1 Móz. XXXIII. RÉSZ - 1 Móz. 33,1–16. Ézsau és Jákób kibékülése.

A történet során elérkezett a két testvér találkozásának a perce. Jákób az utolsó pillanatig azt a félő, óvatoskodó magatartást tanúsította, amelynek már az előző részben is több jelét láttuk. Most asszonyait, gyermekeikkel több csoportra osztva úgy állította menetbe, hogy előbb a szolgálók, utánuk Lea és legvégül Ráhel álljon. Még itt is az a gondolat vezette, hogy ha menekülni kell, akkor a legkedvesebbek futhassanak el legkönnyebben. Jákób legelöl menvén, hétszer borult le Ézsau előtt – a legnagyobb tisztelet és hódolat kifejezésével, ami csak királyokat illetett meg. (A tell el-amarnai levelek gyakori bevezető mondata: „Az én uram, a fáraó előtt hétszer leborulok”). A találkozás pillanatában aztán feloldódott az eddigi nagy feszültség és félelem. Ézsau nemcsak hogy nem támadó szándékkal jött öccse elé, hanem szeretettel fogadta, a múltakat nem emlegette, viszont csodálkozva és örömmel látta Jákób szép családját, gazdagságát. A szentíró most is úgy állítja elénk Ézsaut, mint egy tettetés nélküli egyszerű embert, aki bizonyos mértékig szimpatikusabb, mint az örökké óvatos, ravasz Jákób. Ez az ábrázolás egyébként azt is mutatja, hogy e helyütt a két testvér még nem a későbbi Edóm és Izráel típusa, amely két nép egymáshoz való viszonyánál Edóm magatartása egyenes kihívta a prófétáknak Edóm népe ellen elmondott keserű ítélethirdetését.
A 8–11. versben szóba kerül az az ajándék, amit Jákób előre küldött Ézsau jóindulatának a megnyerésére. Ézsau itt is nagyvonalú, van neki bőven mindene, nem kívánja azt a sok ajándékot. Jákób azonban egyre unszolta az elfogadására, mert tudta, hogy az ajándék elfogadása baráti magatartásra kötelez, és Jákób biztos akart lenni a maga dolgában. A 10. v. unszolásában még egyszer visszatér a 32:21.31-ben látott páním = „arc” motívum. Jákób mondását, mely szerint Ézsau arcának a megpillantása olyan volt számára, mintha Isten arcát látta volna, nem muszáj a blaszfémiába átcsapó hódolatnyilvánításnak venni. Ézsau arcáról jóakarat tükröződött és ez eszébe juttathatta az álombeli tusakodást: ő ezért a jóindulatért könyörgött, azért, hogy Isten vele legyen és oltalmazza meg. A 12–16 v.-ben Ézsau mint „házigazda” akarja Jákóbot a maga lakóhelyére kísérni. E lakóhelyet a szentíró, valóban a későbbi népi elhelyezkedési viszonyokra tekintettel a Széir-hegyvidék környékére teszi (vö. 36:8). Jákóbban ezúttal is felbukkan az óvatosság és félelem. Kifogásokat hoz fel, hogy elmaradhasson testvérétől, akinek a megbocsátását ugyan átélte, de akire mégsem merte magát egészen rábízni. Egyedül akarta járni a maga útját Kánaánban.
1 Móz. 33,17–20. Jákób vándorlása Kánaánban.
A Jákób és Ézsau kibékülését leíró fejezet végén néhány rövid vers töredékesen tájékoztat arról, hogy merre járt tovább a Kánaánba visszatért Jákób. Útjának egyik állomása a Jordánon túli Szukkót. E név kunyhókat, gallyakból, lombokból összetákolt sátrakat jelent (ez az őszi sátoros ünnep neve is). Az itt tartózkodás rövid lehetett, azután Jákób átkelt a Jordánon az ország nyugati részébe és Sikem környékén telepedett meg, ahol Ábrahám is járt valamikor (12:6). Sőt ami több, még egy darab földet is vásárolt az egyik előkelő sikem polgártól. Ez a második darab föld Kánaánban – a makpélai temetkezőhely után –, amelyet jogos tulajdonként vásároltak a pátriarchák. Ez utóbbi versek átmenetet képeznek a következő részhez, a sikemi nagy fegyveres összetűzéshez, amelynél Jákóbnak a fiai voltak az erőszak képviselői. Ezzel szemben talán nem ok nélkül hangsúlyozza itt az író, hogy Jákób békésen (sálém, más fordítás szerint „épségben”) jött ide és törvényes úton szerzett magának földet, ahol első dolga volt oltárt építeni „Izráel Istenének”. (A 48:22-nek ettől a magatartástól eltérő hagyományverzióját lásd ott).
1 Móz. XXXIV. RÉSZ - 1 Móz. 34,1–24. Sikem el akarja venni Dinát.
Jákóbnak csak egyetlen leányáról, Dináról olvasunk, miatta követték el Jákób fiai a sikemi vérengzést. Dina történetének az eleje illusztrálja azt, hogy Ábrahám és Izsák nem ok nélkül aggodalmaskodtak, amikor feleségük miatt hazugságra is vetemedtek (vö. 20., 26. résszel) és hogy itt, az idegenek között asszonyaiknak, leányaiknak nem volt tanácsos egyedül, védtelenül járni-kelni. Sikem város fejedelmének Hamórnak a fia, aki szintén Sikem nevet viselt, erőszakkal elragadta Dinát, de mentségére legyen mondva, nem tekintette a dolgot futó kalandnak, hanem feleségül akarta venni a leányt. Apját meg is bízta a leánykéréssel, sőt a 11–12. v.-ben ő maga is beleavatkozva a dologba, megmondja, hogy bármekkora jegyajándékot kész fizetni Dináért a hozzátartozóinak.
Jákób, mint öregedő ember, tartózkodó óvatossággal kezeli a dolgot, nem szívesen húz ujjat azokkal, akiknek a körében jövevényként tartózkodik. Annál temperamentumosabbak a fiai, akik először hangoskodva ítélik el a húgukkal történt erőszakot, azután pedig cselt szőnek a megbosszulására. Kifakadásuk, hogy Sikem „gyalázatot (szó szerint: bolond dolgot) követett el Izráelben”, e helyütt anakronizmus, a szentíró korára utal, amikor Izráel népe körében közmondásos volt a szexuális erőszaknak ez a megbélyegzése (vö. 2Sám 13:12–13). – Amikor Sikem és apja, a tősgyökeres kánaáni nemesség képviselője hajlandók az idegen nomád Jákób-fiakat egyenrangúaknak elfogadni, ennek jeleként a szabad letelepedést és a connubiumnak, az összeházasodásnak a jogszerű lehetőségét megadni, akkor Jákób fiai büszkén úgy válaszolnak, hogy ők meg csak akkor hajlandók ezt az egyenjogúságot elfogadni, ha a város lakói vállalják az ő kiváltságuk testi jegyét, a körülmetélkedést. A történet szerint a város férfilakossága vállalta is ezt a kikötést, tekintettel lévén a városfejedelemre és fiára.
