HIT ÉS MÍTOSZ

A hit és beszéd tárgyalásakor kitértünk a hit „kimondhatatlan” tartalmára, s mindezt párhuzamba állítottuk a beszédnek a „kommunikatív” részével, tehát azzal, amit nem „jelrendszernek”, nem „információnak” nevezünk. Pontosan ezt teszi a nyelvet az ember valóságábrázolásának kifejezőjévé, magába foglalva annak az embernek a valóságról alkotott képét, aki éppen beszél, vagy a beszédet hallgatja és megérti. Kézenfekvő, hogy ez a kommunikáció a beszédben gyorsan változik, hiszen befolyásolja minden újonnan megszerzett ismeret; bár meg kell jegyezni azt is, hogy néhány asszociáció mélyen benne ül az emberekben, s olyakor még több ezer éves is lehet. Ám a köznyelv gyors változása ma minden nyelvben természetes. Úgyhogy amikor Eugene Nida, amerikai kommunikáció-theoretikus és bibliafordító szaktudós Magyarországon járt, s megemlítették neki egy amerikai slang irodalmi mű magyar fordítását („Zabhegyezők”), akkor ezt válaszolta: Amerikában nemigen értik meg már ezt a könyvet, mert az akkori slang, a maga emócióival, szokásaival már a múlté. Néhány év leforgása alatt teljesen megváltozott az amerikai underground-literature képanyaga, úgyhogy a mai képek érthetetlennek tűnnek, s a régebbiek is elveszítették értelmüket. — Mit lehet ilyenkor tenni? Sajnos nem egyebet, mint hogy kerítenünk kell egy olyan embert, aki még érti ezt a képanyagot, az idiómákat, s lefordítja azokat mai kifejezésekre. Kb. olyan helyzet ez, mint Shakespeare színdarabjainak a megértése: a mai angol fiatalnak komoly tanulmányokra van szüksége ahhoz, hogy megértse a saját nyelvén írt színdarabokat. Tehát: a nyelvi egységen belül is föl kell fedeznünk egy fontos tolmácsoló funkciót, amelynek be nem töltése esetén a megértés károsodhat. A nyelvészetnek ez igen régi fölfedezése, amelyet a theologiában R. Bultmann aknázott ki; munkája azonban még ma is sokhelyütt vitatott, holott Bultmann maga már aligha nevezhető „modern” theologusnak (talán csak a szó filozófiai értelmében).

A „Hit és valóság” c. fejezetben idéztük U. Mannt, aki leszögezi, hogy a vallás valóságábrázolása olyan, amelyet semmilyen más valóságábrázolással nem lehet összehasonlítani. Világos, hogy ennek megvannak a nyelvi kivetítődései is. Olyan szófordulatok, olyan képek jelennek meg, amelyeket csak az illető vallásos hit megvallói értenek és írnak alá; kívül álló számára ezek csupán görögtűzként hathatnak. Mégis, a vallás nem fölöslegesen alkotja kifejezéseit, képeit; sajátos nyelvezete nem l’art pour l’art: a valóságábrázolás csatornája ez. Olyan igazságokat akar közvetíteni a vallás ilyen módon, amelyeket történelem, tér és kultúra fölöttieknek érez. Ha pl. a bibliai özönvíztörténetet vesszük és hozzátesszük babiloni párját is, akkor komplex kérdésekre kapunk választ: Izraelben a bűn és Isten kegyelme kettősségére, Babilonban pedig a világ létrejöttére, a theodiceára és az örökkévalóság kérdésére