2 Krón. XIX. RÉSZ - 2 Krón. 19,1–3. Jósafátot megítéli az Úr.

Az Úr irgalmassága abban mutatkozik meg Jósafát életében, hogy ítélete csak dorgálás, mert az Akhábbal való szövetkezésével szemben kultuszi intézkedései, bálványimádás elleni tettei dicsekednek. Ha némi jó van az emberben, az nincs elrejtve Isten szeme elől. Az Úr feddését az a próféta mondja a király szemébe, akinek atyját a király atyja börtönöztette be. Az erőszak és félelem emléke sem tántorítja el az Isten akaratának és ítéletének hirdetésétől.

2 Krón. 19,4–11. Jósafát engedelmeskedik az Úrnak.
Jósafát az ítéletet alázattal és lelki nagysággal elfogadva ismét saját országa és népe javával törődik. A főtisztviselők, léviták, papok tanító munkája után maga tart országjáró körutat (4. v.) és a népet felhívja, térjenek újra az Úrhoz. Amikor Isten népe megtér az Úrhoz – gondoljunk a reformáció századára – abból belső és külső jó származhat. Az, hogy maga az uralkodó jár elöl élete példájával, erkölcsi súlyt ad minden rendeletnek és oktatásnak. Utána megszervezi az igazságszolgáltatást annak a hitbeli tételnek alapján, hogy a jó igazságszolgáltatás összefügg az Úr akaratának ismeretével. A bírákat személyválogatás nélküli bíráskodásra a Deut 16:18–20 és 17:8.13 hagyományainak szellemében képezheti ki. Eszerint végső fokon minden ember Isten előtt felelős tetteiért, az igazságot osztó személy kétszeresen az, mert az ítélet az Istené (Deut 1:17). Az ítéletet az Úr nevében mondták ki, az ítélő is, az igazságszolgáltatás is Isten ítélete alatt áll. A vidéki, helyi bírák felett a jeruzsálemi felső bíróság állt s működése két részre oszlott: az Úr dolgaiban, azaz templomi-kultuszi ügyekben és világi, „profán” ügyekben való végső döntésre. De minden bíróság, még a felsőfokú is, felelős volt az Úr előtt. A jogszolgáltatás egész rendszere a kor valóságos viszonyait tükrözi. Ezért arra gondolni (Wellhausen), hogy a reform a király nevének jelentéséből született fikció: tévedés.

2 Krón. XX. RÉSZ - 2 Krón. 20,1–13. Moáb és Ammón Júda ellen vonul.
A fejezet a Krón saját anyaga, konkrét és megbízható tájismerete forrásának hitelessége mellett szól. Az ammóni, moábi és maoni (?) támadók serege nem lehetett különösen nagy, de Júda ereje még így is kevésnek látszott a fegyveres ellenállásra. Jósafát és egész Júda szívvel az Úrhoz fordulnak. Az általános böjt és bűnbánat imádságát, mely Salamon templomszentelő imádságára emlékeztet, maga a király mondja el és az Úr dicsőségének elismerése után az Úrba vetett feltétlen bizalmukat megvallva könyörög szabadításért. Az új pitvar említése (5. v.) már a második templom ismeretét tükrözi.
2 Krón. 20,14–30. Az Úr szabadítást ígér. A győzelem.

Az Úr válaszát nem templomi próféta, hanem egy énekes lévita mondja el. Neve, Jaháziel (Az Úr látást ad), a szolgálata jellegét fejezi ki. Az isteni válasz a papi jövendölések hagyományos fordulatával kezdődik és fejeződik be: Ne féljetek! Az Úr azt ígéri, hogy maga harcol a népe győzelméért (vö. Ex 14:13) s a nép csak tanúja lesz az ő csodájának. A harc színhelyére érve a király még egy beszédet mond s az Ézs 7:9-re emlékezve a hit megtartó és szabadító erejéről tesz bizonyságot. A harci kiáltások helyett a léviták énekes liturgiája zeng az Úr irgalmasságáról. Az ütközet hamar el is dől: az Úr olyan zavart támaszt az ellenség soraiban, hogy egymás ellen fordulnak és megsemmisítik egymást. A gazdag zsákmány mint a bizalom jutalma a király és népe kezébe jut. A választott nép feltétlen hite nagyobb győzelmet adott, mint amit a legnagyobb emberi erő elérhetett volna. A hálaadás völgyében tartott hálaadó istentisztelet természetesen fejezi be a nép eddigi liturgikus magatartását s megerősíti a völgy nevének etiológiáját. A győzelem híre félelmet támaszt a környező pogány népek között. Kénytelenek tudomásul venni, hogy aki Júda ellen harcol, az az Úr ellen harcol s az Úr ellen harcolni biztos vereséget jelent. Ezért Jósafát tovább uralkodhat békességben.
2 Krón. 20,31–37. Jósafát további uralma.