1 Móz. 34,25–31. A sikemi vérengzés.
A harmadik napon bekövetkező seblázas állapotot használták ki Jákób fiai, köztük elsősorban a Simeon és Lévi, Dinának a vérszerinti testvérei, a bosszúállásra. Betörtek a gyanútlan városba s ott nagy öldöklést és rablást vittek véghez ugyannyira, hogy maga Jákób is félve emlegeti: mi lesz ha a többi kánaáni városok és falvak lakossága bosszút áll rajtuk Sikemért. (Az itt látható különböztetése a szavaknak mutatja annak a valószínűségét, hogy „kánaániak” alatt a városlakó uralkodó népréteget, „perizziek” alatt pedig, a szó jelentésének is megfelelően a falvak, tanyák népességét értették). Jákóbnak a rosszallása egyébként a 49:5–7 mondásában is kifejeződik.
Az itt elbeszélt történet sokak szerint jelképes értékű: Simeon és Lévi egész törzseknek a megszemélyesítői, hiszen amúgy sem képzelhető el, hogy két ember egy egész várost kiirtson. Ez a kollektív, törzsi értelmezés Izráel „előtörténetébe” világítana be, speciálisan annak a megmagyarázására, hogy miért hallgat Józusé honfoglalásának az elbeszélése Közép-Palesztina és Sikem városa meghódításáról, hiszen Sikem a Józs 24. rész szerint is fontos városa volt az izraelita törzsi szövetségnek. Szokás itt emlegetni a tell el-amarnai leveleket, amelyek némelyikében kánaáni városkirályok panaszkodnak a fáraó előtt a „habiruk” (közönséges azonosítás szerint héberek) rablótámadásai miatt. Már most feltételezhető, hogy egy ilyen támadásnak esett áldozatul Sikem, amelynek környékén aztán a praeizraelita törzsek megvetették lábukat. – Az említetteknek bizonyára van annyi igazsága, hogy nem két ember által intézett dúlásról, pusztításról van itt szó. Gondolnunk kell azonban arra, hogy a pátriarchák személye a velük tartó népességet, szolgaszemélyzetet is képviseli; Ábrahám sem egymaga indult el, hogy Lótot kiszabadítsa az ellenség kezéből (14:14), Jákób és fiai pedig egész „tábornyi” emberrel rendelkeztek (32:11). Mindammellett a leírás – a maga mondaiságában is – nem Sikem meghódításáról, csak megrohanásáról szól, utána Jákób és fiai gyorsan odább álltak (35:1). Nehéz volna ezt a történetet a honfoglalás egy korábbi mozzanatával azonosítani azért is, mert Sikem az izraeliták letelepedésétől kezdve az Efraim (József) törzsének a központja volt, a délen elhelyezkedett Simeon és a korán szétszéledt Lévi törzsével (mint Lea-törzsekkel) hagyománytörténetileg alig hozható kacsolatba. Így ez az elbeszélés nem annyira hézagpótló jelentőségű a honfoglalás történetével kapcsolatban, hanem inkább a „habiruk” rajtaütéseinek egy tipikus példájaként fogható fel. (A habiru = héber név amúgyis az izráelitáknál tágabb kört jelöl és inkább szociológiai, mint etnográfiai elnevezés). A kalandozó nomádok és a kánaáni városi lakosság viszonyát, ami nem volt éppen szívélyes, ez az elbeszélés jól szemlélteti. Hamór fejedelem és a fia azzal javasolja a körülmetélkedés elfogadását a város polgárainak, hogy a pátriarchák jószága, vagyona majd az övék lesz, tehát a beolvasztásra gondolnak (23. v.). Jákób fiai viszont csak az alkalmat várják, hogy a „gyanútlan” (magát biztonságban érző) városra rátámadhassanak (25. v.). Ilyen vonatkozásban elfogadható a kollektívabb, általánosabb értelmezés. Viszont az a feltételezés, hogy Dina itt valamely kisebb törzset jelent, amelyet a kánaániak erőszakkal meghódoltattak, szokatlan egyéniesítő ábrázolás. A hagyománynak ez a része a maga realitásában értékelendő s az elbeszélésnek talán inkább az a fő célja, hogy a perverzitásáról hírhedt kánaáni erkölcsökkel szemben leszögezze az igazságot: „nem szabad ilyen gyalázatot elkövetni Izráelben”.
1 Móz. XXXV. RÉSZ - 1 Móz. 35,1–15. Jákób Bételbe megy.
E résznek az 5. verse mutatja, hogy Jákób Bételbe vándorlása közvetlen kapcsolatban áll az előző fejezettel, a sikemi vérontással. Jákób jobbnak látta, ha eltávozik arról a helyről, ahol fiai „gyűlöltté tették” (eufém fordítás) őt a környék lakói előtt. Átvándorolt hát első nagy lelki élményének a színterére, Bételbe, részben azért is, hogy valóra váltsa egykori fogadalmát (28:20–22). Az utóbbi vonatkozásban bételi útja egy zarándokút, ehhez volt méltó a 2–4. v.-ben leírt előkészület: összeszedték az „idegen isteneket”, bizonyára az amulettek gyanánt viselt bálvány-miniatűröket és a hasonló motívumokkal díszített fülbevalókat; mindezeket elásták a sikemi nagy tölgyfa alatt (vö. 12:6). A „szent” készülődés másik része volt a „megtisztulás”, ami nemcsak egyszerű tisztálkodásból állott, hanem hozzátartozott egy bizonyos fokú böjt és önmegtartóztatás is. Jelképes jelentőségű a más ruhába öltözés is, ami külső kifejezése a mássá lételnek, az Istennek való odaszentelődésnek.
Jákóbnak a Bételbe érkezése istentisztelettel kezdődik: oltárt épített, hogy a maga módján, áldozattal rója le háláját annak az Istennek, aki azon a helyen a mennyei látomást mutatta neki biztatásképpen. „Az az Isten” természetesen ugyanaz, aki jelen volt vele máshol is, és a sajátosan hangzó „Bétel Istene” név csak az egykori isteni tett, illetve kijelentés helyi vonatkozását hangsúlyozza. (Feltűnő azonban a 7. versben a „kijelentette magát” kifejezésnek az eredeti szövegben többes számú használata, amely ugyan elvétve máshol is előfordul az ’elóhim istennév mellett, de az is lehet, hogy az író itt az ’elóhim névnél azokra a mennyei lényekre gondol, akiket álmában látott Jákób (28:12). – A 8. vers még egy rövid megjegyzést tesz Rebeka dajkájának, Debórának a haláláról és eltemetéséről. A megjegyzés részben névmagyarázó jellegű egy hatalmas tölgyfával kapcsolatban.
