LXVIII. ZSOLTÁR

A műfaj meghatározása nehézséget okozott. Egyesek győzelmi éneknek gondolták, mások himnusznak vagy eszkhatologikus himnusznak, ismét mások újévi ünnepen szokásos és Isten trónralépéséről szóló éneknek, vagy a Sion-ünnep processziós liturgiájának. Az újabb írásmagyarázók történelmi zsoltárnak tartják. Ilyenek még Zsolt 77; 105–107; 136. Izráel előtti ősi tradícióktól kezdve a pusztai vándorláson, a Sisera seregével vívott harcon és Jeruzsálem kiválasztásának tradícióin keresztül a babiloni fogság prófétáinak eszkhatologikus reménységéig gazdag témakört ölel át és többféle műfaj elemeit tartalmazza. Szövege jó néhány helyen romlott.

Zsolt. 68,1. vers. - Ld. a bevezetés 5., 3., 2., 1. és 7. pontja alatt.

Zsolt. 68,2–4. vers.

A 2. vers Num 10:35k.-t, az ún. „láda-mondást” idézi. Ha az Úr (a szövetségláda felett láthatatlanul trónolva) megjelenik a csatában, szétszóródnak népe ellenségei (1Sám 4:3; 2Sám 11:11). „Elsöpörtetnek” (mindkétszer passivum), ahogyan a polyvát elfújja a szél (Zsolt 1:4; Ézs 41:2), vagy a füst elenyészik (Zsolt 37:20; 102:4). Az Úr megjelenését (epifánia) tűz és füst kíséri (Ex 19:18; 20:18); ettől még a hegyek is megolvadnak (Zsolt 97:5; Mik 1:4). A hívek számára azonban diadalt és örömöt hoz az Úr megjelenése.

Zsolt. 68,5–7. vers.

Az 5. versben Izráel előtti, kánaáni tradíciók szólalnak meg, ahol Baalt nevezték felhőkön nyargalónak. Ezt a zsoltár szerkesztője némi változtatással „pusztában nyargalónak” írta át, mert ő már a pusztai vándorlásra gondolt (ld. Deut 33:26; Zsolt 29:10k.; Ézs 19:1; Dán 7:13; Lk 21:27; Jel 14:14). Himnikus stílusban, imperativusokkal szólítja fel a zsoltár a gyülekezetet Isten dicséretére, Akinek „Úr a neve”. Ezt a formulát olyankor használták, amikor az Úr győzelmét hirdették a környező népek istenei felett: nem Baal a világ teremtője és megtartója, hanem az Úr (Ézs 51:15; 54:5; Jer 31:35; 33:2; Ám 4:13; 5:8; 9:6). Hasonlóképpen állították isteneikről az ókori keleti népek, hogy igazságos bíróként kormányozzák a népeket, segítik az özvegyeket és árvákat. Izráel hite szerint az Úr „hajlékából” (Zsolt 76:3) árad az igazság (1Kir 8:31k.). Magányosoknak otthont, foglyoknak szabadságot ad az Úr. A lázadók és a társadalomból kivetettek a pusztában élnek; veszélyeztetik az ott átvonuló karavánokat.

Zsolt. 68,8–11. vers.

Ezek a versek Debóra énekét idézik (Bír 5:4kk.). Itt az exodus-tradíció elevenedik meg: az Úr a pusztában vezette népét. Az Úr megjelenésétől (epifánia) remegnek a hegyek, csepeg az ég. Különös, hogy még a honfoglalás után is sokáig úgy gondolták, hogy az Úr a Sínai-hegyen maradt, és onnan siet népe segítségére (Deut 33:2; Bír 5:4; 1Kir 19:8kk.; Hab 3:3). A 10. vers harcos hitvallás: nem Baal az eső és a termékenység ajándékozója, hanem az Úr (1Kir 18:1; Hós 2:10). A vers második fele szerint az Úr esőt adó, gondviselő szeretete az Ő „elfáradt örökségének” szól. Az ígéret földje az Úr kizárólagos tulajdona, „öröksége” (Deut 32:9; 1Sám 26:19; 2Sám 20:19; 21:3). A 11. vers első szava általában élőlényt szokott jelenteni; itt az új fordítású Biblia „nyájadat” mond. A legújabb szótár alapján így is fordítható: „Lakhelyed ez, melyben laknak; jóságodból készítetted a nyomorultnak, ó Isten”. A „nyomorult” = Izráel; a fogság utáni gyülekezet nevezte magát szegénynek és nyomorultnak.

Zsolt. 68,12–15. vers.

Ezek a versek újra Debóra énekére emlékeztetnek. Az az Ige, amelyet az Úr adott (12. vers), itt nem prófétai jövendölés a győzelemről, hanem már a diadal örömhírét hirdető asszonyok éneke (vö. Ex 15:20k.; 1Sám 18:6k.). Hiszen az ellenséges seregek királyai hanyatt-homlok menekülnek, és a ház udvarán (a szó „legelőt” jelent) zsákmányt oszt(anak) (vö. Bír 5:30). Éspedig azok is részesülnek a zsákmányból, akik nem vettek részt a harcban, hanem a málhát őrizték (1Sám 30:24k.). Ez Dávid intézkedése volt; Debóra éneke még keményen megdorgálja azokat, akik távol maradtak a harctól (Bír 5:16k.). A zsákmányról szól a 14. vers második fele. Az ezüsttel bevont szárnyú galamb, melynek tollai aranysárgák, bizonyára valami értékes fegyvert (kard, tőr markolatát) díszített. Egyébként a galamb a szerelem istennőjének a jelképe volt az ókori keleti népek vallásában (vö. Énekek 2:12.14; 5:2; 6:9). A győzelmet ritka természeti jelenség: havazás tette emlékezetessé. A Calmón-hegy Sikem közelében keresendő (Bír 9:48).

