41. Az a vélekedés, hogy Krisztus az úrvacsorában testileg jelen van, téves.

Ebből a képzelődésből, több egyéb balgaság is eredt. Adná Isten, hogy ezek csupán balgaságok s ne durva istenkáromlások volnának! Mert nem tudom én, minő testi jelenlétet képzeltek el, s azt gondolták, hogy a Jézus Krisztus Isten - és ember - voltában hozzá van csatolva ehhez a fehérséghez, nem is véve figyelembe azokat a képtelenségeket, amelyek ebből következnek. Jóllehet a Sorbonne régi tudósai sokkal finomabban vitáztak arról, hogy a test és vér, mint van összekötve e jegyekkel, mégsem lehet tagadni, hogy ezt a véleményt a pápás egyházban kicsinyek és nagyok egyaránt elfogadták, s hogy még ma is kegyetlenül fenntartják tűzzel-vassal: hogy Jézus Krisztust a jegyek tartalmazzák, és Őt azokban kell keresni. S hogy ez állítást fenntarthassuk, el kell ismernünk, hogy Krisztus teste vagy végtelen, vagy különböző helyeken lehet. S ha az ember ezt mondja, végül eljut addig a pontig, hogy az egyáltalán nem különbözik valami fantomtól. Ha az ember oly jelenlétet akar felállítani, mely által Krisztus teste a jegy belsejébe záratik, ez nem csupán ábránd, hanem kárhozatos tévelygés is, amely Krisztus dicsőségével ellentétben áll és ledönti azt, amit az Ő emberi természetéről kell tartanunk. Mert a Szentírás minket mindig arra tanít, hogy amint az Úr Jézus a földön magára vevé embervoltunkat, úgy az égbe is emelé azt, kivéve a halandó állapot alól, de természetében meg nem változtatva.

42. Megváltónk teste az égben ugyanaz, mint ami a földön volt.

Ha az Úr ember-voltáról beszélünk, két dolgot kell figyelembe vennünk, hogy ti. a természet valóságát se vegyük el, de amellett dicsőséges állapotát se kisebbítsük. Hogy ezt tehessük, mindig a magasságba kell felemelnünk gondolatainkat, és Megváltónkat odafenn keresni. Mert ha Őt e világ romlandó dolgai közé helyezzük, eltekintve attól, hogy azt, amit a Szentírás az ő emberi természetéről mond, lerontjuk, megsemmisítjük felmenetele dicsőségét is. Mivel azonban ezt a tárgyat mások bővebben kifejtették, ismét tovább megyek. Csupán azt akarom futólag megjegyezni, hogy Krisztust képzelődés útján a kenyérbe és borba bezárni, vagy azokkal oly módon összekapcsolni, hogy értelmünk anélkül, hogy az égre tekintene, csupán a kenyérben és borban gyönyörködjék, ördögi ábrándozás. Erről a tárgyról még egyebütt is fogunk szólni.

43. Egyéb tévelyek, melyek a képzelt testi jelenlétből származnak.

Ez a fonák vélemény, mikor egyszer elfogadták, sok más babonát is létrehozott. Mindenek között elsősorban a testi imádást, ami tisztára bálványimádás. Mert mikor az úrvacsora kenyere előtt leborulnak és Krisztust úgy imádják, mintha abban volna, bálványt állítanak a sákramentum helyére. Nincs rendeletünk, hogy imádjuk, hanem hogy vegyük és együk a kenyeret. Nem kellett volna oly vakmerően megkísérelní azt. Sőt a régi egyházban állandó gyakorlat volt, hogy mielőtt az úrvacsorát kiosztották, ünnepélyesen buzdították a hívőket, hogy szíveiket a magasságba emeljék, azt akarván ezzel jelezni, hogy ha Jézus Krisztust helyesen akarják imádni, nem szabad megállapodniuk a látható jegynél. Nincs azonban hosszas vitára szükség, ha jól megértettük a valóság jelenlétét és összeköttetését a jeggyel (amelyről beszéltünk s ezután is fogunk beszélni). Ugyanebből a forrásból más fajtájú babonák is származtak, ilyenek pl., hogy a sákramentumot évente egyszer díszes menetben viszik az utcákon, hogy máskor sátrat állítanak neki, hogy egész éven át szekrényben őrzik, hogy úgy mulattassák azzal a népet, mintha Isten volna. Mivel mindezt nemcsak Isten Igéje nélkül találták ki, hanem egyenesen az úrvacsora intézményének ellenére, szükséges, hogy minden keresztyén elvesse az efféle haszontalanságokat.