A hit által nyert győzelem tanító jellegű elbeszélése után a Krón ismét visszatér szokott történeti forrásához és az 1Kir 22:41 skv. rövid tudósítása alapján megismétli Jósafát életének főbb eseményeit: azt, hogy ami jó volt Ászá életében, követte, a magaslati kultuszt viszont teljesen nem szüntette meg, végül az Akháziával kötött szövetség és békés – a Kir szerint hűbérjellegű – kapcsolat az Úr ítéletét idézte Jósafát fejére. Az Úr ítéletét mutatja az is, hogy az északi uralkodóval együtt építtetett kereskedelmi hajóflottájuk, az ún. Társis hajók még Ofirba indulás előtt összetörtek a vihartól gyakran látogatott eciongeberi kikötőben. (Nem Társisba járó, hanem Társis-osztályú, vagy rendszerű hajókról volt szó, mivel a spanyolországi Társisba nyugatra járó hajók a föníciai s nem az eciongeberi kikötőből indultak s nem kerülték meg egész Afrikát.)

Jósafát a Krón egyik kedvelt királya, akiről több mint száz versre, négy fejezetre terjedő elbeszélésben emlékezik meg. Nem hallgatja el gyengeségeit, uralkodásának, külpolitikájának ellentmondásosságát. De a Kir-tól független hagyományokból is merítve nevelő példaképpen emlegeti fel hitét, odaadását, az Úrba vetett bizalmát, ügye iránt érzett buzgóságát, alázatát. Törődött népe hitbeli nevelésével, amiről eddig a többi uralkodónál nem hallottunk s ezzel megnyerte népe szeretetét. Az Úr nevében gyakorolta az igazságszolgáltatást. Hűségéért az Úr ellenségeket megfélemlítő ereje által nemzetközi megbecsülésben részesült. Az északi bálványimádó uralkodóval tartott barátságáért megbünteti Isten, de a halált elfordítja róla s kegyelmes marad hozzá, mert nem felejti el jócselekedeteit. Ha az irgalmasság dicsekedik az ítélet ellen (Jak 2:13), a jótett is dicsekedik a gonosz cselekedet ellen. Az Úr feddése irgalmas, mert nem felejti el a hit jócselekedeteit sem (19:2–3). Az Úr ítél, de ítélete kegyelem az őt félőkön.

2 Krón. XXI. RÉSZ - 2 Krón. 21,1–20. Jórám kegyetlen uralma, betegsége.

Jórám (Az Úr fenséges) különös kegyetlenséggel írta be nevét Júda történetébe, mert trónralépése után csakhamar megölette hat testvérét és a tényleges vagy vélt ellenzék vezéreit. Az Illés levele (ld. alább) alapján joggal feltehető, hogy az áldozatok nemcsak az Úrhoz való ragaszkodásukban, de morálisan is jobbak voltak nála. Véres tette után Jórám felújította a magaslati Baál-kultuszt, nyilván felesége, Athália befolyására, aki Akháb és Jézabel leánya volt. Feltehető (22:10), hogy a tömeges gyilkosság sugalmazója is ő volt. A magaslati Baál-kultusz azért volt különösen utálatos, mert a próféták kedvelt képe szerint az Úr férje volt népének s a néptől hűséget várt az oltalmazó szeretetéért, de helyette hűtlenséget kapott. Mindkét bűn, a testvérirtás is és a hűtlenség is, magában véve elegendő lett volna arra, hogy az Úr Jórámot és házanépét eltörölje a föld színéről, de szövetsége és ígérete miatt megtartotta a Dávid szövétnekét (7. v.).

A rossz királyi házasságból eredő gonosztettek következményeként Edom s Libna elszakad Júdától, tehát az ország területe csökken. De büntetés az is (16–17), hogy filiszteus és arab rablócsapatok megrohanják, kifosztják a királyi palotát s legkisebb fia, Akházia kivételével a király gyermekeit, feleségeit mind elrabolják s megölik. Az általa elkövetett gonosztett visszahull saját fejére: ő kiirtotta testvéreit, most az ellenség kiirtja az ő családját. Bűnei következményét senki el nem kerülheti. Végül (18–20) a különösen kegyetlen uralkodó maga is nagyon kínos halálos betegséget kap, ezt is az Úrtól való büntetésképpen. Népe még halálában sem adta meg neki azt a végső tisztességtételt, amellyel a többi királyt illette s nem engedték királysírba temetni.

Mindezeket Illés próféta levélben (12–15) hozta Jórám tudomására, mint az Úr ítéletét. A 2Kir 1:17 szerint Illés a Jórám uralkodásának második esztendejében még élt s megérte Jórámnak északi királlyá választását. A júdabeli névrokon Jórámnak bűne: hűtlenség Jahve iránt, testvérgyilkosság és a nép félrevezetése. Mindezért a büntetés családjában, vagyonában, személyében egyformán eléri. A véres ítéletben a kegyelem egyetlen sugara az, hogy legkisebb gyermeke életben maradt s az Úr benne mégis adott Dávidnak szövétneket.

Jórámon nevének jelentése szerint is félelmes erővel ragyog fel az Úr ítéletének fensége. Az emberi erőszak nem emelkedhetik feljebb nála és nem erőtlenítheti meg az Úr erejét. Az elkövetett gonosztett büntetésként visszahull elkövetője fejére, mert Isten nem csúfoltatik meg. Aki elhagyja az Urat, azt bűneiben magára hagyja az Úr. Az erőszakosság erőszakosságot szül, a lázadás következménye bukás. Jórám fiatalon végzetes elkerülhetetlenséggel áldozata lesz saját végletes politikájának.