Zsolt. 68,16–19. vers.

Ezek a versek költői módon megszemélyesítik a Básán-hegyet, mely a Jordántól keletre, északon terül el. „Istenek hegye” ez, hasonló a Cáfón-hegyhez (Zsolt 48:2; Ézs 14:13). Ősi idők óta kultuszhely volt. Egyesek az „istenek hegye” kifejezést felsőfoknak értik: hatalmas hegy. A Básán-hegy irigyen tekint a Sion-hegyre, melyet „kedvelt” az Úr, és örökkévaló lakóhelyévé tette. Az írásmagyarázók szerint ezek a versek hajdan a Tábor-hegyre vonatkoztak, amely jól látható a Básán-hegyről. Itt volt Zebulon, Issakár és Naftáli törzsének közös szentélye (Deut 33:19; Józs 19:34; Zsolt 89:13). Éppen ezek a törzsek vettek részt legbátrabban a Sisera ellen vívott harcban (Bír 5:14k..18). A zsoltáríró azonban már Jeruzsálemre gondolt (30. vers). Ide vonult az Úr a Sínairól, eredeti lakóhelyéről. Harci kocsin jött (Zsolt 18:11; 68:5; Ez 1), mennyei seregektől körülvéve (2Kir 2:12; 6:17). Magával vitte „a magasságba”, azaz szentélyébe, a legyőzött ellenséget is. Ezeket a verseket Ef 4:8–10 idézi és Jézus Krisztus kereszthalálának és mennybemenetelének a fényében értelmezi: az Úr Jézus a halálon is diadalt aratva ment fel a mennybe, hogy betöltsön mindent.

Zsolt. 68,20–24. vers.

A 20–21. vers a himnuszok stílusában magasztalja az Urat. Az Ő szabadító munkája nemcsak háború idején valósul meg, hanem „napról napra”: állandóan hordozza népét. A 21. vers mögött a mítosz áll, mely szerint Baalt Anat kiszabadítja a halál (Mot) hatalmából. A különbség azonban nagy: az Úr ui. nem halt meg, nem Neki kell megszabadulnia a halálból, hanem népének ad szabadítást (1Sám 2:6). A 22. vers úgy ábrázolja az Urat, mint győztes királyt, aki üstökénél fogva ragadja meg ellenségét, és buzogányával zúzza széf a fejét. Számos ilyen ábrázolás maradt ránk az ókori keleti népek kultúrájából. Harc idején szabadon lengő, gondozatlan hajjal jártak az emberek.

A 23–24. vers üdvígéret. Básán és a mély tenger úgy áll egymás mellett, mint ellentétpár: a legmagasabb és a legmélyebb helyről is meg tudja szabadítani népét az Úr (Ézs 43:5k.; 49:12). Az egész világ Ura Ő, hatalmának nincsenek korlátai (Zsolt 139:8kk.; Ám 9:3). – A Baal-mítosz Anatot, Baal húgát mondja vérengzőnek. A zsoltár szerint a híveket részesíti diadalban az Úr (Zsolt 149:6–9; Ez 39:10). Közmondásszerű igazság az, hogy a kutyák nyalják fel a bűnösök vérét (1Kir 21:19; 22:38; 2Kir 9:36).

Zsolt. 68,25–28. vers.

Az izráeli istentisztelet történetére nézve értékes adatokat tartalmaznak ezek a versek. Isten „bevonulása” szentélyébe nem trónralépést jelent, hiszen Ő nem az ünnep alkalmával lett királlyá. Úgy kell elképzelnünk ezt a bevonulást, ahogyan Zsolt 24:7–10; 47:6 is leírja. Az Úr a szövetségláda felett láthatatlanul trónolva, az ünneplő gyülekezet élén vonul be templomába. Közben musica sacra kíséretében zeng az istendicséret (27. vers). A vers vége szó szerint így hangzik: „Izráel forrásából”. Ezt a gondolatpárhuzam helyreállítása kedvéért „Izráel összejövetelei”-nek szokták érteni (vö. Ézs 1:13). A 28. vers szerint az ünnepi menetet Benjámin törzse vezette; ez a Saul idejére (vagy még korábbi időre, a törzs leverése előtti időre; Bír 5:10; 20. r.) mutat. A „Júda vezetői” mellett álló „tömegestül” szó fordítása bizonytalan. A LXX szerint „vezéreik”; más héber kézirat szerint „tarka ruhában”. Zebulon és Naftáli a Sisera elleni harcban bátran küzdő törzsek voltak.

