A KRÓNIKA ELSŐ KÖNYVÉNEK MAGYARÁZATA

Írta: Dr. Domján János lelkész

Bevezetés - A könyv helye a kánonban. Címe.

A Krónika két könyve a héber kánoni könyvek utolsó, ketubim csoportjának végén foglal helyet. A könyv befejező versei (2Krón 36:22–23) csaknem azonosak az Ezsd 1:1–3-mal, amiből a két mű gondolati, nyelvi és egyéb hasonlósága alapján arra következtethetünk, hogy a Krón-Ezsd-Neh eredetileg egy művet alkotott. Az Ezsd-Neh azonban előbb lett része a kánonnak, mint a Krón. Amikor a Krón is kánoni könyv lett, kitűnt, hogy az utolsó versek tudósítása Jeruzsálem pusztulásáról és a nép fogságba hurcolásáról reménytelen végső kicsengést ad az egész kánonnak. Ezért hozzá fűzték a Círus hazatérési parancsáról szóló és jövőre utaló esdrási bevezető verseket. A könyv a LXX hagyománya óta a Kir és Ezsd között áll. Ezt követi a Károli rendje is.

Az egységes mű a LXX óta ketté vált s a Paralipomena nevet kapta, ami arra utalt, hogy azt foglalja magába, ami a többi történeti könyvből kimaradt. Ez azonban, amint később látjuk, csak részben helytálló feltevés. Hieronymus a Prologus galeatus-ban Chronikon-nak fordítja a Dibré hajjámim héber elnevezést, latinul Verba dierum-nak mondja. A Vulgatában azonban még a régi Paralipomena kifejezést használja. Ha Annalest mondott volna, jobban megközelíti a mű jellegét.

Tartalma. Anyagának beosztása.

A Krón történeti könyv. Anyagát négy belső főrészre oszthatjuk: Az 1. főrész Ádámmal kezdi s az 1–9. fejezetben nemzetségtáblázatok felsorolásával adja elő az emberiség, a népek, Izráel törzsei és nemzetségeik leszármazását. A 2. főrész Saul halálának elbeszélésével kezdődik és az első könyv végéig Dávid történetét mondja el (10–29). A harmadik Salamon uralkodásáról szól (2Krón 1–9), míg az utolsó főrész Júda királyainak történetét beszéli el a fogságig (10–36). Igényét, anyagát tekintve tehát a Biblia legátfogóbb történeti könyve.

Történetszemlélete.

Az előadott történeti anyagot vizsgálva azonban azt látjuk, hogy tulajdonképpen nem az emberiség vagy Izráel történetének eseményeit akarja elbeszélni, hanem csak Dávidnak, Salamonnak és Júda királyainak történetét. Az északi országrészről is csak akkor beszél, ha a déli története ezt elkerülhetetlenné teszi. De még Júda történetének elbeszélésében sem az események részletezésére törekszik, hanem az események, külső történések mozaikja mögött a nagy egység képét, az Úr üdvre vezető akaratát keresi.

A könyv szerzőjét erre az a sajátos szemlélet indítja, amelynek fő vonásai előadásmódjában meglehetős részletességgel felismerhetők. Ezek röviden összefoglalva a következők:

Az Úr mind a tizenkét törzset, Izráel egész népét már a teremtéstől fogva kiválasztotta, hogy az ő népe legyen. Az emberi bűn miatt azonban csak Dávid háza, Júda országa és Jeruzsálem maradt meg az Úr kiválasztó kegyelmében, mert Jeroboám lázadásával az északi tíz törzs kiszakította magát az Úr uralma alól, gonosz királyok alatt élt s hűtlen lett az Úr igaz tiszteletéhez. Ezért igazi theokrácia csak Júdában van, Dávid háza az egyetlen törvényes királyi ház és a jeruzsálemi templom az igazi kultusz székhelye. Ez hallgatólagos, de félreérthetetlen történelmi tanítás a könyv keletkezési korának vallási ellentétére nézve is, mely Jeruzsálem és Samária között az Úr igaz tisztelete kérdésében fennállt.

Az Úr hatalma és kegyelme Izráel felett annak földi történetében mutatkozik meg s a nép története nem egyéb, mint az Úr válasza a választott nép hűségére vagy hűtlenségére. Amikor a nép keresi az Urat, vagyis bízik benne, követi törvényét, azaz őt tiszteli és engedelmeskedik parancsainak, akkor gyarapodik, békében él, háborúit győzelmesen fejezi be, mert az Úr maga harcol vele együtt és helyette. Ha azonban önmagában, földi erőben, szövetségesekben bízik, idegen isteneket imád, ezzel megtöri a szövetséget, hűtlen lesz az Úrhoz és akkor az Úr büntetéséből nyomorúság következik rá, vereséget szenved, utoléri a katasztrófa. Mert az Úr igazságos és megfizet. A jónak jól, a gonosznak rosszul megy dolga s ki-ki még saját életében elveszi jóságáért az áldást, gonoszságáért a büntetést. A visszafizetés törvénye az ember (pl. Uzziás) és a nép életében egyformán érvényesül. Ha egy kegyes király vereséget szenved, vagy erőszakos halállal fejezi be életét (pl. Jósiás), ez azért történik, mert vétkezett és engedetlen volt. Ha egy gonosz uralkodó (pl. Manassé) sokáig ült a trónon, azért volt lehetséges, mert közben megtért az Úrhoz. Az Úr igazságos, megfizet kinek-kinek az ő cselekedetei szerint.

A megfizetés isteni törvénye azonban nem gépiesen érvényesül, mert az Úr kegyelmes és kész a bocsánatra. Ha azt látja, hogy vétkeznek ellene, először elküldi követeit, a prófétákat, hogy bűnbánatra hívják a királyt és a népet. Aki megtér, az kegyelmet talál és életet nyer. A büntetés csak a megátalkodott bűnöst éri utol. A megtérés maga nem érdem. Az Úr előtt kedvesebb az imádság, a benne vetett bizalom, a könyörületesség (2Krón 28:15) és a szív tisztasága, még a kultuszi tisztaság hiányossága mellett is (2Krón 30:19), mint a törvény külső megtartása.

