A GENFI EGYHÁZ KÁTÉJA

 

A KERESZTYÉN TUDOMÁNY TANKÖNYVE GYERMEKEK SZÁMÁRA

 

 

 

ÍRTA KÁLVIN JÁNOS 1545.

 

 

 

 

 

FORDÍTOTTA

CEGLÉDI SÁNDOR

 

PÁPA,

 

1907.

 

A FŐISKOLAI KÖNYVNYOMDA BETŰIVEL

NÉMETH FERENC: http://www.leprollak.hu

Üdv az olvasónak.

Az egyház mindig nagy gondot fordított arra, hogy a gyermekek a keresztyén tudományból alapos oktatásban részesüljenek. E célra nemcsak az iskolák állottak hajdan nyitva, hanem minden egyesnek kötelességévé volt téve, hogy családját becsülettel tanítsa, sőt általános szokás és szabály volt, hogy a gyermekeket azon hitcikkek felől, amelyeket minden keresztyénnek ismernie kell, a templomban kikérdezték. S hogy e vizsga rendben történjék, készült egy tanítási alak, mit Káténak neveztek. De ez időtől kezdve az ördög Isten egyházát borzasztóan megszaggatta s szörnyű romlást hozott reá, melynek jelei még most is mutatkoznak a világ legnagyobb részén, s így ezt a szent rendet is fölforgatta, és nem hagyott meg egyebet, mint néhány haszontalanságot, melyek csak babonát szülnek s nem épülést; s az egész cselekményt konfirmációnak nevezik, pedig telve van oly nevetséges mozdulatokkal, melyeknek semmi alapjuk sincs, s igazán csak majmokhoz illenének. Amit most előadunk, nem más, csak az a szokás, amit hajdan a keresztyének, s az Isten igaz tisztelői tartottak, s ami soha feledésbe nem ment addig, míg az egyház teljesen meg nem romlott.

KÁLVIN JÁNOS: KRISZTUS AZON HŰ SZOLGÁINAK, KIK FRISIA KELETI RÉSZÉBEN AZ EVANGÉLIOM IGAZ ISMERETÉT HIRDETIK, ÜDVÖZLETÉT KÜLDI.

Mivel minden módon rajta kell lennünk, hogy a hit egysége, melyet Pál annyira ajánl, ismét felragyogjon közöttünk, e célra legmegfelelőbb gyanánt a közönséges keresztséggel össze-függésben álló ünnepélyes hitvallást kellett felújítani. S ezért nemcsak annak kelle óhaj tárgyát képezni, hogy a kegyes tudományban mindenek között egyesség uralkodjék, hanem annak is, hogy minden egyházban egyforma legyen a vallásoktatás (katekhizálás) alakja. De mivel sok oknál fogva alig lehet odáig is eljutni, hogy minden egyháznak meglegyen a maga tanalakja, azért nem kell felettébb szorgalmazni a dolgot, csak a tanbeli változatosság mégis Krisztushoz vezéreljen mindenkit, hogy az Ő igazsága kötözzön bennünket egy testté, növeljen egy lélekké, úgyannyira, hogy ami a hit főbb igazságait illeti, teljesen egy nézetet valljunk. Azon vallásoktatók, kik nem e célra törekesznek, azonkívül, hogy az egyház ellen a lázongás csírájának elvetése következtében halálosan vétkeznek, még a keresztség meg-szentségtelenítését is előidézik.

Mert mi haszna van a keresztségnek, ha nem az a fundamentum többé, melyen mindenek egy hitbe forrnak össze? Ezért azoknak, akik kátét adnak közre, igen óvakodniuk kell attól, hogy valami vakmerő új tan által nemcsak a jelenre, hanem a jövőre is, egyrészt a kegyességre csapást, másrészt az egyházra halálos sebet ne mérjenek. Szükségesnek láttam ezt előrebocsátani; így legalább az olvasók is átallátják, hogy, amint helyes is, én is nagy fontosságot tulajdonítottam annak, hogy kátémban csak oly tanokat adjak elő, melyekben minden hívő lélek közakarattal megegyez. S akik művemet ép érzékkel és józan elmével olvassák, beismerik, hogy fáradságom nem volt haszon nélkül. Bízom abban, hogy munkám, ha mindenkit nem elégít is ki, de legalább, mivel az olvasók hasznosnak látják, szíves fogadtatásra talál. Tudom, hogy némelyeknek kifogásuk lesz azellen, hogy művemet latin nyelven írtam, de emellett sok körülmény szól, melyek közül csak néhányat akarok felhozni a gáncs elkerül. A keresztyén világ jelen zavaros állapotában, azt gondolom, hasznos, ha vannak nyilvános bizonyítékok, melyekről az egyes egyházak, ámbár egymástól földrajzilag távol esnek, s mégis ugyanazon keresztyén hitet vallják, egymásra ismerhetnek. Mert azon kívül, hogy az ily bizonyítékok a kölcsönös erősítésre igen alkalmasak, mi kívánatosabb, mint az, hogy egymásnak kölcsönösen jót kívánván, egyik a másikat ajánlja kegyes vággyal a jó Istennek.