Zsolt. 68,29–32. vers. Ezek a versek a gyülekezet könyörgését tartalmazzák. Régi fordítások és bibliai kéziratok alapján a 29. vers így fordítandó: „Rendeld elő (= szedd össze), ó Isten, erődet, isteni erődet” stb. A 30. vers szerint már nem vitás, hogy Jeruzsálemben van az Úr temploma. Ezt a félsort az új fordítású Biblia az előzővel köti össze: „Értünk munkálkodsz jeruzsálemi templomodból”. Ezzel elkerülhető az a félreértés, hogy az idegen népek királyai a jeruzsálemi templomból hozzanak ajándékot az Úrnak. Az idegen királyok hódolatáról beszél a Zsolt 72:8–11; Ézs 60:1–14.

A „nádas vadja” Egyiptom költői neve (ld. még Ézs 30:7; Ez 29:3–7; 32:2–8). A teremtéskor Isten „megdorgálta” az ősi ellenséget, a tengert (Zsolt 18:16; 104:7; 106:9; Ézs 17:13). A zsoltáríró itt már népekre és azok fejedelmeire gondol. A vers második felében is imperativusok olvasandók: „taposd el… szórd szét” a pénzt kedvelőket, a háborút akaró népeket. A 32. vers iussivus: „Hozzanak bronztárgyakat Egyiptomból. Kús (= Etiópia) emelje fel kezét (’futtassa’ kezét helyett) az Úrhoz”. Egyiptom a Kr. e. 4. században újra önálló lett, és veszélyt jelentett Isten népe számára. Etiópia hódolatát remélték a késői próféciák (Ézs 18:7; Zof 3:10; Zak 14:16kk.). Egyiptomra vonatkozó jövendölés olvasható Ézs 19:16–25-ben is.

Zsolt. 68,33–36. vers.

A zsoltár vége rövid himnusz, melyben imperativusos és participiumos mondatok állnak egymás mellett. Ez a stíluskeveredés a késői kor egyik jele. A 33. és 35. vers imperativusos: Énekeljetek, zengjetek, adjatok (Istenünknek erőt = ismerjétek el erejét; vö. Zsolt 29:1k.; 96:7–8). A föld országainak részt kell venniük Isten magasztalásában. Ez az univerzalizmus nem zárja ki azt, hogy Isten „fensége” Izráelre, választott népére árad (35b. vers). – Participiumos stílusú a 34. vers, mely az ókori keleti himnuszokhoz hasonlóan a felhőkön (az ősi egekben) nyargalónak mondja az Urat; mennydörgő hangja vihart támaszt és ez termékenységet ad (vö. 5. vers). A 36. vers is participiumos. Isten „félelmetes”, de ez népe számára megtartó, szabadító erőt jelent (Zsolt 47:3; 66:5; 76:13; 89:8). Félelmes tettei népének javát szolgálják (Deut 10:21; Zsolt 65:6; 106:22; 139:14; 145:6).

Zsolt. LXIX. ZSOLTÁR

Ez a zsoltár egyéni panaszének, amely hálaénekkel fejeződik be (31–37. vers). A zsoltárban többször is ismétlődik a panasz (2b–5.8–13.20–22.) és a könyörgés (7.14–19.23–30.). A könyörgés részben a zsoltáríró szabadulásáért hangzik el, részben az ellenség megbüntetéséért. Az írásmagyarázók egységesnek tartják a zsoltárt. A szereztetési idő a babiloni fogság utáni kor; Jeruzsálem és Júda többi városai még nem épültek fel. A zsoltár szövege jó állapotban maradt ránk.

Zsolt. 69,1. vers. - Ld. a bevezetés 5., 22. és 3. pontja alatt. - Zsolt. 69,2–5. vers.

Csak a 2. vers első fele tekinthető a panaszének bevezetésének. Itt a zsoltáríró megszólítja és segítségül hívja Istent. A vers második felében „mert” kötőszóval már a panasz hangzik: „torkomig érnek a vizek”. A nefes = lélek szó alapjelentése ui. „torok” (Zsolt 105:18; 124:4k.; Ézs 5:14). A holtak hazájának örvénylő vizeiről és elnyeléssel fenyegető iszapjáról szól (Zsolt 40:3; 88:7k.; JSir 3:54; Jón 2:6). Az életveszélyben a zsoltáríró „kiáltott”, azaz imádkozott addig, míg be nem rekedt. A segítségre várakozva, szeme elhomályosodott, ti. a sírástól. A panasz az 5. vers szerint ún. „te-panasz”, azaz ellenség ellen mondott panasz. Sokan vannak ellenségei, és ok nélkül vádolják (Zsolt 35:19; 38:20). A vád: lopás vagy hűtlen kezelés. Ilyenkor kétszeres kártérítést kellett fizetni (Ex 22:8). De a zsoltáríró ártatlan (Zsolt 35:11).

Zsolt. 69,6–7. vers.

Ha földi bíró nem tudja kideríteni az igazságot, eskü dönti el az ügyet (Ex 22:7.10). Isten mindentudó Isten, megvizsgálja a szívet (Zsolt 7:10; 17:3). A zsoltáríró „vak” volt, tudatlanságból követhetett el bűnt, és ez az oka betegségének (Zsolt 32:1–7; 38:3–11). De az ilyen bűnre van bocsánat (Zsolt 103:3). A zsoltáríró „megszégyenülése”, a szabadítás elmaradása egyúttal a hívek, a gyülekezet megszégyenülése is lenne! Ő a gyülekezet tagja; sorsa több, mint egyéni sors. Ennek az ellentéte is igaz: nemcsak együttérez a szenvedővel a gyülekezet, hanem szabadulásának is örül (1Kor 12:26). Zsolt. 69,8–13. vers.