Az isteni kiválasztás, a theokrácia és az isteni igazságosság tanításának bibliai-theológiai értékelése túlmegy e Bevezetés keretein. De meg kell mondanunk, hogy a kiválasztott dávidi házban voltak méltatlan uralkodók is, akikben csaknem kialudt a Dávid szövétneke (2Krón 21:7) s végül a dávidi uralkodóház is kihalt. A messiási ígéret, hogy az Úr Dávid magvának királyi székét megerősíti mindörökké, sőt hogy a maga székébe ülteti, nem a Dávid-házi uralkodók egyikében teljesedett be, hanem az Emberfiában. Az izráeli theokráciában, mint földi-történeti valóságban éppen az lett nyilvánvalóvá, hogy Isten uralma nem egy konkrét földi ország földrajzi, történeti, nemzeti, politikai körülményei között valósul meg. Az igazi theokrácia nem valamely földi országban, hanem az Emberfiában jön el s amennyire konkrét, földi körülmények között mindig megvalósuló, éppen annyira eljövendő. Végül az isteni igazságosságból következő megfizetés tanának teljes igazsága nem a racionális értelmezés szerint, hanem az Isten örök szeretete által a helyettes elégtétel isteni törvény szerint ölt testet, de amikor ez végbemegy, már túl is haladta önmagát, mert benne nyilvánvalóvá lesz, hogy az Isten igazságossága: kegyelem.

Történeti hitelessége, forrásai, rangja.

Az író azzal a szándékkal írta meg művét, hogy a fogságból visszatért népet a történelem eseményei által hitre tanítsa, a theokrácia megvalósulását a királyság történetében végigkísérje s a jeruzsálemi gyülekezet igazhitűségét s a léviták szolgálatának dávidi eredetét igazolja. Ezzel már választ kaptunk a Krón történeti hitelességének problémájára is. Forrásai, melyekből helyenként szóról szóra merít, elsősorban a Pentateuchus, a Sám és Kir, a Gen-től a Kir-ig terjedő nagy deuteronomiumi mű. Utalásai több művet idéznek, így Júda és Izráel királyainak könyvét (2Krón 16:11; 25:26; 28:26; 32:32), Izráel és Júda királyainak könyvét (2Krón 27:7; 36:8 stb.), Izráel királyainak könyvét (2Krón 20:34), Izráel királyainak dolgait (2Krón 33:18) és a Királyok könyvének magyarázatát (2Krón 24:27). Valószínű, hogy valamennyi benne volt az utoljára említett magyarázatban, midrásban, vagy valamennyi utalás erre vonatkozik. (Midrás: a bibliai történet építő-tanító feldolgozása, itt azonban elsősorban könyv, történeti forrásmű.) E midrásban olvashatta az általa idézett prófétai iratokat is, bár a 2Krón 33:18–19 szerint a látók beszédei külön is kezében lehettek.

Az Izráel és Júda királyainak könyvén, illetve magyarázatán túl merített más, ma már ismeretlen forrásokból is, amelyek a királyokról, korabeli építkezésekről, hadászati, földrajzi viszonyokról fennmaradt feljegyezéseket tartalmazhattak. Rendelkezésére állhattak évkönyvek, sőt ezek forrásai is. Végül nyomát találjuk szájhagyománynak és az író személyes tapasztalatain nyugvó korabeli adatoknak. Mindezek, túl a midrás anyagán, a Krón anyagának kb. felét teszik ki.

Az író a talált történeti források gazdag anyagát a maga nevelői szándéka szolgálatába állítja és a fentebb ismertetett theológiai nézeteinek szemléltetésére használja fel. Így pl. az Isten igazságosságának érzékeltetésére egyes életrajzi vagy történeti adatokat elhagy, másokat kiemel, hogy a különben szándéktalan sematizmusával hitbeli igazságot fejezzen ki. Számadatai nem mindig pontosak és az ókorban megszokott módon kikerekítettek, de ennek is hitbeli magyarázata van: az Úr hajlékának helyéért arannyal méltó fizetni (a Kir-nál ezüsttel), az ütközetben elesett ellenség nagyobb száma az Úr nagyobb segítségét bizonyítja, az adományok nagysága az áldozatkészség nagyságát fejezi ki. Jóhiszeműsége és hitelessége ezek alapján állapítható meg, ezért történeti megbízhatóságát a Wellhausen-i értelemben kétségbe vonni ma már elavult tudományos álláspont lenne. Egyes, máig vitatott kérdéseket, hogy pl. a redaktor egy személy volt-e (Galling), vagy több személy munkájáról és folyamatról van-e szó, teljesen tisztázni nem is igen lehetséges. De hitelessége éppen nevelői szándékának ismerete révén megnövekedett.

Ebből következik, hogy a Krón rangja és értékelése terén teendőink vannak. A Krón a legújabb kutatások eredményei szerint – főleg Welch, Noth, von Rad, Rudolph tanulmányaira gondolunk – többé nem a kevés történeti hitelű kegyes papi irat, hanem Izráel népe történetének és a gyülekezet életének értékes forrása. Ha előadása nem éri is el a nagy elbeszélők – Jahvista, Ruth, Jónás – művészetét, elbeszélése a nehézkes nyelv ellenére is szemléletes (pl. 1Krón 21; 2Krón 30; 35) átfogó és egységes (Akház, Hiskiás története). A királyokról fennmaradt portréi, vázlatosságuk és sematizmusuk ellenére is az ószövetségi történetírás értékes jellemrajzai (pl. Akházé, Ezékiásé), amelyeket az egyes királyok jellemzésénél mérlegelni és használni fogunk. A gyülekezeti vonatkozású és építő részletei az újabb kutatások eredményei alapján értékesebbek lettek s korunk nem egy kérdésében értékes, igei segítséget nyújtanak, mint pl. a béke és háború, az egymás mellett élés, a történelmi eseményekben megnyilvánuló isteni ítélet és kegyelem, a hagyomány és reform, a faji kérdés, a gyülekezeti élet tisztasága, a kultuszi szolgálat alapja, az ige és kultusz viszonya stb. kérdésében. Joggal mondhatjuk, a Krón a hívő gyülekezet könyve s a deuteronomiumi nagy történeti mű mellett az izráeli történetírás másik nem kevésbé értékes tanító-nevelő szellemű alkotása.

Keletkezésének ideje.

Keletkezésének idejére következtethetünk abból, hogy az író nem egy helyt eleven elbeszélő, aki nagy egységekben tudja látni Izráel népe, illetve Júda történetét. Az ilyen munka viszonylag történelmi szélcsendben, békés időben volt lehetséges. Másrészt már a közgondolkozás előtt is ismeretes az a vallásos-pragmatikus séma, amely szerint összefogja a történeti eseményeket. Lépten-nyomon kitűnik előszeretete a templom, kultusz, léviták, kultuszi zene iránt. Mindez a fogság után kialakult gyülekezeti életre mutat, amelyet a múlt nagy bizonyságtételével akart nevelni a Krónikás, a jeruzsálemi gyülekezet, vagy lévitai papság és történetírás hívő nagy egyénisége. Az eseményeket 398-ig kíséri, viszont tévedéseiből következtetve (pl. Esdrás működését Nehémiásé elé teszi) már több emberöltő választhatja el ettől a kortól. A mű később még bővülhetett. 190-ben már tudnak létezéséről.

Szövege.

