Nehem. VI. RÉSZ - Nehem. 6,1–14. Kísérletek Nehémiás megfélemlítésére.

Ez a fejezet a szociális kérdések rendezése után a várfalak építésének utolsó nehézségeiről számol be. Maguk a falak ugyan már megépültek, csak a kapuk beállítása volt hátra. Nehémiás régi ellenségei még kapuzárás előtt jól szervezett összeesküvéssel kísérleteket tesznek arra, hogy magát Nehémiást megfélemlítsék. Az összeesküvésben egyek voltak a szomszédos tartományok vezetői, de rokoni és üzleti kapcsolatok alapján akadtak konspiránsok Júdából is, sőt prófétákat is sikerült megnyerni céljaiknak. Amit nem tudtak elérni erőszakkal és fenyegetéssel, azt most különféle cselekkel szeretnék elérni. A templomot még együtt akarják építeni Zerubbábellel (Ezsd 4:2). Később, mint az előző fejezetek mutatták, más módokon gördítettek akadályokat az építés elé. Most pedig magát Nehémiást szeretnék megfélemlíteni. Három kísérletükről olvasunk.

Az első kísérlet szerint (1–4 v.) titkos tanácskozásra hívják egy faluba, az Onó-völgyébe, mely semleges területen, Asdód és Samária tartomány között feküdt. A többször megismételt követség által annak látszatát keltik, mintha különösen fontosnak tartanák a Nehémiással való tanácskozást. Nehémiás nem ismerte tervüket, de érezte, hogy valamit forralnak ellene, ezért munkája fontosságára és sürgősségére hivatkozva elutasította meghívásukat. Feltehetően tőrbe akarták csalni Nehémiást, hogy meggyilkoltatásával meghiúsítsák a várfalépítést.

Másik kísérletük (5–9 v.) arra irányult, hogy a zsidó vezetők és a perzsa király előtt kompromittálják Nehémiást. Ezt a célt szolgálta a többször elküldött nyílt levél, melynek tartalmát a pogány népek és Gasmu: Gesem rágalmával is erősítik. Mind a nyílt levél tartalma, mind a 2:19 és Ezsd 4:12 versek mutatják, hogy a zsidókat gyakran lehetett vádolni a messiási reménység felébredésével. A környező népek is emlékezhettek még Aggeus és Zakariás próféták jövendöléseire. Abban az időben valóban élt a dávidi királyság politikai reménysége. Most nyílt levélben állítják azt, hogy a várfal építése lázadás előkészítése: a Júda törzséből származó Nehémiás a régi királyságot szeretné visszaállítani és már prófétákat is rendelt a megfelelő jövendölés hirdetésére (vö. 1Kir 11:37kk.). E politikai reménység ápolása a legsúlyosabb következményekkel járt volna Nehémiás számára. Ezért ultimátumot intéztek hozzá: ha tárgyal velük, nem tesznek jelentést a perzsa királynak. Nehémiás azonban az Úrtól kapott világossággal átlátott ravaszságukon. Nyugodt lelkiismerettel utasítja el ezt a kísérletet is. Istentől kért erőt küldetése elvégzéséhez.

A harmadik kísérlet is körmönfont és ravasz volt (11–14 v.). Céljuknak sikerült megnyerni Semajá prófétát, Nóadja próféta asszonyt és más prófétákat is. Számítottak arra, hogy az istenfélő Nehémiás kapcsolatot tart fenn velük, ezért felbérelték őket. Nehémiás talán segítséget, tanácsot vagy lelki megerősítést keresve mehetett el Semajá házához. A 10. v. ’ácúr szavát különbözőképpen értelmezik. Némelyek szerint „kultikusan tisztátalant” jelent. De ha ez lenne az értelme, nem hívhatta volna Nehémiást a templomba. Mások „bezárta magát” értelemben fordítják és szimbolikus cselekménynek fogják fel annak kiábrázolására, hogy így fogja magát Nehémiás bezárni a templomba. Leghelyesebb azonban ebben a szóban a prófétai megszállottság terminus technicusát látni (vö. Ézs 8:11; Ez 3:14). Semajá tehát Nehémiás látogatása alkalmával elragadtatott állapotban volt. Bár az ószövetség máshol nem használja ezt a szót az elragadtatás jelölésére. Semajá színlelte a prófétai megszállottságot és arra akarta rávenni Nehémiást, hogy mint üldözött keressen menedéket a templomban. Ha enged a hamis prófétai szónak, bűnösség látszatába kerül az emberek előtt és halálos bűnt követ el Isten törvénye ellen (Num 18:7). Nehémiás azonban az Istentől kapott világossággal felismerte, hogy ezt a prófétát egy „nem-isten” bízta meg ezzel az üzenettel, mert eladta magát ellenségei szolgálatába. Bűnükért az ítéletet Istenre bízza.

Nehem. 6,15–19. Befejezték a falak építését.

Rövid híradást olvasunk itt a munkák teljes befejezéséről. Elúl hónap az év hetedik hónapja. Az 52 nap valószínűtlennek látszik, de az építés más időtartamáról nem tudunk. Lehet, hogy az idő meghatározásánál valami kimaradt a szövegből. Josephus szerint két év és négy hónapig tartott a falak építése.

Az építés befejezésének híre meglepte és megfélemlítette az ellenséget. Szándékuk tehát visszájára fordult. A megépült falak előttük is arról tettek bizonyságot, hogy nem emberi erölködés és buzgóság, hanem Isten munkája volt az, ami által Jeruzsálem újra megerősített város lett.

A 17–19. versekből az vehető ki, hogy a zsidó előkelők egy csoportja konspirált Tóbijával és anyagot is szolgáltatott neki a vádaskodáshoz. De már csak levelei által kísérletezett Nehémiás megfélemlítésével. Voltak többen a júdai előkelők közül, akik idegenekkel kerültek családi vagy üzleti kapcsolatba.

Nehem. VII. RÉSZ - Nehem. 7,1–5. Gondoskodás a város védelméről és jövőjéről.

A falak és kapuk megépítése után Nehémiás a város védelméről és biztonságáról gondoskodott. Különösen fontos volt a város vezetőjének és parancsnokának kiválasztása. Nehémiás szempontja az volt, hogy megbízható és istenfélő legyen.

A rendkívüli körülmények, valamint a külső és belső ellenség miatt pontosan megszabta a városkapuk őrzésének rendjét. Elrendelte polgári őrségek szervezését is. Ezután Jeruzsálem benépesítésére tett intézkedéseket, mert gyéren lakott volt a város és házai is csak részben voltak felépítve. Csak a módosabbak tudtak megfelelő lakásokat építeni (Hag 1:4), a köznépnek még nem volt tehetsége erre. A fogságból hazatértek főként vidéken telepedtek le. Nehémiás azért gyűjti össze a népet Jeruzsálembe, hogy felvegye származási adataikat. Jó segítséget nyújt ehhez azok névsora, akik Zerubbábellel tértek haza. Ezért vette fel emlékirataiba is. Végzett munkájának eredményéről a 11. fejezet számol be, így a leírás ott folytatódik.

Nehem. 7,6–72. A fogságból feljöttek névsora.