2 Krón. XXII. RÉSZ - 2 Krón. 22,1–9. Akházia egyéves uralkodása, halála.

Akházia „családi” politikát követett, vagyis az északi királyi háznak vallási és politikai gyakorlatát s emellett teljesen anyjának, az anyakirálynő Atháliának hatása alá került. Az Úr azonban nem csúfoltatik meg. Az ő végzéséből történt (7. v.), hogy Akházia harcba szállt az északi Jórámmal, Akháb fiával és vereséget szenvedett. Halálának körülményeit a Krón más forrása tartalmazhatta, mely különbözött a 2Kir 8–9. r. tudósításától. A Krón számára a különbség közömbös. Fontos az, hogy Isten ítélete elől nem lehet elrejtőzni (9. v.) s büntető keze mindenkit elér, aki erre „méltóvá” tette magát. Eltemettetése Samáriában megy végbe, ott, ahol politikájával az Úr ellen vétkezett. Elföldelésénél nagyatyjára, Jósafátra vannak tekintettel, aki teljes szívvel kereste egykor az Urat. Az Úrhoz való hűség áldása nemzedékekre is kihat, még ha az csak a kegyelet megkülönböztetése is. Az ősök érdemeiből azonban sem élni, sem meghalni nem lehet, az Úr kinek-kinek saját engedelmességére, vagy engedetlenségére tekint. A Krón szerint Jahve történelemformáló akaratához tartozik az, hogy ítéletének végrehajtására is felkenhet valakit. Van erőszakos halál, amely nem közönséges gyilkosság, hanem Isten ítéletének végrehajtása (7. v.). A gonoszok nem öröklik a földet.

2 Krón. 22,10–12. Athália erőszakkal megszerzi a trónt.

Akházia halálhírére Athália anyakirálynő magához ragadja a hatalmat és uralma biztosítására ókori keleti gyakorlat szerint kiirtatja a királyi leszármazottakat. Jójada főpap feleségének azonban sikerül elrejteni és megmenteni Joást, Akházia legkisebb fiát. Jahve egy tiszta asszonyi kéz megmentő szeretete által biztosítja a Dávid magvának uralmát a véres kezű királyi asszonnyal szemben. Az Úr háza a megmentő oltalom helye. Isten akaratának megvalósulását a legnagyobb emberi kegyetlenség sem tudja megakadályozni.

Akháziát – akinek neve azt jelentette; hogy az Úr megtartó, vagy az Úr által megragadott – az Úr nem tartotta meg. Gyenge volt, befolyásolható, a királyi trón betöltésére alkalmatlan. Aki erőszakos, az legtöbbször nemcsak gyenge, hanem gyáva is, az Úr keze azonban csak hitben tart meg kegyelemre. Az Akházia „megragadottsága” az elkerülhetetlen ítélet beteljesedése volt.

2 Krón. XXIII. RÉSZ - 2 Krón. 23,1–20. (1–21) A gyermek Joás király lesz. Athália vége.

Északon Jéhú vérfürdő rendezésével hajtotta végre az Úr ítéletét, Akháb házának kiirtását. Ennek esett áldozatul Akházia és trónja üresen maradt. A trónöröklésre jogosult királyi utódok megöletése után Athália lépett a trónra, de ez a Krón szerint bitorlás volt. Hat év múlva jól előkészített palotaforradalom következik be, aminek leírása a Kir elbeszélésétől néhány helyen eltér. A Krón szerint pl. a templomba nem mehetett be az idegen származású testőrség, hanem Jójada főpap a lévitákat bízta meg a kapuk őrzésével s a szent helyen őrzött dávidi fegyverekkel látta el őket, bár a 14. v.-ben nyoma van a világi katonai vezetők jelenlétének.

A papi vállalkozás sikerrel jár, a gyermek királyt megkoronázzák, felkenik és kezébe adják a bizonyságtételt (Deut 17:18). Drámai jelenet, amikor Athália a futkosó nép ujjongásától gyanút fogva megjelenik az Úr házában és szemben találja magát a megkoronázott gyermekkirállyal, aki az ő akarata ellenére életben maradt. – Árulás! kiáltja s ez a saját ítéletét jelenti. A főpap parancsára eltávolítják a templomból s a menedékhely elhagyása után beteljesedik rajta véres sorsa. Most már nincs akadálya a templom megtisztításának, a Baál-kultusz királyi szentélye lerombolásának, a templom újra berendezésének, az áldozatok bemutatásának és a szövetség megújításának. A végrehajtott vallási reform után kerül sor a király ünnepélyes trónra ültetésére a nép előtt, amit az egész föld népének öröme kísér.