Kisebb mértékben romlott és pontatlan, amit már Hieronymus is panaszolt (inextricabiles morae et silvae nominum). Egyes helyek olvasása bizonytalan s el kell fogadnunk a non liquet elvét. Keletkezési idejének felső határa, a fentiek szerint, a 4. század első felére tehető, ha arra gondolunk, hogy a samaritánusok szakadár kísérletei már jóval az elszakadás bekövetkezte előtt jelentkezhettek. Az alsó határt mindenképpen a makkabeusi kor felett kell keresni, még ha a későbbi pótlások és kiegészítések korát figyelembe vesszük is. De ez nem változtat azon, hogy a Krón-ban sok régi, sőt ősi anyagot találunk s ez a mű történeti hitelességét erősíti.

Irodalom.

A gazdag irodalomból válogatás alapján soroljuk fel a következő műveket: J. Benzinger: Die Bücher der Chr 1901 (Kurzer Handkomm), R. Kittel: Die Bücher der Chr 1902 (Nowacks Handkomm), E. L. Curtis and A. A. Madsen: The Books of Chron 1910 (ICC), W. Rothstein und J. Hänel: Komm zum 1. Buch der Chr 1927 (Sellins Komm), J. Goettsberger: Die Bücher der Chr 1939 (róm. kath. mű), A. van Selms: I–II. Kronieken 1939–47, – I. W. Slotki: Chronicles 1951 (izr. mű), K. Galling: Die Bücher der Chr 1954, G. Riccioli stb.: La Sacra Biblia III/2 1948 (róm. kath. mű), H. Caselles: Les livres des Chr 1954, W. Rudolph: Chronikbücher 1955 (Handbuch z. A. T.), P. C. Barker: I–II. Chr 1958 (The Pulpit Comm), A. S. Herbert: I and II Chr 1964 (Peake’s Comm), J. M. Myers: I–II. Chr 1965, A. C. Welch: The Work of the Chr 1939.

1 Krón. I. RÉSZ

Az 1–9. fejezetek kevés elbeszélő szövegtől eltekintve nemzetségtáblázatokat, lajstromokat, földrajzi feljegyzéseket foglalnak magukba. Ezek belső értelmének a mai bibliaolvasó ember számára már nincsen különösebb jelentősége. Ezért nem látszik szükségesnek, hogy a könyv igei mondanivalóját keresve a különféle listák egykorú történeti összefüggését és hitelességét vizsgáljuk, nem is szólva arról, hogy eléggé romlott és kuszált szöveg áll rendelkezésünkre. E helyett inkább a mögöttük levő írói szándékot és célt igyekszünk megközelíteni és megragadni. Igyekszünk elkerülni azt a kísértést is, hogy a nevek rendjében, hiányosságaiban theológiai felfogásokat keressünk, amelyek egyformán igazolhatók, vagy elvethetők. Nem lehet célja a magyarázatunknak az sem, hogy lajstromok magyarázata címén részletes történeti ismertetést adjunk. (Ld. ehhez a teljes mű 21 skv.; 65 skv. lapjait.)

A főleg nemzetségtáblázatokat tartalmazó 1–9. fejezet elsősorban Izráel 12 törzsének múltjára tekint vissza. Ezt a múltat az utókor nemzedéke előtt jól ismert családfák képviselték s a múlttal és egymással való összetartozás kiábrázolásává váltak. Nem találunk bennük utalást a kivonulásra, az ősatyák történetére, a honfoglalásra, hanem csak a 12 törzs s főleg Júda és Dávid leszármazására.

1 Krón. 1,1–54. Nemzetségtáblázat Adúmtól Izsákig. Ézsau utódai. Edomi királyok listája.

A fejezet nemzetségtáblázatának főforrása a Gen 1–36. részei, melyeknek adatai a korabeli olvasó előtt jól ismertek lehettek. A felsorolás Ádámmal, az első emberrel kezdődik s évszázadokat lépve rövid úton eljut Ábrahámig, az első ősatyáig, onnan Izráelig (így nevezi Jákóbot). Mindebben személyes élő hittel egyrészt azt szemlélteti, hogy az Úr az egész emberiség Teremtője, másrészt hogy Izráel népe a teremtéstől kezdve benne volt Isten örök tanácsvégzésében. A nemzetek és népek leszármazását az akkori ismeretek alapján közli s Ádámtól Nóéig (1–4), Nóé leszármazottaitól Ábrahámig (4–23), Sémtől Tháréig (24–26), Ábrahámtól Izráelig (28–34), majd Ézsau és Szeir fiaiig (35–42), végül az edomi királyokig (43–54) sorolja fel a nemzetségeket. Ábrahám fiai közül Izsák megelőzi az elsőszülött Ismaelt, nyilván kiválasztásánál fogva. Az Edommal való szomszédságot a fogság után sokszor fájdalmas határkérdések (vö. Abdiás könyve) tették elviselhetetlenné. Név változások, betű változások a szöveg történetének viszontagságaira utalnak. (A héber tulajdon- és helynevek átírása itt s a továbbiakban Károli és új fordítás szövege közti átmenetet tükrözi.)

1 Krón. II. RÉSZ - 1 Krón. 2,1–55. Izráel, Káleb utódai.

Az író röviden összefoglalva az első embertől Izráel 12 törzsének kialakulásáig terjedő történetet a 2:3-tól kezdődőleg egészen a 8:40-ig már Izráel törzseiről beszél. Izráel fiainak anyjuk rendje szerint való felsorolása után először Júda utódait sorolja fel (2:3–4:23), mivel szerinte Benjáminnal és Lévivel együtt Júda képviseli az igazi Izráelt. Káleb családfája Wellhausen szerint fogság előtti viszonyokat tükröz (42 skv.), viszont a 18 skv. és 50. a fogság utánra utal, bár a pusztai emlékek révén a későbbi anyag a dávidi családfához fűződhetett. A fejezet anyaga az idők folyamán szemmel láthatóan bővült.

1 Krón. III. RÉSZ - 1 Krón. 3,1–24. Dávid, Salamon, Jekóniás utódai.

A júdeai letelepülés jegyzékét megszakítja a 3. fejezet s a dávidi leszármazottakat sorolja fel (1–9). A tudósítást a 14:4 skv. megismétli a 2Sám 3:2–5 és 5:14–16 alapján. A Dávid utódainak névsora Kir forrásra utal (2Kir 23:31.36 és 24:18), de nem egyszerű átvételről van szó, mert más hagyományra is támaszkodhatott. Pl. a Kir-ben Jósiásnak három fia van, a Krón szerint négy. A hagyomány-források eltéréseiből magyarázhatók a Kir és Lk nemzetségtáblázataiban található kisebb eltérések is. Az eltéréseknél sokkal fontosabb az a közös vonás, hogy mindegyik Dávid messiási utódára mutat. Hiteles, de töredékes a Zerubábel utódairól maradt feljegyzés (19–24).

