AZ ÓSZÖVETSÉG NYELVE ÉS IRODALOMTÖRTÉNETI VONATKOZÁSAI

AZ ÓSZÖVETSÉG NYELVE

Az Ószövetség kanonikus könyveinek eredeti nyelve, néhány kivételtõl eltekintve, a héber. A kivételeket a Dán 2:4–7:28; Ezsd 4:8–6:18 szakaszok, valamint a Gen 31:47 és Jer 10:11 néhány szava képezi. Ezek arámi nyelvû részek. Mind az arámi, mind a héber nyelv a sémi (afroázsiai) nyelvcsaládba tartozik, mely a leghosszabb történelemmel rendelkezik az összes nyelvcsoport közül. Kezdve a 3. évezredben az akkáddal és az eblaival, egészen a mai arab, amhari és ivrit nyelvekig. A különbözõ sémi nyelvek genetikai osztályozása az alábbi ábrán látható (Huehnergard, 1992:157 nyomán):

TÁBLÁZAT

Ahogyan látható, mind a héber, mind az arámi nyelv a sziropalesztinai, szokásosabb nevén északnyugati csoportba tartozik. A héber ezen a csoporton belül a kánaáni nyelvek között helyezkedik el, közvetlen rokonságban a környezõ népek nyelveivel, mint a moábi, az edomita, az ammonita és a föníciai. Sok segítséget nyújt a bibliai héber nyelvészetben az ugariti nyelv (Ugarit = a modern Rasz Samra) jelentõs irodalmával, bár ez közel sem olyan mértékben rokon, mint az elõbb felsoroltak (Aistleitner, 1956:294kk.; Kinet, 1981:47–58). A bibliai héberen belül bizonyos eltérések mutatkoznak, melyek esetenként a szövegek korbeli különbségét, másrészt dialektusbeli változatot jelentenek. Az arámi elnevezés sem egy térben és idõben egységes nyelvet jelöl. A bibliai arámi részletek részben a birodalmi arámihoz, részben pedig a középarámihoz tartoznak. A teljesség kedvéért érdemes megemlíteni, hogy az úgynevezett deuterokanonikus, vagy más néven apokrif könyvek, melyek a zsidó kánonnak nem részei, de a Septuaginta (görög fordítás) alapján a keresztyén bibliafordításokban – így a Károli által készített Vizsolyi Bibliában is – megtalálhatók, görög nyelven maradtak ránk. Közülük azonban csak a Makkabeusok második, illetve a Bölcsesség könyve az, amelyeket eredetileg is görögül írták. A többi könyv eredeti héber szövegei közül eddig csak a Jézus, Sirák fia, Judit és Tóbit részletei kerültek elõ a régészeti feltárások során.

Irodalom:

Aistleitner, J.: „Studien zur Frage der Sprachverwandschaft des Ugaritischen I” Acta Orientalia Hungarica 7. 1956.
Kinet, D.: Ugarit – Geschichte und Kultur einer Stadt in der Unwelt des Alten Testamentes Stuttgart, Stuttgarter Bibelstudien 104. 1981. 47–58. old.
Huehnergard, J.: „Languages” in Freedman, D. N., ed The Anchor Bible Dictionary IV. 1992. 155–170. old.

A héber nyelv

A legkorábbi e nyelvre utaló feljegyzés Ézsaiás próféta könyvében található (19:18): kánaáni nyelv. A megnevezés találó, hiszen a héber a legjobban dokumentált és legismertebb formája a kánaáninak. Egy másik elnevezés is ismert az Ószövetségbõl: júdai (2Kir 18:26.28 = Ézs 36:11.13 = 2Krón 32:18; Neh 13:24). A héber (’ibrí) szó az Ószövetségben csak etnikai meghatározásként ismeretes. Nyelvre történõ alkalmazása elsõként a Jézus, Sirák fia könyve prológusában (21. vers) tûnik fel, és késõbb a rabbinikus irodalomban is használatos marad (pl. Genesis Rabba 42). Ugyanakkor megjelenik a „szent nyelv” (lásón haqqódäs) elnevezés is. Mindkét elnevezés hallható a mai Izráelben, az elsõ ’ivrít formában az állam hivatalos nyelvét, a második a bibliai hébert jelöli. Palesztina területén a bronzkor–vaskor fordulóján (Kr. e. 1400–1200) lejátszódott politikai változások, etnikai vándorlások során átrajzolódott a nyelvi térkép. Erre a korra tehetõ annak a folyamatnak a vége, melynek eredményeképpen a héber elvált a többi északnyugati sémi nyelvtõl, és megjelent mint önállóan beszélt nyelv.