Athália (Az Úr erős) méltó leánya volt Jézabelnek, a sidoni Ethbaal leányának, Akháb feleségének. Hatalomvágy és pompaszeretet, céltudatosság és kegyetlenség, realizmus és alattomosság voltak tetteinek belső lelki rugói. Anyjától örökölt erőszakosságával teljesen hatalmába kerítette fiát, Jórámot. Gátlás nélkül kiirtatta a vetélytárssá válható királyi sarjakat, saját vérének leszármazottait s utána hat éven át tartani tudta magát Júda trónján. Csak az Úr ítéletével szemben nem tudott megállni, akit sem anyja, sem ő nem ismert és a királyi méltóságot elfogadva el nem fogadott. Anyja útját járta, anyja végzetében osztozott. Egyetlen asszony a Dávid trónján, de erőszak, gyűlölet, vér és megtorló ítélet övezik sötét emlékét. Neve az ő számára baljósan azt hirdette, hogy az Úr erős. Erős, mert igazságával szemben a leggonoszabb emberi erőszak is eleve megsemmisülésre van ítélve. Isten a kevélyeknek ellene áll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad még a királyi trónon is. Ez a kegyelem vette körül Joás trónralépését.

2 Krón. XXIV. RÉSZ - 2 Krón. 24,1–13. Joás buzgósága.

A Krón elbeszélésében Joás (Az Úr a segítség) élettörténete három részre oszlik: a Jójada főpap gyámsága alatt tanúsított hűség (1–16), a későbbi hűtlenség (17–22) és az isteni büntetés s dicstelen halál (23–27) idejére. Tudósításának a Kir-étól eltérő vonásai a következők.

Az Athália és hívei által berendezett bálványkultusz miatt elkerülhetetlenné vált a templom megújítása. Ezért a király törvényes adót vet ki (Ex 30:12 skv.; 38:25), mivel a papok által átvett adományok a király felhívása ellenére sem jutottak el rendeltetési céljukra. (ld. 2Kir 12:6 skv.) A léviták azonban restek az adó begyűjtésében, ami miatt a főpap kénytelen elviselni a király szemrehányását. Az adat hitelességét erősíti az, hogy a lévitákra és főpapra nézve hátrányos eseményről van szó, amit az író kénytelen ismertetni. A hibák takargatása nem mozdítja elő az Úr ügyét. Joás ezután a templomban elhelyezett perselybe kéri a nép adományát. A nép önként oly bőkezűen adakozik, hogy a perselyt királyi és papi ellenőrzés mellett naponként – nem időnként, mint a fordítás mondja (11b) – ki kell üríteni. Az önkéntesség mindig eredményesebb, mert szívből fakad. Csak a szív felelősségét kell felébreszteni. 2 Krón. 24,14–16. Jójada halála.

A templomért az egész nép felelősséget vállal s az önkéntes áldozathozatal eredménye még a templomi berendezés felújítására is elegendő. A megújított templomban ezután szabályos kultusz folyik egészen Jójada haláláig. A főpap kikerekített szokatlanul magas életkora (130 év) inkább az iránta tanúsított megbecsülést fejezi ki, mint egészen pontos történeti adatot. A hála és köztisztelet jele az is, hogy a királyok közé temetik. A hosszú élet Isten áldása a templomért és az uralkodóház megmentéséért végzett sok fáradozás jutalma. A hosszú élet és tisztességgel övezett vénség: Isten ajándéka.

2 Krón. 24,17–22. Zakariás prófétát Joás megkövezteti.

Jójada halálával új és rosszabb korszak kezdődik, mert a király, akinek népes családja, fiai, leányai pedig szintén az Úr áldásának bizonyságai, a fejedelmek hatása alá kerül és az ország vezetői visszaesnek a könnyebb érzéki természetvallásnak, az Asera-kultusznak a gyakorlásába. Az emberi természetbe gyökerezett rosszat nehezebb kiirtani, mint beleplántálni a jót. Az eredendő bűn nem elvont tan, hanem letagadhatatlan valóság. Az Úr az ítélet előtt figyelmeztet Zakariás próféta által, akit az Isten lelke arra indít, hogy megfeddje a királyt. Szava nemcsak hogy eredménytelen, hanem Joás parancsából megkövezik a templom tornácában. A próféta sorsa vértanúsors is. A Mt 23:35 és Lk 11:5 erre az ószövetségi helyre utal s Jézus benne a maga sorsának és népe bukásának példázatát látja. 2 Krón. 24,23–27. Joás bűnhődése és bukása.

Most már nemcsak bálványimádás, megkeményedés, hanem hálátlanság és szentségtörő gyilkosság is terheli a király lelkét, ezért a büntetés elkerülhetetlen. Kisebb szír sereg támadja meg Júdát, mégis elfoglalja Jeruzsálemet is. Ha a nép az Úrral vonul harcba, győz vele és helyette az Úr (13:14; 14:10; 20:22). De ha a nép vagy uralkodója elhagyták az Urat, még kisebb ellenség is erőt vesz rajtuk, mert az Úr az ellenség kezébe adja őket (24. v.). A szír sereg feldúlja a szent várost, a templom kincseit kirabolják, a királyt félrevezető fejedelmek fegyver által vesznek el. A szír király és serege Isten ítéletének végrehajtó eszköze. Joást a szírek súlyos betegségben hagyták hátra, de alattvalói így is fellázadnak ellene s betegségében sem kímélik. A próféta megkövezéséért neki is erőszakos halállal kell meghalnia, méghozzá idegen származású szolgái kezétől.