A névjegyzékben felsorolt nemzedékekre átlag 20–25 évet számítva a nemzedékek sorának végét 420–400 körülre tehetjük. Ez azonban a Krón keletkezésének idejére nézve nem nyújt elég történelmi alapot.

1 Krón. IV. RÉSZ - 1 Krón. 4,1–23. Júda utódai.

A Júda utódainak lajstroma, mely az 1. v.-sel folytatja a megszakított 2. fejezetet, több régi letelepedési feljegyzés egyes adatait foglalja magában, részben már Dávid idejéből. Az író még a belsőleg össze nem függő töredékeket is gondosan megőrizte. A 15. v. a 12. után jobb helyen áll. A királyi fazekasok és gyapotszövők említése (21.23) arra enged következtetni, hogy az író korában az ilyen hagyományok jelentősége nőtt.

1 Krón. 4,24–43. Simeon utódai.

Simeon utódait lakóhelyük története és félnomád életük egyes eseményei töredékes, ősi adatai alapján követhetjük. A szöveg adatai egykorú írásos emlékekből származhatnak. Az amálekiták maradékainak megsemmisítése és lakóhelyük elhódítása érthető, ha Saul és Dávid régebbi győzelmeire gondolunk. A 31. v. vége kiegészítő jegyzet lehetett, mert az 1Sám 27:10 és 30:14 nem beszél Simeon törzsbeliekről. Bizonyos, hogy Simeon csak Júda segítségével telepedhetett meg a déli övezetben. Erejének korai végzetes meggyengülésére utal a Gen 34:25 skv.; valamint a törzs nevének hiányzása Mózes áldásából (Deut 33).

1 Krón. V. RÉSZ - 1 Krón. 5,1–10. Ruben utódai.

A Ruben törzséről fennmaradt adatok hiányosak, a 3. v. a Pentateuchus egykorú feljegyzésein alapul (Num 26:5 stb.). A törzs kelet-jordániai szállásföldjét a Józs 13:15–23 is említi. Maga a törzs már Dávid kora után meggyengült s önállósága idővel megszűnt. Az asszír hódítás idején már csak szétszórt maradékairól hallunk.

1 Krón. 5,11–17. Gád utódai.

Gád törzse utódairól nem maradt fenn nemzetségtábla, de letelepedésük emlékét a felsorolt kelet-jordániai helynevek őrzik. A 17 skv. népszámlálással kapcsolatos megjegyzése még a keleti országrész függetlenségének idejéből származhat.

1 Krón. 5,18–22. Ruben, Gád és Manassé győzelmes harcai a Jordánon túl.

Az író nemzetségtáblákat felsorolva egykorú történeti emlékek alapján az események prófétai szemléletével tanít arról, hogy a Jordánon túl letelepedett két és fél törzs az Úrban vetett bizalomért nyert győzelmet Hágár utódai felett. Az Úr meghallgatja a könyörgést és a benne bízóknak győzelmet ad.

1 Krón. 5,23–26. Manassé kelet-jordániai féltörzsének sorsa.

A bálványimádás vétke az Úr elkerülhetetlen ítéletét vonja maga után s ennek eszköze Pul, más nevén Tiglát-Pilézer asszír király a maga hódító politikájával. Az író megragadja az alkalmat (26), hogy nemzetségtáblák adatainak felsorolása közben is tanítson s a megfizetés isteni törvényének érvényességét olvasói szívébe vésse. Manassé félnemzetsége Rubennel és Gáddal együtt szerezte meg szállásföldjét s együtt szenvedték el az asszír hódítás első pusztító hullámát, az elhurcoltatást és politikai, személyi veszteségeit, bár a veszteségek először inkább csak a nép vezetőit érinthették.

1 Krón. VI. RÉSZ - 1 Krón. 6,1–15. (5:27–41) A Lévi utódai.

A Lévi utódai nemzetségtáblájának felsorolásából kitűnik az az írói szándék, hogy az eleázári-cádóki főpapság, valamint a lévitai-papi rend törvényes történeti öröklési jogát vérségi leszármazás alapján bizonyítsa. Ezért először Lévi fiait sorolja fel a Num 3:17–20 adatai alapján, ezután a főpapság eleázári ágát követi – kihagyásokkal – egészen a babiloni fogságig.

1 Krón. 6,16–53. (6:1–38) A Lévi és Áron fiai név és hely jegyzéke.

A Lévi és Áron fiai név és hely jegyzékére jellemző, hogy az efraimita Sámuel lévitai származásúnak minősül, mert lévitai kultuszi teendőket végzett. Hasonlóképpen lévitai származású lett az eredetileg júdai Amminádáb, mint Áron feleségének, Elizebátnak atyja s Dávid őse. Miután a léviták ládahordozói tiszte a szövetségláda Jeruzsálembe vitelével megszűnt, a Krón szerint Dávid a templomi kultuszi énekes szolgálatra rendelte őket. Az író szükségesnek tartja azt is, hogy Hémán főénekes elsőségét Ászáffal és Etánnal együtt lévitai származásuk alapján bizonyítsa s megbízatásuk dávidi eredetét a főpapi szolgálat táblázata után igazolja. Az írót a korabeli szolgálatok hatásköri súrlódása indíthatta arra, hogy történeti tudósításában határozott különbséget tegyen (49–50) a léviták templomi szolgálata és a papok áldozat bemutató, valamint közbenjáró szolgálata között (vö. Num 18:4–7).

1 Krón. 6,54–81. (39–66) Menedékvárosok, lévita birtokok.

A lévitai és menedékvárosokat a Józs 21 szerint Jósué idejében sorsvetéssel jelölték ki. E felsorolás is a Józs 21 alapján áll. A lévita városok jegyzéke szerint Lévi törzsének örökrésze jelentősen túlterjedt Júda törzsi és közigazgatási határain. Az író Áron fiainak legelőbirtokai után Kéhát, Gerson és Merári legelőit és városait sorolja fel, de a maga sajátos ároni-lévitai szempontjai szerint tér el a Józs 21 adataitól.

1 Krón. VII. RÉSZ - 1 Krón. 7,1–40. Izsakhár (1–5), Benjámin (6–12), Naftali és nyugati Manassé (13–19), Efraim (20–89) és Áser (30–40) utódai.