Ez a névsor kevés eltéréssel megvan az Esdrás könyve 2. fejezetében is. A kettős felvétel okáról szóltunk már a bevezetésben. A megtalált névsort nem a visszatérés alkalmával állították össze, hanem valamikor később. Lehet, hogy ez a Tattenaj helytartó követelésére (Ezsd 5:3–4) összeírt névsor a gyülekezetről. Nehémiás idején már ott lehetett a templomi levéltárban, úgy találta meg és csatolta hozzá a munkálkodásról szóló feljegyzéseihez. Így tette Isten igévé, az ő ígéretét megtartó hűségének bizonyságává ezt a nagyobbrészt ismeretlen neveket tartalmazó névsort. Isten ítéleteinek beteljesedése előtt azt hirdette Ésaiás próféta, hogy: „ha Izráel szám szerint annyi lenne is, mint a tenger fövénye, csak a maradéka tér meg” (Ézs 10:22). íme, itt a prófétailag megígért maradék, akik mint Isten gyülekezete visszajöttek az ígéret földjére. Azért utal vissza a névsor felirata a Bábel királya által végrehajtott ítéletre, hogy a felsorolt nevek és számok Isten kegyelmének hirdetői legyenek.

A 7–38. versekben a vezetők és nemzetségfők névsorát találjuk. Zerubbábel a fogságra vitt utolsó dávidi király, Jehójákin unokája (Mt 1:12–13). Jésúa pedig a fogság előtti templom utolsó főpapjának unokája (2Kir 25:18). Aggeus és Zakariás próféták az ő személyükhöz kötik messiási jövendölésüket. A Jeruzsálembe feljöttek névsorában egy olyan új nemzedék első vezetői ők, akik időben pontosan Dávid és Krisztus között élnek. Személyük összeköti a múltat és a jövőt. Jelek a Dávidnak adott ígéret érvényéről. – A tíz nemzetségfővel együtt 12-en az egész Izráelt képviselik. Azt jelképezik, hogy a visszatértek a régi 12 törzs örökébe lépnek. Valószínű, hogy a felsoroltak nem mindjárt a hazaérkezéskor, hanem csak később lettek a nép vezetői. A névsor összeállítása idején ugyanis már letelepedett mindenki a maga városában, vagyis a törzs régi lakhelyén.

A családfőket „Izráel népe férfiai” kifejezéssel jelöli a felsorolás, ami által arra utal, hogy annak a választott népnek a maradékai, akik számára Isten ígéretei érvényesek. A felsorolt nevek nem személynevek, hanem nemzetségek, családfők nevei. Sőt néha a nevezettek gyermekeiről vagy unokáiról van szó. A 8:24 családfők szerint, a 25:37 pedig lakóhely szerint nevezi meg a visszatérteket és a 38. v. újra még egy nagy családot említ meg. A sok név közül jellegzetes példaként csak Anátót férfiait emeljük ki (27. v.). A Jeremiás 11:21–23 jövendölése szerint egyetlen anátótbeli sem maradhat meg. És íme, élnek és hazajöttek Anátót férfiai 128-an. Nagyobb Isten kegyelme, mint azt Jeremiás gondolta.

A 39–42 v. szerint még négy olyan papi nemzetség van a fogságból feljöttek között, akik a 24 papi rend főemberei közül valók (1Krón 24:7–8.14). Nincs utalás a származásukra. A cádóki nemzetségből való származás csak Jedajá fiainál bizonyítható. Számuk (4289) igen nagy a visszatértek létszámához (42 360) képest. Ennek oka egyrészt az, hogy mivel idegen földön nem mutathattak be áldozatot, vágytak haza, másrészt az, hogy Izráel gyülekezetté lett népközösségében nagyobb megbecsülésben részesült a papi szolgálat.

A léviták (43 v.) száma feltűnően kevés. Később Esdrás is nehezen tudott hazatérő lévitákat toborozni (Ezsd 8:15). Feltehető, hogy az Izráel jövevény voltát kiábrázoló vagyontalan léviták közül a legtöbben nem is kerültek fogságba. A fogságban levők pedig nem vágytak haza, mert a kultuszban csak szolgákként vehettek volna részt (Ez 44:10–14).

Az énekesek (44. v.) elkülönítése arra mutat, hogy a Krónikás készen találta ezt a névsort, mert nála egyébként Ászáf fiai, mint léviták szerepelnek. Ászáf vezetője volt az egyik énekes nemzetségnek. Zsoltárai: 50. és 73–83.

A kapuőrök (45. v.) hat családját együtt említi. Már ez is utal arra, hogy alacsonyabb osztályba tartezónak tekintették őket, akik a papok felügyelete alatt szolgáltak (2Kir 25:18).

A templomszolgák (46–56): hannetiním jelentése: „az ajándékozottak”. Azok utódai lehetnek, akik a régi jeruzsálemi templomnál szolgáltak. Nevük idegen származásukra mutat. Már régen is előfordult, hogy a szenthelyek körüli szolgálatra idegeneket is alkalmaztak (Józs 9:27).

Salamon szolgáinak fiai (57–59 v.) alatt azok utódai értendők, akiknek őseit Salamon király állította szolgálatba (1Kir 9:20–21).

A 61–65 versek feljegyzése a származásukat igazolni nem tudókról arra utal, hogy a fogságban élők fontosnak tartották származásuk nyilvántartását és ezzel is ápolták a múlthoz fűződő kapcsolatokat. Akik nem tudták, hogy melyik régi nemzetség kötelékébe tartoztak, azokat a fogságban levő lakhelyük szerint tartották nyilván. Ők nem az ősök, hanem a hagyományok révén tartoztak Izráelhez a hit által. Ezért vágytak vissza az ígéret földjére. Jogaikat talán korlátozták, de a gyülekezet tagjai voltak.

A papok számára azonban tisztségvesztést jelentett az igazolás hiánya, nem vehettek részt a papi szolgálatban. Barzillaj fiai esetében utal is az alkalmatlanná nyilvánítás okára. A gileádi Barzillajnak, Dávid jótevőjének (2Sám 17:27–29; 19:32; 1Kir 2:7) egyik lányát pap vette el és az a Barzillaj fia nevet viselte (Num 36). Talán ezért nem volt a nemzetség nyilvántartásában. Rehabilitálásukat csak az új jeruzsálemi templom főpapja végezheti majd el, akinek joga lesz az Urim (= világosság) és Tummim (= tökéletesség) által való döntéshez. A héber kifejezésmód szerint jelentésüket így helyes visszaadni: „tökéletes világosság”. Kis sorsoló kövecskék lehettek ezek, amelyek a főpap efódjához tartoztak és a főpap „az ítélet hósenjében” hordott (lásd Ex 28:3 magyarázatánál). Dávid kora óta nem tudunk a használatukról. Itt a névsorban jelképes utalásként lehet feljegyezve arra nézve, hogy majd az új templom főpapja lesz illetékes a döntésre. A királyi helytartóra utaló tirsátá’ szó perzsa eredetű. A tilalom az áldozati húsra vonatkozik (Lev 2:3; 6:16–17).

A 66–68 v. a népszámlálás eredményét jegyzi fel. Bár a névsor egyes szakaszainak összeadása után a végeredmény csak 31 089 (Ezsd 2-ben pedig: 29 819), a 66 v. adatában, a 42 360-ban az asszonyok és gyermekek is benne lehetnek. Ennyien voltak élő tanúi Isten ígérete beteljesedésének. Palesztinában ugyan még sok ezer ember élhetett, akik átvészelték a babiloni király pusztító hadjáratát, de itt azok vannak feljegyezve, akik nemcsak élnek, hanem az Isten gyülekezetéhez tartoznak. A rabszolgák, akiket magukkal hoztak, idegenek. Nyilvántartás készült állataikról is.