A 9. skv. versekben a Papi Író summázza röviden azokat, amiket Jákóbról a régebbi hagyomány előbb már hosszasan elmondott. Kifejezései nagyon hasonlítanak a 17. rész egyes részleteihez, ahol Ábrahámnak „jelent meg” Isten és úgy nevezte meg magát, hogy ’él saddaj = „Mindenható Isten” (vö. 17:1 magy.). Még egyszer olvasható a Jákób-Izráel névváltoztatás, de itt indokolás nélkül. És hogy Jákóbnak ne legyenek tovább kétségei kiválasztottsága felől, hallhatja az Ábrahámnak és Izsáknak adott áldások kiterjesztését őreá is. Végül ugyanazt a kifejezést olvassuk a kijelentést adó Isten „eltávozására” (fölment, fölszállt), ami a 17:22-ben is szerepelt. Az viszont már a 28. részben olvasottak ismétlése, hogy Jákób szent oszlopot állított fel a kijelentés helyén (olv. 28:18-nál) és véglegesen Bételnek nevezte azt a helyet, amelynek a régi kánaáni neve Lúz volt (jelentése: mandulafa). – A Papi Író ilyen summázó összefoglalásai rendszerint olyankor kerülnek sorra, amikor egy-egy nagyobb szakasz elbeszélése lezáródik és új fejezet kezdődik. Ez a helyzet most is, amikor Jákób küzdelmes életsorsa leírásának a vége felé járunk s hamarosan – a 36. rész közbeiktatása után – József történetének a részletes elbeszélése kezdődik el.
1 Móz. 35,16–29. Öröm és bánat.
A soron következő apró leírásokból összetevődő szakasz fölé ezt a két szót írhatjuk cím gyanánt, amelyek ha magukban semlegesen hangzanak is, itt mégis arra utalnak, hogy Jákóbot egymás után érik családi életében örvendetes, de bosszús, sőt gyászos események is.
Az örök vándor Jákób Bételből is csak útra kelt, dél felé vándorolt, apja tartózkodási helye felé. Útközben született meg legkisebb fia, Benjámin, születése azonban anyjának, Ráhelnek, a kedves feleségnek az életébe került. Annak a helyén és idején Jákób fiainak a nevét sorra megmagyarázta valamilyen módon a szentíró (29–30. rész). Itt is azt teszi, de Benjámin nevéhez kétféle magyarázatot is fűz. Az egyik szerint haldokló anyja a Ben-Óni (= nyomorúságom fia) nevet ejtette ki, Jákób viszont, akit boldoggá tett a gyermek születése Benjáminnak nevezte, ami azt jelenti, hogy a „szerencse fia”. (Jámin egyébként azt jelenti, hogy a „jobb kéz”, innen van az átvitt „szerencse” értelme; a tájékozódásban a déli világtájat jelentette. Azonosítási alapja vagy szüksége nincs, csupán érdekességből említhetjük meg, hogy a pár évtizede napvilágra került észak-mezopotámiai Mari nevű város írásos emlékei említenek azon a vidéken egy Benjámin nevű harcias nomád törzset.)
Ráhelt aztán eltemették, emlékoszlopot állítván a sírja fölé. Ráhel sírja „efrata” környékén volt, amellyel kapcsolatban a 19. v. a Betlehem azonosítást teszi. (Vö. Mik 5:1; Ruth 1:2). Más helyek, pl. 1Sám 11:2; Jer 31:15 viszont Ráhel sírját Jeruzsálemtől északra, Ráma környékén tudják. A feszültséget talán feloldja az, hogy a héberben az „út” sokszor csak az útirányt jelzi, a jelen esetben tehát Efrata = Betlehem „felé”. Hogy milyen messze lehetett Betlehemtől, amikor Ráhel halála történt, az a 16. vers kibrat há’árec merőben kétes távolság-meghatározásából nem derül ki. Függetlenül a kései (Kr. utáni) hagyományoktól, amelyek a kegyhelyeket valamely alapon lokalizálják s templomot, kápolnát építenek oda (Betlehem mellett is van ilyen a „Ráhel sírja” néven), a tradíciótörténet alaptörvényeiből következik, hogy Ráhel sírját északabbra, valahol Efraim és Benjámin törzse határán keressük.
A továbbvezető úton egy bizonyos Migdal-Éder nevű helyen tartózkodott egy ideig Jákób. A név jelentése: „a nyáj tornya”. Kilátószerű kőrakások voltak az ilyen „tornyok”, ahonnan a pásztorok áttekinthették a környéken legelő nyájaikat. Ezen a helyen történt Rúben szégyenletes tette: apja ágyasával, Bilhával hált. Tette, a régi keleti jogszokások ismeretében, talán még több is, mint erkölcsi vétek. Rúben az elsőszülött fiú volt, de a kevésbé szeretett Leának a gyermeke, és ő a 37:3-ra is gondolva, érezhette, hogy Jákób Ráhelnek a fiát szereti jobban. Talán ezért követte el az erkölcsileg elítélendő vétket, hogy elsőszülöttségi jogát kihívó módon kimutassa és biztosítsa: keleti uralkodók, előkelő emberek háremének alsóbbrendű asszonyait az apa örökébe lépő jogutód szokta „örökölni”. (Ugyanígy akarta érvényesíteni a lázadó Absolon trónigényét még apja életében, 2Sám 16:22.) Az elbeszélés töredékességére jellemző, hogy az egészet lezárja egy félmondat: „Izráel meghallotta…” – Hogy mit szólt hozzá, az a 49:3–4 baljós orákulumában visszhangzik.
A 23–26. v. egyvégtében felsorolja Jákób tizenkét fiát, mint a későbbi izráeli törzsek ősatyáit. – A befejező 27–29. versek pedig arról szólnak, hogy Jákób végülis eljutott apjához a Hebrón melletti Mamréba, hogy ott aztán nemsokára eltemesse őt. Izsák nekrológia röviden ugyanaz, mint amit Ábrahámról is olvastunk (vö. 25:8 magy.). Itt találkozott még egyszer testvérként Ézsau és Jákób. A következő fejezettel Ézsau története végképp lázáródik, Jákób története is inkább a fiaival kapcsolatban folytatódik tovább.
1 Móz. XXXVI. RÉSZ - 1 Móz. 36,1–43. Ézsau leszármazottai.
A 36. részben a szentíró azért sorolja fel különböző listák egymásutánjában Ézsau leszármazottait, hogy éreztesse: nem őrajta keresztül haladt ugyan tovább a kiválasztás vonala, mégis Ábrahám unokája ő, akivel illik törődni egy fejezet erejéig akkor is, ha utódaiból majd az az Edóm népe lesz, amely később Izráelnek annyi bajt és keserűséget okozott. Ezért van az, hogy bár ismételten hangsúlyozva olvassuk, hogy Ézsau nevével kapcsolatban Edómra kell gondolnunk, e régi nemzetséglisták neveinek a felsorolása teljesen reflexiómentes, nyoma sincs bennük a késői Edóm-ellenes próféciák keserű hangjának (pl. Abd. könyve).
Az 1–8. v. két mozzanatot örökít meg. Egyik az, hogy Ézsau bennszülött kánaáni nőket vett feleségül (vö. 26:34; 28:9), a másik az, hogy Ézsau nem maradt meg az ígéret földje területén, hanem attól délre telepedett le, a többször említett Széir-hegység környékén. Ézsau asszonyainak a neve itt nem teljesen azonos a róluk már előbb szóló híradásokban foglaltakkal, tudnunk kell azonban, hogy az ilyen nemzetségi táblázatok önállóan élnek, fejlődnek a hagyományt ápoló különböző területeken. Ez utóbbiból következik az, hogy az e fejezetben közölt különböző leszármazási listákban is vannak ismétlések, de vannak kisebb-nagyobb eltérések is. (Az emlékezet néha átugrik egy-egy néven, vagy a különleges érdeklődésű hagyomány a leszármazási vonalon néha mellékágra tér át. Vö. még 1Krón 1:35 skv.). – Ami viszont Ézsau „kivándorlását” illeti, annak az indokolása egészen hasonló Ábrahám és Lót különválásáéhoz (13:6), és ha ezt kollektív értelmezéssel egészen történeti síkra vetítjük, akkor ez a különválás szemlélteti azt, hogy Edóm és Izráel, mint rokon népek ugyanazon népvándorlási hullám különböző fázisaiban érkeztek és helyezkedtek el Palesztina tágabb területén; az edómiak valamivel korábban foglalták el helyüket (a XIII. század elején), mint Izráel.