A többi törzseket a Num 26 és Gen 46 alapján sorolja fel az író. Nemzetségtáblázataikat katonai cenzusjegyzék adataival egészíti ki. Izsakhár fiainak adatai a Dávid korába vezetnek. A Benjámin utódairól szóló tudósításban régebbi forrás és honvédelmi számlálás adatai olvadnak össze. Dán (?) és Naftali rövid jegyzékkel szerepelnek. Naftali a Bírák kora után lassan eltűnik. Dán törzsére csak következtethetünk a szövegben. Még a tizenkét törzs tagjai sem maradnak fenn sértetlenül mind a történelemben. Fennmaradásuk az isteni kiválasztáson és Isten szövetségi hűségén nyugszik, sorsuk a tanúsított engedelmességtől függ. Manassé és Efraim családfájának adatai a Num 26-hoz képest romlottak és hiányosak. Efraim névsora a honfoglaló Jósuéval fejeződik be. A települési helyek ma már csak részben azonosíthatók. Aser utódainak névjegyzékénél cenzuslistát is találunk. A honfoglalás és meggyökerezés évtizedeiben a béke és háborús élet eltéphetetlenül egybefonódott. Zebulont a Num 26:26-tal ellentétben nem említi a fejezet.

1 Krón. VIII. RÉSZ - 1 Krón. 8,1–40. Benjámin családjától Saul utódaiig.

Benjámin törzsének nemzetségtáblája különbözik a Gen 46-tól és Num 26-tól s egészében véve sem nem egységes, sem nem összefüggő. Ez az eltérés a forrásszöveg jellegéből magyarázható. A 6. v. tudósítása pl. a honfoglalás korára utal. A nemzetségtáblában találjuk (24–38) Saul családfáját, melyet a 9:34 skv. megismétel. Ebből arra következtethetünk, hogy az író két forrásanyagot is ismert s mindkettőből merített. Ez a tény a Krón történetírásának régebben kétségbe vont megbízhatóságát igazolja és megerősíti. A családfa (29–38) tizenkét nemzedéket sorol fel s így kereken három évszázadon át kíséri a Saul családja békés sorsát a törzs életén belül, Dávid hatalomra és dicsőségre jutott nemzetségének árnyékában is. Csak a későbbi, Jahvéhoz hűtlen uralkodók történetében fordul elő, hogy az erőszakkal hatalomra jutott királyok elődeiknek még írmagját is kiirtják.

1 Krón. IX. RÉSZ - 1 Krón. 9,1–44. Jeruzsálem lakosainak jegyzéke. Templomi kapuőrök lajstroma.

A törzsek nemzetségtábláit meglepetésszerűen Jeruzsálem lakóinak jegyzéke fejezi be. A jegyzéket a Neh 11 is tartalmazza, de rövidebben s valószínű, hogy a Nehémiás korabeli város családjairól tudósít. A Krón nagyobb számadatokat közöl és Efraim-Manassé leszármazottairól is beszél. A két jegyzék így a fogság előtti és fogság utáni lakosság folyamatosságát is kifejezi. A fejezet adatai szerint Jeruzsálemben éltek Júda és Benjámin törzsének világi tagjai (4) s a főpapi család leszármazottai (10–13). Az író jeruzsálemieknek tekintette a templomban szolgáló, de környező falvakban lakó papokat és lévitákat is. A főváros lakóinak életét teljesen betöltötte a papi (10–13), lévitai (14–16) és kapuőri (17–26) szolgálat. Az író előszeretettel részletezi a léviták feladatait (26–32) s kiemeli az énekes léviták állandó szolgálatának fontosságát (éjjel és nappal, 33. v.). Feljegyzésének célja, hogy a szép, de terhes templomi lévitai szolgálatokat megérdemelt elismerésben részesítse az utókor előtt.

A Gibeon lakói jegyzéke (35–44) természetesen vezet át a nemzetségtáblázatokról a Saul halálának történetére s nemzedékeken át sorolja fel Saul leszármazottait. A 10:6 szerint viszont Saulnak egész házanépe kihalt a filiszteus győzelem után. Sám ezt úgy értelmezi, hogy a család minden férfi korban levő tagjáról van szó. E jegyzék e szerint más hagyományágból került ide s mint a Krón-ban annyi helyen, itt is fokozatos, réteges kiegészítések után alakulhatott ki a végleges szöveg.

1 Krón. X. RÉSZ

(Általános megjegyzés. Miután a Krón írója sok helyen a Sám és Kir szövegére, illetve anyagára támaszkodik s miután a másik két történeti könyvben sok a párhuzamos elbeszélés, nem látszik sem szükségesnek, sem célszerűnek és gazdaságosnak, hogy a szöveghez minden esetben olyan részletes magyarázatot adjunk, amely a másik két könyv magyarázatát figyelmen kívül hagyja. Ezért lehetőleg csak a Krón sajátos szövegét és eltéréseit fogjuk magyarázattal kísérni és a kisebb jelentőségű eltéréseket figyelmen kívül hagyva a lényeges igei üzenetet igyekszünk megszólaltatni. A történeti háttér külön felvázolására is csak annyiban kerül sor, amennyire a jobb megértéshez feltétlenül szükséges.)

1 Krón. 10,1–14. Saul és fiai halála a gilboai csatában. Holttesteik kifosztatása.

A nemzetségtáblázatok és előtörténtei adatok ismertetése után az író váratlanul, az előzményekre való minden utalás nélkül vág bele a filiszteusoktól elszenvedett vereség és Saul halála elbeszélésébe. Ezért fel kell tételeznünk, hogy a szerkesztés során néhány bevezető vers elmaradt. Az ismertetés az 1Sám 31 forrását követi, de eltér tőle abban, hogy szerinte az Úr ítélete Saul egész házán végbemegy, viszont Saul holttestének kifüggesztéséről nem beszél. A 13. v. szerint Saul tragikus halálában, annak körülményeiben és következményében az Úr büntetése teljesedett be, mert Saul engedetlen volt az Úr szava iránt és ezzel hűtlen lett az Úrhoz. Már az Úrtól való elhagyatottság is, amelynek következményeként az endori asszonyhoz fordult, isteni büntetés volt. A Saul haláláról szóló tudósításban megzendül a tanító zordon szava és szigorú ítélete. E szerint az engedetlenség következménye bukás és halál, az engedelmességé élet és dicsőség. Saul emberi arcát, oroszlán erejét, saskeselyű gyorsaságát, fegyverforgatását, hősi egyéniségét (2Sám 1:23) a Krón tudósításában árnyékba takarja az Úr ítélete, mely szerint nem a kiváló emberi vonásokon, hanem az Úr iránt való engedelmességen fordul meg élet és halál, kiválasztás és elvettetés. Nincs nagyobb bűn, még ha felkent királyi személyről van is szó, mint az Úr és igéje iránt tanúsított engedetlenség. Ha királyi személy a vétkes, még súlyosabb a bűn s még nagyobb a büntetése: a felkent királyi főt is meggyalázzák, az aranykorona is porba hull.