A Krón történetszemlélete és magyarázata szerint Joás (Az Úr segítség) élete, mint annyi élet, engedelmességben indult és engedetlenségben erőszakos halállal ért véget. Hajlott a jóra s kezdettől fogva nemcsak segítséget, hanem áldást is vett az Úrtól. Mégis elfelejtette életének csodával határos megmentését s az élvezett szabadítást. Atyjától örökölt befolyásolhatósága, tanácsadói hízelgése megrontották s a fiatalságában átélt papi gyámságra később lázadó önfejűséggel felelt. A prófétai ítéletet és fenyegetést (Ha elhagytátok az Urat, ő is elhagy titeket) már nem bírta elviselni s az Úr lelkétől indított papi próféta halálra köveztetésétől még a Jójada részéről élvezett állandó szeretet – häszad – sem tartotta vissza (22. v.). Ítéletét a Krón szerint maga idézte fel fejére, mert megtérés helyett megkeményítette szívét, a bűnben való megátalkodás viszont magában hordja a bűnhődést. Ismét egy király, aki büntetés alatt törik össze. A Krón racionalista logikájú tanításában még nem derenghetett fel a bűnért való helyettes elégtétel és hit által való szabadulás, mert még nem ismerte a megváltó szeretet titkát.

2 Krón. XXV. RÉSZ - 2 Krón. 25,1–13. Amázia. Győzelme Edom ellen.

Amázia (Akit az Úr megerősít) történetének krónikai sajátosságát először az edomi győzelem előzményeinek részletes leírásában találjuk. Eszerint ugyan Amázia nagy létszámú sereget gyűjt össze, de még ez is kevés a támadás sikeréhez. Ezért száz talentum ezüstön északi szabadcsapatokat fogad zsoldjába, fejenként három sekelt számítva mintegy 300 000 főt. Isten embere azonban figyelmezteti a királyt, hogy az Úr nincs az istentelen északiakkal s a győzelem és vereség nem a harcosok számától függ, hanem egyedül Isten hatalmában van. Ezért tanácsolja, a király bocsássa el az efraimitákat. Amikor Amázia a zsoldpénz elvesztését sajnálja, Isten embere azzal biztatja, hogy az Úr az engedelmességből származó veszteséget bőségesen tudja kárpótolni. A király enged a prófétai szónak, elküldi a zsoldosokat és az Úrba vetett bizalom jutalmául győzelmet arat az edomiak felett. Katonái beveszik Szelát, ami Petrával lehet azonos és Joktéelnél (Az Úr megsemmisít) az edomiak ezreit semmisítik meg. A feltűnően nagy szám és a véres esemény nyilván a helynév etimológiai magyarázatát is adja.

2 Krón. 25,14–16. Amázia vétke.

A Krón másik külön tudósítása az, hogy Amázia a hadizsákmánnyal együtt magával hozza Edom isteneit és noha ezek nem segítették meg az edomiakat, kultuszt rendez be tiszteletükre. Ez azonban súlyos bűn, az I. parancsolat megszegése. A próféta Isten parancsából megfeddi a királyt, de az gúnnyal és fenyegetéssel utasítja vissza. Ebből látja a próféta, hogy a bálványimádásért Isten el akarja veszíteni a királyt. Amázia az edomi istenek behozatalával általános keleti gyakorlatot követhetett, mert babiloni, perzsa uralkodók a legyőzött népek istenei tiszteletére gyakran kultuszt rendeztek be, hogy ezzel megnyerjék a legyőzötteket és saját szolgálatukba állítsák isteneiket.

2 Krón. 25,17–24. Amázia büntetése: vereség.

Amázia az idegen kultusz berendezésével elkövetett hűtlenségért azzal bűnhődik, hogy politikailag is elvakulttá lesz. Tévesen méri fel erőit, háborút erőszakol ki Joással, az északi uralkodóval, aki legyőzi, kifosztja és hűbéresévé teszi. Így lesz az istentelen északi király az Úr büntető eszközévé. Joás Amáziát meghagyja a trónján, mert az arámiak miatt Délről biztonságban akar lenni. A templomot és királyi palotát azonban kifosztja s kezeseket visz magával Samáriába. Amázia vaksága miatt az ország szenvedett. A rossz király átkot és nyomorúságot hoz alattvalóira.

2 Krón. 25,25–28. Amázia erőszakos halála.

Amázia uralkodásának ideje pontosan meg nem állapítható, de valószínűleg nem több 15–17 esztendőnél. Az ellene szőtt összeesküvés jeruzsálemi vezető körökből és nem a föld népétől indult ki, elsősorban az idegen kultusz berendezése, a templom kifosztatása és a katonai vereség miatt. Amázia jól kezdte, de rosszul folytatta uralkodását. Először az Urat szolgálta és kultuszát fenntartotta, de politikáját függetleníteni akarta az Úrtól. Pénzben bízott, katonai erőben, számításának ésszerűségében s nem hallgatott hittel a próféta által hirdetett isteni szóra. Az edomi győzelem elvakította. Úgy gondolta, ő úr a kultusz és a magaválasztotta istenek felett. A Jahve szavát elhallgattatta, mert nem akart engedelmeskedni. Vele azonban saját végzetét idézte fel, mert az Úr szavának megvetése és a hűtlenség vereséget, fenyegettetést, menekülést és dicstelen erőszakos halált hoz elkövetőjére.