44. Miért veszik a pápisták az úrvacsorát csupán egyszer évente?

Rámutattunk, hogy a pápás egyházban honnét származott az a szerencsétlenség, hogy a nép egész éven át tartózkodik az úrvacsorától. Mivel azt tartja, hogy az úrvacsora áldozat, melyet egy ember mutat be mindenekért. Sőt még, mikor arról van is szó, hogy a hívő egyszer egy évben éljen vacsorával, nyomorultul szét van az tépve, s mintegy darabokra van szaggatva. Mert ahelyett, hogy a népnek a bor sákramentumát is kiosztanák, elhitetik vele, hogy a vacsorának az egyik felével is meg kell elégedni. Ekként a szegény hívők gonoszul ki vannak játszva a kegyelemből, melyet az Úr számukra készített. Mert ha nem kis jótétemény az, hogy tápláltatásunkra az Úr vérében részesülünk, igen nagy kegyetlenség azt elragadni azoktól, akiket megillet. Ebből láthatjuk, hogy a pápa minő vakmerő bátorsággal hajtotta zsarnoksága alá az egyházat, amint egyszer az uralmat elfoglalta.

45. A pápa azok alól az általános szabályok alól, melyeket Urunk adott, kivételeket tett.

Urunk, miután azt parancsolá tanítványainak, hogy egyenek a kenyérből, amely testében megszenteltetett, mikor a kehelyhez ér, nem mondja egyszerűen: "igyátok", hanem világosan azt csatolja szavaihoz, hogy mindenki igyék, abból. Kívánhatunk-e ennél világosabb dolgot? Azt mondja, hogy együk a kenyeret anélkül, hogy általános kifejezést használna. Azt mondja, hogy a kehelyből mindnyájan igyunk! Honnét származik ez a különbség, ha nem onnét, hogy az ördög eme gonoszságát meg akarta előzni? S a pápa kevélysége mégis akkora, hogy azt meri mondani: "Ne igyatok mindnyájan!" s annak bebizonyítására, hogy Ő az Istennél is bölcsebb, azt hozza fel, hogy a papnak valaminő előjoggal kell bírnia a nép felett, hogy így az áldozári méltóság tisztességben részesüljön. Mintha bizony a mi Urunk nem eléggé figyelt volna arra, hogy egyiknek mint kell különböznie a másiktól! Sőt, felhozza azokat a veszélyeket is, melyek abból származhatnának, ha a kehely mindenkinek kiosztatnék. Megtörténhetik, hogy néha egy pár csepp elhull. Mintha bizony a mi Urunk ezt előre nem látta volna! Nem egészen nyílt vádolása-e ez Istennek, hogy azt a rendet, amelyet tartania kellett volna, összezavarta és népét minden ok nélkül veszedelembe döntötte?

46. A kehely visszatartásának helytelen okai.

Annak kimutatására, hogy ebben a változtatásban nincs nagy illetlenség, arra figyelmeztet, hogy egy szín alatt az egész össze van foglalva, amennyiben a test nem választható el a vértől. Mintha bizony Urunk ok nélkül választotta volna el a kettőt egymástól. Mert ha a részek közül akármelyiket, mint feleslegest, mellőzhetjük, balgaság volt azokat külön-külön ajánlani. Ezek közül a cimborák közül némelyek látva, hogy ezt az istenkáromlást fenntartani szemérmetlenség, másként akarták leplezni a dolgot. Azt mondják, hogy Jézus Krisztus, mikor a sákramentumot rendelte, csupán apostolaihoz beszélt, kiket a papi rendbe állított. Mit válaszolnak azonban ezek arra, amit Szent Pál mondott, hogy ti. Ő az egész keresztyén népnek adta azt, amit az Úrtól vett, azaz, hogy mindenki egyék a kenyérből és igyék a pohárból. Azonkívül, kijelentette meg nekik, hogy Urunk az Ő apostolainak az úrvacsorát, mint papoknak adta? Mert a szavak éppen ellenkezőt mondanak, mikor azt parancsolja nekik, hogy az Ő példája szerint cselekedjenek (Luk 22, 19). Ezért szabályt ad nekik, amelyet állandóan meg akar tartatni egyházában. Aminthogy hajdanában meg is tartották azt egészen az Antikrisztusig, ki a zsarnokságot elnyervén, nyíltan Isten s az Ő igazsága ellen szegezte szarvait, hogy azt egészen megsemmisítse. Látjuk tehát, hogy tűrhetetlen gonoszság, ha valaki ekként szétválasztja és elszaggatja a sákramentumot, elkülönítve azokat a részeket, melyeket Isten kapcsolt egybe.