együtt. A kettősség félreérthetetlen: valami történelem fölötti kerül közel a történelem alá vetett emberhez. Ezt nevezhetjük mítosznak (jóllehet, kimerítő megfogalmazást még senki nem adott a fogalom vonatkozásában). A probléma azonban nem ebben rejlik; hiszen az ellen nemigen szoktak tiltakozni, hogy ilyen beszéd, az ehhez kapcsolódó kifejezésmód megtalálható a Bibliában is. A viták akkor kezdődnek, amikor fölfedezzük: igaz, hogy ezek a képek, ez a beszéd mint olyan, történelem fölötti igazságot jelöl, maga a kép, beszéd és kifejezésmód nem történet fölött álló, hanem igenis az adott az adott helyzethez kötött — különben nem lenne érthető az emberek számára. S itt történik meg a döntő lépés Bultmann theologiájában: a történet fölött állót, azaz: a minden történeti helyzetben érvényes mondanivalót kérygmának nevezi (ami persze egyáltalán nem zárja ki, hogy ez „történetileg immanens” mondanivaló legyen), s a közlés azon részét, amely függ a történeti konstellációtól, mítosznak nevezi. S bármennyire is elválaszthatatlan a két mozzanat egymástól, a theologusnak természetesen a kérygmára kell a bibliamagyarázat során koncentrálnia. E magyarázat során az a probléma adódik állandó jelleggel, hogy 2000 év telt el a Biblia által használt mitikus képek keletkezése óta, s némely képek eltűntek, némelyek megváltoztak jelentésükben, arról nem is beszélve, hogy újak is keletkeztek. Persze: vannak olyan képek, amelyek megmaradtak, s ugyanazt jelentik, mint Jézus idejében. Nyugodtan mondhatjuk, hogy „a mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma” — senki sem fogja azt érteni rajta, hogy csupán kenyeret kérünk Istentől, hanem általában testi szükségleteinkre gondolunk: A kenyér, mint a megélhetés szimbóluma, megmaradt. Bizarrnak tűnő, mégis helyes az összehasonlítás: ezzel az igénnyel lépnek fel a XIX. és XX. sz.-i munkásmozgalmak is, amikor ezt követelik: „Munkát, kenyeret”. A kép időtállónak bizonyult. Más kérdés, hogy mondhatom-e ezt az eszkimónak, aki még életében nem látott kenyeret. Úgy hiszem, ha a bibliamagyarázó ebben az esetben a „kenyér” helyébe a „fóka” képét illeszti be, akkor nem követ el nagy hamisítást, hanem hű marad a mondanivalóhoz. Vannak azután olyan képek is, amelyek teljesen eltűntek, a történeti magyarázat nélkül teljesen érthetetlen. Ha pl. azt olvassuk a Bibliában, hogy „övezzétek fel derekatokat”, akkor már exegetikai munkára van szükség ahhoz, hogy szemünk előtt megjelenjen a Jézus korabeli férfi, aki egy övvel fogja föl tóga-szerű öltözékét, hogy ne zavarja őt a munkában vagy a vándorlásban. Ha pl. angolra akarnánk fordítani ezt a képet, akkor valami olyasmit mondhatnánk: „Let us take the bull by the horns”, ami az indo-európai nyelvekben közös képnek tekinthető (saisir le taureau par les cornes, ill. den Stier bei den Hörnern packen — franciául ill. németül) — ugyanez a kép azonban a magyar nyelvben nem található meg.