2 Krón. XXVI. RÉSZ - A Kir nagyon rövid elbeszélést közöl a poklos király, Uzziás életéről. A Krón, más forrásokból is merítve, jó és hiteles adatok alapján a maga pragmatikus történetszemléletének határozott szempontjai szerint adja elő a király sorsát.

2 Krón. 26,1–5. Uzziást Júda népe királlyá teszi.

Uzziás (Erősségem az Úr) kereste az Urat, amíg Zakariás próféta nevelte. Lehetséges, hogy az Ézs 8:2-ben említett személyről van szó, de nevén kívül egyebet nem tudunk róla, csak azt hogy isteni látásra tanította a 16 éves fővel királlyá lett ifjút. Ez mégis elég, sőt a leglényegesebb, amit elmondhatunk róla: Isten látást adott neki és ő tanított mást erre a látásra. A próféta szava szerint ahol nincs látás, ott elvadul a nép. A megnyílt szemek (Bálám, Num 24:16; Dávid, 1Krón 21:16) s az isteni látás (Jóel 2:28) a Lélek ajándéka. A keresést Isten a király sikereivel (5–7) és jó előmenetelével jutalmazta meg.

2 Krón. 26,6–15. Uzziás győzelmei a filiszteusok és arabok felett. Hadászati újításai.

A felvirágzás látható jele a Krón szerint katonailag az, hogy Uzziás győzelmet arat a filiszteusok, arabok (vö. 21:16), kusiak (?) és maoniak (20:1) felett s újra felépítette és megerősítette Élát kikötőjét, amit Dávid szerzett meg az Akabai-öböl területén és Jórám veszített el (21:18). Belpolitikailag (9–15) jóvátette az Amázia elvakult uralkodásából származott károkat: megépítette Jeruzsálem megrongált védelmi falait, biztosította a királyi uradalmak vízellátását, békés termelő életét. A gazdálkodást kedvelő király gondoskodása, földműves szolgáinak és vincelléreinek eredményes munkája gazdasági alapot adtak a királyi udvar fényének, amiről Ésaiás próféta nem minden ítélet nélkül emlékezik meg. A honvédelem megerősítését szolgálta új távolsági fegyverek: kőhajító és nyílvető gépezetek tervezése és készítése, amelyekhez hasonló hadi fegyverekről egykorú asszír és egyiptomi feliratok is hírt adnak. Az Uzziás haditechnikai újításairól szóló híradás hapax legomenon az Ószövetségben.

2 Krón. 26,16–23. Uzziás felfuvalkodottsága, büntetése.

Az Úr segítsége által elért sikerek azonban nem hálássá és alázatossá, hanem felfuvalkodottá tették a királyt. Becsvágya abban érte el tetőfokát, hogy a legsajátosabb papi funkciót, a templomi füstölő oltári szolgálatot, az áldozat bemutatását arrogálta magának. (Napoleon 1804-ben a párizsi Notre-Dame-ban kivette a pápa kezéből a koronát és magát koronázta császárrá s a koronázás szertartásának végrehajtására hívott legfőbb egyházfejedelemnek a néző szerepe jutott. Az önkoronázás az egyházi hatalomtól való függetlenséget és a császárság önerőből lett voltát volt hivatva kifejezni.) Igaz, hogy kivételes ünnepi alkalmakon Dávid és Salamon is áldoztak, de nem a füstölő oltár előtt és nem a főpapi tiszt szolgálatának átvétele volt a céljuk, mint Uzziásnak. Igaz, Akház is áldozott (2Kir 16:13), de a Damaskusból hozott oltár előtt. Így Azáriás főpap és nyolcvan paptársa az Ex 30:7 skv. és Num 18:1 skv. isteni törvénye alapján joggal szegültek ellene a laikus Uzziás főpapi jogkór kisajátítási kísérletének. A király szenvedélyesen utasítja vissza a papság ellenállását s a drámai pillanatban megjelennek rajta a bélpoklosság jelei, amely mint tisztátalant eleve kirekeszti a szent helyről (Lev 13:45) s az uralkodás gyakorlásából. Életének hátralevő éveiben helyette fia, Jótám társuralkodói minőségben gyakorolta a hatalmat. Uzziás biztonságba helyezett csontjait egy római kori ossariumban találták meg az Olajfák hegyén. A fiatalkori isteni látásoktól később önhitten elforduló egyéniségének és megrendítő büntetésének emlékét egykorú forrás őrizhette meg, amelyből kortársai tanítására szívesen merített a Krónikás.