A 10–14. v. névlistája Ézsau legközelebbi leszármazottainak, fiainak és unokáinak a nevét közli. A 15–19. v. viszont ugyanezeket úgy sorolja fel, mint akik „nemzetségfők” voltak Edóm népe között. A „nemzetségfő” héber neve, ’allúf, összefügg az ’äläf = „ezer” szóval, amelynél az izráeli számadatok során sem kell feltétlenül kerek ezerre gondolnunk, hanem egy nagyobb egységre, nemzetségi körre. (Bír 6:15; 1Sám 10:19 stb.)
Ézsau-Edómmal kapcsolatban van egy még régebbi névlista a 20–30. versben, amely tulajdonképpen nem Ézsau leszármazottait nevezi meg, ellenkezőleg annak a „hóri” néven nevezett népnek egy genealógiáját tartalmazza, amely nép Deut 2:12 stb. szerint a Széir-hegyvidék őslakossága volt; Edóm népe ugyanúgy igázta le őket, mint Izráel a kánaániakat. A „hóri” név etimológiája bizonytalan. Az Ószövetségben, Izráelen belül is jelent a hórím név „nemeseket”, előkelőket. Ettől függetlenül az Edóm előtt Széir vidékén lakott hóri népet azonosítani szokták a Felső-Eufrátes mentén elterület Mitanni-birodalom egyik néprétegének, a hurritáknak olyan telepes kirajzásával, amilyenek lehettek a hettita kolóniák is Kánaánban (olv. 23. rész magyarázatát). A hurriták itteni népessége nem lehetett túl nagy létszámú, mert az archeológiai bizonysága szerint az edómiak és szomszédaik megjelenése előtt Dél- és Közép-Palesztina meglehetősen lakatlan terület volt.
A következő névlista a 31–39. v. az edómi királyokat sorolja fel, az izráeli királyságot megelőző időben. Mivel e királyokkal kapcsolatban különböző városnevek vannak megemlítve, vagy azt kell föltennünk, hogy kánaáni mintájú törpe városkirályságokban uralkodtak, vagy egyszerűen azt, hogy a székhelyük váltakozott; a helyzet mindkét esetben az, hogy nem dinasztikus királyságról van szó. – A befejező 40–43. még egy önálló listát ad egyes edómi nemzetségfőkről. A 43b v. összegezése aztán lezárja az Ézsau-Edómról szóló fejezetet.
1 Móz. XXXVII. RÉSZ
József történetének a leírása sok tekintetben különbözik az előző pátriarcha-történetekétől. Ábrahám, Izsák és Jákób történetében sokféle helyi jellegű hagyomány fonódik egybe. Olykor mozaikkövekből tevődik össze a pátriarchák élettörténete s kultuszi, etnográfiai, szociológiai mozzanatok érvényesülnek a különböző hagyományelemekben. József történetének azonban inkább csak az eleje (37. rész) és a vége (49–50. rész) ilyen jellegű. Egyébként azonban az egész egy nagy lélegzetű novella, amely egyrészt arról szól, hogy hogyan került József rabszolgasorsból magas egyiptomi hivatalba, másrészt arról, hogy e hivatalában hogyan találkozott újra testvéreivel, akiket aztán áttelepített Egyiptomba az éhínség miatt szenvedő Kánaánból. Az elbeszélés színtere a 39. résztől kezdve teljesen áttevődik Egyiptomba. A megelőzőkben a bibliai hagyomány egyre visszafelé tekintett Mezopotámia felé, ahonnan útnak indult Ábrahám. József történetében az orientáció éppen ellenkező irányú: előre néz arra az Egyiptomra, amelynek olyan nagy jelentősége lett Izráel néppé válásában. Ennek a következménye aztán az, hogy míg az Ábrahám-Jákób történetekben a Kr. e.-i II. évezred mezopotámiai-kánaáni viszonyai tükröződnek, addig a József-történet kitűnően ismeri az egyiptomi viszonyokat s nem kétséges, hogy a hagyománytörténeti háttér itt (és majd később Mózesnél) valóban egyiptomi. Bőven vannak nevek, sajátos kifejezések, társadalmi szokások, amelyek az ún. lokálkolorit egyiptomi jellegéről tanúskodnak. – Két dolgot már itt meg lehet említenünk a következőkkel kapcsolatban. Egyik az, hogy József története kimondottan személyes jellegű elbeszélés, és eltekintve Jákób áldásaitól, nincs olyan törzsi-történeti vonatkozása, amely a későbbi, honfoglalás utáni kor viszonyainak a visszavetítése akarna lenni. A másik a szentírónak az intenciója, aki a 37. résztől kezdve úgy vezeti az elbeszélés menetét, hogy ráirányítsa a figyelmet Istennek a rosszat is jóra fordító gondoskodására, amely emberi indulatok ellenére is tud isteni szabadítást művelni (45:7–8). – Irodalomkritikailag megfigyelhető, hogy az alapanyag egy (Elóhista) átdolgozáson ment keresztül; az átdolgozó az alapelbeszéléshez saját hagyományanyagot is adott hozzá s ez egy-két helyen némi egyenetlenséghez vezet, aminek a feloldását körülményes magyarázkodás helyett a kettős vonalvezetés felismerése adja.
1 Móz. 37,1–11. József álmai.
József személyes élettörténetének egyik alapmotívuma az, hogy ő Jákóbnak a megkülönböztető szeretete miatt szembekerült testvéreivel. Ráhelnek, a szeretett feleségnek a fia volt József, aki Jákób „öregkorában” született (3. v.). Az utóbbi meghatározás ugyan csak viszonylagos, inkább azt fejezi ki, hogy Jákób négy asszonya közül utoljára Ráhelnek született gyermeke (30:24), hosszú várakozás és reménykedés után. A megkülönböztető szeretet külső jele az volt, hogy Józsefnek „hosszú tarka ruhát” csináltatott az apja. Az elnevezésből is látszik, hogy a szokott egyszínű köntöstől eltérő, azonfelül hosszú ujjú ruháról van szó, amely nem a hétköznapi munkához való viselet és József aligha is „bojtárkodott” testvéreinek a keze alatt. (A „bojtár” szó különben a héber na’ar szónak szabad értelmezése, lehet, hogy alapértelme szerint csak Józsefnek a többi testvérekhez képest fiatalabb korára utal). A 13. skv. versekből látható, hogy ő nem a ridegpásztorok életét folytatta, hanem inkább otthon volt és apja megbízásából látogatta meg alkalmanként a testvéreit. Ezek az alkalmak azonban növelték a testvérek ellenszenvét, mert József az elkényeztetett ifjú fölényeskedésével „rossz híreket” hordott róluk apjának – egy olyan vonás az ifjú József jellemében, amely nem illik későbbi mintaszerű becsületes magatartásához és amelyért meg is kellett szenvednie.
