HIT ÉS HAZUGSÁG

A fentiekben azt állítottuk, hogy a hit exisztenciánk végső érdekeltsége (ultimate concern), egy olyan kapcsolat, amely radikálisan megváltoztatja egész exisztenciánkat. Nem új információk halmazát jelenti — bár ezt is maga után vonhatja — hanem elsősorban a már meglévő és a jövőben szerzendő tapasztalatok integrálása és megemésztése a célja. Láttuk, hogy ez az exisztencia tevékenysége, amelyben maga az exisztencia van érdekelve annak az új kapcsolatnak a tükrében, amely a hitrejutással született. Arról is szóltunk, hogy mennyire összeforrt exisztenciánknak ez az alapjában véve individuális tette a környezettel és a történelemmel egyaránt; mindez azt jelenti, hogy a hit valóban — mint említettük — egy zárt rendszer, de nem önmagáért való rendszer. Éppezért kissé furcsa, ha ennek keretében a hazugság mint olyan feltűnik, s ha a hit és hazugság alternatívájáról beszélünk. A hit, mint láttuk, az exisztencia önértelmezése. Lehet ebben hazudni? A hazugság azt jelenti, hogy valakinek olyat állítok (vagy esetleg szükségszerű dolgot nem állítok), ami éppenséggel nem egyezik meg exisztenciámmal, s magam tudatában is vagyok ennek. Ám meg kell lássuk: bizonyos kijelentések, de akár ismeretek integrálásának is verifikálása vagy falsifikálása nem úgy történik, hogy egyszerűen bebizonyítjuk róla, hogy igazak vagy nem igazak. Sokszor nyilvánvalóan hamis kijelentés is verifikálódhat utóhatásában (vö. pl. az ilyen mondásokat: „nagy emberek tévedései hasznosabbak, mint helyes állításaik” — persze, mert jobban foglalkoztatják az utókort), vagy fordítva: helyes kijelentések is falsifikálódhatnak azáltal pl., hogy elmarad utóhatásuk, vagy éppen negatív az utóhatás (ennek volt pl. sok ideig áldozata Nietzsche, de Wagner is; ők ui. mit sem tehetnek arról, hogy a nemzeti szocializmus visszaélt műveikkel). Nos, kb. így vagyunk a hazugsággal is. Aki hazugságról beszél, annak a jelenség maximáját kell figyelembe venni. Lehet ugyan arra a gyakorlati álláspontra helyezkedni, hogy ezt mondjuk: aki helyes információt közöl, az igaz, aki helytelent, az hazug. Ám már itt rögtön feltűnik, hogy igen fontos szerepet játszik a tudatosság. Ez választja el ugyanis a tévedést a hazugságtól. Ha pl. valaki hamis bankjeggyel fizet, ez önmagában még nem büntetendő cselekmény, csak akkor, ha ennek bizonyíthatóan tudatában volt. Nos, ha tudatosan helytelen információ közlésről van szó, akkor beszélhetünk informatív hazugságról. Persze ezen túlmenően vannak olyan igaztalan állítások is, amelyek talán nem mondanak ellent a tényeknek, de válogatásuk, interpretálásuk, esetleg elhallgatásuk, a kommunikációs partnert rossz irányba tereli, manipulálja, félrevezeti. Ebben az esetben beszélhetünk erkölcsi hazugságról. Van olyan, amikor az informatív hazugság egybeesik az erkölcsivel; van olyan is, hogy független tőle. Sőt, tudunk olyanról is, amikor az informatív hazugság célja éppen az, hogy ne essünk erkölcsi hazugságba — ez esetben beszélünk pia frausról, kegyes hazugságról. (Leggyakrabban ez az eset az orvosi gyakorlatban: súlyos betegséget gyakran hallgatnak el, hogy a páciens életkedvét ne veszítse. ami végzetes lenne. Ám a kérdés erkölcsi jellege is itt domborodik ki a legjobban, a gyakori hallgatás a pácienst sokszor éppen fantáziálásra indítja, s előfordulhat, hogy depresszióba kergeti.) Nos, az alábbiakban sem informatív hazugságról, sem erkölcsiről nem kívánok beszélni; a hit horizontján akarok beszélni a hazugságról, amelyet exisztenciálisnak nevezünk. E fogalom, melyet S. Kierkegaard vezetett be a múlt században, meglehetősen nehezen érthető. Szándékos, az exisztenciánkkal mégis összefüggő igaztalan kijelentést kell rajta értenünk — ám hogyan? Hiszen ez nem lehetséges anélkül, hogy az exisztencia önmagán követne el erőszakot. S ez így is van: hazugságon az exisztencia és az exisztencia explikálásának tudatos feszültségét értjük; mi van, ha e kettő összhangban van egymással? A válasz logikai úton is megadható: elképzelhető, hogy az exisztencia feszültségben áll annak explikálásával, s ez utóbbi e feszültséget nem bírván elviselni, erőszakkal magát az exisztenciát változtatja meg. Lehet ezt öncsalásnak nevezni? Igen! S az alábbiakban éppen azt kell kifejtenünk, hogy miben különbözik az egyszerű öncsalás az exisztenciális hazugságtól.