1 Krón. XI. RÉSZ - 1 Krón. 11,1–9. Dávid király lesz. Jeruzsálem elfoglalása.

Az előző fejezet ítéletes, sötét hátteréből, amely mögött ott lüktet a nép fogsággal büntetett engedetlenségének gyötrelmes emléke, ragyogtatja fel a Krón Dávid arcát. A királyválasztásra Hebronba egybegyűlt vének egész Izráelt képviselik és mindnyájan megegyeznek Dávid személyében. A 3:4 ugyan megemlíti Dávid hét és fél éves hebroni királyságát, de az elbeszélő nem a részletek pontos közlését tekinti céljának, hanem annak bizonyítását, hogy Dávid az Úr akaratából lett a tizenkét törzs királya. Izráel népe történetében nem emberi akarat, hanem az Úr akarata valósul meg s a királyságot az Úr már a Sámuel Saulnak adott válaszában (1Sám 15:18) Dávidnak ígérte. Az Úr elfelejtett igéje most újra felragyog. A királlyá kenetés ünnepi szertartása emlékeztet az Ábrahámnak adott ígéretre (Gen 17:6: királyok is származnak tőled) s a későbbi ezekieli prófécia szavára (37:22–24). Az izráeli monarchiára jellemző, hogy a kiválasztott uralkodó és a nép vénei szövetséget kötnek az Úr előtt (3. v.). A király az Úrnak felelős a nép jólétéért.

Jeruzsálem elfoglalásáról azért is megemlékezik az író, mert az Úr által választott istentiszteleti helyről és Dávid városáról van szó. A jebuszi üzenet dölyfös és gúnyos része kimaradt a tudósításból, de az író nem is pontos elbeszélést akar adni, hanem arra emlékeztet, hogy Dávid azért emelkedett folyton, mert a Seregek Ura volt vele és nem távozott el tőle, mint Saultól (1Sám 18:26). A Seregek Ura ünnepélyes kifejezés még az 1Krón 17-ben fordul elő. Azt fejezi ki, hogy a kiválasztott uralkodónak a mennyei seregek Ura a legfőbb oltalma.

1 Krón. 11,10–47. Hősök galériája. Dávid azonban földi hősöknek is köszönhette sikereit s Joáb hőstette után sor kerül a kiváló vitézek több, régi forrásból, de főleg a 2Sám 23-ból gyűjtött neveinek ismertetésére. Jórészük nem is Dávid királlyá választásában vette ki a részét, hanem már előbb hozzá csatlakozott. A győzelmes csata végén a hős kopját emelt (11. v.), a 2Sám 23:8 szerint dárdát forgatott a fegyverétől elhullt ellenfelek fölött. Az író történetszemléletére jellemző, hogy Dávid emelkedését egyrészt az Úr segítő kegyelmének tulajdonítja s távol áll tőle minden emberimádás kísértése, másrészt a hősöket mégis egyszerre emberi nagyságukban és emberi közvetlenségükben mutatja be. Nem is a vitézek egyes hőstetteit akarja elbeszélni, hanem azt örökíti meg, hogy ezek a harcosok Dávid királyságáért életüket tették kockára, vérüket ontották s ezzel az Úr akaratát szolgálták, hogy Dávid egész Izráel királya legyen. A 15–19. v. elbeszélő közvetlenséggel mondja el Dávid égető szomjúságát, de nemes emberi vonását, önmegtagadását is, amellyel lemond a három hős élete kockáztatása árán szerzett szomjat oltó vízről és italáldozatul kiönti az Úr előtt, mivel ez a víz az érte kockáztatott vért jelképezi s az emberi élet feláldozásának vállalása által lett kimondhatatlanul értékessé. A szakasz emlékeztet a vér és víz összetartozásának (1Jn 5:6) s az áldozatként kiontott vérnek misztériumára. A tudósítás beszél a harmincak és hármak rendjébe tartozó hősökről. Az utóbbiak hármasával alkottak egységet s különleges harci feladatok végzésében támogatták egymást. A 41–47. más, egykorú jegyzékből származható névsort tartalmaz.

1 Krón. XII. RÉSZ - 1 Krón. 12,1–23. Dávid ciklági vitézei.

„Mind hősök ők”, lehetne mondani, akik Dávidnak már ciklági bujdosása idején segítségére voltak. Voltak köztük távoli harcra kiképzett benjaminiták (1–8), közelharcban gyakorlott gáditák (9–16), jöttek Benjámin, Júda (17–19), Manassé törzséből (20–23), egész Izráelből. Elenyésző számban csak Júda, Simeon és Lévi fiai szerepeltek,

A Krón régi hagyománya szerint tehát Izráel minden törzse adott hősöket a dávidi királyság megalapozásához. Ezt akarják kifejezni a nagy, kerekített számok is. Az író jól szemlélteti előadásával azt a meggyőződését, hogy szükség van a személyes kiválóságra, az egyéni erőre, az oroszlán bátorságára, a gazella gyorsaságára, de éppúgy szükség van a közösségre és egységre is. A hős, a kiváló ember nem autonóm személy, hanem eszköz az Úr akaratának véghezvitelében. Viszont ha ilyen, méltó arra, hogy neve fennmaradjon. A hőst is megragadhatja a Lélek, mint pl. Amázait (18 skv.; ill. 19 skv.). Amázai a harmincak vezére volt, fegyverforgató ember, de ő is vehette a Lelket (lábesá: magára öltötte) s ennek erejében jelentette ki már Dávid üldöztetése idején annak kiválasztását. A sálóm itt az élet teljességét fejezi ki, amelyben mindenki részesül, aki vette az Úr áldását. Dávid az Úr áldását vette s az is részesül benne, aki hozzá csatlakozik.

1 Krón. 12,24–40. (24–41) Dávid hebroni serege.

A Krón szerint Dávid haderejéből nem hiányozhatnak a léviták és papok sem (26 skv.). A királyválasztáshoz hozzátartozik az ünnepi lakoma és ünnepi öröm is (39–40), amiről ugyan a 11:3 nem emlékezett meg, de az 1Sám 11:15 is utal rá. A megvendégelés terhének hordozásában, mint a későbbi nagy zarándoklatok esetében is történt, Zebulonig és Naftaliig egész Izráel kivette a részét. Az öröm közösségének természetes része az áldozatvállalás közössége. Mindkét fejezet (11–12) anyaga láthatólag régi történeti forrásokból való. De névsor, történet, epizódok, harci események mind az írónak azt a belső célját szolgálják, hogy az Úr nemzet-teremtő akaratának megvalósulásáról szóló tanítását nemzedékének emlékezetébe vésse.

1 Krón. XIII. RÉSZ - 1 Krón. 13,1–8. A szövetségláda felvitele Jeruzsálembe.

Jeruzsálem elfoglalása és új királyi székhellyé tétele után Dávid első elhatározása az volt, hogy a szövetségládát Kirjat-jeárimból az új székhelyre vitesse. Saulnál az engedetlenség jele volt, hogy nem törődött a láda sorsával, Dávid az engedelmességének jelét adta azzal, hogy a szent láda méltó elhelyezéséről gondoskodni kívánt. Az ünnepi eseményre egybehívó szó a papokat és lévitákat is magába foglalja, a későbbi tudósítás azonban hallgat részvételükről, valószínűleg a bekövetkezett események miatt Az ország határának jelölésére használt sihó az Ézs 23:3 és Jer 2:18-ban a Nílust jelenti, de itt a Wadi-el cAris-ról lehet szó, amely Salamon idejében (2Krón 7:8) határfolyó volt Izráel és Egyiptom között.