A szakadékot még jobban növelte az, amikor József elbeszélte nagyralátó álmait. József életében különös jelentőségük van az álmoknak (érdekes, hogy rendszerint páronként jelentkeznek, vö. 40:8 skv.; 41:1–7). Az Ószövetségben az álmoknak van néha kijelentésjellegük, itt ez csak annyiban áll, hogy előre vetítik jelképekben azt, hogy József előtt egyszer majd le fognak borulni testvérei, fejedelmet megillető hódolattal.
Az első álom a földművelő élethez tartozó kép; talán Jákób és fiai is olyan félnomád, időnként szántás-vetéssel is foglalkozó emberek voltak, mint Izsák a maga idejében (olv. 26:12 magy.). A második álom viszont asztrális vonatkozású, nem szükséges azonban az azonosítást minden részletre kiterjeszteni. Így a nap és hold bizonyára az apa és anya jelképezője, József anyja viszont itt már nem él. József és testvéreinél szoktak néha az állatöv csillagképeire gondolni, ami erőltetett azonosításokhoz vezet. – Az álmok mindenesetre a nagy jövőről ábrándozó ifjúnak a gondolatait fejezik ki, az előtte leboruló csillagképek a család teljességét jelképezik. Szinte természetes következmény volt az, hogy az álmok elbeszélése és értelmezése a testvérekben élő haragot betetőzte, sőt Jákóbnak a bosszús csodálkozását is kihívta. Az álmok ugyan nem hazudtak, de József magaviseletében volt valami szerénytelenség, aminek a közvetlen következménye előbb még a testvérek részéről irigység, bosszú, József számára pedig sok szenvedés lett.

1 Móz. 37,12–36. Józsefet eladják a testvérei.

A József-történeteknek ez a szakasza egy olyan részlet, amely vélhetőleg több hagyományelemből tevődik össze – ahogyan a bevezetőben arra utaltunk –, ezeknek az egyenetlensége az összedolgozás ellenére is kitűnik. Feltűnő mindjárt az, hogy Jákób fiai Sikem környékén legeltetnek, ahol pedig a 34. rész végéből láthatóan nem volt többé maradásuk. Hebróntól, mint Jákób tartózkodási helyétől is jó messzire kellett keresnie Józsefnek a Sikem, illetve Dótán környékén legeltető bátyjait. – A leírás szerint a testvérek vad gyűlöletre lobbantak, amikor Józsefet közeledni látták, első gondolatuk az volt, hogy „öljük meg az álomlátót, aztán lássuk, mi lesz az álmaiból!” A kidolgozásában is drámai elbeszélésben hol az egyik, hol a másik testvér jut szóhoz. Rúben, a legidősebb, mégis felelősséget érzett a testvéréért, és hogy mentse, azt javasolta, hogy dobják egy kiszáradt kútba. Kiáltó ellentét, hogy miután a testvérek Józsefet a kútba dobták, ahol az éhhalál várt a magára hagyott emberre, ők maguk leültek „kenyerezni”.
A dráma bonyolódását jelenti egy kereskedőkaravánnak a közeledése Gileád felől, annak a vidéknek az ismert termékeivel, melyek a gyógyászatban, az Egyiptomban szokásos bebalzsamozásnál, valamint a kozmetikában voltak használatosak. Most Júdának támadt az a gondolata, hogy ha már nem ölik meg Józsefet, legalább húzzanak hasznot belőle és adják el e kereskedőknek, akik nyilván rabszolgakereskedelemmel is foglalkoztak. A legnagyobb egyenetlenséget okozza itt az, hogy az idegen kereskedőket a bibliai szöveg hol izmaelitáknak, hol midianitáknak nevezi. Kevésbé jónak látszik az a komplex magyarázati kísérlet, hogy (a 28. v. eleje szerint) egy másik, midianita kereskedőcsoport is jött arra, ők találtak rá a kútba dobott Józsefre és ők adták el az izmaelitáknak. A „fölhúzták, eladták” állítmányok mögött alanyként József testvérei vannak. Az előbbi értelmezés szerint a következetlenség amúgyis fennmaradna: a 28. v. szerint az izmaeliták vették meg Józsefet és vitték Egyiptomba (vö. 39:1), a 36. v. szerint mégis a midianiták adták el Egyiptomban Potifárnak. A feloldás abban található meg, hogy a két népnév (egyébként is mint népnév csak a kései író korából érthető) ha nem azonos is, de párhuzamosan használt és így azonos jelentésű. Az izmaeliták lettek híressé karavánkereskedelmükről, nevük ilyen vonatkozásban tágabb, általános értelmű, ahogyan pl. az izráeli korban a „kánaáni” szó is egyszerűen kereskedőt jelentett (vö. Hós 12:7; Péld 31:24). A midianiták talán egy ágát képezték e néptörzsnek, mint kereskedő-fajta is említve vannak Ézs 60:6-ban. Nevüket máshol is hozza variálva az Ószövetség (Bír 8:22.24). Így hát e szakaszban kettős hagyomány-anyag van összedolgozva, ahol azonban a kései átdolgozó a jelentéstartalom azonosságánál fogva nyugodtan használja felváltva az izmaelita és a midianita neveket.
A testvérek tehát megnyugtatták lelkiismeretüket: nem ölték meg Józsefet, csak a rabszolgaság szörnyű sorsára adták el, miközben hasznot húztak belőle, ha nem is nagyot (húsz ezüstért adták el; egy rabszolga értéke Ex 21:32 szerint harminc ezüst volt). Csak Rúben, akinek úgy látszik, a távollétében történt az eladás, érezte meg, hogy itt valami végzetes dolog történt (olv. 42:22). Ő tudja megérezni azt is, hogy milyen szomorúságot fog jelenteni apjuknak József elveszte. – Még egy jellemző dolog: a pásztorok felelősek voltak a kezükre bízott jószágért, és ha egy állat eltévedt, vagy vadállat tépte szét, azt valamivel igazolniuk kellett (vö. 31:39). A testvéreknek itt Józsefről kellett számot adni Jákóbnak és ők a pásztor-, vagy még inkább béresmentalitással József összeszaggatott, bevérezett ruháját vitték haza, ilyen módon költve halott hírét Józsefnek. Jákób valóban a szülői gyász megrendítő fájdalmával siratta el Józsefet. – Az „álmodó” pedig egyelőre a rabszolgasors nyomorúságának, létbizonytalanságának nézett elébe.