A 69–72 versek a gyülekezet offertóriumát, hálaáldozatát összegezik. A Neh 7. részének adatai eltérnek az Ezsd 2-ben közölt listától. De az összehasonlításból látható, hogy a Krónikás mindkét listát ismerte. Csak az Ezsd 2-ben összevonta és kikerekítette a Neh 7-ben levő adatokat. A tudósítás kiemeli a királyi helytartó adakozását. Ha a megtalált listán is ott volt ez a feljegyzés, akkor csak Zerubbábelre gondolhatunk. De az is lehet, hogy a Krónikás Nehémiás helytartó adományát jegyezte fel. Az adományok nagysága arra mutat, hogy a visszatértek tudták, van kinek és van miért hálát adni. Nehem. VIII. RÉSZ - A bevezetésben leírtak szerint ez a fejezet tartalmilag Esdrás munkásságához tartozik, mert az ő feladata volt az, hogy az Úr törvényének érvényt szerezzen Jeruzsálemben. Történetileg is csak Nehémiás szolgálata után képzelhető el az itt leírt gyűlés megtartása. Így irodalmi szempontból eredeti helye az Ezsd 8. vagy 10. fejezete után lenne. A Krónikás rendezte így anyagát, hogy összekapcsolja Nehémiás és Esdrás munkásságát.

Nehem. 8,1–12. A Törvénykönyv felolvasása.

Az első vers „akkor” szava pontosan nem keltezhető időpontra utal. A 7:72b dátuma ugyanis a Krónikás megjegyzése, aki tudja, hogy az év hetedik hónapja ünnepi hónap és a hó első napja, mint a régi újév napja, különösen fontos alkalom volt. Azért is tette erre a napra a Törvény felolvasásának alkalmát. Az év pedig a legnagyobb valószínűség szerint II. Artahsasztá király uralkodásának hetedik éve, tehát 398. A Törvény megismerésének vágya a Jeruzsálemben összegyűlt néptől ered, akik kérték a közöttük levő törvénytudó Esdrást, hogy megismerhessék az Úr parancsait. Az egész népen nem a qáhál: a gyülekezet tagjai értendők, mert akkor a templomtéren tartották volna a gyűlést és nem a Vízi-kapu előtti téren, hanem mindazok, akik hallani akarták a Törvény igéit. Általánosan elfogadott nézet az, hogy az Esdrás által felolvasott Törvénykönyv a Papi-irattal is kiegészített egész Pentateuchost tartalmazta és nem csupán egyes részleteit. A felolvasás 5–6 órán át tarthatott. Az Úr igéje után való szomjúságnak hű kifejezője, hogy készek virradattól délig csak az igéért együtt lenni. Mint az 5. fejezet mutatta, mindennapos életüknek bőven voltak problémái, mégis egyszerre az egy szükséges dolog mindennél fontosabb lett. A 3. v. vajjiqrá’bó: „olvasott abból” szava arra utal, hogy nem sorban olvasta az egész Törvénykönyvet, hanem csak előre kiválasztott és kikeresett szakaszokat.

A 4–8 versek a törvényolvasás részleteit ismertetik. Az elkészített szószék fából készült torony, emelvény lehetett. A 2Krón 6:13 rézből készült emelvényt említ a Salamon tornácában. A liturgikus aktus a könyv felnyitásával kezdődött (Lk 4:16–17). A nép felállt és így adott tiszteletet az Úr igéjének. Aztán Esdrás áldást mondott, melyre a nép felemelt kezekkel kettős ámennel válaszolt, s utána földre borultak az Úr előtt. Ezután következett a Törvény megérttetése, úgy hogy a léviták a szent szöveget arámra fordították. A törvények megismeréséhez tehát fontosak voltak a magyarázók is. Az olvasók és magyarázók közös munkáját fejezi ki a 8. v. Csoportokra osztva olvasták és magyarázták a törvényeket. A 9–12 versek a felolvasott és megértett igék hatását mutatják. A 9. versben „Nehémiás királyi helytartó” szavak a Krónikás toldásai Esdrás és Nehémiás munkájának összehangolásáért. Az igék hatását a nép sírása fejezi ki. Úgy látszik, már nem ismerték ilyen részletesen az Úr törvényeit. Az Úr érettük végzett munkájának megismeréséből döbbentek rá bűneikre. Ezért a nagy gyász és sírás. Majd Esdrás pap arra hívta fel őket, hogy sírás helyett az öröm napja legyen ez az alkalom, mert Isten ítélete elől csak hozzá menekülve lehet menedéket találni. Az Úrban való öröm a nép igazi erőssége, erőforrása. Az örömünnephez tartozott az ünnepi lakoma és a szegényekről való gondoskodás is.

Nehem. 8,13–18. A lombsátor ünnepe.

Az egész népet betöltő felbuzdulás főként a lelki és világi vezetőket késztette arra, hogy még alaposabban tanulmányozzák a törvényeket. Mivel a Deut 31:10kk. versek szerint a lombsátoros ünnep alkalmával olvasták a Törvényt, elrendelik ez ünnep megtartását. A Törvény felolvasásának ilyen nagy ünneppé való kiszélesítése a Krónikás műve. A lombsátrakban való lakást a törvény rendeli el, emlékezésül az Egyiptomból való szabadulást követő pusztai vándorlásra (Lev 23:40–43). A lombsátrakat házanként készítették el, de a vidékről feljövők miatt a templom udvarán és a tereken is készültek lombsátrak. Az ünnepi menet alkalmával kezükben is ágakat hordtak, mely szokás később is az örvendező ünneplés jele maradt (Jn 12:13; Jel 7:9). A 17. v. – hasonlóan a 2Kir 23:22-höz azért mondja, hogy Józsué napjai óta nem ünnepeltek így, mert most együtt ünnepelt az egész nép Jeruzsálemben. Mindenben a törvények előírása szerint ünnepeltek.

Nehem. IX. RÉSZ

A 9. fejezet a Krónikás műve lehet. Nem ő írta ezt az imádságot, hanem egy ismert szöveget vett át és azt kiegészítette. Nem állapítható meg az imádság elmondója. A 2. versből ugyan úgy látszik, mintha az egész gyülekezet együtt imádkozná, az imádság hangja azonban arra mutat, hogy valaki a gyülekezet nevében és képviseletében mondta el. Nem Esdrás imádsága ez. Ő nem mondhatott volna ilyen politikai színezetű könyörgést. De látható az Ezsd 9. fejezettel való összehasonlításból is. Az imádság tartalma sem mutat kapcsolatot Nehémiás korával. Az ő korában a szomszédos tartományokkal voltak ellenséges viszonyban. Legvalószínűbbnek látszik, hogy a nagy történeti visszaemlékezésekhez hasonlóan (Zsolt 78; 105; 106.) ismert volt egy ilyen imádság a Krónikás előtt és azt, mint a gyülekezet hitvalló és bűnvalló imádságát, felvette művébe. Azért illeszthette be ide, hogy e nagy gyülekezeti bűnbánati alkalommal készítse elő a 10. fejezetben feljegyzett szövetség-megújítást.

