasztalja az Urat és boruljon le „lábainak zsámolya” előtt. Az Úr lábainak zsámolya a szövetségláda (1Krón 28:2; Zsolt 132:7). Az Újszövetség szerint a föld Isten lábainak zsámolya (Mt 5:35).

Zsolt. 99,6–9. vers.

A 6. vers fordításában a „-ban, -ben” prepozíció nem „között”-nek fordítandó („Áron a papjai között”; „Sámuel az Ő nevét segítségül hívók között”), hanem „mint”-nek (ún. b’ essentiae): „Mózes és Áron mint pap”; „Sámuel, mint aki az Ő nevét segítségül hívta” stb. A „kiáltás” az Isten népéért mondott közbenjáró könyörgést jelenti. Mózes az Ex 17:11k.; 32:11–14.30–32; Num 12:13; 14:13–19; 21:7; Zsolt 106:23 szerint imádkozott népéért. Áron Mózessel együtt imádkozott (Num 16:22), és több ízben is végzett engesztelő tevékenységet (Ex 30:10; Num 17:11k.). Sámuel is mondott népéért közbenjáró könyörgést (1Sám 7:6k.; 12:6kk.; Jer 15:1). Igaz, hogy Sámuellel nem beszélt az Úr a felhőoszlopból, mint Mózessel (Ex 33:9k.; Num 12:5; Deut 31:15kk.); legfeljebb a silói templomban szólította meg az éjszaka sötétségében (1Sám 3:3kk.). De mindhármukra vonatkozik az, hogy könyörgéseiket meghallgatta az Úr (6., 8. vers). Az imádság meghallgatása bűnbocsánattal is együtt járt (Ex 32:30–32; Num 12:11kk.; 1Sám 12:19; 1Kir 8:33k..35–39.46–50). Ezt a gondolatot a 76b. és 8b. vers azzal egészíti ki, hogy a bűnbocsátó Isten megkívánja intelmeinek és rendelkezéseinek megtartását; nem hagyja egészen büntetés nélkül a bűnös cselekedetet (Ex 20:5.7; 34:6k.). Ez engedelmességre inti Isten népét: nem szabad a bűnbocsánattal visszaélni. A kegyelem nem teszi könnyelművé a híveket (Róm 6:1k.). Az istentiszteleteken újra meg újra elhangzottak Isten parancsolatai (7b. vers; Deut 31:9–13; Zsolt 15; 24; 50; 81). Csak akkor kedves Istennek az Ő szent hegyén folyó istentisztelet, ha a gyülekezet tagjai a hétköznapok során is az Ő parancsolatai szerint élnek. A zsoltár utolsó verse himnikus imperativusokban szólítja fel a gyülekezetet az Úr magasztalására.