A zsoltáríró ügye nem csupán a gyülekezet ügye, hanem egyúttal Isten ügye is. „Érted hordozok gyalázatot” mondja Jer 15:15 alapján. Tehát nemcsak ártatlan abban, amiben vádolják, hanem Istenért szenved. Szenvedésének végső oka Istenbe vetett hite. Amikor őt támadják, egyúttal Istent is támadják. Ez nemcsak mélyértelmű magyarázata a zsoltáríró szenvedésének, hanem kifejezi azt a reménységet is, hogy Isten közbelép és segít, hiszen a saját ügyéről van szó. Az Isten háza iránt érzett buzgó szeretet a 38k. vers alapján azt jelentheti, hogy a zsoltáríró Haggeus és Zakariás prófétához hasonlóan harcolt azért, hogy a fogságból hazatértek építsék fel a jeruzsálemi templomot. Eközben még legszűkebb családjának tagjai, anyjának fiai is elidegenedtek tőle (Jób 19:13kk.; Zsolt 27:10; 38:12; 88:9). (Az ókori Izráelben megengedett dolog volt a többnejűség; ezért az egy anyától származó testvérek különösen is közel álltak egymáshoz.)

A 11. vers „sírtam lelkem böjtjében” mondata különös; a „böjttel gyötörtem lelkemet” kifejezés, mely a LXX fordítása mögött állhat, megszokottabb lenne. A böjt és a „zsákruha” a gyász jele (Zsolt 35:13k.; Ézs 58:3.5; Jer 6:26). De a szenvedő embernek még a gyászát is kigúnyolták. A város kapujában, ahol a város vénei a jogi ügyeket szokták intézni (Gen 23:10kk.; Deut 21:19; Józs 20:4; Ám 5:15), vidám zeneszó mellett mulatozó ittas emberek gúnyolták a szenvedőt, és rögtönzött „példabeszédekkel” tették nevetségessé (vö. Ám 6:5k.).

A zsoltár 10. versét idézi Jn 2:17 abban az értelemben, hogy a templom megtisztítása „megemészti”, halálba sodorja Jézust. A vers második felét Róm 15:3 idézi.

Zsolt. 69,14–19. vers.

Ezekben a versekben a panaszének fontos alkotórésze, a könyörgés szólal meg. A 14. vers ellentétes értelmű „és”-sel kezdődik, és az „én” szó kiemelt módon áll a mondat elején: „De én – imádságom Neked szól”. A zsoltáríró nem ellenfeleivel áll párbeszédben, hanem az Úrral, aki megsegíti őt „a kegyelem idején” (Ézs 49:8; 2Kor 6:2). A segítség „reggelre” érkezik meg. Ezt azonban nem szabad szó szerinti értelemben venni. A „kegyelem ideje” Isten kezében van: ubi et quando visum est Deo. A 15–16. versben megismétlődnek a 2–3. vers szavai és gondolatai, de többlet a 16. vers vége. A „kút” a holtak hazáját jelenti, mely mint valami éhes vadállat nyeli el áldozatait (Péld 30:15k.; Ézs 5:14). A kút és a sírverem nyílását is nagy kővel szokták lezárni (Gen 29:10; Mt 27:60; Mk 15:46; 16:2). A 17. vers „mert jó a te hűséged” szavait a következő kifejezéshez igazítjuk: „hűséged jósága szerint és irgalmad sokasága szerint” kéri a zsoltáríró, hogy válaszoljon neki az Úr és forduljon hozzá. A 18. versben folytatódik a könyörgés: Ne rejtsd el orcádat tőlem. Ez ui. a harag és nemtetszés jele lenne (Deut 31:17; Zsolt 27:9; 44:25; 102:3; Ézs 54:8). A baj nagy, a segítség sürgős, az Úr „szolgája” (így nevezi magát a zsoltáríró a 18. versben) megváltásra szorul. A megváltást két ige fejezi ki. Az egyik családjogi jellegű, és az eladósodott rokonnak rabszolgaságból történő kiváltását jelenti (Lev 25:48k.), a másik ezenkívül Istennek népét és híveit megváltó munkájára vonatkozik (Deut 9:26; 13:6; 21:8; Zsolt 26:11; 31:6; 34:23; 49:16).

Zsolt. 69,20–30. vers.