Nehem. 9,1–4. A körülmények leírása.

Ez a néhány vers a Krónikás szerkesztői munkája. Az 1. versben megjelölt dátummal összeköti és elválasztja az előző ünneplést és a bűnbánati alkalmat. Az ünneplés helyét nem jelöli meg, de a templomtérre gondolhatunk. Míg a Törvénykönyv felolvasása nagy nyilvánosság előtt történik, itt csak azok gyűlnek össze és böjtölnek, akik elkülönülten a gyülekezethez tartoznak. Az imádság előtt fontos volt Isten igéjének olvasása, mert így készültek vallomásuk elmondására. Jellemző a nagy bűnvalló imádságokra (Ezsd 9; Dán 9), hogy egyaránt vallást tesznek az atyák bűnéről (cávón) és a maguk vétkéről (hattá’t). A görög megfelelő szavak szerint van amartia = bűn és van opheilema = adósság (Mt 6:12; 16:27). Az Úr irgalmát ismerő népnek mindig vétekadóssága van. Az Úr ellen való vétkekben és bűnökben egyek az atyák és a fiak. A bűn valósága köti össze a nemzetségeket.

A 4. versben megnevezett léviták lehettek a Törvény felolvasói, és ők hívták fel a gyülekezetet bűnvalló imádság mondására. A lévita nemzetségek történetének és egymáshoz való viszonyának a tisztázása szinte megoldhatatlan feladat.

Nehem. 9,5–37. Hitvalló és bűnvalló imádság.

Az a különös ebben az imádságban, hogy az Úr nagy történeti tetteinek fényében mutat rá a nép bűneire. Az Úr kegyelméről és hűségéről szóló vallástételben fedi fel a nép bűnét és hűtlenségét. Isten szeretni akarta őket, de ők megkeményítették szívüket. Isten vezetni akarta őket, ők azonban ellenálltak, pártot ütöttek, sőt hátat fordítottak Istennek. Isten adott, ők pedig visszaéltek ajándékaival. Történeti események példái mutatják az Úr kegyelmének és hosszútűrésének nagyságát. A nép egész történetében Isten kegyelme megelőzte és felülmúlta bűneiket. Így ez az imádság nem csupán bűneik megismerésére vezet, hanem erőt ad, felbátorít a kegyelemben való bizakodásra.

Az 5. vers himnikus bevezetés, felhívás az Úr dicsőítésére.

A 6–8. v. vallástétel a teremtő és kiválasztó Istenről. A teremtő Isten az egyedüli Isten. Ő a világ Ura. Az égben és a földön minden az ő alkotása és minden őt szolgálja. Nem hasonlítható tehát a többi népek nemzeti isteneihez. Isten teremtette Izráelt is. Ez a teremtés Ábrahám kiválasztásával kezdődött és a szövetségkötésben lett a népek előtt is láthatóvá. Éppen azért nagy dolog Ábrahám kiválasztása, mert a teremtő Isten döntése és tette. A kiválasztástól kezdve minden Isten kegyelméről beszél Izráel történetében. A névváltoztatásnak abban van a jelentősége, hogy szoros kapcsolatban van az ígéretekkel, melyek közül az ígéret földjének birtoklása áll első helyen. A szamtá semó kifejezésben az ige a szim gyökből származik. Jelentése: „helyezni, meghatározni, irányt szabni, valamivé tenni”. Az új név jelentése tehát előremutat arra, amivé Ábrahámnak a jövőben lennie kell. Az Úr megtartotta ígéretét.

A 9–31. versek Isten irgalmas tetteit sorolják fel. A 9–21. v.-ben az Egyiptomból való szabadulástól a pusztai vándorlás 40 esztendején át tapasztalt isteni gondoskodás és vezetés fontos állomásairól olvasunk. Isten minden külső akadály és a nép minden bűne ellenére megtartotta ígéretét. Gondoskodásának sokféle jelével vette körül őket és bocsánatával fedezte el bűneik gyalázatát. Bukásaik legmélyebb pontjain is adott nékik „jó lelke” által újrakezdést (Ézs 63:10–14).

A 22–25. versek az ország birtokbavételében mutatnak rá az ígéret teljesedésére. Nem emberi érdemük vagy sikerük, hanem Isten jósága, ajándéka által lett az övék ez a föld. A 24. v.-ben a „fiak” szó arra utal, hogy a pusztában vándorló engedetlen nemzedék kihalt (Num 14:31) és a fiak örökölték az ígéret földjét.

A 26–31. versek a honfoglalástól a fogságig terjedő századokat foglalják össze. A bírák idejében bűneikre mindig bocsánattal felelt az Úr és irgalmából sokszor megmentette őket. De amikor később annyira megkeményedtek, hogy hiába hangzott a prófétai szó, az Úr kimondta felettük az ítéletet. Egyedül Isten irgalma, hogy a fogságban nem semmisült meg a választott nép.

32–37. v. Az „és most” kifejezéssel a múltról szóló vallástétel után a jelen helyzetet tárja fel az imádkozó. De most is történeti folyamatban szemléli a múlt és jelen nemzedékét. Megvallja, hogy az Úr most is nagy, erős és félelmes Isten, aki mégis hűséges, ők pedig bűneik miatt ma is nyomorúságban vannak és rabszolgák az ígéret földjén. Bűnvalló alázattal elvállalja, hogy az Úr igazságos volt az ő ítéletében. Szavakban szinte kérni sem meri bűneikre nézve a büntetés megszűnését, de éppen a múltra visszatekintve reménykedik, mert az Úr ma is hűséges Istenük. Visszaadhatja nékik az ígéret földjét úgy, hogy ne legyenek tovább idegenek szolgái. Egy fájdalmas felkiáltás az imádság befejező mondata: mi nagy szorongattatásban vagyunk!

Nehem. X. RÉSZ

A 10. fejezetet akkor értjük meg, ha szem előtt tartjuk, hogy az itt leírtak szoros kapcsolatban vannak a 13. fejezettel és az az írásban is rögzített megállapodás, amelyet Nehémiás a nép vezetőivel, papjaival és a lévitákkal kötött, feltételezi azokat a visszaéléseket, amelyekről a 13. fejezet beszámol. Mivel a 13:6–7 utal arra, hogy a jeruzsálemi bajok hírére Nehémiás újra Jeruzsálembe jött, a 10. fejezetben leírt megállapodás is ebben az időben történt. Így a 10. fejezetet a 13. után érthetjük helyesen. A fejezeten belül a felosztás így rendezhető: az 1. v. folytatása a 31–40. versekben van. A 2–28. versek névsora egy idecsatolt lista. A 29–30. versek deuteronomista stílust tükröző megjegyzések.

Nehem. 10,2–28. Papok, léviták és főemberek.

A 2. v. az előző versben említett megállapodásra utalva, megpecsételt írásokról beszél. Azért említheti többesben az írásokat, mert az egyik példány a jeruzsálemi templom levéltárában maradt, a másik példányt pedig el kellett juttatni a perzsa udvar levéltárába. Ezt a névsort a Krónikás csatolhatta a feljegyzésekhez. Nehémiás helytartó mellett 22 pap, 17 lévita és 44 főember szerepel az aláírók között. A megnevezett papok közül csak öt volt jelen a falak felszentelésénél, 13 név pedig a Zerubbábellel hazatért papok között is szerepel (12:1–7), de a 12:12–21 szerint ezek csak a családfői a papi nemzetségeknek. A léviták felsorolása már személynevek szerint történik. Közöttük azonban nem csupán a hazajöttek leszármazottai lehetnek, hanem az országban maradtakból is.