A nyelvtörténet szempontjából a legrégebbi, valószínûleg még a késõ bronzkorból való héber szövegek az Ex 15-ben és a Bír 5-ben olvasható poétikus bibliai részletek. Klasszikus (bibliai) héber a nyelvük, ugyanakkor számos archaikus, azaz késõbben nem használatos formát tartalmaznak. A bibliai prózai szövegek alapján meghatározott klasszikus héber nyelv (Kr. e. 1000–587) a poétikus részben gyakran eltérõ nyelvtani és szókincsbeli változatokat mutat. Megfigyelhetõ a szóhasználat folyamatos változása is a különbözõ korú szövegekben. A legrégebbi Biblián kívüli héber szöveg a Gézer-naptár a Kr. e. 10. századból (KAI 182; Jaroą, 1982:37–38).
A Bír 12:5–6-ban olvasható történet alapján feltételezhetõ, hogy léteztek eltérõ dialektusok a héberen belül az Ószövetség korában. Legalább két csoport különböztethetõ meg. Az északi – H. L. Ginsberg elnevezésével az izráeli – és a déli, azaz a júdai. Legújabban a Zsoltárok könyvének néhány része elemzése alapján látszik bizonyítottnak a Bibliában is ez az eltérés. Az izráeli héber dialektusnak Biblián kívüli emlékei pl. a samáriai osztrakonok, melyek edénytöredékekre írt adminisztrációs dokumentumok Samáriából a Kr. e. 8. századból (Reiner–Fischer–Lyon, 1924:239–243). Izráel Kr. e. 722 körüli bukása után az északi dialektus háttérbe szorul. Ez, a bukáson kívül, köszönhetõ még az asszírok által betelepített idegenek nyelvhasználatának is (ld. késõbb). A júdai hébert, Szanhérib jeruzsálemi ostroma során a történetíró is megemlíti – 2Kir 18:26.28 = Ézs 36:11.13. Az ószövetségi szövegek többségén kívül a Siloám-felirat, arádi osztrakonok és a lákisi levelek õrzik ezt a nyelvet (KAI 189, 190–199, Jaroą: 71–73, 82–90, 91–95; Aharoni, 1975). Ezek a korabeli szövegek segítséget nyújtanak a bibliai szövegek keletkezésének minél pontosabb meghatározásában és a héber nyelv fejlõdésnek vizsgálatában (Waltke–O’Connor, 1990:13–15). Meg kell jegyezni azonban, hogy mindezek a vizsgálódások csak az irodalmi nyelvet érinthetik, és annak a hétköznapi beszélt nyelvhez való viszonyát nem tárják fel, így ez utóbbiról nincs konkrét információ.

Júda bukása, az elit lakosság kitelepítése és idegenek megjelenése a déli országrészben is az általánosan beszélt nyelv megváltozását okozták. A visszatérés során Babilonból magukkal hozott birodalmi arámi nyelv lett a hivatalos, ahogyan az az északi országrészben is feltételezhetõ, mégis sem az irodalomból, sem a hétköznapi nyelvhasználatból nem veszett ki a héber (Rabin, 1987:1013). Ezt bizonyítják a fogság után keletkezett bibliai könyvek, melyeket a késõi hébernek nevezett nyelven írták. (Kr. e. 6. sz. végétõl az 1. sz. végéig). A bibliai hébernek ez a fokozata nem jelent önálló nyelvet a korábbiakhoz képest, de néhány vonásában már eltér azoktól (pl. keveri a prózai és poétikus elemeket; új szavak, nyelvtani sajátosságok), és sok arámi jellegzetességet hordoz. Másrészt a Neh 13:24 alapján, a beszélt nyelvet még mindig ugyanúgy júdainak nevezték. Biblián kívüli emlékei a Jésua ben Sira könyve, és a Qumránban talált töredékek a Jubileumok könyvébõl és a 12 pátriarcha testamentumából. Feltételezhetõ, hogy az apokrif és pszeudepigráf könyvek is ezen a nyelven készültek eredetileg, melyeket a kereszténység is használatba vett. A Kr. e. 2. század végén kialakul egy új formája a nyelvnek, mely átmenetet képez a bibliai héber és a misnai héber között. Írott emlékei csak töredékekben maradtak fenn (Rabin, 1987:1016). Ez lehetett a domináns beszélt nyelv 70-ig Júdeában.