1 Móz. XXXVIII. RÉSZ - 1 Móz. 38,1–30. Júda és Támár.

József történetét félbeszakítja a Júdával foglalkozó epizód. Az elbeszélés származási, illetve nemzetségtörténeti jellegű, Júda utódainak egy ágára vonatkozik. Első olvasásában nem látszik épületesnek, sőt a helyzetábrázolás olykor negatív tanítású, nem követendő példákat ad. Igazi megértéséhez szükség van az ószövetségi kor családjogi viszonyainak az ismeretére. A történet mindenekelőtt azt mondja el, hogy Júda egy kánaáni nőt vett el feleségül. Az író nem ítéli meg ezt olyan mereven, mint ahogyan tette pl. Ézsau esetében (26:34–35), hacsak az az egy megjegyzés nem akarja terhelően aláfesteni a dolgot, hogy Júda „elvált a testvéreitől”. A mezopotámiai szálak lassanként elszakadnak.
Három fia született Júdának e házasságból, közülük először a legidősebbet, Ért házasította meg, de az hamar meghalt. Itt következik az a sajátos családjogi vonatkozás, amely az egész történet megértésének a kulcsa. A gyermektelenül maradt fiatal özvegyet össze szokták házasítani az elhalt férj testvérével, az e házasságból származó gyermeket azonban jogilag úgy tekintették, mint az elhalt férj gyermekét, annak a „nevét” tartotta fenn, az ő vagyonát örökölte. Ez volt az ún. sógorházasság, latinosan levirátusházasság (Deut 25:5 skv.). A meghalt Ér után tehát Júda második fia, Ónán vette el az özvegyet, Támárt. De Ónán, akár mert kedve ellen volt a házasság, akár mert nem akarta, hogy az őtőle származó gyermek más családjának a jogutódja legyen, tartózkodott a nemzéstől. (Nevével helytelenül kapcsolnak össze egy másfajta szexuális rendellenességet, amit ő elkövetet, az tulajdonképpen interrupció). Hamarosan Ónán is meghalt; a szentíró az igazságot szolgáltató Isten büntetésének tartja ezt, mivel a férfi végeredményben törvényszegő volt. Ugyanakkor kitűnően ábrázolja az író a régi emberek babonás félelmét: Júda a két halálesettel kapcsolatban arra a következtetésre jutott, hogy Támárhoz fűződik valami végzetes, halált hozó baj, ezért legkisebb fiával, Sélával már nem merte összeházasítani az asszonyt, hanem bizonytalan ígérgetések mellett hazaküldte a rokonságához.
A gyermektelen özvegyek keserű életét élő (vö. Ruth 1:20) Támár végülis egy egészen szélsőséges lépésre szánta rá magát. Megtudva, hogy Júda merre jár, útjába keveredett és úgy viselkedett, mint egy „útszéli” nő (a 15. vers szerint csak „parázna”, a 21. vers szerint qedésáh, azaz a kánaáni szentélyek szolgálatára álló „szent” prostituált). Júda élt az alkalommal s addig is, amíg a nőnek a fizetséget, egy kecskegödölyét, megküldhette, zálogul hagyta nála botját és pecsétgyűrűjét. A történet azzal bonyolódik, hogy a vélt kéjnő eltűnt a környékről, Témárról viszont nemsokára kiderült, hogy teherbe esett. Az asszony fölött Júda könnyedén tört volna pálcát, csak amikor a zálogtárgyakat meglátta nála, akkor szégyellte el magát.
Az egész történetnek a „morális” igazsága tehát abban fogalmazódik meg, hogy Támárnak igaza volt Júdával szemben. Jog szerint megillette volna, hogy gondoskodjanak róla a harmadik fiúval való összeházasítás révén. Ebben az igazat adásban egyúttal benne van a felmentés is Támárnak a kétségbeesett lépésére nézve. Nem volt szabad kárhoztatni az asszonyt paráznasága miatt (nem azért, mert Júdával vétkezett, hanem mert a jogáért küzdött). A végső rehabilitációt Jézus nemzetségtáblázata adja meg, amikor az ősök nevei felsorolásánál megemlíti Támárt is (Mt 1:3). A fejezet vége megy át újból a nemzetségtörténeti vonalra. A 27–30. vers leírja Júda és Támár ikergyermekeinek a megszületését, etimológiai magyarázatot is fűzve neveikhez. Perec – kapcsolatban áll a párac = „rést tör” igegyökkel. A Zerah (= napfölkelte) név magyarázata nehezebb, talán a kezére kötött vörös fonállal függ össze, színével emlékeztetve a napkeltét megelőző hajnalpírra.
1 Móz. XXXIX. RÉSZ - 1 Móz. 39,1–23. József Potifár házánál.

A Genezis hátralevő fejezeteinek a fő témája József viszontagságos története. Sajátos dolog, hogy a hagyomány a tizenkét testvér közül Józsefnek az alakját vette körül ilyen nagy érdeklődéssel. Júdáról, a későbbi korban leghatalmasabbá vált törzs őséről, akihez a messiási váradalmak köre is kapcsolódott, egy elég szerény fejezet szólt (38. rész), ugyanakkor viszont József alakja köré ilyen terjedelmes és tartalmilag is jelentős hagyományanyag szövődött. Igaz ugyan, hogy Izráel későbbi történetében József (és ezen belül Efraim) törzsének szintén jelentős szerep jutott.
József alakját két fontos jellemvonással rajzolja meg ebben a fejezetben szentíró. Egyik az, hogy az Úr vele volt, épp ezért minden „sikerült neki”, meg is nyerte a bizalmát mindenkinek. A másik vonás az, hogy ő megbízható és becsületes volt – a legfontosabb dolog, ami a sáfároktól megkívántatik (1Kor 4:2). Józsefet mindjárt a bevezető versek (1–6) egészen másnak rajzolják, amilyennek a 37. részben láttuk. Egyelőre nem álmodozik és többé nem is hord rossz híreket senkiről, hanem teljes erejével arra törekszik, hogy ahol van, ott hasznossá tegye magát. Belső lelkiségének e szép vonásai mellett külsőleg is szép férfi volt, ami azonban ismét sorsa rosszabbra fordulását okozta, a saját hibáján vagy akaratán kívül.
Protifár felesége ugyanis szemet vetett Józsefre és nyíltan felkínálta magát neki. József azonban tudatosan elzárkózott a csábítás elől. Engedhetett volna, hiszen „belső embere” volt Potifárnak, urának távollétében tehát tanútlan vétek lett volna, ha hallgat az asszonyra. De ő egyrészt rút hálátlanságnak tartotta volna, ha visszaél urának és jótevőjének a bizalmával, másrészt – és ez a döntő! – Isten ellen való véteknek tartotta volna azt, amit különben csak erkölcsi kilengésnek lehetett volna nevezni. Nem ok nélkül szokták a magyarázók megemlíteni, hogy József itt azt a korrekt magatartást tanúsítja, amire az ószövetségi bölcsességirodalom oktat (vö. Péld 5. rész stb.). Végül már menekülnie kellett Józsefnek – ruhája hátrahagyásával – az asszony erőszakos közeledése elől. A visszautasított nő ekkor úgy állt bosszút, hogy ráfogta Józsefre azt a vétket, amire ő maga akarta csábítani. A rabszolga József sorsa ezzel meg volt pecsételve; Potifár viszonylag irgalmas volt hozzá, amikor csak börtönbe záratta.