A nép főembereinek névsora (15–28 v.) majdnem ugyanaz, mint a Neh 7-ben. A 20. versben Anátót nem elírás, hanem az anátóti emberek új nemzetségként szerepeltek és lakhelyük szerint kaptak nevet. Nehem. 10,29–30. A nép esküje.

Az írásba foglalt megállapodást a nép elfogadta és eskü alatt ígérte meg, hogy az Úr törvényében fog járni. A gyülekezethez tartozás alapfeltétele volt az elkülönülés azoktól, akik nem vetették alá magukat Isten törvényének. A zsidó származás nem volt döntő. Aki az ország lakóitól, a samaritánusoktól elkülönült, azt felvették a jeruzsálemi gyülekezetbe. A faji egység helyére tehát a vallási egység lépett. A gyülekezet magját a hazatértek alkották és hozzájuk csatlakozhattak az országban maradtak. A 30. v. deuteronomista stílusban van megfogalmazva. Itt még nem az Esdrás által megismertetett törvényekre történik utalás, hanem a Jósiás alatt kötött szövetségben megerősített deuteronómiumi törvényre.

Nehem. 10,31–40. A megállapodás rendelkezései.

Az első vers szerint kötött megállapodás rendelkezéseiről ebben a szakaszban olvasunk. Az itt leírt rendelkezések nem kiegészítését és nem összefoglalását adják Isten törvényének, hanem olyan intézkedések ezek, melyek az adott körülmények között (13. v.) a visszaélések megszüntetése és a gyülekezeti élet szabályozása érdekében váltak szükségessé. Nyolc rendelkezésről olvasunk.

Az első a vegyesházasságok tilalma (31. v.). E rendelkezés hátterében azok a tapasztalatok állnak, melyekről Nehémiás személyesen győződött meg (13:23–27). Nem hangsúlyozza a rendelkezés a már meglevő házasságok felbontását, hanem a jövőre nézve tiltja meg, hogy idegenekkel házasságot kössenek. E rendelkezés törvényes alapja a Deut 7:3 és Ex 34:16. Azt fogadják el alapelvként, hogy a házasságot nem saját tetszésük, hanem Isten akarata és a hit zsinórmértéke szerint kötik.

A második rendelkezés a szombat és az ünnepek szigorúbb megtartására vonatkozik (32. v.). Kiadását azok a visszaélések tették szükségessé, melyekről a 13:15–22 számol be. Nagy súlyt helyeztek a szombat előírásos megünneplésére, mert a szombat volt a külső ismertető és elválasztó jel az idegenekkel szemben.

A harmadik rendelkezés (32b. v.) a szombatév (minden hetedik év) megtartásáról intézkedik (Ex 23:11; Lev 25:2–7; Deut 15:1–3). Erre az intézkedésre Nehémiást korábbi tapasztalatai indították (5:1–13). A szegények eladósodásának megakadályozása és a közösségi élet rendezése érdekében volt rá szükség. A jubileumi év megtartása ugyanis sok elégedetlenséget okozó gazdasági és társadalmi kérdést oldott meg.

A negyedik rendelkezés a templomadóra és annak felhasználására vonatkozik (33–34 v.). A törvény szerint fejenként fél sekelt kellett adni (Ex 30:11–16). A templom szolgálatára rendelt adóról tud a 2Krón 2:6 és Mt 17:24–27 is. Az itt elrendelt összeg (egyharmad sékel) a pénzérték változásával magyarázható. A 34. v. az adó felhasználásáról ad tájékoztatást. Ebből gondoskodtak többek között a templomi kenyerekről. A kenyerek kirakása ősi gyakorlat volt (Ex 25:23–30; Lev 24:5–9; 1Sám 21:7; 1Kir 7:48). Eredetileg talán az Úr táplálékaként tették a szent kenyerek asztalára, később mint hálájuk jelképét. Az adókból fedezték az ismert áldozatokat és a templom javítására szükséges költségeket is. Az ötödik rendelkezés (35. v.) az áldozatokhoz szükséges fáról szól. A törvény ezt nem szabályozta, mert a templomszolgák gondoskodtak róla. Nehémiás korában azonban már sorsvetés útján kellett kiosztani, hogy meghatározott időkben kik lássák el fával az áldozatokat (13:31; Lev 6:12; Józs 9:27; Ézs 40:16).

A hatodik rendelkezés (36–37. v.) a zsengékről és az elsőszülöttekről szóló törvények megtartását szorgalmazza. A zsenge felajánlása régi követelmény (Ex 23:19; 34:26; Deut 26:1). Az elsőszülöttek felajánlását és megváltását is törvények írják elő (Ex 34:19–20; Deut 15:19–23; Num 18:15–18). A hetedik rendelkezés (38. v.) a ré’sit, az első, a legjobb rész adását rendeli el a papok szolgálatára. Más ez, mint a zsenge és a tized. Törvényes alapja: Deut 18:4; Num 15:20; 18:12; Ez 44:30. A nyolcadik rendelkezés a léviták tizedének fizetéséről intézkedik (Num 18:21.24–32). Indokolja ezt a rendelkezést Nehémiás személyes tapasztalata.

A 40. vers záradéka mutatja, hogy bár Nehémiás építési munkákat irányított és helytartói szolgálatot végzett, gondolkozásának középpontjában a templom állt. Nehémiás, mint a perzsa királyi udvar által megbízott helytartó, jól tudta, hogy a zsidóság nem élhet önálló nemzeti államként, de mint gyülekezet megújulhat és megerősödhetik. A felsorolt rendelkezések is a gyülekezet kultikus életét szabályozták és a mindennapi élet megtisztítását célozták.

Nehem. XI. RÉSZ - Nehem. 11,1–2. Jeruzsálem benépesítése.

A 11. fejezet közvetlen folytatása a 7:4–5-ben leírtaknak, csak a Krónikás választotta el a 8–10. fejezetek közbeiktatása által. Ezek a versek is Nehémiás emlékiratához tartoznak. Az események további alakulásáról a 12:27-től olvashatunk.

Bár Nehémiás ritkán beszél beszámolójában a nehézségekről, a valóságban nagy gondot jelentett a hosszú idő óta romokban heverő Jeruzsálem benépesítése. A fogságból hazatértek nagyobb része vidéki városokban és falvakban telepedett le. Ennek oka az, hogy az ország elfoglalása során Jeruzsálemben történt a legnagyobb pusztulás és valószínűleg Jeruzsálem lakói közül hurcoltak el a legtöbbet, akik most a „babiloni húsosfazekak” mellől nem kívántak hazajönni a romok közé. Az elhurcoltak fiai vagy unokái számára már nem volt vonzó az atyák földje és a szent város.

