HIT ÉS JÖVŐ

Ezzel a címmel sorozatunk végéhez érkeztünk el; helyes, ha mintegy lezárásképpen a jövőt vizsgáljuk meg, úgy, ahogy azt a keresztyén hit látja. A fentiekben többször láttuk, hogy mit jelent a hit történeti jellege. A történelem mindenkori vége és értelme (telosa) a jelen — a jelen megértéséért kutatjuk a múltat, de mindez radikálisan abbamarad az eschatológikus jelen pillanatában, éspedig a szabad (metafizikai szabadságban élő) ember döntésének meghozatalakor. Mindennek azonban. úgy tűnik, élesen ellene mond a hit; hitvallásaink sorában éppezért mindig ott áll a jövő: „Onnan lészen eljövendő...”. Az Újszövetség maga is egy monumentális könyvvel záródik, a Jelenések könyvével, amely ugyan a jelen problémáival foglalkozik, de koncentráltan Krisztus visszajövetelére irányul, s a jelent is ennek fényében tárgyalja. Dogmatikák sora tárgyalja az eschatológiát az utolsó helyen, mint kitekintést a jövőbe. A keresztyén hit vallja, hogy e földön „tükör által homályosan” látunk, s hirdeti, hogy a már meglévő és a hit által meglátott valóság mindenki számára nyilvánvaló lesz (vö. Fil 2,5kk). A hit még tartogat egy hatalmas, univerzális történést: Krisztus visszajövetelét. Ez pedig kétségkívül a legősibb keresztyén elemek egyike; már az őskeresztyén liturgia is tartalmazza a jövendővárás mozzanatát: máraná thá = jövel, Urunk, arám kiáltást — ez valóban a legősibb keresztyén váradalmak egyike, s egyidős lehet Krisztus Úrnak vallásával. (Itt most talán hagyjuk figyelmen kívül azt a vitát, hogy a keresztyén theologia valóban az eschatológiából nőtt-e ki. Az mindenesetre érdekes, hogy a XX. századi filozófia leginkább a keresztyénség eschatológikus elemeire reagált pozitívan.) A keresztyén hit tehát hangsúlyt fektet a jövőre; így tehát nem lehet azt mondani, hogy egy lezárt rendszerhez mintegy odacsapott rész a jövőről szóló tanítás. Új eget és új földet várunk — egy bizonyos konkrét történelmi esemény ez, amely a beteljesedését és a végét jelenti egyszerre a történelemnek! Victor János jól érti a jövő szerepét a keresztyén hitben, amikor ezt mondja: „Az eljövendő világ nem úgy viszonyul a jelenhez, mint a part a süllyedő hajóhoz, hanem mint az épület az állványhoz”. Világos: a cél nem az állvány felállítása, hanem az épület felhúzása. Az állványt lebontják, mint ahogy történetiségünk is elmúlik (miként maga a hit is!); a lényeg azonban nem ez, hanem az, amit ez munkál. Kétségkívül igaz: a múlt értelme a jelen (filozófiai állítás, verifikálható), de a jelen értelme a jövő (hitbeli állítás, nem verifikálható és nem is falsifikálható). A jelen eschatológiai döntése a hitben ezek szerint nemcsak a múlt felől táplálkozik, hanem a jövőn is orientációt nyer; ezért tartja az Újszövetség a Krisztusban nyert váltságot a jövő anticipációjának (vö. különösen Jézus szavait az utolsó vacsoránál). A jövőn nyert orientáció különbözteti meg a hitet prominens módon az exisztenciális önreflexiótól!

