HIT ÉS JÉZUS KRISZTUS

Bizonyára többekben felvetődött már a kérdés, hogy vajon mindaz, amit a fentiekben elmondtunk a hitről, visszavezethető-e Jézus Krisztusra, s vajon Ő olyan hitet akart-e, amilyet mi itt most leírunk, vagy visszajövetelekor nekünk is valamilyen magas pódiumról kell leszállnunk, mint a pápának Zichy M. híres festményén? E kérdés jogos, a kritika par excellence: a válaszadás rá kötelező érvényű, sőt ezt a választ föltétlenül be is kell építenünk további gondolkodásunkba a hit felől. Magam kissé szkeptikus vagyok a választ illetőleg: attól tartok, hogy az elmondottaknak nem túl sok közük van Jézus Krisztushoz, legalábbis nem kötelező érvénnyel. Végső soron munkánk „Bevezetés a keresztyén hitbe” és nem a „krisztológiába”. Szigorú értelemben véve, kötelező érvénnyel csupán egy dologról tudom lemondani, hogy Jézus Krisztustól származik: a felszólításról: „kövess engem”, amellyel párhuzamos a feltétlen engedelmesség a legfőbb instanciának, az elhívó Úrnak. Ezzel persze nem az elhangzottak relevanciáját akarom kétségbevonni elsőként, mint szerző, csupán tudatosítani kívánom: jelen kísérletünk a követés hihetetlen sok következményéből kíván néhányat kiemelni; s eközben nem árt félútról visszatekinteni, hogy van-e még közünk az eredethez, Jézus Krisztushoz. Ne ijedjünk meg e nyers kérdésföltevéstől; aki nem kérdez állandóan vissza ilyen módon, az van inkább exisztenciális veszélyben. Találóan mondja G. Ebeling: nem a kétség, hanem a kétség elől való megfutamodás veszélyezteti a hitet! Mihelyt azonban visszapillantunk, s magát Jézus Krisztust akarjuk megragadni, hogy hitünkkel összehasonlítsuk, abban a pillanatban elrettentő fölfedezést kell tennünk: Ez a Jézus Krisztus csak a mi hitünkben stabil, meghatározott kép; mihelyt ettől elvonatkoztatunk (márpedig ha a hitet össze akarjuk hasonlítani Jézus Krisztus személyével, ezt kell tennünk), abban a pillanatban egy imbolygó árnyék áll előttünk, amelyre az ún. „kegyes” keresztyének nem merik magukat bízni, s inkább eltakarják a szemüket. Jézus Krisztus a történelem folyamán soha nem volt biztos pont, mindig vitatott volt, mindig akadtak ellenkezők, akiknek néha történetileg igazat is kell adnunk. Jézus Krisztust először még életében vitatták: vita volt tanítvány és hithű zsidó között, éspedig abban, hogy vajon Messiás-e Jézus Krisztus, vagy sem? Egy olyan kérdés ez, amelyre a történeti-kritikai kutatás sem tud választ adni, mert nincs egyetlen olyan tette, kijelentése Jézus Krisztusnak, amely bizonyítaná messiási öntudatát — de olyan sem, amely cáfolná azt. A vita tovább folyt Jézus Krisztus halála után: az őskeresztyén gyülekezet és a zsinagóga között abban állt a vita, hogy föltámadt-e Jézus Krisztus? A keresztyén hit alapja ez (vö. Pál apostol szavát, 1Kor 15,17: „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a ti hitetek”), s ez az alap kezdettől fogva vitás, nem olyan természetes, mint a hitünkben. S itt is azt kell mondjuk: a történeti-kritikai kutatás tehetetlenül áll, mert bizonyítani nem tudja, cáfolni pedig nincs oka; a feltámadás maga ui. megfoghatatlan, a feltámadást viszont Krisztus szemtanúi történetileg