Itt újra az ún. „te-panasz”, az ellenség ellen mondott panasz hangzik el, sőt a 23. verstől kezdve átkokba torkollik. A zsoltárírónak fáj a gúny, a szégyen, amellyel illették (12. vers). Fájdalmában erős támasz számára az a gondolat, hogy Isten, aki segíteni tud, ismeri nyomorúságát (Zsolt 142:4; Jer 15:15; 17:16; 18:13). A gyalázat összetörte, szíve „gyógyíthatatlan” (21. vers). Reménységében csalatkozott, hiszen „résztvevőre” (participium) és vigasztalóra várt (Jób 2:11; 6:14; Zsolt 35:13k.). De barátai, akik szokás szerint ételt vittek a betegnek (2Sám 12:17; 13:6k.), nem enyhítették szenvedését, inkább súlyosbították (a 22. vers szavait: „mérget tettek ételembe”, nem szükséges szó szerinti értelemben venni; JSir 3:15). A zsoltáríró kéri Istent, hogy váratlan veszedelemmel büntesse meg őket. Asztaluk legyen kelepcévé, „békeáldozatuk” (enyhe szövegjavítás „békére” helyett) pedig csapdává: járjanak úgy, mint a madár, amely felett összecsapódik a csapda, mihelyt a csalétekhez ér. Ha szemeik elsötétülnek, derekuk ingadozik, tehetetlenné válnak. A „derék” egyébként az erő székhelye (Jób 38:3; Péld 31:17). A 25. vers Isten haragjának mint valami folyadéknak a kitöltéséről beszél (vö. a harag poharáról szóló kijelentésekkel; Ézs 51:17; Jer 25:15; Jel 16:1). A zsoltáríró azt várja, hogy a bűnösök „sátrai” is pusztává, lakatlanná válnak Isten igazságos haragja folytán. A büntetés fokozódik azáltal, hogy a bűnös halála után is folytatódik, és utódait is utoléri (Jób 18:15kk.; Zsolt 37:28; 109:9kk.; Péld 14:11). A 27. vers megokolja a szörnyű büntetést. Mert igaz ugyan, hogy a zsoltárírót az Úr „szolgáját” maga az Úr sebezte meg (18., 27. vers; Ézs 53:4), de ők együttérzés helyett üldözték, és fokozták („elbeszélték” helyett a „hozzátesz” ige régies formája) szenvedéseit. Ezért az Úr is „büntetést tesz büntetésükhöz” (a „bűn” szó ui. büntetést is jelent); egyik büntetést adja a másik után. Legnagyobb az, hogy nem mehetnek be az Ő „igazságába”. Az „igazság” szó itt szinte földrajzi értelemben vett helyet jelent. Kitöröltetnek az élet könyvéből, mely az igazak neveit tartalmazza (Ex 32:32k.; Ézs 4:3; 56:5; Dán 12:1; Jel 3:5; 13:8; 17:8; 20:12.15; 21:27). A 30. vers az előző versekben levő „te-panasz” után „én-panaszt” és segítségkérést tartalmaz. A kettő összetartozik: a könyörgés az ellenség megbüntetéséért és a szenvedő hívő megsegítéséért hangzik el.

A 22. verset idézi Mt 27:34.48; Lk 23:36; Jn 19:28–30; a 23k. verset Róm 11:9k. (itt „derekukat tedd mindig ingadozóvá” helyett „hátukat görnyeszd meg egészen” áll).

Zsolt. 69,31–37. vers.

A zsoltárt hálaének fejezi be. Jellemzők a 31. versben levő buzdító-módok (cohortativusok): „hadd dicsérjem…, hadd magasztaljam”. A vers végén levő „hála” szó itt hálaéneket jelent. Ezt a következő vers is mutatja, amely a hálaéneket az áldozatoknál értékesebbnek mondja (vö. Zsolt 40:7–11; 50:14k.; 51:18; 141:2). (A nagy szarvú és jól fejlett, „felfelé hajló” patájú bika különösen is alkalmasnak számított az áldozatra.) A 33. versben a LXX imperativusokat olvas. Ezt (részben) elfogadva, a sor így hangzik: Lássátok meg (ezt, ti) alázatosak, és örvendezzetek; ti Istent keresők, éledjen szívetek!” Itt a hálaéneket mondó hívő az istentiszteleten részt vevő gyülekezetet Isten dicséretére hívja fel (Zsolt 22:27; 31:24k.). A 34. vers a „szegényeket” a foglyokkal párhuzamosan említi. Nekik szól Isten segítő szeretete (Zsolt 147:6). Ezért Őt dicséri az ég, a föld és a tenger, a teremtett világ három része (Zsolt 8:8; 33:6–8; 96:11; 135:6; 146:6). A zsoltár vége Sionnak és Júda városainak (a babiloni fogság utáni) újjáépüléséről és arról szól, hogy az Úr „szolgájának”, Ábrahámnak az utódai fogják örökölni az országot. Isten ígéretei megvalósulnak! (Gen 12:1–3; 13:14–17; 15:18; 17:7k.; Ézs 40:8; Róm 11:29).

Zsolt. LXX. ZSOLTÁR

Magyarázatát ld. Zsolt 40:14–18-nál. A két szövegben csak kisebb eltérések vannak. Ezek a következők: 40:14 előtt nincs külön címfelirat; 70:1 a zsoltár címfelirata. Ennek magyarázatát ld. a bevezetés 5., 3. és 25. pontja alatt.

40:14 „Légy kegyelmes, Uram, és ments meg” – 70:2 „Istenem, ments meg engem”. 40:15 többlete 70:3-hoz képest: mindenki (tkp. „együtt”) és: elvenni. 40:16 többlete a 70:4-hez képest: rólam. 40:17 ÚR – 70:5 Isten; többlet itt a második sor elején álló „is”. 40:18 „de gondol rám az Úr… Istenem” 70:6 „siess hozzám, Istenem… URam”. A „segítség” szó 40:18-ban nőnemű formában áll, 70:6-ban hímnemű formában.