2 Krón. XXVII. RÉSZ - 2 Krón. 27,1–9. Jótám szerencsés országlása.

Jótám (Az Úr tökéletes) a Krón szerint atyja jó nyomdokaiba lépett, de tanult annak hibáiból. Polgári és katonai intézkedéseivel tovább erősítette Jeruzsálem és Júda biztonságát. Érdekes adat, hogy anyai nagyatyjának neve azonos az 1Krón 5:38-beli Cádók főpap nevével. Bár nem volt közös határuk, a Krón szerint Jótám győzelmes hadjáratot vezetett Ammón fiai ellen és nagy hadisarcot vetett ki rájuk. A hűbéradó nagysága: az Úr áldásának bizonysága. Némely magyarázó az ammóniak helyett kevés szövegváltoztatással a maoniakra (2Krón 20:1–3; 26:7 skv.) gondol. Egészében véve Jótám alatt tovább virágzott az ország, mintha csak az Úr a király kegyességéért az elkövetkezendő megpróbáltatásokra akarta volna megerősíteni. Jótám az Úr előtt járt s az engedelmesség jutalma az Úr áldása. A növekvő jólét azonban a magaslati kultuszt űző népben nem önismeretet és megtérést ébresztett, hanem elpuhultságot és kevélységet keltett, amit Ésaiás szavai mint a vihar előtti villámlás világítanak meg. Az elpuhultság, kényelem, elbizakodottság társadalmi bűnei ítéletet hoznak magukkal a vétkező nemzedék fejére, mert az Úr tökéletes.

2 Krón. XXVIII. RÉSZ - 2 Krón. 28,1–8. Akház gonosz uralma.

A Jótám, Uzziás, Amázia uralkodásával szemben Akház egész uralkodására az volt jellemző, hogy nem cselekedte, ami kedves az Úrnak. Részben ez lehet az oka annak, hogy az író a méltatlanná lett uralkodó megnevezésére az Akház nevet (Ő megragadott) használja az asszír ékiratokon található teljes Joakház (Az Úr megragadott) név helyett. Mert a Krón tudósítása szerint Akház makacsul, megkeményedve, elvakultan ment a hűtlenség útján. Minél több vereség és büntetés érte, annál következetesebben cselekedte a rosszat. Ezzel az ördögöt Belzebubbal kiűzni akaró makacsságával nemcsak önnön fejére idézte fel az Úr haragját, hanem országát is a teljes pusztulás szélére sodorta. Nem volt vérengző uralkodó, de vakon hitt az általa jónak tartott rosszban. Ezért fiait is feláldozta a Molochnak, hűbéradót fizetett, szövetségeket szerzett, az északi testvérországot megtámadtatta, az Úr igaz kultuszát megszüntette, csakhogy ezáltal Júdának és Jeruzsálemnek szabadulást szerezzen. Nem fogta fel és nem hitte el, hogy az egyetlen szabadulás az Úrba vetett megtartó hit által lehetséges (Ézs 7:9). Íme, kiált fel a Krón írója, ez volt Akház király (22. v.).

Akház emberileg okos politikát akart követni, de ez az okosság engedetlenség volt az Úrral szemben. A számításból vállalt politikai függőség anyagi, szellemi, vallási szolgaságot eredményezett. Azzal, hogy hűsége bizonyítására idegen kultuszt terjesztett el országában, meggyűlöltette magát egész népével. Idegen hatalmat szolgált, Asszíriát, hogy megtartsa népét s éppen ezzel sodorta népét a pusztulás szélére. Az ő lelkén száradt, hogy hívására III. Tiglát Pilézer lerohanta Izráelt és a szír államokat, továbbá hogy a meghódított északi testvérországban új nevekkel asszír tartományok létesültek. A király kultuszi hűtlenségének következménye nemcsak vereség, hanem az ország területének csökkenése is. Szakaszunk beszél arról a kultuszi bűnről, amelyet Akház a Hinnom völgyében követett el s melyben fiait is feláldozta. Az Úr ítélete ezért s a többi szörnyűségért kettős csapásban éri el: vereséget szenved a szír Récintől is és az észak-izráeli Pekachtól is és nagyszámú foglyot hajtanak el Samáriába.

2 Krón. 28,9–15. Ódéd próféta.

A déli foglyokkal Samáriába hazatérő győztes vezéreket azonban Ódéd próféta az Úr nevében megállítja és megrázó beszéddel a testvérfoglyok hazabocsátását követeli. Ez a külön forrásból származó tudósítás az egész Krón egyik legnemesebb története s az Úr igéjének erejét, az északi országbeliek lelki nemességét és erkölcsi fölényét szemlélteti az istentelen Akházzal szemben. Mert Észak vezetői hitből engedelmeskednek a próféta által hirdetett isteni parancsnak s szabadon engedik a déli foglyokat. A testvériség ereje mutatkozik meg megrendítő módon abban, ahogy legyőzik magukban a gyűlölködést, a bosszút, a zsákmányra éhes önzést s engednek szívük megszólaló legnemesebb érzéseinek. Megértik a prófétai szóból, hogy nem ők győztek, hanem az Úr adta büntetésül kezükbe Akház népét s ők az Úr büntető akaratát vérengzésükkel már égbekiáltó módon túlteljesítették. Ne vétkezzenek hát tovább, mert az elfogottak: testvérek. Efraim főemberei el is ismerik saját bűneiket, a hamis kultuszt, a szakadár királyságot s legyőzik magukban a kapzsiság bűnét. Ez az utolsó alkalom Észak pusztulása előtt, amikor a két testvérállam népe találkozik s egy lesz az Úr előtt a közös vétek elismerésében. Íme, mondja vele a krónikás, milyen gonosz Akház: a samáriaiak engedtek a prófétai szónak és legyőzték gyűlöletüket, de Akház nem fogadja meg a prófétai szót. Ő még a samáriabelieknél is istentelenebb. A történet csúcspontja az, hogy a győztes északiak a foglyok szabadon bocsátásán túl még irgalmasságot is gyakorolnak: felöltöztetik a mezíteleneket bekötözik a sebesülteket s a hazatérőket egészen a jerikói határig elkísérik (vö. Lk 10:33 skv.). A megtérés legbeszédesebb bizonysága a tett. Az irgalmasság ígérete érvényes azokra, akik gyakorolják (Mt 5:7). Az Úr haragjának büntetésétől megszabadul az, aki szabadon bocsátja ellenségét, aki a kezébe esett. 2 Krón. 28,16–27. Akház megátalkodottsága. Halála.