47. A pápa mókázása az úrvacsora tekintetében.

Hogy végére jussunk a dolognak, egy fejezetbe foglaljuk össze mindazt, amit egyébként külön kellene vizsgálat alá venni. A főhiba abban rejlik, hogy az ördög azt a gyakorlatot hozta be, az úrvacsora minden tanítás nélkül szolgáltassék ki s a tanítás részben gyermekes és haszontalan, részben egyúttal veszedelmes szertartásokkal helyettesítette, amiből aztán sok baj származott. Így történik, hogy a mise, melyet a pápás egyházban az úrvacsora gyanánt tartanak, ha jól meg akarjuk határozni, nem más, mint majmolás és bohóckodás. Majmolásnak nevezem, mivel az Úr vacsoráját ott minden ész nélkül utánozzák, éppen mint a majom‚ amely hebehurgyán és ítélőképesség nélkül követi, amit lát.

48. Az igének mindig együtt kell járnia a sákramentummal.

A legfőbb dolog, amit az Úr parancsolt, az, hogy az úrvacsorát igaz megértéssel osszuk ki. Ebből az következik, hogy a tanításnak lényeges szerepe van. Ha ezt elvetjük, nem marad más, mint a hideg és hatástalan szertartás. S ezt nemcsak a szentírás mutatja, hanem tanúsítják a pápa kánonai is egy oly helyen, amelyet Szent Ágoston idéz (Tract. 80. in Joan.), ahol azt kérdezi: "Mi a keresztség vize Ige nélkül, ha nem romlandó elem?" "Az Igén pedig" – mint menten hozzáteszi – "nem a hirdetett, hanem a megértett Igét értem." Mindezzel arra mutat, hogy a sákramentumok erejüket az Igétől nyerik, amidőn az érthetően hirdettetik. Enélkül, nem méltók a sákramentum névre. A misében pedig nemcsak hogy semmi érthető tudomány nincs, hanem inkább azt gondolják, hogy az egész szent titok el van rontva, ha nem suttogva tesznek s mondanak mindent avégből, hogy a hallgatók mit se értsenek. Ezért megszentelésük nem egyéb, mint szemfényvesztés, mivel azt gondolják, hogy ha szemfényvesztők módjára mormognak s mindenféle hókuszpókuszt csinálnak, ezzel Krisztust a kezeik közé való leszállásra kényszerítik. Látjuk tehát, hogy a mise, mely így van rendelve, a Krisztus vacsorájának inkább világos megfertőztetése, mint megtartása, mivel az úrvacsorának sajátos és legfőbb záloga belőle hiányzik, ti., hogy a szent titok a nép előtt jól megmagyaráztassék és az ígéretek világosan elmondassanak, midőn e helyett csupán egy pap mormogja halkan, félreállva és értelem nélkül azokat. Bohóckodásnak nevezem ezt, mivel a mozdulatok és arckifejezések jobban illenek valami bohó-zathoz, mint oly szent titokhoz, minő az Úr szent vacsorája.

49. A régi törvény szertartásai mire szolgáltak? A pápistákéi megrovandók.

Mindenesetre igaz, hogy az ótestamentumi áldozatok nagyobb dísszel és több szertartással mentek végbe. Mivel azonban azoknak az áldozatoknak jó jelentésük volt, és minden arra szolgált, hogy a népet oktassa és ébressze a kegyességre, azt kell mondanunk, hogy nagyon távol álltak a mai áldozatoktól, melyeknek nincs egyéb céljuk, minthogy a népet minden haszon nélkül gyönyörködtessék. Mivel a misések az ószövetségnek eme példáját hozzák fel szertartásaik védelmére, meg kell figyelnünk, minő különbség van aközt, amit ezek művelnek, és amit Isten Izráel népének parancsolt. Ha csupán arról volna is szó, hogy az, amit akkor tartottak, az Úr parancsán alapult, s megfordítva, hogy minden mostani könnyelmű áldozatuk csupán emberi alapokra van helyezve, még mindig elég nagy különbség volna. Nekünk azonban sokkal több okunk van, hogy gáncsoljuk azokat.