Nos, eddig szándékosan beszéltünk olyan képekről, amelyek nyelvi vagy gondolati sajátosságot tükröznek, de nincs theologiai tartalmuk; most viszont ki kell térnünk a theologiai fogalmakra is, mert igen sok ilyen képpel találkozunk ezek során, aholis a helyzetet még tovább bonyolítja, hogy e képek gyakran érintkeznek a kor vallástörténeti adottságainak darabjaival. Mit jelent az, hogy „Isten fia” (hiszen már az „Isten” szó sem mindig érthető)? Mit jelent a „megváltás”? Mi az a „bűn”? Megannyi mitikus kép ez, s ha némelyeket még használnak is ma, az csak nehezebbé teszi a helyzetünket, mert egészen más módon történik ez a használat mint régen. S ezen a ponton lesz Bultmann egészen radikális: kimondja, hogy a mai ember beszéde, gondolkodása nem mitikus, tehát mítosz nélküli nyelvre kell lefordítani az evangéliumot, új nyelven kell tolmácsolni a kérygmát. Halljuk őt: „Mitológiátlanítás — e szó természetesen nem kielégítő. A cél nem a mitologikus kijelentések eltávolítása, hanem azok magyarázata.” E mondat remélhetőleg megnyugtatja azokat, akik félnek, hogy itt valami elvész a Bibliából. Klasszikus példának tarthatjuk e félreértésre Bo Reickét, aki egy előadásában az evangéliumot egy hagymához hasonlította: Ha eltávolítjuk a hagyma egyes leveleit, akkor végük nem marad semmi a hagymából. S hogy a félreértések mennyire gyakoriak voltak, annak illusztrálására említsük meg, hogy Bo Reicke személyes barátja volt Bultmann-nak, s teljesen követte is őt az evangéliumok formakritikai vizsgálatában. Nyugodtan mondhatjuk, hogy „eltávolítani” semmit sem kell: magyarázatra viszont szükség van. Hasonló O. Cullmann érvelése is, amikor így ír: „Ha Bultmann le akarja hántani a mítoszt az Újszövetségről, akkor legelőször az Üdvtörténet hántja le, amely pedig az Újszövetség szubsztanciális része.” Világos: Cullmann félti az Újszövetség történetiségét a „mitológiátlanítás” során. Lehántani viszont semmit nem akarunk: magyarázni akarunk. Hogy pedig a magyarázatra szükség van, azt senki sem vitathatja. Meglepő, hogy mennyire hasonlít Bultmann programja D. Bonhoeffer fölfogására; s a sors iróniája, de mondhatjuk így is: a meg nem értés csődje, hogy Bultmannban sokan antikrisztust láttak, míg Bonhoeffert elfogadták. Pedig milyen hasonlóan beszél: A „felnőtt világ” („mündige Welt”) fogalma és a mítosz nélküli beszéd jelensége nem áll távol egymástól. Bonhoeffer is azt hangsúlyozza, hogy alapvető theologiai kifejezéseink nem érthetőek immár: „A megértésnek ismét egészen az elejére kerültünk vissza. Mit jelent ez: megbékélés és megbocsátás, Krisztusban való élet és Krisztus követése, újjászületés és Szentlélek, ellenség szeretet, kereszt és feltámadás — mindez oly távol áll és olyan nehéz számunkra, hogy alig merünk róluk beszélni.” (1944) Igaz: alapvető különbség, hogy Bultmann mindezt a dolgok természetes menetének tartja, Bonhoeffer pedig az egyház bűnének. Részigazsága föltétlenül van mindkettőnek, s abban egyek, hogy az érthetőséget követelik. Bonhoeffer úgy, hogy Krisztus szavát a „felnőtt világ” számára is tolmácsoljuk, Bultmann pedig úgy, hogy a mitikus képeket megmagyarázzuk — a kettő lehet egy és ugyanazon folyamat is!