Akház a szorongattatás után is vétkezik (22. v.). Az Úr helyett a győztes szírek isteneinek mutat be áldozatot, holott az ellenséget is az az Úr küldte, akinek imádását idegen kultusszal cserélte fel. Akház mégis összetöreti az Úr házának edényeit, bezáratja a templomot s idegen oltárokat emeltet Jeruzsálem minden szegletén és Júda minden városaiban. Ennek az elvetemült uralkodásnak következményeként csordultig telt az isteni harag pohara. Csak Ezékiás kegyességének köszönhető, hogy még nem csordult ki s az irgalom egyelőre feltartóztatta az ítéletet.

2 Krón. XXIX. RÉSZ - 2 Krón. 29,1–17. Ezékiás trónra lép. A templom megtisztítása.

Az Ezékiás (Erőssége az Úr) uralkodásáról szóló feltűnően részletes (több mint 100 vers terjedelmű elbeszélés jele annak, hogy a Krón számára Ezékiás jeles király, akinek szívügye volt a templom megújítása, a kultusz megtisztítása és a léviták, papok sorsáról való gondoskodás. Mint Jósafátnak, neki is négy fejezetre terjedő helyet ad elbeszélésében s a Kir anyagának szabad használata mellett más történeti forrásból is merít.

Ezékiás első dolga a templom megnyitása s ez már uralkodása első évének első hónapjában végbemegy. Az idegen kultusz tisztátalanságainak eltávolítását a lévitákkal végezteti el. A papokhoz és lévitákhoz intézett buzdító szavaiban beszél a múlt bűneiről, az Úr büntetéséről, a rajtuk aratott aram, észak-izráeli, edomi, filiszteus és asszír győzelmek pusztításairól, elszenvedett rabságukról s arról az elhatározásáról, hogy a megrontott szövetséget megújítja az Úrral. Szövetségmegújításról már más eddigi reformok során is hallottunk; de nem ilyen hangsúlyosan. Az ókori keleti szövetségkötés és -megújítás részletes rendjét, elemeit és szerkezetét a legújabb formatörténeti kutatások meglehetős pontossággal megállapították (kitűnő monográfia Baltzer: Das Bundesformular műve, 1960.). Ennek mintájára ment végbe Izráel népének szövetségkötése, de nem földi szövetségestárssal, hanem az élő Úrral. A Krón-nak nem szándéka, hogy ennek sematizmusát közölje, hanem hogy a szövetség megújításának szükségességét és a szövetség megtartó erejét hangsúlyozza. A léviták megszentelik magukat s hozzálátnak az utálatosságok (5. v.) eltávolításához. Csak a templom belső részét tisztítják meg a papok, ahová a léviták nem mehettek be. Feltűnő a léviták igazszívűségéről s a papi restségről (34. v.) és passzív ellenállásról tett feljegyzés, ami a léviták és áronidák közt fennállt korabeli feszültséget is tükrözi. A feljegyzés értelme az, hogy léviták nélkül, az egyszerű szolgálatok hűséges végzése nélkül nem ment volna végbe sem a templom megtisztítása, sem a kultusz visszaállítása. Az egyszerű, névtelen gyülekezeti munka értéke nem kisebb a tetszetősénél, a fogaskerekek munkája az arany óramutatóénál. Ha köztük ellentét támad, Isten ügye szenved kárt.

2 Krón. 29,18–30. Az áldozatok felújítása.

A templom megtisztítását az újraszentelés és áldozatbemutatás követi. Mert nemcsak a templomot, hanem a szívet és életet is újra oda kell szentelni az Úrnak. Az ünnepségen áldozatot mutatnak be a királyi házért, a szenthelyért, Júdáért, s bűnért való áldozatot egész Izráelért. A bűnért való áldozati bakok fejére helyezett kezek az állat életével, feláldozásával való azonosítást fejezik ki. Az égő áldozatot a léviták hangszeres éneke és a papok harsonázása kísérte. Utána a király parancsára Dávid és Ászáf zsoltárait énekelték, amit a gyülekezet leborulva hallgatott. Nincs igazi kultusz bűnvallás és az Úr dicsérete nélkül.

2 Krón. 29,31–36. A gyülekezet áldozatai.

A király és a fejedelmek áldozatának bemutatása után a nép áldozatára került sor. Az egészen égőáldozatok, a dicsérő, hála és ital áldozatok sokasága nagy terhet rótt a papokra, ezért szükség volt a léviták segítségéré. Az áldozással helyreállt a közösség az Úr és népe között. Az Úr felei az egyetemes bűnbánatra és elfogadja a szövetség megújítását.