Mégis Nehémiás buzdítására most a nép vezető emberei vállalták elsőnek a letelepedést Jeruzsálemben, a régi dávidi városban. A további benépesítést sorsvetés útján kívánták megoldani, minden tizedik ember betelepítésével. Nem vehető ki pontosan a szövegből, hogy így történt-e a benépesítés, avagy önkéntes jelentkezés által. A 2. v. inkább arra mutat, hogy Isten indításából önként jelentkezők költöztek Jeruzsálembe. Az önként szónak és az önkéntes cselekedetnek fontos szerepe van Esdrás és Nehémiás könyvében. Önként indult el a hazatérők első csoportja. Az ott maradók önként segítették őket adományaikkal. A hazatérők önként adakoztak. Nehémiás buzdítására önként engedték el a gazdagok a szegények adósságát. S most önként jelentkeznek a szent városba való betelepedésre is. A „szent város” kifejezés Deutero–Ézsaiás óta (48:2; 51:1) itt fordul elő először, de később gyakran használták (Dán 9:24; Mt 4:5; 27:53; ApCsel 11:2).

A Jeruzsálem falaiért végzett munka és a város benépesítésén való fáradozás azt mutatja, hogy az összezsugorodott ígéret földjén most Isten akaratából elsősorban Jeruzsálemnek kell az ígéret helyévé válnia. A reménytelenség városának kell újra a reménység helyévé lenni az üdvtörténet további eseményeiért (Lk 19:29–48; ApCsel 2). Jeruzsálemet be kell népesíteni és élni kell benne a holnapért. Nehem. 11,3–36. Névsorok.

Ezek a versek neveket örökítenek meg a Jeruzsálembe költözött júdaiakról, benjáminiakról, papokról, lévitákról és más kultikus személyekről (3–19), továbbá a Júda városaiban és falvaiban lakókról. Ez a névsor nem tarozott Nehémiás emlékiratához. A Krónikás a templomi levéltár feljegyzéseiből csatolhatta ide, hogy a névsorok által is hirdesse: a hazatérők újra birtokukba vették Jeruzsálem városát, az ígéret földjének megmaradt darabját és mindenki a maga örökségében lakik. Józsué könyvére emlékeztet ez a fejezet, mert olyan, mint egy új honfoglalás leírása. Nevek által való bizonyságtétel arról, hogy Isten ígérete beteljesedett, a választott nép maradéka újra az ígéret földjén él. Létszámban ugyan megfogyatkoztak, hiszen a Jeruzsálemben lakó férfiak száma nem éri el a háromezret sem. Ezek nagyobb részét is a kultusz szolgálatában álló papok, léviták és énekesek teszik ki. A felsorolt helységek Júda és Benjamin területén vannak, fekvésüket Józsué könyvéből ismerjük. A 25–35 versek azt is mutatják, hogy a jeruzsálemi templom hatásköre túlterjedt Júda tartományának politikai területén. A kultusz szolgálatában tevékenykedő léviták a tartományon belül laktak (36. v.). Nehem. XII. RÉSZ - Nehem. 12,1–26. Papok, léviták, énekesek, kapuőrök.

Mind Nehémiás, mind Esdrás könyvében több névsort találunk a fogságból visszajött papokról, lévitákról és más kultikus személyekről. E névsorok közlésével – véleményünk szerint – a Krónikásnak kettős célja volt. Egyrészt azt kívánta kiemelni, hogy a fogságból visszajöttek életében a legfontosabb kérdés az volt, hogy a jeruzsálemi templomban a kultikus szolgálat az előírt módon folytatódjék és mint Isten gyülekezete éljenek az ígéret földjén. A visszajötteknek több mint tizedrésze kultuszi személy. Másrészt a Krónikás a beiktatott névsorokkal kötötte össze egy gyülekezetté a múlt és a jelen nemzedékét. A fogságból visszajöttek, a templomépítők és a Jeruzsálem falait építők egy népet alkottak.

Az 1–9. v. a fogságból visszatért és közvetlen azután szolgáló papok és léviták főembereit sorolja fel. A 10–11. v. külön kiemeli Jésúa főpap nemzetségét, majd kiegészíti a Jésúa fia, Jójákim napjaiban élő papi nemzetségek névsorával (12–21). A cádóki nemzetségből származó Jésúa utódai mindvégig a főpapi tiszt birtokosai maradtak. Az író 22 papi nemzetséget sorol fel, de egyiknél sem említi származásukat. Az 1Krón 24 szerint 24 papi nemzetség volt, akik közül 16 az Eleázár, 8 pedig az Ittámár családjához tartozott. A Jójákim főpap idejében szolgáló papok között találjuk Zekarját, Iddó fiát, aki azonos lehet Zakariás prófétával.

A 22–23. v. a forrásra hivatkozik, ahonnan az anyagot vette. A 24. v. a lévitákat és énekeseket, a 25. v. pedig a kapuőröket sorolja fel.

A 26. v. a Krónikás megjegyzése, mely a 36. v.-hez hasonlóan egy időre teszi Esdrás és Nehémiás szolgálatát.

Nehem. 12,27–43. Jeruzsálem várfalainak felszentelése.

Ez elbeszélés irodalmi alapját kétségtelenül Nehémiás emlékiratának feljegyzései képezik. Erre mutat a 31., 38. és 40. versek első személyben írt fogalmazása is. A Krónikás azonban átdolgozta és kiegészítette az általa ismert anyagot. Ez a tudósítás eredetileg a 6:16 vagy 7:3 versek után állhatott, csak a Krónikás szerkesztette úgy a könyvet, hogy Nehémiás jeruzsálemi tevékenységének első szakaszát zárja le a falak felszentelésének ünnepségével. Jól látszik az egész könyvön és itt is, hogy a Krónikást nem az események történeti sorrendje érdekelte, hanem az eseményeknek tulajdonított fontosság alapján állította össze a könyv anyagát.

A 27–29. versek a Krónikás feljegyzései a lévitákról és énekesekről. A felszentelési ünnepség külső pompájának előkészítéséhez tartozott a Jeruzsálemen kívül lakó léviták és énekesek összegyűjtése, mert a szentelési alkalmakon fontos szolgálatot végeztek. Régi, még a Dávid idejébe visszanyúló hagyományokat elevenít fel itt a Krónikás (1Krón 15:1–12; 25:6; 2Krón 5:12–13; 29:4–5). A szentelési ünnepségeken örömük kifejezésére a Dávid parancsa szerint rendelt magasztaló énekesek (11:23) dávidi hangszerekkel (36. v.) dicsérték az Urat. Az énekesek említett lakhelyei közül Netófa Betlehem és Tékoa között, Bét-Gilgál Jerikó közelében, Geba és Ázmávet pedig Jeruzsálemtől északra feküdtek. Nem volt mindig szükség a szolgálatukra, ezért lakhattak a városon kívül is.

A 30–43. versek az ünneplés lefolyását írják le. Először a papok és léviták tisztították meg magukat, majd a nép, a kapuk és a várfal megtisztítása következett. A törvényekből ismert több tisztulási eljárásra gondolhatunk (Num 19:1–20; 2Krón 29:4–34). A kapuk és a falak megszentelését a Krónikás a templom és a templomi edények megtisztításához hasonlóan gondolja.