Theoretikusan a válasz ismét egyszerű: a hit olyan értelmezése tulajdon létünknek, amelyben az értelem éppenséggel egy másik léttel: az értünk meghalt Krisztus létével való találkozásban nyilvánul meg. „Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” — idéztük; ám a legsúlyosabb hazugságnak számít, ha ezt a létet kívánom megváltoztatni az öncsalás erőszak tétele által. Az exisztenciális hazugság Isten felé, mégis speciálisan az emberekhez intézett kijelentésekben. Az eredmény mindig a hitet kijelentő tudathasadása lesz. Legszebb példákat erre maga a Biblia adja. A próféták ui. rendkívül érzékenyen reagáltak az exisztenciális hazugságra. Illés történetében e kérdést informatív úton dönti el a Biblia: a Baal-papok áldozatát nem emészti meg a tűz, csak Illését, aki Jahwét és Izraelt felrázta Karmel-hegyi kihívásával a szunnyadásból. Nehéz lenne azt mondani, hogy a Baal-papok nem azt tették és hirdették, amit maguk is hittek; ellenkezőleg, ők maguk is hitték exisztenciájukkal, amit mondtak, ők is belementek abba a kockázatba, amit oly sokra becsültünk a Karmel-hegyi géniusz esetében. E kockázat fényében azonban kitűnik exisztenciális hazugságuk. — Ugyanezt lehet elmondani, jóval bővebben illusztrálva, Jeremiás és a hamis próféták esetében is. Rendkívül árulkodó jelenség, hogy amikor Jeremiás érvel, idézi a hamis próféták szavait: az, hogy álmot láttál, az jó, de hogy ez Isten kijelentése volt, és nem az „éhes disznó makkal álmodik” pszichológiája, arra semmi garancia nincs. A hamis próféták is feltették exisztenciájukat az általuk explikált én konzekvenciája mellett. Ám nemcsak a magukét: azokét is, akik hallgattak rájuk, egész Izraelét. S itt válik nyilvánvalóvá, hogy hitük több mint öncsalás: mivel a hithez hozzátartozik a hittársakkal való kapcsolat éppúgy, mint az Istennel való kapcsolat, ezért bűnük egyrészt lázadás Isten ellen, másrészt veszélybe sodorja a hittársakat. Az exisztenciális hazugság megsemmisül az Isten által elhozott valóság fényében. Ezt ijesztően demonstrálja Jeremiás esete. Amikor a próféta börtönben ül, Júda rongybábu-királya Cidkijjá titokban lemegy hozzá, hogy megtudja Isten akaratát; az Isten Igéjétől átitatott próféta cinikusan felel: Nézz ki a városon kívülre, s akkor meglátod Isten valóságát. Az exisztenciális hazugság megsemmisül az Isten realitásával való összevetés során.