A misnai héber elsõ dokumentumai a Qumránban talált ún. Réz tekercs és Bar Kochba néhány levele 132–135-bõl. Az igazi corpust a rabbinikus irodalom jelenti, ebbõl is a korai midrások és a Misna. A bibliai hébertõl sokban eltérõ a nyelvtana és a szókészlete is. Számos görög és arám eredetû szó is megtalálható benne (Segal, 1927:9–10).
Az arámi, majd az arab dominánssá válásával a misnai héber teljesen kiszorult mind a beszédbõl, mind az irodalomból. Majd a középkorban ismét új formában éli reneszánszát. Leginkább a költészetben (pijjut), de a kommentár- és jogi irodalomban is megjelenik. Ez a középkori héber, mely inkább csak mint irodalmi nyelv volt használatos, a 19. században a cionizmus megjelenésével beszélt nyelvvé válik. Ez a folyamat Izráel állam újkori megalapításának lehetõségével betetõzõdik, és a nyelv, megújulva, ’ivrít néven az elsõ számú hivatalos nyelve lett az országnak. Megújulását nyelvészeti munkálatok során nyerte el, s mai formájában õrzi a bibliai szókincset és a nyelvtan alapjait, ugyanakkor egyszerûsödött, és szókincsében is alkalmazkodott a modern korhoz.
A nyugati sémi ábécé, melyet a héber is használ, 22 mássalhangzóból áll. A magánhangzókat csak ritkán, és akkor is mássalhangzójelek segítségével (mater lectionis) jelöli. A nyomtatott héber Bibliákban található magánhangzó jelölés (punktuáció) majd csak a Kr. u. 8–9. századtól figyelhetõ meg (ld. lentebb). A korábbi képírás átalakult a kép kezdõbetûjét megtartó betûírássá, mely a királyság korában honosodik meg Izráelben. Így a héber betûknek önálló jelentésük is van (pl. alef = ökör, bét = ház), ugyanakkor számértékkel is bírnak (pl. alef = 1, bét = 2). Az ósémi, vagy tudományos néven paleo-héber írás egészen a Makkabeus-korig használatban volt, sõt a samaritánus Pentateuchos, bár kicsit torzult formában, a mai napig õrzi. Az arámi nyelv terjedésével az ún. kvadrát-írás válik általánossá, már a Kr. e. 3–2. századtól. Ennek tanúi a holt-tengeri tekercsek, melyeknek betûi már majdnem azonosak a ma is használt nyomtatott formákkal. A héber szöveget jobbról balra kell olvasni. A mássalhangzók közül a sémi nyelvekre jellemzõen a héberben is megtalálhatók a torokhangok (’alef, ’ain, chét, hé). Jellemzõ még a spiráns hangzók lágyított ejtése (pl. bv, pf, kch, tth).

A nyelv alapját a három mássalhangzóból álló igék képezik. Szoros a kapcsolat az igék és a fõnevek között. Az azonos gyökû szavak jelentéstartalma minden esetben hasonló, ugyanakkor egy-egy szót több fogalom kifejezésére alkalmaznak. Bár az igerendszer idõi viszonylatában csak a cselekvés befejezettsége (perfectum) vagy befejezetlensége (imperfectum) derül ki, az alanynak a cselekvésben betöltött szerepe alapján viszont hét aspektus különöztethetõ meg. (Ez a klasszikus megközelítése az igerendszernek, s bár sok új próbálkozás létezik, teljes és mindent átfogó pontos rendszert még nem sikerült kidolgozniuk a kutatóknak.) A magyar nyelvhez hasonló sajátossága a birtokos személyragok használata, mind az igék, mind a fõnevek esetében, a tárgyas igeragozás szerepének megfelelõ tágyi suffixumok alkalmazása, valamint a mondatszerkesztés során a létige elhagyása.