A megtisztítás után a szentelési szertartás második része következett: ünnepi menet vagy felvonulás a falak körül. A megtisztítás által a múlt gonoszságát távolították el, míg a körmenettel mintegy szent kört vontak a falak körül, hogy kizárjanak minden gonoszságot, a várost Istennek ajánlják fel és az ő védelme alá helyezzék lakosaival együtt. Nehémiás két nagy menetet állított fel, melyek élén egy-egy magasztaló énekkar haladt. Az egyik menet jobbra indult el, valószínűleg a Völgy-kaputól és délről ért a templom-térre. Ezt a csoportot Hósajá vezette és vele ment Júda vezető embereinek fele a papokkal. A másik csoport vezetője maga Nehémiás volt, az elöljárók másik felével és a papokkal. Ez a menet balra indult el és észak felöl jutott a templomtérre. Hósajá személye nem ismert, Esdrást pedig csak a Krónikás szerepelteti megjegyzésében, hiszen ő Nehémiással egy időben nem volt Jeruzsálemben. Az ünnepi istentiszteletet a templomtéren tartották. A templom közelében álltak fel a magasztaló énekkarok. Lehetséges, bár nem bizonyítható, hogy a Zsolt 147 éneklése ehhez az alkalomhoz kapcsolódik.

Az ünnepi alkalom legfontosabb része volt a nagy véresáldozat és az azt követő áldozati lakoma, melyen az egész gyülekezet, az asszonyok és gyermekek is részt vettek. Hálaadásuk kicsorduló örömének jellemzésére ötször is előfordul az öröm vagy örülni szó a 43. versben. Az Úr kegyelméből élő gyülekezet hálaadó őrvendezése térben és időben egyaránt mindig messzire elhallatszik.

Nehem. 12,44–47. Az örömöt áldozatkészség követte.

Ez a szakasz formailag és tartalmilag is a Krónikás műve, aki a Nehémiás által eddig feltárt bajokat azzal kívánta ellensúlyozni, hogy leírta, milyen volt a gyülekezet magatartása a várfal felszentelése után. A 44. v. még csak az ünnepi napra utal, de a 45. v. már hosszabb időre tekint, a 47. v. pedig mintegy összefoglaló értékelése a fogság utáni gyülekezet életének.

Jeruzsálemben és Júdában az áldozatkészség jellemezte a gyülekezetet. Szívesen megadták a szent adományokat, valamint a különféle szolgálatban állók kijáró részét. Örültek a papoknak, akik közöttük az Úr szolgálatában álltak. Újra éneklő, Istent dicsőítő gyülekezetté lettek és felelevenítették a Dávid és Ászáf idejéből való énekeket. Rend volt az istentisztelet gyakorlásában, az adományok begyűjtésében és kezelésében.

A 47. v. időmegjelölése összekapcsolja a templomépítő és a Nehémiás idejében élő gyülekezetet egy közösséggé.

Nehem. XIII. RÉSZ

Ez a fejezet az 1–3. versek kivételével, Nehémiás emlékiratához tartozik. Amint a 6–7. versekben világosan kifejezésre jut, arról az időszakról ad itt Nehémiás leírást, amikor 12 éves (445–433) júdai helytartósága után visszatért a királyi udvarba, majd onnan újra megbízást és engedélyt kapott arra, hogy Jeruzsálembe jöjjön. Más történeti példák is mutatják, hogy a perzsa kormányzat kirendelt helytartói időnként a királyi udvarba mentek és később újra visszatértek szolgálati helyükre. Nehémiás visszajövetelének politikai okát nem ismerjük. Feltehető, hogy a szomszédos helytartókkal konspiráló jeruzsálemi vezetők Nehémiás távollétét saját politikai tervük megvalósítására használták fel és jó kapcsolatokat igyekeztek kiépíteni a szomszédos tartományok vezető rétegeivel. Nehémiás viszont Júda önállóságának és függetlenségének biztosításáért fáradozott. – Nem ismerjük távollétének időtartamát sem, de mind az Eljásib és Tóbijá egyezsége, mind az a tény, hogy közben gyermekek nőttek fel, akik már asdódi nyelven beszéltek (24. v.), mind a visszatéréskor tapasztalt egyéb bajok, arra engednek következtetni, hogy a jelzett „bizonyos idő” több év volt.

Nehem. 13,1–3. Izráel elkülönülése.

Az előző versekhez hasonlóan, ezt a három verset is a Krónikás illesztette be Nehémiás emlékirata közé. Nehéz lenne megmondani, mi volt vele a célja. Talán szépíteni szeretné a következő versekben leírtakat azzal, hogy nemcsak bajok voltak, hanem Isten gyülekezetéhez illő dolgok is történtek és valahonnan ide iktatta be ezt a töredéket. Az „azon a napon” kifejezés teljesen bizonytalan időmeghatározás. A törvényből olvasott szakasz a Deut 23:3–5; melynek hatására történik Izráel elkülönülése. Az ’éräb szó ritkán használatos. A keverék, az elegy, a gyülevész népet jelenti (Ex 12:38; Num 11:4; Jer 25:20). Itt az ammóniakra és moábiakra vonatkozólag használja a Krónikás, mert egyébként a jövevény, a gér a körülmetélkedés által tagja lehetett a gyülekezetnek (Ex 12:48).

Nehem. 13,4–9. A templom megtisztítása.

Nehémiás visszatérésekor sok bűnt és sok bajt talált Jeruzsálemben és Júdában. Első feladata a jeruzsálemi templom körül észlelt visszaélések rendezése volt. Az „ezt megelőzőleg” kifejezés nem az előző versekhez kapcsolódik, hanem Nehémiás visszatéréséhez. Értelme: mielőtt megérkeztem volna. Nehémiás távolléte alatt ugyanis Eljásib pap és Tóbijá, az ammóni szolga (2:10) rokonságba kerültek és megegyeztek abban, hogy Eljásib a templomhoz tartozó kamrák közül egyet Tóbijá rendelkezésére bocsát. Az ilyen kamrák eredeti rendeltetése az volt, hogy ezekben tárolták az ételáldozathoz szükséges lisztet, a kultuszhoz használt edényeket, a befolyt tizedet és templomi adományokat (2Krón 31:11–12). Arról nem olvasunk, hogy Tóbijá milyen célra használta, de mivel egyéni és üzleti céljait szolgáló holmija lehetett ott, általuk tisztátalanná tette a kultikus célra rendelt kamrákat. Nehémiás kiszóratta onnan minden holmiját, majd a szükséges és szokásos megtisztítás után a kamrát visszaadta eredeti rendeltetésének. Nehémiás elsősorban Eljásib magatartását ítéli el és nem a pogány Tóbijáét. A Jézus által végrehajtott templomtisztításra is (Lk 19:45–47) nyilvánvalóan a főpapok bűne miatt volt szükség, akik eltűrték, hogy a templom latrok barlangjává legyen. Nem bizonyos, hogy az itt említett Eljásib pap, aki a templom kamrái felett rendelkezett, azonos a főpappal (3:1; 13:28), de ez nem kisebbíti bűnét és felelősségét.

A 6. v. Artaxerxes perzsa királyt „Bábel királyának” mondja. A zsidók számára ugyanis Bábel maradt az őket leigázó hatalom székhelye, még ha időközben maga Bábel is a perzsa uralkodók hatalma alá került.

Nehem. 13,10–14. A templomi szolgálat rendezése.