Zsolt. LXXI. ZSOLTÁR

A 71. zsoltár egyéni panaszének. Írója idős, tapasztalt ember (5., 9., 17k. vers). Költeményében felhasználja a 22. és 31. zsoltár gondolatait. Jól ismeri az üdvtörténetet, annak nagy eseményeit (15–19. vers). A zsoltár szövege néhány helyen romlott, de könnyen helyreállítható. Keletkezési ideje a fogság utáni kor.

Zsolt. 71,1–4. vers.

Az első három vers Zsolt 31:2–4a-ból való. Ott azonban jobb a szöveg. Így pl. a 3. vers elején levő „légy nekem hajlékomnak kősziklája” helyett Zsolt 31:3 és sok bibliai kézirat alapján „légy erős kősziklám” fordítás látszik helyesebbnek. Az utána jövő mondat „menni mindig parancsoltál” a Zsolt 31:3-ban levő „sziklaváram háza” (= erős sziklaváram) szavak betűinek felcseréléséből állt elő. – A bevezető versekben a zsoltáríró Istennél keres menedéket (Zsolt 11:1; 16:1; 25:20; 31:2.20). Az üldözött, beteg vagy bármi más bajban levő hívek számára menedéket, oltalmat jelentett a templom. Ezt fejezi ki a „kőszikla” és „sziklavár” szó is: ez az ellenség számára elérhetetlen. Más képpel kifejezve: a zsoltáríró azért könyörög, hogy az Úr fordítsa felé a fülét”, azaz hallgassa meg könyörgését (Zsolt 17:6; 31:3; 102:3; 116:2). Így nem kell szégyenkeznie ellenségei előtt (Zsolt 25:2.20; 31:2.18; 119:6.80), akik álnok és erőszakos emberek (4. vers).

Zsolt. 71,5–9. vers.

Ezekben a versekben a panaszének egyik fontos alkotórésze, az ún. bizalom-motívum szólal meg. A zsoltáríró visszaemlékezik ifjúkorára, és azt mondja, hogy az Úr „vágta le” őt, ti. a köldökzsinórját, miután megszületett. Itt nincs szükség szövegjavításra (a „levágóm” helyett „erőm”), mert a párhuzamos Zsolt 22:10 is arról szól, hogy az Úr „kihúzta” őt anyja méhéből. Az ókori keleti népek művészetében vannak olyan képek, melyek a szülést bábaként segítő istenséget ábrázolják. Ha pedig Isten már a születése alkalmával is segítségére volt hívének, akkor bizonyára most sem hagyja el, amikor „csodajellé” lett sokak előtt (7. vers). Szenvedését ui. úgy értelmezték kortársai, mint Isten igazságos haragjának a jelét (Deut 6:22; 28:46).

Zsolt. 71,10–13. vers.

A panasz ún. „te-panasz”, ellenség ellen mondott panasz. Csoportosan támadnak ellene, tanácskoznak egymással. Azért merik támadni, „megragadni” a szenvedőt, mert úgy gondolják, hogy elhagyta őt az Isten (Zsolt 3:2). A panasz a 12k. versben könyörgésbe megy át. Először saját megmentéséért könyörög a zsoltáríró: ne légy távol tőlem (Zsolt 22:12; 35:22; 38:22), majd ellenségei megbüntetéséért, megszégyenüléséért (Zsolt 35:4.26; 40:15k.). (A 13. vers második szava „múljanak el” helyett sok bibliai kézirat alapján „szégyenüljenek meg” olvasandó.)

Zsolt. 71,14–24. vers.

A következőkben a zsoltáríró egyes szám 1. személyben beszél. A 14. vers az előző versekkel szemben erős ellentétet fejez ki: „de én”. Itt bizalom-motívum és fogadalomtétel hangzik el: „folytatni fogom… dicséretedet”. A 15. vers vége valószínűleg azt jelenti, hogy a zsoltáríró nem tudja „megszámlálni” az Úr sok szabadító tettét. Nincs szükség szövegjavításra a 16. vers elején („bemegyek” helyett „hirdetem”), mert a „bemegyek” szó a hálaének jellegzetes szava (Zsolt 66:13; 118:19). Ahogyan Zsolt 69:28 szerint be lehet menni az Úr igazságába (mint valami területre; (vö. Mt 25:21), mely az Úr „örömébe”, ünnepi lakomájára való bemenésről szól), úgy a 16. vers szerint a zsoltáríró az Úr „hatalmába”, uralkodásának helyére megy be, és ott (himnuszban, istendicséretben) emlegeti Isten igazságát. Az Úr régtől fogva „tanította” a zsoltárírót. Ez nagy ajándék, amelyért könyörögnek a zsoltárírók (Zsolt 25:4k.; ld. még Zsolt 94:10.12; 119:12.26.64.66.68). A 18. vers megismétli a 9. versben levő könyörgést, majd fogadalomtétel következik: „hirdetem karodat, az eljövendő nemzedéknek hatalmadat” (Zsolt 22:31k.). „Karod” és „hatalmad” párhuzamos fogalmak. A 19. vers istendicséret: az Úr igazsága „a magasságig” ér (Zsolt 36.6; 57:11). Az Úr nagy tettei a történelemben mentek végbe (Zsolt 145:4–13; 150:2). Hitvallást fejez ki a költői kérdés is: „Kicsoda olyan, mint Te?” (Ex 15:11; Zsolt 86:8; 89:7). A 20. vers héber szövege kétféle olvasási módot tesz lehetővé: többes szám 1. személyűt (ketib) és egyes szám 1. személyűt (qeré). Az utóbbi nemcsak a szövegösszefüggésbe illik bele jobban, hanem tartalma miatt is ezt választjuk. Népről ui. aligha lehet azt mondani, hogy a holtak hazájának (ezt jelenti itt a „föld” szó) mély vizeiből „hozta fel” és elevenítette meg újra az Úr. (A többes számú olvasási mód Izráelnek a történelemben átélt nyomorúságaira gondol.) – A 21. versből megtudjuk, hogy az Istentől kapott szabadulás emberek előtt is megnövelte a zsoltáríró tekintélyét (tkp. „nagyságát”), és ezzel Isten „megvigasztalta” őt. A vigasztalás nem szavakkal történt, hanem szabadító isteni tettekkel.