Persze, amikor egy-egy esemény, a hit egy-egy megnyilvánulása előtt állunk, akkor az a problémánk, hogy hogyan lehet pontosan meghatározni, hogy exisztenciális hazugságot. Minek alapján dönthetett Izraelben az a hívő, aki hallotta Jeremiás igehirdetését és a nacionalista-soviniszta hamis próféták hordószónoklatát? Mi a kritérium? Van egyáltalán ilyen, vagy teljesen magunkra vagyunk hagyva a döntésben? Úgy hiszem, van. Az exisztenciális hazugság legnagyobb hibája, hogy Isten cselekedetei vonatkozásában barriere-t állít föl, s minden azon túl levő dolgot tagad. Egy bizonyos információt hangsúlyoz (amely lehet, hogy nem is létezik), s azt minden fölé akarja helyezni. Persze: éppen az a szellemi erőszak, hogy egy ilyen barriere megjelenik. Éppen az a lázadás Isten ellen, hogy valaki ehhez ragaszkodik, s nem az Istennel való kapcsolathoz. Jeremiás Istennel együtt akar lenni — Izraelben, Babilonban vagy (saját maga akarata ellenére) Egyiptomban is. A hamis próféták pedig minden áron Siont akarják megtartani. Valami „stabil”, „látható” dologhoz ragaszkodnak, nem fogadják el a hit kockázatát (mint ahogy Cidkijjá is fél a megszégyenüléstől), s ez kergeti igazi veszedelembe őket. Nem igaz, hogy ezt ne láthatták volna az akkori izraeliek! Nem igaz, hogy ne lehetett volna észrevenni, kit űz Isten Igéje, s kit a saját politikai érdek! Hogy mennyire világos volt ez, arra példa maga az összeomlás utáni helyzet: a hazugok nem elégszenek meg azzal, hogy önmagukon és a hozzájuk csatlakozottakon tegyenek erőszakot, arról pedig szó sincs, hogy hazugságukat belátnák. Az erőszak testi formát ölt immár; ezért hal meg Gedaljá, s ezért kell a prófétának is pusztulnia.

Világos, hogy az elmondottak fényében elsősorban tulajdon keresztyén hitünket kell féltenünk az exisztenciális hazugság veszélyétől. Itt először csupán annyit említsünk meg, hogy sokszor az is elég, ha látjuk mindezt, ügyelünk rá, s mindig Istent magát, nem pedig tulajdon érdekünket tartjuk szem előtt. Elég, ha — mint fentebb mondtuk — nem „ugródeszkának” tekintjük a hitet. Föltétlenül fontos azonban, hogy tisztázzuk: mi váltja ki az exisztenciális hazugságot, mi az oka annak, hogy a hit (fenomenológiailag) olyan közel áll a vele teljesen ellentétes hazugsággal. A válasz tk. már az elhangzottakból következik: azt mondtuk ui., hogy a Biblia úgy leplezi le az exisztenciális hazugságot, hogy összeveti azt az Isten által elhozott valósággal. Ezt mutatja Jeremiás esete is. S ez a keresztyén reflexió útja is: a körülöttünk levő valóság (amelyre nézve hallatszik Isten Igéje) megsemmisít sok ilyen hazugságot. Jól értsük: nem kritérium, ám a reflexió útja ez. Mert éppen egy ilyen reflexió óv meg attól, hogy széthulljon a hit és a tudás, a hit és a tapasztalat, hogy Istent mindig elválasszuk a történelemben végbemenő dolgoktól, hogy ész és érzelem szétváljon az emberben — hiszen mindezek egy exisztencia működései, s ha szétválasztjuk őket, akkor széthull az exisztencia maga is. S e széthullás sajnos igen jellemző a ma keresztyénségére (emberére?), legalábbis arra a módra, ahogy a keresztyénséget megéljük: legtöbbször ui. szétválasztjuk a hit alapjául szolgáló kijelentés megélésének esztétikumát annak következményeitől, ti. a jelen valóság földolgozásától, ill. a jelen valóságában végzendő cselekedeteink etikájától. S ennek pusztító hatása két irányban is érvényesül: egyrészt az esztétikum (ami nem más, mint a totaliter aliter megszólítása, a találkozás élménye, amelynek döntő jelentősége kellene, hogy legyen, nem reproduktíve, hanem novumként) képtelen immár arra, hogy meghatározója legyen az exisztenciának; divatos szóval élve: elidegenül attól. Másodszor pedig az etika, amelynek mindezt reprodukálnia kellene, megvalósítva a valóságban megélt esztétikumot, még így, torz és elidegenedett formában is visszahat az esztétikumra. Arról van ui. szó, hogy a hívő — befolyásolva cselekedetével a világot — maga is készíti azt a színteret, ahol Istennel találkozni fog, s ez a cselekvése döntő módon befolyásolhatja azt, hogy hogyan fogadja a Kijelentést. Az elidegenedett módon értett esztétikum helytelen irányba befolyásolhatja az etikumot, ami a világ formálása által az újabb esztétikai élményt válaszút elé állítja: vagy szakít vele, vagy erőszakkal billenti helyre ezt a rossz irányban haladó körforgást. Hol érezhetők a rángások? Hol „billen” a kör? Hol segít magán az exisztenciális hazugság az exisztencia önszuggesztiójával? Hol akarja magát Münchhausen báró módjára saját hajánál fogva kihúzni a bajból? Itt csak ismételni kell magunkat: ott, ahol a realitás leleplezi az exisztenciális hazugságot.