A Genezis hagyományanyagában sok helyütt keresnek – és találnak – a magyarázók idegen irodalmi hatásokat. Józsefnek ezt az esetét különösen hasonlónak találják a „két testvérről” szóló egyiptomi széphistóriához, Anubis és Bata történetéhez. Csakugyan egyező motívum az, hogy az egyiptomi elbeszélésben is az asszonyi csábítást visszautasítja a becsületes férfi, mire az asszony bepanaszolja őt a férjénél. Az egyiptomi história azonban a továbbiakban egészen más fordulatot vesz, mesés részletekben folytatódik, József történetének az ábrázolása viszont megmarad a realitás vonalán. Túlzott jelentőséget tehát nem kell tulajdonítanunk az említett egyiptomi elbeszélés hatásának, az alapszituáció éppen nem egyedülálló: kikapós asszonyok mindig voltak, a visszautasításból származó bosszúvágy sem ismeretlen. Legfeljebb a lokálkoloritra jellemző, ha egyik neves egyiptológus (Maspero) állítására gondolunk, aki szerint a forró vérű egyiptomi nőket a túlfűtött érzékiség valóban sokszor a szélsőségekbe hajtotta.
A történet azonban nem fejeződik be József börtönbe kerülésével. Isten annyiban igazságot szolgáltatott neki, hogy ott is vele lévén, kitűnhetett ügyes és becsületes magatartása által. Ezzel megnyerte a börtönfelügyelő jóindulatát s a börtönön belül ugyanazt a bizalmat élvezte, mint egykor Potifár házánál.
1 Móz. XL. RÉSZ

1 Móz. 40,1–23. József álmokat fejt meg a börtönben.
A 39. rész vége és a 40. rész eleje között bizonyos fokú egyenetlenség látható, amit a magyarázók a „források” (39. rész Jahvista, 40. rész Elóhista) különbözésével szoktak feloldani. A fő eltérés abban látszik, hogy a 39:22 szerint a börtön felügyelője József keze alá adta az összes foglyokat, a 40:4 szerint viszont a testőrök parancsnoka Józsefet a börtönbe került két királyi tisztviselő szolgálatára rendelte. A hagyományelemek összefonódása feltételezhető, mégis az átdolgozó szintézise jól elfogadható, ha arra gondolunk, hogy József a „király foglyai” között volt (39:20), vélhetően Potifár testőrparancsnok legfőbb felügyelete alatt. Ebbe a börtönbe tehát a királyi tisztviselők, az udartartás alsóbb vagy magasabb rangú személyei kerültek. Egyiptomban pedig, mint „hivatalnok-államban” az udvari méltóságoknak egész sorozata volt, került köztük még „fő”-pohárnok és „fő”-sütőmester is. Rangjukon kívül meghatározta helyzetüket a vétség is, amely miatt a börtönbe kerültek. Így adódhatott olyan helyzet, amikor az addig kiváltságos Józsefet két új magas rangú fogoly szolgálatára rendelte a parancsnok, akik csak „vétettek” valamit, egyelőre vizsgálati fogságban voltak és lehetséges volt, hogy néhány nap múlva újra szabadok lesznek, éppen ezért megkülönböztetve bántak velük.
A történet további részében ismét az álmok játszanak nevezetes szerepet. Bár egészen világos, hogy ezekben az álmokban a két udvari embernek a munkaköréhez tartozó gondolatok szerepelnek – amiről ébren gondolkoztak, az foglalkoztatta álmukban is a lelküket –, de mert különös, szimbolikus képek kíséretében jelentkeztek ezek a gondolatok, a maguk mentalitásának megfelelően a jövőjükre vonatkozó jelt sejtettek bennük. A bizalmasukká vált József vállalkozott az álmok megfejtésére, úgy azonban, hogy hangsúlyozta: Istentől jön a megfejtés (vö. Dán 2:22.28). Ez a kijelentés egyébként a szentírónak is a kiélezett meggyőződése, amit polemikusan hangsúlyoz az ókori kelet világában túlburjánzott álomfejtők, jósok, ómenmagyarázók praktikáival szemben. Az Ószövetség tudja azt, hogy Isten, ha akarja, ad álombeli ujjmutatásokat is, de azért nem minden álom kijelentés; sőt Isten szuverenitásához még az is hozzátartozik, hogy ha nem akarja, nem válaszol ilyen módon, még ha „megkérdezik” is (1Sám 28:6).
A pohárnok álmában, a hirtelen nőtt és gyümölcsöt hozott szőlő képében József az élet jelképét látta és a fáraó megkegyelmezésére magyarázta. A sütőmester álmában viszont azt a képet, hogy a madarak elkapkodták a kosarakban levő süteményeket, rossz jelnek tartotta (vö. 15:11 magy.) és ítéletet olvasott ki belőle. Jellegzetes az álmokban a hármas szám, a három nap jelentésével, aminek a szimbolikus értéke inkább csak annyi, hogy „hamarosan” bekövetkezik az, amit megálmodtak. (Ahogyan a héber nyelv a közelmúltat ezzel a szókapcsolattal jelöli, hogy „tegnap és tegnapelőtt”, pl. 1Sám 10:11; úgy a közeli jövőt szokta a „harmadnapra” szóval kifejezni, pl. Hós 6:2). – Az álmok elbeszélésének a művészi felépítését nemcsak a hármas szám használatánál mutatkozó szimmetria mutatja, hanem az a – fordításban visszaadhatatlan – magyarázati konklúzió is, amely azonos szavakkal teljesen ellentétes sorsra utal a két udvari ember jövőjét illetően: „a fáraó fölemeli a fejüket”, csakhogy az egyiket a megkegyelmezés gesztusával, a másikét pedig úgy, hogy felakasztatja.
Az elbeszéléshez még hozzátartozik egy, a József sorsát késleltető motívum: Bár kérte a börtönből kikerülő pohárnoktól, hogy „emlékezzék meg róla” és járjon közbe az ő szabadulása érdekében is, a pohárnok megfeledkezett erről s József egyelőre maradt a börtönben. Egy olyan mozzanat ez, amely arra figyelmeztet, hogy Istennél vannak megszabva a terminusok, még az ő választottai és kedveltjei életénél is.
1 Móz. XLI. RÉSZ - 1 Móz. 41,1–36. A fáraó álmai.
A nagy fordulatot ismét az álmok hozták el József számára. Most a fáraó álmodott valami nevezeteset, amelyet senki sem tudott az udvarában megfejteni (1–8. v.). Akkor jutott eszébe a főpohárnoknak az álomfejtő József és ajánlotta a fáraó figyelmébe (9–14. vers).
Itt volna helye annak, hogy föltegyük a kérdést: Ki lehetett az a fáraó, aki József idejében Egyiptomban uralkodott, aki őt főemberré tette, apját, testvéreit pedig Egyiptomba telepítette? A kérdésre nagyon nehéz felelni, mert sem József, sem később Mózes idejében nem nevezi néven a fáraót a Biblia. A József-történetekben látható jellegzetes egyiptomi vonások általánosabbak annál, semhogy a kérdést konkrétan eldönthetnék. Legfeljebb egy-két olyan mozzanat ragadható meg, amely legalábbis József korának a valószínűségét megadja. Feltűnhetett pl., hogy a 39:1-ben külön megemlíti az író, hogy Potifár, a testőrparancsnok egy „egyiptomi ember” volt. Azután a történetek szintere Alsó-Egyiptom itt van a Gosen-földje a Nílus deltavidékén, sőt a 47:13 skv. többször úgy említi egymás mellett Egyiptomot és Kánaánt, mintha a kettő a fáraó(k) felségterületének két súlypontja lett volna. Ezek a vonások, továbbá az, hogy József idegen létére magas méltóságra juthatott, hozzátartozói a legjobb földön települhettek le, valószínűvé teszik, hogy a József-történet hátteréül a hikszosz-kor szolgálhatott, amikor ez az Egyiptomot meghódító idegen nép volt uralmon (kb. 1700–1570) és részesítette kiváltságokban a beköltöző nem egyiptomiakat is.