50. A zsidó ceremóniák bizonyos cél szolgálatában állottak és utánzásuk képtelenség.

Urunk, ugyanis nem ok nélkül rendelte egy korszakra nézve a zsidó alakot, tudva, hogy eljő a nap, mely annak véget vet és erejét veszi. Mivel ugyanis még nem adta meg a tudomány ilyen világosságát, azt akarta, hogy a nép inkább az alakzatokban gyakorolja magát, s azokban nyerjen kárpótlást azért, aminek egyebütt hiányát érezte. Amióta azonban Jézus Krisztus testben megjelent, mivel a tudomány fénye kigyúlt, az alakzatok erejükből veszítettek. Ha egyszer birtokunkban van a test, el kell hagynunk az árnyékokat. Mert ha vissza akarunk menni azokhoz a szertartásokhoz, amelyek megszűntek, mintegy helyre állítjuk a templom függönyét, melyet Jézus Krisztus halála kettészakított, és ennyiben az evangélium világosságát elhomályosítjuk.

Ebből látjuk, hogy a misében szereplő tömérdek szertartás a zsidóskodás oly formája, mely a keresztyénséggel teljesen ellentétben áll. Nem tartom elítélendőknek az oly szertartásokat, melyek a köztisztesség és rend szolgálatában állanak és a sákramentum iránt való tiszteletet gyarapítják, feltéve, ha józan és illendő alakban jelentkeznek. Ily végtelen és határtalan örvényt azonban, amely hozzá ezernyi babonát hozott létre s a népet mintegy butaságba döntötte anélkül, hogy valami épülést is hozott volna, nem lehet tűrni.

51. A mi Urunk halála és szenvedése tökéletes és egyetlen áldozat.

Ebből látható az a különbség is, melynek a pápisták, és azok közt kell lennie, kiknek Isten az Ő igazsága megértését ajándékozta. Mert az utóbbiak nem kételkedhetnek abban, hogy kárhozatos szentségtörés, ha valaki azt gondolja, hogy a mise oly áldozat, mely bűnbocsánatot szerez nekünk, vagy inkább, hogy a pap mintegy közbenjáró, hogy Krisztus halálának és szenvedésének érdemét mindazokra alkalmazza, akik miséjét megveszik, vagy annál jelen vannak, vagy áhítatot éreznek iránta. Ellenkezőleg, arra a következtetésre jutnak, hogy az Úr halála és szenvedése az egyetlen áldozat, amellyel ő Isten haragjának eleget tett és számunkra örökké tartó igazságot szerzett; aztán, hogy az Úr Jézus a mennyei szentélybe azért lépett be, hogy helyettünk megjelenvén, áldozatának erejével közbenjárjon. Sőt kész örömmel meg fogják engedni, hogy az ő halálának jótéteménye az Úrvacsorában velünk közöltetik, éspedig nem a cselekmény érdeméért, hanem az ígéretekért, amelyek számunkra adatnak, ha hittel fogadjuk azokat. Másodszor semmiképpen el nem fogadhatják, hogy a kenyér Krisztus testévé, a bor vérévé lényegült át, hanem állandóan meg kell maradniuk amellett, hogy a látható jegyek valódi állagukat megtartják, hogy azt a lelki igazságot jelképezzék előttünk, amelyről szólottunk. Harmadszor bizonyosnak kell tartaniuk, hogy az Úr valóban megadja az úrvacsorában mindazt, amit ábrázol, s következésképpen valóban vesszük a Jézus Krisztus testét és vérét. Mindamellett nem fogják keresni Őt, mintha a kenyérbe volna zárva, vagy helyileg volna csatolva a látható jegyhez. Nemcsak hogy nem imádják a sákramentumot, hanem inkább fölemelik a magasságba értelmüket és szívüket, s az Úr Jézust ilyen módon akarják úgy magukhoz venni, mint imádni is.