De térjünk még egy percre vissza a Bultmann-Cullmann- vitára! A két óriás nemigen tudta megérteni egymást; miért? Cullmann magában az üdvtörténetben látja a kérygmát, s ez már maga mitikus, hiszen az üdv-dráma (Heilsdrama, drama du salut), amelyről Cullmann mindenütt beszél, mitikus kifejezés, kép. Ha ezt elhagyjuk, akkor valóban lényegétől fosztjuk meg az Újszövetséget. Miről van szó? Arról, hogy Cullmann 100 %-ig átérzi: maga a kérygmát közlő mítosz történeti entitás, s mint ilyen közöl történet fölötti igazságokat, ti. a megváltást és üdvöt. Bultmann azonban másként értékeli ezt a történetiséget: A heideggeri ontológia felől értelmezve ez a történetiség a mulandóságot jelenti (itt és csakis itt támaszkodik Bultmann Heidegger ontológiájára; az, hogy theologiája Heidegger filozófiájának theologiai párja, természetesen nem igaz). Tk. mindkét félnek igaza van: a mitikus képek, fogalmak múlandóságát mi is teljesen átérezzük. S a dialektika theologia is érti ezt a mulandóságot, önmagába örömmel be is építi (Barth éppúgy, mint Bonhoeffer), mert benne az emberi bűnt látja. Mégis úgy érzem, itt súlyos félreértés forog fenn. Nem kritika akar ez lenni, csupán az azóta eltelt idő következtetéseit kell magunkévá tennünk. A XX. sz. gyors változásai rövid távon valóban azt a látszatot keltették, hogy „felnőtt világ” felé haladunk, a régi mitikus képek elhagyása valóban arra utal, hogy a mítosz mint kifejezőeszköz háttérbe fog szorulni. S valóban: a „Zabhegyezők”-et már nem értik; az a slang, amelyben azt írták, többé nem létezik. De ez nem azt jelenti, hogy a slang mint olyan eltűnt volna! Ami eltűnt, az csupán a slang egyik formája volt, s az is csak azért, hogy egy másiknak átadhassa a helyét! Nem igaz, hogy vallásnélküli világ felé haladunk, s az sem igaz, hogy mítosz nélküli beszéd a XX. sz. anyanyelve. A régi vallások formák elhagyása, mitikus képek háttérbe szorulása csupán annyit jelent, hogy új vallásosság, új mitológia van kialakulóban. Bár a történeti egyházak szekularizációja továbbra is folyik, a vallásosság megmutatkozik a szekták és a keleti vallások elterjedésében. Sőt, ha ezektől eltekintünk, még akkor is meg kell állapítanunk: a szekularizált ember gondolkodásában ma is mélyen benne ül a vallásos notio, a hazaszeretetről, bűnről, tisztességről, stb. — csak sajnos sokkal felvilágosulatlanabb formában, mint a történeti vallásukhoz ragaszkodók esetében. S hasonló vitánk lehet Bultmann-nal is: Nem igaz,hogy a mítosz megszűnik kifejező eszköz lenni. Igaz, a régi keresztyén mítoszokat elhagyják, de jelennek meg újak, sokszor egészen hasonló tartalommal. Ma már senki nem tart otthon Istár-szobrot, de a szexualitás betöltheti sokak szemében az isten/nő szerepét. Nem borul le senki Mammon előtt, de az eredményesség az emberek tudatos vagy tudattalan mérővesszőjévé vált. (A kálvinizmusnak különösen is nagy bűne, hogy a régi kálvini munka-koncentrációból eredményesség-koncentráció lett!) Úgy hiszem, nem mitológiátlanítani kell. Át kell mitologizálni sok olyan dolgot, amit ma már másként fejezünk ki, mint 2000 évvel ezelőtt. Nem Entmythologisieren, hanem Ummythologisieren! Nem vészharangot kell kongatni (Bultmann), s nem hozsannázni kell (Bonhoeffer), hanem egyszerűen hozzá kell látnunk ahhoz a feladathoz, amely a keresztyén hit megvallásának lényegét alkotja!

Hol láthatjuk azt a kérdést, ami alapvető eltérésünket okozta a theologia fent említett óriásaitól? A modern nyelvészet segítségével ez könnyen kifejezhető: Mind Bultmann, mind Bonhoeffer a kérygmát (ill. az egyház mai igehirdetését) kifejező nyelvszimbólumot akarta eltörölni, azaz a beszéd kommunikatív oldalát — horribile dictu: a jobb megértése, a kommunikáció érdekében. Céljuk az, hogy a „mondanivalót” exakt, tudományos módon, mintegy jelrendszerrel tegyék érthetővé. Bár ez az oldal is hangsúlyos, mégis ennek túlhangsúlyozásával megszűnne a nyelv maga, az Istenről szóló beszéd. Erre pedig szükségünk van addig, amíg emberek vagyunk. A tolmács feladatát kell hát vállalnunk, aki nem új nyelvet teremt, hanem a meglévő kombinációja által teszi a „mondanivalót” érthetővé; jelszavunk pedig: linguistica biblica!