1 Krón. 13,9–14. Az örömünnep félbeszakad.

Az örömünnep félbeszakad, mert Uzza a szövetségládára teszi kezét és vakmerőségéért az Úr büntetéséből halállal lakol. Uzza segíteni akart s mégis halállal sújtja az Úr, mert a szent tárgyak közönséges kézzel való érintéséért halálbüntetés járt (Num 4:15 skv.). A szent láda, noha filiszteus zsákmány lett és szentségtelen kezek érintették, azután is megtartotta szentsége erejét. A tudósítás nem beszél róla, de a kudarcból szükségszerűen következik, hogy a Láda szállításának módja az Úr számára elfogadhatatlan volt. Mivel a Láda az Úr jelenlétének jele és eszköze, csak papok nyúlhattak hozzá és csak kézen hordozhatták, járművön nem. Az egész ünneplés is inkább diadalmenet volt, mint az Úr bevonulása népe közé. A 8. v. szerint nemcsak Dávid, hanem az egész Izráel táncolt az Úr előtt. A Ládával tehát nem rendelkezhetett ember úgy, mint valami ereklyével, vagy bálvánnyal. A felületes gondolkozással az Úr szentségét sértették meg s az Úr félreérthetetlenül tudtára adta egész Izráelnek, hogy az ő szentsége tiszteletének megsérthetetlen feltételei vannak. A szentség a törvény megtartását is megköveteli s a szentség végzetes hatással lehet az Úr által adott előírások megtartása nélkül. A hívőnek, de a közösségnek is szakadatlanul ügyelni kell arra, hogy az Úr szentségének tiszteletébe, elismerésébe bele ne keveredjenek emberi gondolkozás közhelyei, profán hiedelmei, megüresedett hite, idegen eredetű romantikája, bálványimádása.

Obed-Edom a nevéből következtethetően Edom imádó volt s Gátból, az öt fejedelmi filiszteus város egyikéből származott. Izráelhez Dávid ciklági bujdosása idején csatlakozhatott s most hite által méltónak bizonyult arra, hogy egyelőre nála helyezzék el Isten ládáját. Hit és engedelmesség által pogány származású is kedvessé lehet Izráel Istene előtt (ApCsel 10:35), mint Ráháb és Ruth. Obed-Edom hitének bátorságát mutatja az, hogy a Ládát Uzza tragikus halála után is kész befogadni házába. Az Úr gazdag áldással felel a hitből fakadó engedelmességre.

1 Krón. XIV. RÉSZ - 1 Krón. 14,1–17. Dávid királyi hatalmának belső és külső megerősödése.

Az író az események időrendjétől függetlenül csoportosítja anyagát s a szövetségláda végleges felvitelének elbeszélése helyett a tyrusi uralkodó, Hirám követküldéséről, Dávid családjának növekedéséről (3–7) s a filiszteusok felett aratott két győzelemről beszél (8–12 és 13–16). Hirám baráti közeledése a Dávid hírének (17) s az Úr segítségének következménye volt. A filiszteusok felett aratott győzelem nem a Dávidé, hanem az Úré volt, akit megkérdezett. A győzelem útja nem mindig szokványos. Dávid az Úr iránti engedelmességéről tett bizonyságot, amikor másodszor is megkérdezte az Urat a harc előtt. Isten nem mindig ad egyetemes érvényű vezetést, őt hitben újra és újra meg kell kérdezni. A hitben való engedelmesség folytonos figyelést is kíván Isten útmutatására, csak így származhat belőle áldás és siker.

A filiszteusok vereségének híre visszatartotta a szomszéd népeket attól, hogy Dávid ellen forduljanak. Isten megfélemlítheti a támadásra készülő gonoszt. Dávid Isten iránti hűségének jele volt, hogy az általános szokással szemben a filiszteusok bálványait nem vitték magukkal haza mint győzelmi jelvényeket. (Vö. Amázia a 2Krón 25:14-ben és Akház a 2Krón 28:23-ban.)

1 Krón. XV. RÉSZ

A 15. és 16. fejezetben egyformán megtaláljuk a 2Sám 6 anyagát, egyéb források történeti adatait és az író sajátos szemléletét. A szövetségláda felhozatala itt már nem nemzeti-vallásos esemény, hanem gazdag liturgiájú kultuszi ünnep. Az író az ünnep elbeszélését használja fel arra, hogy a léviták ládahordozó rendjét ismertesse, az énekesek rendjének dávidi alapítását bizonyítsa, szolgálatuk beosztását elbeszélje és a zeneeszközök fajait felsorolja.

1 Krón. 15,1–15. A szövetségláda végleges felvitelének előkészítése. Az énekesek rendje.

Az 1 skv.-ből tudjuk meg, hogy a ládát csak léviták hordozhatták – vállon – s közülük is a Kéhát nemzetsége (Num 4:4.15.18–19).

Tehát az Úr haragja azért gerjedt fel, mert először nem így történt s nem a rendtartás szerint keresték az Urat. Az igazi rendtartásban Isten akarata valósul meg, ezért nem közömbös annak teljesítése vagy megszegése. Az emberi, öncélú szándékok érdekében megváltoztatott rendtartást megveti az Úr. Ilyenkor vissza kell térni az isteni parancs igazi értelméhez és teljesítéséhez. Dávid most már a mózesi hagyományt juttatta érvényre.

1 Krón. 15,16–24. Az énekesek rendje.

A szakasz közbevetett nagy lévita névsorából az énekesek és kapuőrzők rendjének fogság után kialakult szolgálatát ismerhetjük meg. Obed-Edomot vitára utaló eltérésekkel (18.21.24 és 16:38) hol az énekesek, hol a kapuőrök közt találjuk. A szöveg mindenesetre a léviták közt tartja nyilván. E tudósítás szerint Dávid rendelte el, hogy a léviták főemberei állítsanak nemzetségeik tagjai közül énekeseket az Úr dicséretére. (Az énekesekről és hangszerekről ld. a Zsolt magyarázatát.) Erre a rendelkezésre azért volt szükség, mert a szövetségláda hordozásának tiszte véget ért s a léviták szolgálat nélkül maradtak volna. A királyi rendelkezést a 16:4 skv. tartalmazza.