A visszatért Nehémiás nem csupán Eljásib pap bűnét vette észre, hanem a felülről adott rossz példa következményeit is, amelyek már az egész templomi szolgálat elhanyagolásában nyilvánultak meg. Mivel a nép nem szolgáltatta be a léviták részét, tizedét és az elöljárók sem törődtek az adományok szorgalmazásával, veszélybe került a templomi kultusz végzése. A Nehémiás által Jeruzsálembe telepített léviták (11:1.15–18; 12:28) minimális megélhetése sem volt biztosítva, ezért azok visszatelepedtek a maguk régi lakhelyére, hogy mezőiket művelve megélhessenek. Nem csupán a léviták sorsáról volt itt szó, hanem Isten ügyéről, a templomi szolgálat rendjéről. Mal 3:8–10 egyenesen Isten megcsalásának nevezi a tized és az áldozati ajándékok elhanyagolását.

Nehémiás visszahozatta a lévitákat és gondoskodott szolgálatuk anyagi feltételeinek biztosításáról is. Szavának és határozott tetteinek eredményeként egész Júdában újra befolytak a szükséges tizedek és adományok. A javak további kezelését Nehémiás négy megbízható emberre bízta. Ezután egy pap, egy írnok és két lévita gondoskodott a raktárak kezeléséről. Nehémiás, mint a gyülekezet hűséges tagja, érzett felelősséget az Úr házának dolgaiért. Fohászában azt kéri, hogy ne emberek előtt, hanem Isten előtt legyen nyilvánvaló az ő cselekedete.

Nehem. 13,15–22. Gondoskodás a nyugalom napja megszenteléséről.

Az Isten ügyéért felelősséget érző Nehémiás nyitott szemmel járt és észrevette mindazokat a bajokat, amelyek megrontották a gyülekezet életét. Nemcsak Eljásib bűne, vagy az adakozás elhanyagolása volt a baj, hanem a nyugalom napjának és ezzel az Úrral való közösségnek a megromlása is. Júdában és Jeruzsálemben, vidéken és városon egyaránt munkanappá és piacnappá tették azt a napot, melyet az Úr a törvények szerint az ő tiszteletére rendelt. A vidéken lakók a nyugalom napján is dolgoztak a földeken és szőlőkben, a kereskedésre szánt áruikat is ezen a napon vitték el Jeruzsálembe, amely időközben kereskedelmi központ lett. Piacára a nyugalom napján is felvonultak a vidékiek és ott ültek a tirusziak is, kínálgatva a halakat és más áruikat.

Nehémiás, aki ismerte a próféták írásait (Jer 17:27; Ez 20:12kk.), előbb csak megintette és megszidta a nyugalom napját megrontókat és azokat, akik ezért felelősek, majd határozott intézkedéseivel biztosította, hogy a nyugalom napja mindenki számára szent legyen Jeruzsálemben. Nem az idegenek, nem a tirusziak az igazi okai a nyugalom napja megrontásának. Őket nem kötelezi erre Isten törvénye. Nehémiás a nyugalom napja előtt bezáratta a város kapuit és csak elmúltával engedte meg, hogy újra kinyissák. Így megakadályozta, hogy vidékiek, vagy idegen kereskedők jöhessenek áruikkal a városba. A kereskedők néhányszor kísérletet tettek ez intézkedés kijátszására úgy, hogy Jeruzsálemen kívül háltak és reggel a városból kimentek hozzájuk az üzleti ügyek lebonyolítására. Nehémiás azonban, átlátva ravaszságukat, ezt a lehetőséget is megakadályozta. A lévitákat saját embereinek felváltására rendelte a kapuk őrzésére. Megtisztulásukat azért kívánta meg, mert az egyszerű őrszolgálattal is szent ügyet szolgáltak.

A nyugalom napjának megtartásáért érzett felelősségében Nehémiás a fogságban élők álláspontját is képviselte. Ott ugyanis nagyon ragaszkodtak a szombathoz, mivel a kultikus rendnek ez a része volt az, amit idegen földön is megtarthattak s egyben külső ismertető és elválasztó jel volt az idegenek előtt. Ezért a tettért is a hűséges Isten irgalmát kéri.

Nehem. 13,23–27. A vegyesházasságok bűne.

A nép Istenhez való hűtlensége, a nyugalom napjának, az ünnepszentelésnek a megszegése mellett, láthatóvá lett a házasságok, a családi otthonok tisztátalanságában is. Izráel fiai az Úr gyakran megismételt parancsai ellenére idegen asszonyokat vettek feleségül, még olyan népek közül is, amelyekkel semmi közösséget nem vállalhattak (1. v.). Az idegen asszonyok sem atyáik hitére, sem atyáik nyelvére nem tanították gyermekeiket. Az asdódiak, a filiszteusok nyelvét azért emeli ki külön, mert – mint a Mésa-feliratból tudjuk – az ammóni és moábi nyelv kevés eltérést mutat a hébertől. Népük és vallásuk elárulását látja abban, hogy nem törődnek a nyelvükkel. Őszintén leírja, hogy felindulásában egyeseket még tettlegesen is fegyelmezett. Eskü alatt kötelezte el őket, hogy a jövőben nem lesznek hűtlenek Istenhez és nem kötnek idegen nőkkel házasságot. Salamon király bűnét állítja eléjük intő példának (lásd 1Kir 11 magyarázatánál).

Nehem. 13,28–29. A főpapi család bűne.

Vegyesházasság kötésében maga a főpapi család is rossz példát adott, mert Eljásib főpap egyik unokája Nehémiás régi ellenségének, a hóróni Szanballatnak, Samária helytartójának lányát vette feleségül. A törvény ugyancsak a főpapra vonatkozóan írja elő, hogy csak népe közül vehet feleséget (Lev 21:14b), Nehémiás azonban az adott körülmények között az egész papság előtt kívánt elrettentő példát statuálni azzal, hogy elűzte az országból Eljásib unokáját. Josephus feljegyzése szerint Eljásib főpap elűzött unokája alapította Samáriában a Garizim hegyén levő szenthelyet (Jn 4:20). Ha történetileg bizonytalan is ez az adat, annyi valószínű, hogy Szanballatnak köze volt a Garizim hegyen levő szenthelyhez. Nehémiás fohásza mutatja, hogy Istentől még nagyobb büntetést érdemelnek a papság beszennyezéséért, mert az Úr előtt szent a léviták papságával kötött szövetség (Num 25:12–13). E szövetség értelmét magyarázza a Mal 2:4–8.

Nehem. 13,30–31. Mindent az Úr szolgálatáért.

Az emlékiratot befejező két vers még egyszer röviden megemlíti Nehémiásnak a gyülekezet életéért és a kultusz érdekében végzett szolgálatát. Mint a 10. fejezet magyarázatánál láttuk, az ott leírt megállapodás és rendelkezések a Nehémiás által e fejezetben felsorolt bajok orvoslására születtek. Történetileg tehát Nehémiás munkássága a 10. fejezet eseményeivel fejeződik be. Emlékiratát azonban, melyet a Krónikás felvett művébe, ezekkel a szavakkal zárta: mindent az Úr szolgálatáért tett. Amikor Nehémiás először Jeruzsálembe érkezett, ellenségei nagy bosszúságot éreztek afelett, hogy: jött egy ember, aki Izráel fiainak javát keresi. Feljegyzései végén pedig maga Nehémiás fohászkodik úgy, hogy az Úr Isten az ő javára emlékezzék meg elvégzett szolgálatairól. Milyen jó egy életművet és egy életet úgy befejezni, hogy cselekedeteinkkel békességben állhassunk Urunk elé.