Régebben, mikor még állt és virult a hitbeli egyesség, a püspökök e célból zsinati leveleket szoktak még a tengeren túlra is küldeni, hogy e levelekkel az egyházak között való közösséget ápolják. A keresztyén világ mostani nyomorult állapotában mennyivel szükségesebb, hogy azon néhány egyház, mely szétszórva s az Antikrisztus istentelen zsinagógáitól mindenfelől körülfogva helyesen imádja Istenét, a szent összetartozás jegyét adja s vegye közösen, s e jegy indítsa őket az összetartásra, melyet említettem. S ha ez manapság is oly szükséges, mit gondoljunk a jövendőről? Emiatt oly kétség gyötör, hogy alig merek gondolni is rá. Ha Isten csodálatos módon segítségünkre nem jő az égből, úgy sejtem, hogy valami rettenetes nyomorúság szakad a világra. Vajha gyermekeink mihamarább meggyőződnének afelől, hogy amit mondtam, inkább jóslat, mint következtetés! Ezért rajta kell lennünk, hogy az egyházak azon maradványait, melyek halálunk után még meglesznek, vagy felbukkannak, írásainkkal összegyűjtsük. Más írók előadhatják, hogy a vallás dolgában mi volt mindannyiunk véleménye, de ékesebben szóló tanúság máshonnét nem nyerhető arra vonatkozólag, hogy egyházaink között a tan tekintetében minő megegyezés volt, mint a kátékból.

A káték nemcsak azt mutatják meg, hogy mit tanított egy ember, hanem azt is, hogy gyermekkoruk óta mily tanítással láttunk el egyformán tudóst és tudatlant, hogy e tanítás minden hívőre nézve a keresztyén közösség ünnepélyes jelképe gyanánt szolgáljon. S éppen ez volt legfőbb okom e Káté kiadására. De nagy szerepet játszott ebben egy másik körülmény is; Ugyanis többek ajakáról hallám, hogy szeretnék, ha Kátét írnék, mert azt gondolták, hogy érdemes lesz azt olvasni. Igazuk volt-é, vagy tévedtek: ezt megítélni nem az én feladatom, de méltányos dolog volt részemről, ha óhajuknak megfelelni iparkodtam. Sőt egy más körülmény is nyomasztó kényszerrel tartott vissza a késedelemtől. Mert ezelőtt hét esztendővel adtam ki a vallás rövid foglalatát Káté elnevezés alatt és féltem, hogy ha e művem nyilvánosságra hozásával elejét nem veszem, a Káté ismét használaton kívül marad; s ezt nem szerettem volna. Tehát ha a közjót akartam szolgálni, arra kellett gondolnom, hogy jelen művem, melyet jobbnak tartok, amannak helyét elfoglalja. Ezenkívül följegyzésre érdemes dolognak tartom, hogy a világ meggyőződhet afelől, hogy mi, kik az egyház megjavításán fáradozunk, mindenütt szívvel-lélekkel rajta vagyunk, hogy a katekhizálásnak, mely a pápaság alatt ezelőtt néhány évszázaddal kiment a divatból, mintegy újra megadjuk a polgárjogot. Mert hasznossága miatt e szent intézményt nem tehet eléggé ajánlani, s viszont: nem lehet eléggé helyteleníteni a pápistáknak azt a bűnös visszaélését, hogy a katekhizálást gyerekes haszontalanságra változtatva nemcsak megszüntették, hanem tisztátalan s istentelen babona ürügyéül is gyalázatosan fölhasználták. Mert azt a parázna hiterősítést, melyet helyére állítottak, tündöklő ceremóniákkal és mindenféle pompa álcsillogásával halmozták el; de ha mégannyira akarják is ékesíteni, csak kárhozatos istenkáromlással ékesgethetik, s ha azt hányják is föl, hogy a keresztségnél is magasabb szentség, s ha félkeresztyéneknek nevezik is azokat, kik bűzös olajukkal nincsenek megkenve, mégsincs cselekményükben semmi egyéb, mint színészi taglejtés, idétlen majmolás, minden szellemi mérkőzés kizárásával.

Ezt pedig, kedves Testvéreim az Úrban, éppen nektek azért akarom elmondani, mivel némelyek társaságotokból azt írják, hogy ti szerettek s többen gyönyörködnek műveimben, sőt mások levélben egyenesen kértek arra, hogy kedvükért kezdjek e művembe. Egyébként az is elégséges ok lett volna munkám kiadására, amit már rég hallottam felőletek kegyes és tekintélyes férfiak szájából, s amivel lelkemet egészen leköteleztétek. Most pedig, bár hiszem, hogy magatoktól is kívánságom szerint jártok el, kérlek titeket, hogy művemet, irántatok való jóindulatomnak e bizonyítékát, vegyétek jó szívvel. Az Úr neveljen titeket egyháza épülésére a bölcsesség, okosság, buzgóság és erő lelkével napról-napra.

Genfben, 1545. november 28-án.