A héber nyelv tudományos igényû feldolgozása a Kr. u. 10. században kezdõdik, amikor Szaadja Gáon megírja az elsõ héber nyelvtant, arabul. A legjelentõsebb zsidó nyelvész Rabbi David Qimchi (1160–1235), akinek nyelvtana (Mikhlol) és szótára (Széfer ha-sorasim) a késõbbi nyelvészeti munkák alapjául szolgált. A humanizmus, majd a reformáció új lendületet ad a héber nyelv tanulmányozásának, most már keresztyén körökben. 1506-ban jelenik meg J. Reuchlin De rudimentis hebraicis címû mûve, melynek szakszóhasználata részben máig is meghatározó. A 17–18. században J. Buxtorf és A. Schultens munkássága jelentõs, akik már a korban jól ismert arab nyelvvel is összevetik a hébert. Ma is alapmûként használt korszerû nyelvtant készít el a 19. század elején a kiváló nyelvész, W. Gesenius. Könyvét halála után többször is átdolgozták, a használatban lévõ 22–28. kiadást E. Kautzsch. Gesenius nevéhez fûzõdik az elsõ német nyelvû héber szótár elkészítése (1829–42), mely 17 kiadásban és számtalan utánnyomásban jelent meg. A 20. század elsõ felében lát napvilágot C. Brockelmann Grundriss der vergleichenden Grammatik der semitische Sprache I–II (1908–1913) és H. Bauer–P. Leander Historische Grammatik der hebräischen Sprache (1922) munkája. Angolszász nyelvterületen, F. Brown–S. R. Driver–C. A. Briggs A Hebrew and English Lexicon of the Old Testament (1907) képviseli a szótárírást. L. Koehler–W. Baumgartner Lexicon in Veteris Testamenti libros (1953) kétnyelvû (német, angol), majd újabb kiadásában már csak német szótára a leghasználtabbak közé tartozik.

Az arámi nyelv

Az arám, arámi név már a Kr. e. 2. évezred elejétõl ismert különbözõ feliratokról Mezopotámiából. Itt még mint népnév szerepel, és az elsõ önálló nyelvemlékek csak a damaszkuszi székhelyû Arám Királyság megalakulása utáni idõbõl (Kr. e. 9–8. század) maradtak fenn. A más-más helyeken talált feliratok különbözõ dialektusait képviselik a nyelvnek. Ezek közé tartozik többek között a Bar Hadad felirat, a Zakkir sztélé és a Deir ’Alla töredékek. Ez a régi arámi-nak is nevezett nyelvtörténeti korszak kb. Kr. e. 612-ig tartott, s az utolsó évszázadban fõként az asszír deportálási politikának köszönhetõen az arámi széles körben elterjedt, s beszélt nyelvvé vált (ld. 2Kir 18:26). A Babiloni Birodalom írott nyelve ugyan az újbabiloni volt, mégis valószínû, hogy már ebben az idõszakban az arámit használták beszélt nyelvként (Rabin, 1976:1025). Kürosz perzsa király Babilon meghódítása után birodalma hivatalos nyelvévé az arámit teszi. Ezért nevezik a nyelvnek ezt a korszakát birodalmi aráminak. India nyugati tartományaitól Egyiptom legdélibb csücskéig használják. Izráel szempontjából az Elephantinei levelek, a Wadi ed Daliyeh papiruszok és az Ezsdrás könyvében található hivatalos levelek, valamint a velük kapcsolatos megjegyzések (Ezsd 4:8–6:18; 7:12–26) tartoznak ebbe a korba. A nyelv hivatalos volta egyben stabilizálódását is jelenti, s a dialektusok is kisebb mértékben különböznek egymástól, mint az elõzõ korszakban. A perzsa birodalom bukásával ismét jobban szegmentálódik a nyelvhasználat, és újabb dialektusok jelennek meg. A Kr. e. 200–Kr. u. 250-ig tartó középaráminak nevezett korszak Izráel számára jelentõs nyelvemlékei a Dán 2:4–7:28; a qumráni Genezis apokriphon, a Jób targum, Énók könyve, Lévi testamentuma és a nabateus szövegek. A Júdeában általánosan beszélt hébert csak a templom lerombolása után váltja fel a palesztinai arámi, melyet a targumok és a Bar Kochba-levelek többsége õrzött meg. Galileában azonban már régóta a helyi arámi dialektus volt használatos (Mt 26:73). Ezt a nyelvjárást használták már a késõ arámi korszakban (250–1200) a Palesztinai Talmud és a midrások írói is. A Júdea és Galilea közötti terület egy részén éltek a samaritánusok, akik szintén egyedi arámi dialektust használtak (Macuch, 1965). A babiloni zsidó arámi a Babiloni Talmudból ismerhetõ meg, de a jemeni zsidóság írásos és szóbeli emlékei is jelentõs forrásai ennek a dialektusnak. Nemrégen különítettek el egy zsidó irodalmi arámit ebbõl a késõi korból, mely fõként bibliai szövegek fordításaiból áll. A keresztyén palesztinai arámi, a szír (nesztoriánusok és jakobiták) és a mandeus nyelv tartozik még ebbe a korba és csoportba.