52. A megvilágosodott keresztyén felfogása az úrvacsoráról.

Ebből következik, hogy bálványimádás gyanánt megvetik és kárhoztatják az összes babonás cselekményeket, aminő az, hogy a szentséget díszes körmenetben hordozzák, s hogy sátort építenek, mely-ben azt imádat tárgyává teszik. Mert Urunk ígéretei azon a haszná-laton túl nem terjednek, amelyet Ő engedett nekünk. Aztán azt tartják, hogy ha valaki a népet a sákramentum egyik részétől, ti. a kehelytől megfosztja, az Úr rendeletét töri és rontja meg, és hogy a helyes kiszolgáltatás végett teljes egészében szükséges azt kiosztani. Végül megfontolják, hogy nemcsak haszontalan, hanem egyenesen vesze-delmes felesleg s a keresztyénséghez egyáltalán nem illő dolog, ha annak az egyszerűségnek ellenére, amelyet reánk az apostolok hagytak, oly töméntelen zsidó eredetű szertartást használnak. Meg-fontolják azt is, hogy még helytelenebb dolog az, ha az úrvacsorát arcjáték és nem tudom minő bohóckodás kíséretében végezik, anél-kül, hogy a tudományt előadnák, sőt inkább minden tudomány el van temetve, mintha az úrvacsora a bűvészmesterség egy fajtája volna.

53. Az utolsó pont. Új viták az úrvacsoráról.

Végül az utolsó főpontra kell térnünk, arra a vitára ti., melyet e tárgy-ról korunkban harcoltak meg. Mivel e vita szerencsétlen volt – mert kétségtelenül az ördög támasztotta, hogy megakadályozza, sőt teljesen megszakítsa az evangélium pályafutását, – inkább azt óhajtanám, hogy az emlékezetből egészen kitöröltessék, semhogy annak hosszadalmas emlegetésében lelném gyönyörűségemet. Mindamellett, mivel látom, hogy sok jó lelkiismeret zavarban van, mert nem tudja, mely irányba forduljon, csupán annyit fogok mondani, amennyi annak megmutatására, hogy mint kell dönteniük, szükségesnek fog látszani.

54. Isten néha saját népét is tévelygésbe engedi esni.

Elsősorban minden hívőt az Isten nevében kérek, ne botránkozzanak meg azon, hogy azok között, kiknek az igazság napfényre hozásában mintegy vezéreknek kellett lenniük, oly nagy eltérés támadt. Mert nem új dolog, hogy az Úr az ő szolgáit valamennyire tudatlanságban hagyja, és eltűri, hogy egyik a másik ellen harcra szálljon. Nem azért, hogy örökre elhagyja, hanem csak egy időre, hogy megalázza őt. És bizonyára, ha eddig minden a kívánságunk szerint és zavar nélkül ment volna végbe, az emberek talán meg is feledkeztek volna magukról és az Úr kegyelme is kevésbé lett volna ismeretes, mint illett volna. Így az Úr, a dicsőség minden anyagát el akarta venni az emberektől, hogy egyedül Ő részesüjön dicsőségben. Sót, ha figyelembe vesszük, hogy a világ mily sötét örvényben volt akkor, mikor azok, kik az ellentétet támasztották, az igazságra kezdtek minket visszavezetni, egyáltalán nem fogunk csodálkozni, ha kezdetben nem tudtak minden dolgot. A csoda inkább az, hogy Urunk oly rövid idő alatt úgy megvilágosítá őket, hogy képesek lettek magukat is kivonni, és másokat is kimenteni a tévelygések ama fertőjéből, melybe oly régóta el voltak süllyedve. Nincs azonban jobb, mint, ha elbeszéljük, hogy és mint ment a dolog, mivel ebből kitűnik, hogy a népnek e tekintetben egyáltalán nincs oly nagy oka a megbotránkozásra, mint általában gondolják.

55. A reformátorok nézeteltéréseinek története az úrvacsora tárgyában. – Luther.

Mikor Luther elkezdett tanítani, az úrvacsorát oly módon tárgyalta, hogy Krisztus testi jelenléte tekintetében láthatólag érintetlenül akarta hagyni az általánosan elfogadott nézetet. Mert mikor az átlényegülést ajánlotta, azt mondotta, hogy a kenyér Krisztus teste, amennyiben a test azzal egyesült. Azonkívül szavaihoz oly hasonlatokat csatolt, melyek egy kissé kemények és durvák. Ő azonban ezeket mintegy végső kényszerből alkotta, mivel véleményét másként ki nem fejthette. Mert ily magas dolgot nehéz megértetni anélkül, hogy az ember valami oda nem illő kifejezést ne használjon.