A 22–24. vers fogadalomtétel. A megmentett ember ígéretet tesz Isten magasztalására. Hálaadó istentiszteleten zenekísérettel zengi „Izráel Szentjének” dicséretét. Az Izráel Szentje” kifejezés Ézsaiás prófétától való (Ézs 1:4; 5:19.24; 31:1). A halál hatalmából megváltott ember ujjongó örömmel zengi az Úr dicséretét (23. vers). Sőt nemcsak a templomban szól Isten igazságáról, hanem templomon kívül is mindennap. A 24. vers első felében levő héber ige jelentése: „félhangosan olvas, mormolva meggondol” (vö. Zsolt 1:2). A zsoltáríró napról napra Isten dolgain elmélkedik; vissza-visszagondol Isten tanításaira és nagy tetteire. – Rosszakarói viszont megszégyenülnek; erről maga Isten gondoskodik.

Zsolt. LXXII. ZSOLTÁR

A zsoltárok szerkesztői Salamonnak tulajdonították ezt a zsoltárt. Őt gondolták „a király fiának” (1. vers); Sába említése (10., 15. vers) is Salamon történetére emlékeztet (1Kir 10:1kk.). Azonban Salamon és birodalma a zsoltár számára legfeljebb csak eszménykép. A „király fia” a Dávid házából származó fiatal király. Az ő trónralépésekor fellángoló reménység szólal meg ebben a zsoltárban. A királyság korából származó királyzsoltárral van dolgunk. Ilyen még Zsolt 2; 18; 20–21; 45; 89; 101; 110; 132; 144.

Zsolt. 72,1–4. vers.

Ez a zsoltár a királyért mondott imádság (15. vers; Zsolt 61:8; 84:10). Az ókori keleti népek szerint a király az istenségtől kapja meg azokat az igazságos törvényeket, melyek szerint uralkodnia kell. 1Kir 3:5kk. szerint Salamon is imádságban kért Istentől engedelmes szívet, „hogy tudja kormányozni népedet”. A király a legfőbb bíró (2Sám 8:15; 14:4kk.; 15:1kk.; 1Kir 3:16kk.); Jeruzsálemben „állnak a bírói székek, Dávid házának székei” (Zsolt 122:5). Figyelemre méltó, hogy a törvények az Úr törvényei (törvényeidet… igazságodat; 1. vers), a nép pedig az Úr népe (ítélje népedet; 2. vers). A király nem zsarnok, hanem az Úr megbízottja; Ő ruházza fel Lelkével (Ézs 11:1kk.; Jer 23:5k.). „Igazságban” és „törvényben” gyakorolja hatalmát a nyomorultak javára. A 3. vers szerint a természet életére is hatással van a király igazságos uralkodása: a hegyek békességet hordoznak, a halmok „igazságban” vannak. Ez a gondolat az ókori keleti király-ideológiából való.

Zsolt. 72,5–7. vers.

Az 5. vers első szavát („féljék őt”) a LXX alapján (betűcserével) „éljen hosszan”-nak értjük. A párhuzamos félsor is ilyen értelmű. A király hosszú élete az ókori keleti király-ideológia ismert gondolata (1Kir 3:11; Zsolt 21:5; 61:7k.). Uralkodásának tartósságát Zsolt 89:36–38 is a Nap és a Hold maradandóságához hasonlítja. A másik hasonlat a Palesztinában igen fontos esőről szól. Ahogyan az eső termékennyé teszi a földet, úgy „virágozzék” az igazság („igaz” helyett számos bibliai kézirat és a LXX alapján „igazságot” olvasunk a 7. versben) és a béke a király uralkodása idején.

Zsolt. 72,8–11. vers.