Hozhatunk erre egy theologiai példát is: a kálvinizmus legtöbbet vitatott (ám korántsem legjellegzetesebb) tana a kettős predestináció. E tan persze nem tudományos leírása az üdv-ökonómia végbemenetelének, hanem a hit rácsodálkozása tulajdon kiválasztottságára, s a hívő önértelmezésének legszebb megnyilvánulása: miért engem választott ki Isten, aki nem vagyok jobb sok társamnál — s ezek nem kapták meg a hit ajándékát. Tény: mindenki rossz oldalról közelíti meg e témát, aki „objektív” akar lenni, s figyelmen kívül hagyja a hit önértelmezését. Ám fölösleges azon lamentálnunk, hogy sokan igazságtalanok Kálvinnal szemben; kiértékelendő még a félreértés is! A hit születéséhez föltétlenül szükség van az Istennel való találkozás esztétikumára. Ez az esztétikum az, ami meghatározza az etikumot, s ez hozza létre az egészséges körforgást: az így kialakult értékítélet-rendszer várja és értelmezi Isten újabb kijelentéseit. Ám el is lehet menni Isten Kijelentése mellett. Nem minden építő számára lesz Jézus Krisztus szegeletkő. Ez esetben az esztétikai élmény elmarad, s a valóság más részei alakítják ki az értékítélet-rendszert; ez okozza, hogy még új kijelentések ellenére is (azok félreértése, félremagyarázása miatt) az ember egyre messzebb kerül Istentől. — Kérdés: ez esetben Isten a „kegyetlen”, aki pedig a találkozás alkalmait megadta a fáraónak és Ézsaunak is?!

A praedestinatio gemina két ellentétes irányú körről beszél; az exisztenciális hazugság e kettő között helyezkedik el a hívő lét horizontján: akkor beszélhetünk róla, ha a hívő lét önkényesen akarja befolyásolni az esztétikumot, s ezért akadályozza a kör helyes kialakulását.

Az exisztenciális hazugság az embert elzárja a világtól, a hit pedig megnyitja. Az exisztenciális hazugságtól úgy menekedhet meg a hívő, ha nem bizonyosságait szajkózza, hanem meglévő kétségeire keres választ; ha nem fölé helyezi magát a világban megtapasztalható realitásoknak, hanem hagyja magát kontrollálni általuk; ha nem kizárja őket, hanem beépíti a hit magyarázó, integráló rendszerébe! Az exisztenciális hazugságtól való elzárkózás tehát gyakorlatilag a hit-lét komolyan vételét jelenti, annak abszolút radikalitásában: a lét csak más léttel való találkozása során maradhat meg és épülhet, pontosan úgy, hogy ennek az élményét — teljes tiszteletadás mellett — önmagába beolvasztja, s tulajdon részévé teszi.