56. Zwingli és Oecolampadius nézetei.

Másrészt fölkelt Zwingli és Oecolampadius, kik midőn látták a visszaélést és a csalást, melyet az ördög követett el, mikor Krisztusnak oly testi jelenlétét állítá, aminőt több mint 600 év óta tanítottak és tar-tottak, azt gondolták, hogy véleményüket elhallgatniuk nem szabad, mivel nézetük szerint abban, hogy az emberek Jézus Krisztust mintegy a kenyérbe zárva imádták, kárhozatos bálványimádás nyilvánul. Minthogy igen nehéz volt megszüntetni azt a véleményt, - mely oly hosszú idő óta gyökerezett az emberek szívében, - minden tehetségüket arra fordították, hogy e nézetet rossz hírbe hozzák. Kimutatván, hogy mily vaskos tévedés volt az, hogy az emberek nem ismerték meg, ami a Szentírásban Jézus Krisztus menybemenetele tekintetében oly világosan meg van magyarázva és, hogy Ő ember voltában fogadtatott be az égbe, ahol mindaddig lakozni fog, míg el nem jő megítélni a világot. Míg azonban érdeklődésüket csak e pontra fordították, elfelejtették kimutatni, hogy az úrvacsorában Jézus Krisztus minő jelenlétét kell hinni és testének, vérének minő közöltetését nyerhetjük abban.

57. Luther megtámadja nézetüket.

Luther azt gondolta, hogy ők csupán a puszta jegyeket akarják meghagyni, lelki állaguk nélkül. Ezért csakhamar szembeszállt velük, és utoljára eretnekeknek nevezé őket. Mikor aztán a küzdelem egyszer megkezdődött, idővel mindig hevesebben lángolt és körülbelül 15 évig folyt elkeseredetten anélkül, hogy valaha az egyik fél békés szívvel hajlandó lett volna meghallgatni a másikat. Mert noha egy alkalommal gyűlésre is összejöttek, az elidegenülés akkora volt, hogy utoljára is eredmény nélkül vonultak vissza. Sőt ahelyett, hogy valami jó megegyezéshez közeledtek volna, egymástól mindjobban eltávolodtak, és mással nem gondoltak, csak hogy nézetüket megvédelmezzék s az ellenkezőt megcáfolják.

58. A békéltetés megkísérlése. – A balsiker oka.

Látjuk most már, miben tévedett Luther a maga részéről s miben tévedt más oldalról Zwingli és Oecolampadius. Luther kötelessége lett volna elsősorban a figyelmet fölhívni arra, hogy neki nem szándéka oly helyi jelenlétet állítani, aminőről a pápisták álmodnak. Másodszor tiltakoznia kellett volna az ellen, hogy ő a sákramentumot Isten helyett akarta volna tiszteltetni. Harmadszor tartózkodnia kellett volna a durva és nehezen érthető hasonlatoktól, vagy mérsékelten és oly magyarázattal kellett volna használnia azokat, hogy semmi botránkozást ne támaszthassanak. Amióta a harc megindult, a mértéken túl ment úgy véleményének magyarázásában, mint abban, hogy a másik félt zordon beszéd keserűségével feddte. Mert ahelyett, hogy elfogadhatóan kifejtette volna nézeteit, szokásos hevességéhez képest olyan túlzó beszédformákat használt az ellenmondók megtámadására, hogy ezek nagyon nehezen voltak elviselhetők azokra nézve, kik egyébként nem voltak nagyon hajlandók szavának hinni. A másik fél is hibát követett el abban, mikor annyira elkeseredetten kelt ki a pápisták ama babonás és fantasztikus vélekedése ellen, hogy a Jézus Krisztus teste helyileg jelen van a sákramentum belsejében és az ebből következő istentelen imádás ellen, hogy több fáradságot fordítottak a rossz lerombolására, mint a jó felépítésére. Mert bár az igazságot nem tagadták, mindamellett nem tanítottak oly világosan, mint kötelességük lett volna. Én azt gondolom, hogy mikor igen nagy fáradságot fordítottak annak fenntartására, hogy a kenyér és bor azért neveztetnek a Krisztus testének és vérének, mivel azoknak jegyei, nem gondoltak annak hozzáadására, hogy a kenyér és bor olyaténképpen jegyek, hogy a valóság is össze van velük kötve. Tiltakozniuk kellett volna ekként azellen, hogy nekik szándékuk lett volna valami módon elhomályosítani azt a közösséget, melyet az Úr az Ő testében és vérében ad nekünk e szentség által