Ezekben a versekben a király világuralmának a gondolata jut kifejezésre. Kérdés, hogy nem túlzás-e ez, ha a Salamon után kettészakadt ország kisebbik részének, Júdának a királyára gondolunk? Erre a kérdésre háromféle feleletet lehet adni. 1. Az udvari költő hízeleg a királynak. Ez hozzátartozik az ókori keleti királyok udvarában szokásos ún. udvari stílushoz. 2. Valódi történelmi emlékek állnak a háttérben: Dávid és Salamon birodalma a későbbi korok embereinek az eszményképe. 3. Az Úr, aki „felkente” a királyt, az egész világ Ura. Ezért tud „felkentjének” univerzális uralmat ajándékozni (Zsolt 2:7–11; 45:3–6). A király „tengertől tengerig” uralkodik. Ennek a kifejezésnek a hátterében az ókori keleti ember világképe áll. A korong alakúnak gondolt földet tenger veszi körül. Ennek egyik szélétől a másikig, tehát mindenütt uralkodik a király. A föld végén a „tenger”, az ősi ellenség, a holtak hazája terül el. A 8. vers második fele Izráel ideális határait nevezi meg: az Eufrátesztől Egyiptom patakjáig (wadi el caris, Beer-Sebától délkeletre; Gen 15:18; 1Kir 5:1; Zak 9:10). A 9. vers „pusztai démonok” szavát a LXX etiópoknak fordítja; a párhuzamos félsor alapján valami ellenségre lehet gondolni. Az ellenség meghódol a király előtt (Zsolt 2:11k.; 18:45k.), és leborulva „nyalja a port” (Ézs 49:23; Mik 7:17). Tarsíst a régebbi magyarázók a mai Spanyolországban levő Tartessusszal azonosították (Gen 10:4; Ézs 66:19; Ez 27:12). Újabban Tunisz területéhez tartozónak tartják. A „szigetek” a Földközi-tenger távoli szigetei (Ézs 40:15; 41:1.5). Sába Dél-Arábiában, Szeba Észak-Afrikában keresendő (Gen 10:7; Ézs 43:3). A királyok Jeruzsálembe viszik értékes ajándékaikat (Zsolt 68:30; Ézs 45:14; 60:5–12).

Zsolt. 72,12–14. vers.

Ezekben a versekben folytatódik a 2. vers gondolata: a király, mint az Úr megbízottja segít a nyomorult és szegény emberen, aki „kiált”. Ez a kiáltás nem lehet imádság (imádkozni csak Istenhez szabad), hanem segélykiáltás. A király szánalmat érez a kiszolgáltatottak, a nincstelenek iránt. Megsegíti azokat, akiknek nincs emberi segítőjük. „Megváltja” őket az erőszaktól és elnyomástól (14. vers). Itt a zsoltáríró családjogi kifejezést használ. A „megváltó” az a közeli rokon, aki az eladósodott (és rabszolgává lett) embert újra szabaddá teszi (Lev 25:35–55). A vers vége megokolja ezt: „drágának tekinti a vérüket” (1Sám 26:21; 2Kir 1:13; Zsolt 116:15). A király tehát „Isten kinyújtott karja”. Isten könyörülő szeretetével érvényesíti Isten igazságát a földön.

Zsolt. 72,15–17. vers.

„Éljen a király”: ez ismételten elhangzott kívánság (1Sám 10:24; 2Sám 16:16; 1Kir 1:25.31.34.39; 2Kir 11:12). Ezzel üdvözlik a királyt (Dán 6:22). „Adjanak”: vagy általános alany (egyes szám 3. személy), vagy más pontozással passivum: „adassék”. A sábai kincsekről szól a 10. vers is. Fontos gondolat, hogy a királyért „szüntelenül” imádkozni kell, így pl. háború előtt (Zsolt 20:2–5.10). Más zsoltárokban is (nemcsak a királyzsoltárokban) felhangzik a királyért, a „felkentért” mondott könyörgés (Zsolt 61:7k.; 84:10). A királyt „áldani” is kell. Az áldásmondás az ókori Keleten nem számított üres beszédnek. Az áldás a Bibliában mégsem önmagában hatékony szó, hanem imádságos szívvel mondott áldáskívánság, melyet Isten meghallgat. A király igazságos uralkodása a természet életére is kihat. Isten a gabona „bőségével” (arám szó) áldja meg az országot. A vers második sorában a „várostól” szó betűcserével „kalász”-nak olvasható: „virágozzanak kalászai, mint a föld füve”. A 17. versben a LXX alapján helye van az „áldott” szónak is: „Legyen neve örökre áldott”. A király „utódokat kap a Nap előtt”, ti. amíg meglesz a Nap (Zsolt 89:37). A király a trónralépés alkalmával kapja meg az uralkodás okmányát, benne az uralkodói nevekkel, a „nagy” névvel (2Sám 7:9; 23:1–5; 1Kir 1:47; 2Kir 11:12; Zsolt 89:40; Ézs 9:5). Sőt a 17. vers második fele az Ábrahámnak szóló áldást is a királyra vonatkoztatja. Az emberek a király nevével kívánnak áldást egymásnak.

Zsolt. 72,18–19. vers.

Ezt az áldásmondást (doxológia) később kapcsolták hozzá a zsoltárhoz. A zsoltárok második könyvének (42–72. zsoltár) liturgikus záradéka ez. Himnikus stílusban dicséri az Urat, Aki csodás tetteket vitt véghez mind a teremtés alkalmával, mind pedig a történelemben. Az Ő dicsőségével van tele a föld (Num 14:21; Ézs 6:3). A kétszeres ámen liturgikus formula; a Zsoltárok első könyvének végén is ez olvasható (Zsolt 41:14). A 20. versben levő megjegyzés Jób 31:40-re emlékeztet.