Jövő, előrelátás, futurológia. Mindezek roppant gyanús fogalmak a történész szemében. Mit jelent a jövő? Mit jelent az, ha valaki a meteorológiai intézetben a holnapi időjárás felől érdeklődik? Mit jelent, ha valaki előre szeretné tudni az eseményeket, tényeket? Tk. ugyanazt, amit a hittel kapcsolatban már elmondottunk: az ember ősi kívánsága, hogy ne csak a múlt, hanem a jövő is hozzájáruljon a jelen értelmezéséhez és formálásához. A meteorológiai intézetre azért van szükség, hogy holnapi programomat az időjárásnak megfelelően tudjam irányítani, az eseményeket azért szeretném előre tudni, hogy azok ismeretében dönthessek a jelen kérdéseiben. Ez a „hogy ha én ezt tudtam volna” logikája, amely minden emberben megvan: ezért is formálódhatott szólássá. Ez a gondolkodásmód azonban egyszersmind különbözik is a hittől, amennyiben mindig információt kér a jövőből, olyat, amely már prominens módon a jövő része. Ezt próbálják különböző módon kikényszeríteni, mint pl. a jövendölés, horoszkóp, sőt: tudományos futurológia által is. (Ez utóbbi annyiban különbözik a többitől, hogy a jelen adatait veszi alapul, s a múlttal való összehasonlítás alapján posztulál egy tendenciát, amelynek meghosszabított részét vizsgálja: a jövőben. Így tehát csak valószínűségrátákban gondolkodhat, hiszen effektíve nem ismeri a jövőt. Jelenünk formálásában azonban eleddig is fölbecsülhetetlen értéket képviselt, ld. pl. a Római Klub munkásságát.) A keresztyén hit szerint azonban ez a döntő, jövőt befolyásoló lépés már megtörtént, éspedig a Krisztus-eseményben, s az eschaton nem új információt fog hozni, hanem a már meglévőt fogja teljességre eljuttatni. Éppezért logikus: a hit jövőjéről (vagy a jövőbe vetett keresztyén hitről) nem lehet úgy beszélni, mint a vasút, autó vagy színház jövőjéről, mert ezek mindig új információkat várnak el a jövő vonatkozásában, hogy meghatározzák a szóban forgó dolog szerepét. A kérdés, az aggódás mindig az illető dolog exisztenciáját érinti. Ezzel szemben az ilyen aggódás (= Sorge, mint az emberi exisztencia alapmagatartása; ld. Heidegger) a keresztyén hit esetében elképzelhetetlen, ha annak végére: Krisztus eljövetelére tekintünk, mert ez a beteljesedése és megszűnése is egyben a hitnek, amelytől a hit nem fél: éppenséggel várja azt! Ám maga az emberi lét történetiségének tudatában — azaz végességének, a halálnak bizonyosságában — önmaga konstitutív részévé teszi az aggodalmat a jövő vonatkozásában. Éppezért az az aggodalom, amely az embereket a jövő tudásának vágyába kergeti, nemcsak ontológiailag ül benne az exisztenciában, hanem a létfenntartás ösztönének tudatos megfelelője: az ember ontológiai konstitúciója. Egy olyan hit, amely méltó erre a névre, fölül kell ezt múlja, meg kell eméssze, s nem pedig kikerülje. Ez történik meg a keresztyén hitben: ld. pl. Mk 14,33, amikor Jézus Krisztus fél és reszket a halál előtt; ám fölülmúlja, nem kerüli ki ezt a félelmet, mint pl. a maga nemes módján Szókratész tette. Az aggodalom fölülmúlását fejezi ki az Ige, amikor talán gondolatjátéknak tűnő módon kijelenti: „Mert aki meg akarja menteni életét, az elveszti, aki pedig elveszti életét énértem, az megtalálja.” (Mt 16,25). Az aggódás, mint az emberi lét konstitúciója, a jövő tudásának vágya, mint az exisztencia biztosításának kísérlete minden ellen, ugyanabba az énesség irányába mutat (Heidegger: Ichheit; Pannenberg: Ichhaftigkeit), amelyet Pannenberg (és nyomán Nyíri Tamás is kevéssé eredeti művében) bűnnek nevez. Az exisztencia elbarikádozása, bebiztosítása külső támadások ellen izolációhoz vezet.

E jelenség rendkívül demonstratív módon jelentkezik a filozófiatörténetben, éspedig olyan vonatkozásban, ahogy az minket is érdekelhet Magyarországon. A történetfilozófia klasszikus szépséggel megáll a jelennél: Hegel tökéletesen feldolgozza a múlt relevanciájának kérdését a jelenben élő exisztencia számára. Hatására rögtön jelentkeznek a monumentális történetírások: filozófiatörténetek, kutatástörténetek, vagy az újhégeliánus szellemtörténet, stb. Viszont radikálisan félbeszakítja Hegel a vizsgálódást a jelennel. Tovább nem lehet menni; s ezért a hangsúly — mennyiségileg — nála a múlton van. Itt lép föl Marx, aki a vonalat tovább akarja húzni: ugyanazok a jelenségek, amelyek a múlt-jelen viszonyában lejátszódtak, érvényesek a jelen-jövő vonatkozásában is, hiszen a jelen a jövő múltja. Ha pedig a jelen a múlt felől megérthető, úgy a jövőre is lehet következtetni a jelenből. Ez kétségkívül következetes logikai lépés. Meg is jelenik a „történelmi szükségszerűség” fogalma, amellyel már lehet a jövőt is jellemezni. Megjelenik a tervgazdálkodás, stb. — mindez első látásra oly szimpatikussá, jövőben reménykedővé teszi a marxi filozófiát. S mindez persze helyes is — cum grano salis. Mert a jövő formálásában részt vesz az ember metafizikai szabadsága is a döntésre — s ez sokszor ellene mond a történelmi szükségszerűségnek. A jövő biztosítása 100 %-ig történelmi lehetetlenség; csupán valószínűségről beszélhetünk — ennek már az első pillantásra világosnak kellene lennie! S bár A. Strobelnek egyáltalán nem volt célja, hogy történetfilozófiai összefoglalót írjon, kijelentése mégis sok igazságot tartalmaz: a történelem mindig törvényszerűségeket igazol, s mégis csupa véletlenből áll.