Az arámi nyelv egyes dialektusai még ma is élnek. Damaszkusztól kb. 45 km-re fekvõ Ma’lula városban és a környezõ falvakban egy nyugati nyelvjárást beszélnek. Irak és Irán legdélibb részein a mandeust használják. Szíria északi és Törökország déli részén a jakobita szír, Kurdisztánban pedig a nesztoriánus szír dialektust õrzik kisebb keresztyén csoportok.

A bibliai arámi nyelv hangzókészlete és jelölésük megegyezik a bibliai héberével. Szavaik esetenként megegyeznek, vagy csupán hangzóeltérés figyelhetõ meg köztük, ugyanakkor jelentõs önálló szókinccsel rendelkeznek. Az egyik legjellegzetesebb különbség abban áll, hogy míg a héber a névelõt a szó elejére, addig az arámi a szó végére teszi. Az igeragozási rendszer a mai besorolás alapján a héberben 7, míg az arámiban 8 igetörzset különböztet meg.

Irodalom:

Aharoni, Y.: Ketubot Arad, Jerusalem, 1975. – Beyer, K.: The Aramaic Language, Göttingen, 1986.
Donner, H.–Röllig, W.: Kanaanäische und aramäische Inschriften, 3 köt. Wiesbaden, 1966–69. (KAI)
Jaroą, K.: Hundert Inschriften aus Kanaan und Israel, Fribourg, 1982.
Kaufman, S. A.: „Aramaic” in: Freedman, D. N., ed., The Anchor Bible Dictionary IV. 1992. 173–178. old.
Macuch, R.: Grammatik des samaritanischen Aramäisch, Berlin, 1965.
Polzin, R.: Late Biblical Hebrew, Harvard Semitic Monographs 12, Missoula, 1976.
Rabin, Ch.: „Hebrew and Aramaic in the First Century”, in: Reiner, G. A.
Fischer, C. S.–Lyon, D. G., 1924 Harvard Excavations at Samaria 1908–1910, Cambridge, 1976. 2. kötet.
Safrai, S.–Stern, M., eds., The Jewish People in the First Century II. CRINT I/2. 1987. 1007–1039. old.
Schmitz, P. C.: „Early History of Hebrew”, in: Freedman, D. N., ed., The Anchor Bible Dictionary IV. 1992. 205–206. old.
Segal, M. H.: Misnaic Hebrew, Oxford, 1927.
Segert, S.: Grammatik des biblischen Aramäisch, Leipzig, 1973.
Waltke, B.–O’Connor, M.: An Introduction to Biblical Hebrew Syntax, Winona Lake, 1990.