bizonyítják: a tény ugyan nem, de a róla szóló bizonyságtétel történeti. Mindez azonban nem elég; még csak az elején járunk a bizonytalanságoknak. Mihelyt a misszió megkezdődik, rögtön vita tárgya most az inkarnáció, Jézus Krisztus isten-volta. A pogányok hevesen támadják azt, ami a keresztyénség conditio sine qua nonja. S ha a kérdés a reformáció idején visszatér az antitrinitarizmus formájában, akkor igazat kell adnunk Révész Imrének, aki szerint a szentháromságtagadók még protestánsok, de már nem keresztyének. Itt is azt kell mondjuk, hogy a történeti-kritikai kutatás számára a Szentlélektől fogantatás éppúgy megfoghatatlan, mint a szűztől születés. (Itt talán még igazat is kell adnunk a görög Kelsosnak, aki azt állítja, hogy az Újszövetség rosszul idézi az Ószövetséget, az calmá fordítható parthenos-nak.) S ne gondoljuk, hogy az Újkor betörése Európában változtatott azon a tényen, hogy Jézus Krisztus bizonytalan, sőt, megbotránkoztató személy. 40 évvel ezelőtt Oscar Cullmann-nak komoly csatákat kellett vívnia azért, hogy elfogadtassa Európa keresztyénségével: az Újszövetség nem a lélek halhatatlanságát, hanem a holtak föltámadását hiszi (ma úgy tűnik, Magyarországon elölről kezdhetné munkáját, jóllehet könyve megjelent magyarul is). A régi visszakísért: a görög felfogás jutott érvényre az Újszövetség értelmezésében, s a keserű pirulát kellett lenyelnünk ahhoz, hogy ez megváltozzék. A legnagyobb viták azonban mégsem itt vannak: arról van inkább szó, hogy Jézus Krisztus ígérete szerint képes-e szabadulást, abszolút szabadságot adni az embernek, vagy nem? A reformáció már elindította ezt a kérdést, nagy lökést adott neki a francia Felvilágosodás — igaz, a jogi szabadság kérdésére szűkítette le — ma pedig már minden filozófia, minden társadalom foglalkozik e kérdéssel; a marxizmus pedig speciális éllel fogalmazza meg azt. Ismét elmondhatjuk: történeti-kritikai módszerünk számára megfoghatatlan téma, hogy a keresztre feszített Jézus Krisztus hogyan tud szabadságot adni a mai embernek. Sem bizonyítani, sem cáfolni nem tudja ezt. A vita elvi síkon sem dönthető el; jöjjön a gyakorlat, amely majd bebizonyítja, kinek van igaza. — Mindezek a kérdések okozhattak kétséget, de egyben kihívást is a keresztyén hit felé; már a kísérlet maga is, hogy választ adjunk ezekre a kihívásokra, pozitív, gyümölcsöző lehet — bizonyítja ezt az egyháztörténelem is. Ezért szabad és kell ezeket a kritikákat komolyan vennünk, s hitünkben konstitutív helyet biztosítanunk nekik.

A perspektívák tehát nem éppen kecsegtetők, ha a hit talaját elhagyjuk; a válaszadást egyrészt provokálja az Újkor, de ugyanakkor hitünk önreflexiója is, amikor föltesszük a kérdést: mi hitünk és Jézus Krisztus kapcsolata? Vajon nem álmok után futunk? Vajon ténylegesen Jézus Krisztushoz kapcsolódik hitünk? A történeti tény előtt persze nem mi vagyunk az elsők, akik megrettennek. E helyzetet mérte föl már Tertullianus is, amikor a kérdések provokálására így válaszolt: „Dominus noster Christus veritam se, non consuetudinem cognominavit”. Az igazság tehát provokálja a megszokást! Így keressünk választ mostmár a hit és Jézus Krisztus kapcsolatára!