A keresztyén hit persze egyetért a jövő pozitív megítélésével és a társadalom életének biztosításával (ld. pl. J. Moltmann). Ha azonban az egyénről, s még inkább a hit exisztenciájáról van szó, akkor radikálisan ellene mond a heideggeri „aggódásnak”, s a fenti idézetekkel együtt annak fölülmúlását követeli. A hit jövője felől érdeklődni tehát nem jelentheti azt, hogy információkat keresek: milyen helyzetben, történeti valóságban fog létezni bizonyos idő múltán a hit, s megpróbálom hitemet úgy igazítani, hogy léte megmaradjon. Az aggódás a hit felől az énességet jelentené, önmagunk elbarikádozását a valóságtól, holott a hitnek magával a valósággal van dolga. Az aggódás a hitért azért hitetlenség, mert éppen ellentétes irányú cselekvés, mint a hit. Ha fentebb azt mondtuk, hogy a hit elvonatkoztatása a kritikától, ha új létünk explikálása megfutamodik a kétségek elől, s ez magát a hitet sodorja veszélybe, úgy ezt most 100 %-ig meg kell erősítsük: a hit óvása a kétségektől, amely a hit és adott esetben a valóság megtapasztalásának a feszültségéből adódik, az magát a hitet fenyegeti. Újra említjük G. Ebeling nevét: Nem a hit kétségei, hanem a kétségektől való megfutamodás jelent igazi veszélyt a hitre nézve! A hit ui. nemcsak a bizonyosságot hordozza magában, hanem a kockázatot is. Nem kell e tételt különösebben bizonygatnom: elég, ha Jeremiás konfesszióira gondolunk, ahol a „rászedtél engem” vádja speciálisan azt tartalmazza, hogy az Ige hatása a tapasztalatban — amit vár a próféta — elmaradt. S e kétség nem gyengíti a hitet: maga a vádlott, Isten az, akihez fordul Jeremiás — ezt pedig csak egy hívő tudja megtenni. Hogy mindez pedig nem állt messze a valóságtól, hanem maga a valóság volt, azt a későbbi tragikus eredmények igazolták.

Mit jelent hát a hit jövőjére kérdezni? Pontosan ezt: tudni a kétségekről, tisztában lenni azzal, hogy a jövőben is feszültségeket fog a hit jelenteni, hogy kétségeknek a jövőben is ki lesz téve a hit, s hogy e kétségekben meg kell állnia. A hit jövője ezt jelenti: bennem is megvan a hit-lét aggodalma, kívánsága, hogy bebiztosítsam magam a kétségek ellen, a félelem a hit létéért. Mégis, a hitnek tudni kell lemondani tulajdon exisztenciájáról (azaz: számolnia kell a hitetlenséggel mint lehetőséggel jelenben és jövőben). Sőt, még többet is ennél: a hit jövője azt jelenti, hogy tisztában vagyok a hit történetiségével, s merem azt ad absurdum vezetni; ez pedig a hit időiségét, sőt ideiglenességét, véges voltát jelenti. Tudni kell lemondani a hitről (a halál rettenete csak ekkor veszíti el fullánkját), sőt bizonyosnak kell lenni afelől, hogy a hit eltűnik, mint a történelem is. A történelem végét így hívják: eschaton. A hit végét is. A hit jövője a hit végére (telosára) utal: Krisztus visszajövetelére, az eschatológikus eseményre, amikor minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére. Ebben a pillanatban eltűnik minden kétség — ám megszűnik a hit is! Színről-színre látás van; Isten városának éppúgy nincs szüksége templomra, mint az Istennel együtt lévőknek a hitre. Erre a jövőre nézve tudja magát teljesen leleplezni a hit, s ki meri magát tenni minden támadásnak, meri vállalni a kétségeket és feszültségeket: mert nem önmagát félti, mert tudja, hogy neki meg kell semmisülnie; ez a megsemmisülés beteljesedésnek is nevezhető.

Heidegger szerint a lét ontológiai konstitúciója az aggodalom, a jövő felől. A vizsgált környezet, a husserli tudatos reflexió erre irányul: az időiség tudatára, léte végességére rádöbbent ember biztosítani kívánja létét a jövőben. Ha így van, akkor elmondhatjuk: a hit jövője egy új ontológiai konstitúció, amelyből teljesen hiányzik a gond és az aggodalom a lét jövője felől. A hit engedi, sőt várja, hogy a jövő eljöjjön, hagyja, hogy ez a jövő felülmúlja őt. Honnan ez a páratlan bátorság, mi jogosítja fel a hitet erre a hallatlan merészségre, miért nem szűnik meg az eschaton előtt ez a szuicid hit? A válasz egyszerű: a saját fennmaradásért aggódó exisztencia mindig valami ellen akarja biztosítani magát, mindig valami miatt aggódik; a hit pedig valakit vár: Jézus Krisztust, amint visszatér. E mondat egyszerre hangsúlyozza, hogy személyről van szó, és nem dologról. De azt is mondja, hogy ez a személy maga is mozgásban van: felénk jön. Nem a bizonytalan, soha nem ismert fátum, hanem a hit által újra felismert Krisztus jön felénk. Még mielőtt egyetlen lépést tehettünk volna felé, már Ő eljött hozzánk, még mielőtt valamit is tehettünk volna, Ő már meghalt értünk, még mielőtt ez életet megkóstoltuk volna, Ő már megszerezte feltámadásával az örök életet. Mi felé megyünk, Ő felénk jön — s találkozásunk pillanatában Ő lesz minden mindenekben.