1 Krón. 15,25–29. A szövetségláda Jeruzsálemben.

Miután a léviták a helyes rendtartás szerint vitték a ládát, az Úr megsegítette a lévitákat és baj nélkül helyére juttathatták a szent kultusztárgyat. Nyilvánvaló, hogy amikor a szent ládát vitték, maga az Úr vonult be népe közé s ezért Dávid az Úr előtt hálaáldozatot mutatott be (másképp a 2Sám 6:13). Az áldozatok bemutatásánál a papok nincsenek megemlítve, de a 11.14.24. v. az ő szolgálatukra utal. Az író a dávidi rendelkezés ismertetésével itt most inkább a léviták tisztének jelentőségét akarta hangsúlyozni.

Dávid papi ruhába öltözve vezette az ünnepi menetet s a fehér bíbor (byssus) ruhán kívül az efódot is viselte, amit csak a főpap hordhatott. A 28. v. a 19–21. és 24. v.-re utal. Az író, valahányszor a léviták szolgálatáról beszél, hangsúlyozza, hogy nagy örömmel végezték és az Úr dicséretében az egész nép velük örvendezett. Az Úr igaz dicsérete mindig örömteli, mert hálából fakad.

A Dávid felesége, Mikál megbotránkozásáról szóló feljegyzés tompítottabb a Sám szövegénél és Mikál megbotránkozó szavaiból semmit sem közöl. Az író nem akarja megörökíteni a Dávid magatartásának megítélését az utókor számára. Dávid főpapi ruhában örvendezett az Úr előtt. Táncával (29) azt fejezte ki, hogy szív szerint boldog volt, mert a szent láda zavartalan szállításában az Úr kedvének jelét látta. A vallási tánc a kanaanita kultusz szertartásai közé tartozott, aminek theurgia volt a célja. Ennek a táncnak célja hála, öröm és dicsőítés kifejezése. Mikál előtt a Dávid hitből fakadó elragadtatottsága érthetetlen volt. Ő csak a királyhoz méltatlannak tartott mozdulatokat ítélte meg és a táncban a királyi méltóság lealacsonyítását látta a nép előtt. Az Úrba vetett személyes hitből fakadó, vagy a kegyelem láttán érzett elragadtatás az ő szívének nem volt osztályrésze. Mikál azzal, hogy Dávidot megutálta szívében, szíve legbelső indulatait árulta el s teljesen érthetetlenül állt szemben a vallásos elragadtatottság megnyilvánulásával. A szöveg Mikál későbbi meddőségéről sem szól, mert nem az Úr büntetéséről akar beszélni, hanem a hitnek mint személyes, exisztenciális magatartásnak és a hit nélkül viselt királyi méltóságnak belső ellentétéről. Ezt hatásos módon és éles megvilágításban mutatja be. Az epizód különösen alkalmas a hit és hitetlenség indulatainak és összeütközésének szemléltetésére.

1 Krón. XVI. RÉSZ - 1 Krón. 16,1–6. és 37–43. A szövetségláda ünnepélyes elhelyezése és őrei.

Az ünnepi esemény egyik része a kultuszi áldozat, amelyet Dávid maga mutatott be s amelynek végeztével a népet megáldotta. Másik része a nagy népi ünnep volt, melyet Dávid ajándéka tett a nép minden tagjában emlékezetessé s az egy ajándék tette a népet egy közösséggé. Végül rendelkezett Dávid az énekes léviták rendje felől (ld. már 15:15 skv.). Eszerint Ászáfot és rendjét az Úr nevének hirdetésével, tisztelésével és dicséretével bízta meg s Hémánt, akit eredetileg a léviták választottak fejökül, Gibeonba rendelte az Úr dicséretére. A munkaköri, hatalmi versengések legjobb megoldására a szolgálat megosztását használja fel. A papok dolga lett a kürtölés az Úr ládája előtt. Cádók és atyjafiai az áldozatok bemutatását végezték Gibeonban (39).

A krónikás erre a dávidi rendelkezésre hivatkozhatott az Esdrás korában fennállott papi-lévitai feszültségek idején s igyekezett ismét vonzóvá tenni a léviták ládahordozó tisztét s azt az alsóbb papi szolgálatot, amelyre őket az ezekieli szemlélet és a papi törvényadás szorította. Mint láttuk, az oltári szolgálat a trombiták megfúvásával együtt a papok tiszte maradt. A Krón ebben ősi hiteles hagyományokat követhetett. Az 1Krón 6:1–15 és 49–53 is Cádók ágán követi a főpapi leszármazottakat. Obed-Edom, aki a szent láda őrzésével tette magát nevezetessé, bár más forrás kétszer is az énekes léviták közé sorolja, most a kapuőrzők tisztében nyer megerősítést.

1 Krón. 16,7–36. Dávid hálaéneke.

A Krón tudósítása szerint Dávid a hadvezér és birodalomalapító itt liturgussá, énekesrend szervező királlyá lesz, aki maga is dicsérő éneket szerez és ad Ászáf kezébe.

A nemes emelkedésű himnusz először (7–22) hálára hívja fel a gyülekezetet az Úr üdvtörténeti csodáiért, szövetségi hűségéért és ígéretei beteljesítéséért. Utána (23–34) az egész népet buzdítja az Úr tetteinek és dicsőségének hirdetésére a pogányok között, hogy bálvány isteneik imádásából ő hozzá térjenek. Isten a népét annak hirdetésére küldte el, hogy az Úr az igaz Isten, hogy ő uralkodik mindenek felett és egyszer eljő megítélni a földet. Éppen ezért (34–36) a gyülekezet könyörög az Úrhoz, hogy gyűjtse össze és hozza haza a nép pogányok közt szétszórt maradékát. A várt szabadítás indítja majd Izráelt a szent és hatalmas Úr még buzgóbb dicséretére. A zsoltár ünnepi áhítata és szárnyalása fokozatosan emelkedik egészen a gyülekezet közösen recitált imádságáig (35). A liturgus doxológiája (36) koronázza be a gyülekezet imáját és váltja ki a nép által mondott Ámen, Halleluja responsoriumokat. A hálaadó himnusz 8–22. verseit megtalálhatjuk a Zsolt 105:1–15-ben, a 22–33-at a Zsolt 96:1–13-ban, a 34–35-öt a Zsolt 106:1.47 skv.-ben. A Krón végső leírása idejében a Zsolt már e részekkel együtt közkincs lehetett.

A 8–36. szakasz egykorú bizonyíték arra, hogy Izráel vallásos életében a kultuszi áldozat mellett mindig helyet foglalt az ige, akár mint emlékezés a múltra, nagy tetteire, amelyeket az Úr vitt véghez, akár mint felhívás az Úr neve hirdetésére a népek között. Még a hálaadó ünnepeknek is elmaradhatatlan része volt a könyörgés Jahve szabadító kegyelméért. Az ószövetségi kultusz példát és mintát ad a keresztyén gyülekezet istentisztelete egyes részeinek felülvizsgálatához.