Eközben persze még mindig szolgálhatunk meglepetésekkel. Ha ui. azt nézzük, hogy a keresztyének önmaguk között hogyan tekintettek Jézus Krisztusra, úgy azt kell mondjuk, hogy ez minden egyéb, csak nem lehetséges. Itt gondolhatunk persze a különböző felekezetek Krisztus-képére, hiszen mindegyik másnak tekinti a Megváltót. Az ökumenikus párbeszédek azonban kimutatták, hogy ezek az eltérések korántsem olyan nagyok, s inkább Jézus Krisztus megváltó munkájának különböző értelmezéséből fakadnak, mely különbségek azonban a felekezetek helyzetükből fakadó sajátosságoknak tekintenek, kölcsönösen elismernek, s a Szentlélek ajándékai gazdagságának tartanak. Igazi nagy problémát azonban a XX. században az a vita jelentett, amely Jézus történetiségét tárgyalja, s a Megváltót földarabolja a történeti Jézusra és a kérygmatikus Krisztusra. Ez a bizonytalanság pedig igen komolyan veendő. Nemcsak azért, mert theologusok ezreit foglalkoztatja, hanem azért is, mert ez a kérdés ősrégi: tk. már az Újszövetségben megvolt ez az ellentét. Fontos továbbá azért, mert e kérdésben speciálisan a történeti és a hit csap össze, s az exisztenciának döntenie kell, hogy melyiket követi? De mehetünk tovább is; aki ui. kimondja e nevet: Jézus Krisztus, már benne ül a kettősségben, hiszen a Jézussal a történeti személy mellett szavazott, a Krisztussal pedig együtt vallja az Újszövetség minden kérygmatikus kijelentését erről a személyről. — Hogy a kettő nem fedi egymást, az már maga az Újszövetség számára is bizonyos. Hiszen Jézus Krisztus soha nem mondta önmagát Isten fiának, ha az evangéliumokat tekintjük. Vitás továbbá, hogy Emberfiának nevezte-e magát; hogy Messiásnak nevezte volna, az kizárt, s a többi méltóságjelzőt is az ősgyülekezet hite tulajdonította Neki. Lehet ezekben hinni? Hiszen bármennyire is legitim volt az ősgyülekezet magyarázata, Jézus Krisztus Messiás-volta pl. már nem magára a történeti Jézusra megy vissza. Nos, csak hinni lehet ezekben. Éppúgy, mint a föltámadásban, amelyről sokszor hibásan halljuk, hogy R. Bultmann „tagadja”. Bultmann kijelentése ui. mindössze ennyi: Történetileg csak annyit mondhatunk, hogy a tanítványok hitébe támadt föl Jézus (nem pedig: a tanítványok hitében támadt föl Jézus). A föltámadás tehát már a kérygmatikus Krisztus képhez tartozik — ki vitatná ezt? Mindez nagyon helyes, csakhogy: a hit jellegzetessége, hogy a történetiséghez ragaszkodik. Hivatkozik a történetiségre, a történeti személyre; a Krisztus önmagában éppúgy kevés, mint a Jézus! Ha a két nevet szétválasztom, szétesik a keresztyén hit is. Vajon lehet redukálni a hit számára történetileg fontos tények számát? Hogy ezt mondhassuk: ez és ez történeti tényként status confessionis? Nem, persze; ez rövidzárlat lenne. Viszont ha nem ezt az utat követem, akkor vészesen lecsökken azoknak a tényeknek a száma, amelyek igényt tarthatnak a történetiségre és a hit tárgyai is. Vészesen lecsökken, bár lehet így is mondani: lényegre törően csökken le. Mi marad a történeti Jézusból? Csak annyi, hogy élt (ezt ma már Josephus Flavius idézete alapján senki nem vonhatja kétségbe), s hogy tanítványokat hívott (el ezt sem lehet kétségbe vonni, mert az egyház kezdettől fogva történeti tényező). Ebben a kijelentésben viszont fel kell tűnjön valami. Kezdetkor azt mondottuk, hogy biztos alapnak, Jézus Krisztusra visszavezethetőnek csak a „kövess engem!” felszólítás