A fáraó álmai más természetűek, mint aminőket eddig láttunk. Jákób lelkiismereti gyötrődések között látta álmait, József nagy jövőről álmodott, a két udvari ember előtt a börtönben a foglalkozásukhoz illő képek jelentek meg. A fáraónál viszont egészen szokatlan álmokról van szó, amelyek József magyarázata szerint Isten elhatározott akaratát jelenítették meg szimbolikus formában. A két álom egészen párhuzamos tartalmú, bár csak az első képzelhető el fizikailag, a másodiknál csak az analógia áll fenn.
Az első álomban hét kövér, majd hét sovány tehén jött elő a Nílusból (haje’ór = „a” folyam, a Nílus) és a sovány tehenek megették a kövéreket. A jelképek sorában a hetes szám egy teljes periódust, időtartamot jelent. Már a teheneknél szükségtelen Hathor istennő szent állataira gondolni s így vonni le következtetéseket. A Nílusból előjövő és a sás közt legelésző tehenek egyszerűbb magyarázat szerint bivalytehenek, amelyekkel végzi a fellah paraszt a szántás munkáját. A kép tehát egyszerűen a földművelés munkakörére utal. Ugyanoda mutat a második álomkép is, ahol hét telt búzakalászt „lenyel” hét sovány, a „keleti szél”, a forró sirokkó által aszottá tett búzakalász. – Az álmok végeredményben a fáraó (és Egyiptom népe) nagy országos gondját jellemzik. Tudvalevő, hogy Egyiptom kenyértermését a Nílus évenként megjövő áradása biztosította s ha az áradás elmaradt, azt megsínylette nemcsak ennek az országnak a népe, hanem mások is, akik Egyiptomból importálták a gabonát.
József magyarázata egészen egyszerű és racionális volt: Hét bőven termő esztendő után jön hét „szűk esztendő”, amikor majd föl fogják élni a megelőző évek minden megtakarított gabonáját, még elég sem lesz a népnek. Azért mindjárt jó tanácsot is adott a fáraónak arra, hogy a bő esztendőkben igyekezzék minél több gabonát tartalékolni az ínséges évekre.
Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy a „hét szűk esztendő” nem ismeretlen Egyiptom irodalmában sem. Egy valószínűleg kései írás elbeszéli, hogy egykor régen, a III. dinasztiához tartozó Dsószer fáraó idejében volt egy hét évig tartó éhínség a Nílus áradásainak az elmaradása következtében, amely ínségnek Chnum isten közbeavatkozása vetett véget.
1 Móz. 41,37–57. József magas méltóságra emelkedik.

Amilyen magától értetődően javasolta József az álmok megfejtése után a fáraónak, hogy nevezzen ki kormánybiztost a gabonakészletek kezelésére, olyan magától értetődően jött a fáraó válasza: Lehetne-e alkalmasabb embert találni erre a hivatalra, mint azt, aki ilyen bölcsen megfejtette az álmokat és tanácsot is adott a nehéz idők átvészelésére nézve? Józsefet a legünnepélyesebb külsőségek között (finom ruhák, aranylánc, pecsétgyűrű ajándékozása) iktatta be a fáraó ebbe a tisztségbe; amikor körülhordoztatta a városban, herold futott előtte azzal a kiáltással, hogy „térdre!” (Az ’abrék szónak a héber nyelvből levezethető értelme. A többi szómagyarázatok bizonytalanok). Nemcsak az ünnepélyesség, hanem a kegyúri jog is fűződött ahhoz, hogy a fáraó új – egyiptomi – nevet adott Józsefnek. A Cáfenat-Pánéah név jelentése ugyan nem teljesen bizonyos, legjobb megfejtésének látszik mégis az, hogy „az élők táplálója”, összefüggésben József hivatalával. (A régi fordítások csak hozzávetőlegesen, ugyanebben az irányban kísérleteznek, ha a Vulgata „salvator mundi”-ja kissé messzemenő is). Végül a királyi kegynek még egy jele az, hogy a fáraó Ón (Heliopolis, Memfisz mellett) temploma főpapjának a leányát adatta feleségül Józsefhez, ami majdnem annyit jelentett, mintha egy fáraólányt kapott volna. E házasságnál nem az a legfeltűnőbb, hogy az idegen ember egy egyiptomi főpap családjába házasodhatott be, hanem az, hogy a Biblia-író ezt is reflexió-mentesen fogadja el. A tartalmi kapcsolatnál fogva vonjuk ide (a 45. v. folytatásaként) az 50–52. v. híradását arról, hogy Józsefnek e házasságból két fia született, nevükhöz a szokásos népies etimológia megjegyzése fűződik. A Manassé nevet a násáh gyök származékának fogja fel a magyarázat (causatív értelmű piél part.), az „elfeledtető” jelentéssel. Efraim nevét pedig a páráh gyökhöz kapcsolja (terem, gyümölcsöt hoz, hif.: megszaporít): „Megszaporított engem Isten” – mondja József. A szógyököt a 49:22-ben, a Józsefre mondott áldásban is tudatosan használja a szentíró. – E pár vers rövid kitérése érzékelteti, hogy József számára a magas hivatal mellett az élet igazi melegét a család jelentette, ott felejthette el igazán azt a rengeteg megpróbáltatást, amin keresztülment és a családban gazdagodott meg igazán az élete.
József tehát Egyiptom első minisztere lett, akinél csak a fáraó állt magasabban (40. v.). Lehet ebben a szuperlatívuszokat használó leírásban némi túlzás, de az bizonyos, hogy a vallási és hadügyek intézése mellett az élelmezés ügye volt a nép jóléte szempontjából a legfontosabb Egyiptomban. József lelkiismeretesen szervezte meg feladatát a gabonafölösleg felvásárlásánál. A 48. v. tartalma úgy értendő, hogy a különböző nomos-ok terményét egy-egy központi magazinban helyezte el. Ilyen raktárvárosokról az archeológia révén is tudunk. Az amarnai levelek a Nílus-deltában egy Jarimmuta nevű várost említenek, melynek az élelmezési biztosa ugyanolyan hatáskört töltött be, mint egykor József. Ilyen raktárváros volt az Ex 1:11-ben említett Pitóm és részben Ramszez is. A 41. rész befejezése a hét szűk esztendő beköszöntését írja le előkészítésül a soron következő fejezetekhez, amikor az ínség miatt József testvérei is Egyiptomba kénytelenek menni gabonáért s eközben találkoznak rabszolgasorsra eladott testvérükkel.