59. Isten szolgáinak kötelessége az igazság gyarapodása érdekében.

Úgy az egyik, mint a másik fél hibát követett el, hogy nem volt türelmük egymás meghallgatására avégből, hogy az igazságot indulat nélkül kövessék, ha egyszer megtalálják. Mindamellett nem szabad elfelednünk azokat a kegyelmi ajándékokat, melyeket az Úr nékik adott, s a javakat, melyeket kezük és közvetítésük által nekünk osztogatott. Mert ha nem vagyunk hálátlanok és nem feledjük el, mivel tartozunk nekik, nagyon jól meg tudjuk ezt és még többet is bocsátani nekik anélkül, hogy gáncsolnók, vagy rágalmaznók őket. Egyszóval, mivel láttuk, hogy szent életet éltek és élnek is még részben, hogy tudásuk kiváló, hogy lángoló hév hatotta, illetve hatja át őket az egyház építésére, mindig mérséklettel és tisztelettel tartozunk beszélni róluk. Kivált amióta végül tetszett Istennek, hogy miután így megalázta őket, határt szabjon ennek a szerencsétlen küzdelemnek, vagy legalább lecsillapítsa azt, míg a végső döntés bekövetkezhetik. Azért mondom ezt, mivel még nem hozatott nyilvánosságra oly minta, melyben az egyetértés meg volna kötve, amint leghasznosabb volna. Ez azonban meglesz, ha Istennek tetszeni fog egy helyre gyűjteni mindazokat, akiknek azt ott meg kell alkotniuk.

60. Testvéri egyetértés az egyházak között.

Eközben meg kell elégednünk azzal, hogy az egyházak között testvéri közösség van, és hogy mindnyájan megegyeznek abban, hogy amennyiben szükséges, összegyülekeznek Isten parancsa szerint. Egy szívvel-lélekkel valljuk hát, hogy ha a sákramentumot hittel vesszük el az Úr parancsa szerint, valóban részeseivé leszünk a Jézus Krisztus teste és vére igazi állagának. Hogy ez mint történik, azt egyik ember jobban levezetheti és világosabban megmagyarázhatja, mint a másik. Hogy a testi képzelődéseket kizárhassuk, arra van szükségünk egy részről, hogy szívünket a magasságba emeljük, nem gondolván, hogy Urunk Jézus egészen addig lebocsátkozott volna, hogy romlandó elemekbe zárják Őt. Másrészt, hogy a szent titok hatását meg ne szüntessük, azt kell gondolnunk, hogy annak hatása Isten titkos és csodás erejéből származik, és hogy ennek a részesülésnek köteléke Isten lelke, ez lévén az ok, amiért az lelki részesedésnek neveztetik.

A fordító utószava.

Kálvin jelen művéről Béza Kálvin-életrajzában ezt olvassuk:

„Ebben az időben (Strassburgi tartózkodása ideje alatt, 1541-ben) adta ki Kálvin az általa alapított francia gyülekezet használatára az úrvacsoráról szóló aranyos könyvecskét. Amelyet később latinra fordított Gallasius s amelyben az úrvacsorát oly érthetően, világosan és tudományos készültséggel magyarázza, hogy az annyi boldogtalan vitát felidéző kérdéseket a tudósoknak és komolyan vallásos embereknek megnyugvására végleg eldöntötte, mintha maga Isten sugalmazta volna irását"1.

A kiváló életíró e szavaihoz pusztán azt kell fűznünk, hogy Kálvin a római katholikusok, lutheránusok és zwingliánusok áldatlan küzdelmében akarta a megbékélés útját megmutatni kis könyvével s illetve azoknak az egyszerű embereknek akarta szelíden és világosan megmagyarázni az úrvacsorát, akik a három egymással. Szemben álló nézet között már-már elvesztették fejüket. Természetes, hogy a jelen mű, és az Institutio megfelelő fejezete között sok egybehangzás található, mindamellett igaztalanul járnánk el, ha e munka eredetiségét és önállóságát kétségbevonnánk.

Ford.

1 Lásd. Kálvin János művei. VII. Kálvin János élete. Irta Béza Tódor. Ford. Lic. Rác Kálmán. 1908. és 1998.