tekinthető — ezzel válaszoltunk arra a kérdésre, hogy Jézus Krisztus az általunk leírt hitet akarta-e. E fölszólítás azonban történeti tény, s erre joggal hivatkozik a hit. Ha pedig az őskeresztyén kérygmát tekintem, akkor a fentiekkel egybevágó kijelentést olvasok a legősibb kérygmatikus kijelentésben: Jézus Krisztus Úr (Fil 2,11). Itt már, látjuk, megtörtént a történeti Jézus és a kérygmatikus Krisztus azonosítása. Mi azonban ennek a tartalma? Egy kapcsolat-fogalom: Jézus Krisztus Úr, én pedig tanítvány vagyok. Az első kérygmatikus kijelentés fedi a történeti Jézus képét, amennyiben ezt a kapcsolatot fogalmazza meg. Itt viszont abba is hagyja a történeti tények fölsorolását, s ehelyett hitbeli kijelentések sora következik, A theologus szinte bosszankodva keresi a választ erre az abrupt elhalgatásra. Miért elégszik meg a kérygma annyival, hogy biztos történeti tényként kizárólag azt állapítsa meg, hogy e valakivel való kapcsolatunk nem a semmiben végződik, hanem a kapcsolat partnere történeti személy? Miért nem mond ennél a bizonnyal fontos megállapításnál többet? A válasz egyszerű: az Újszövetség hitet akar; a hithez pedig az említett történeti tény szükséges, ám további történeti adalékok nem vezetnek a hithez (gondoljunk az elmúlt századok theologiatörténetére; történeti tények halmozása inkább kiürítette, mint megtöltötte a templomokat...) Így tehát az Újszövetség további részletkérdésekre nem tér ki, hanem ehelyett kérygmatikus, hitbeli kijelentéseket tesz, amelyek hitet ébresztenek, s amelyek teret nyitnak a hermeneutikának: hogyan tudok a hiten keresztül Jézus Krisztushoz eljutni? Ugyanakkor pedig változatlanul inzisztál azon, hogy hite történeti, s mindezt (mint láttuk) joggal teszi. A hangsúlyt mindenesetre áthelyezi a történeti tényekről a történeti kapcsolatra: ez, ti. a tanítványok és a történeti Jézus kapcsolata álljon a középpontban, ne a történeti részletkérdések! Ha tehát valaki megijed a történeti adatok bizonytalanságától, ill. csekély voltától, Jézus személyének kérdéses voltától (bár ezt joggal teszi), akkor magától ijed meg, hogy egy ilyen kapcsolatra hagyatkozzék. Márpedig a hagyatkozás erre a kapcsolatra maga a hit.

De álljunk meg egy szóra: A biztos történeti kijelentés Jézus életet felől és az első kérygmatikus kijelentés az Úr Krisztus felől egybeesik; a további kijelentések már e kapcsolat leírásához tartoznak, amely hitből fakad és hitet ébreszt. Ennek magyarázása a hermeneutika föladata: Vizsgáljuk meg a hívőt és hitét, s akkor mindkettőt megértve magát Jézus Krisztust is megragadhatjuk. De tekintsünk csak erre a „történeti-kérygmatikus minimumra”! Mi ez? Az élő Jézus Krisztus elhívása elő kapcsolatra, amelyben Ő az Úr. Vajon nem ez a hit maga? Ez a mi jelen hitünknek is lehet pontos definíciója. S ez azt jelenti, hogy a történeti kritikával nem egyszerűen a kérygma minimumának igazolásához jutok el (ez módszertanilag is kérdéses vállalkozás lenne), de mégcsak nem is arról van szó, hogy a történeti minimum és a kérygmatikus minimum azonosítható lenne, mint egy tárgy önmaga tükörképével, hanem radikálisan ezt jelenti: a történeti és kérygmatikus alapkijelentés egy és ugyanaz: az elhívó Jézus Krisztus szava és az ember engedelmes igenje az elhívásra, tehát a hit kapcsolata. Egy ilyen hit pedig nemcsak legitimnek tarthatja, de meg is követelheti mind a hitbeli, mind a történeti megközelítést.