33. A méltatlanok csupán a jegyekben részesülnek

Ennélfogva bár az úrvacsora bizonyos tanúság, mely úgy a jókhoz, mint a rosszakhoz van intézve, s amelynek célja a Jézus Krisztust különbség nélkül mindenkinek felajánlani, mégsem mondhatjuk, hogy azt mindenki veszi, mikor neki felajánltatik. S valóban felettébb durva képtelenség volna azt mondani, hogy Jézus Krisztust veszik azok, akik teljességgel idegenek hozzá, és hogy a gonoszok is eszik a testét és isszák a vérét, mialatt az ő lelkének híjával vannak. Mert ő ily módon halott volna, ki volna fosztva erejéből, üres volna minden jótól és semmit sem hozna magával.

34. Ennek oka

Az, amit hozzá csatolnak, hogy ti. a gonoszok bűnösök a Jézus Krisztus teste és vére ellen, mikor méltatlanul részesülnek az úrvacsorában, nem bizonyítja, hogy más dolgot is vennének, mint a jegyet. Mert szent Pál nem azt mondja (1Kor 11,29), hogy ők azért kárhoztattatnak, mivel a testet és a vért vették, hanem mivel nem tettek különbséget azok között és a profán dolgok között. Az ő bűnük tehát az, hogy a Jézus Krisztust, mikor nekik felajánltatott, visszavetették. Az ily megvetés Ugyanis felettébb utálatos szentségtörést hoz magával. Mi azt valljuk, ámbár – mint nevezik – sákramentumi szólásforma szerint, hogy a gonoszok veszik a Jézus Krisztusnak testét és vérét és bizonyára a régi tudósok is használták néhány alkalommal ezt a kifejezést, ámde Ők megmagyarázták nézetüket, szavaikhoz azt csatolva, hogy ez nem valósággal és tényleg történt, hanem amennyiben a sákramentum magával hozza. Aminthogy mi sem vehetünk semmi részt a Krisztusban, ha csak hit által nem és neki nincs semmi összeköttetése velünk, ha csak az ő tagjai nem vagyunk.

35.Az átlényegülésről (transsubstantiatio)

Hátra van még, hogy lássuk azt az utat és módot, mely által a mi Urunk Jézus Krisztus magát velünk az úrvacsorában közli, amelyre vonatkozólag több kérdés és vita merült fel körünkben. Már most visszavetjük nem csupán a közönséges álmodozást, amennyiben az – amint nevezik – az átlényegülésre vonatkozik, hanem azt is, amit a tours-i zsinaton határoztak, hogy ti. mi fogunkkal rágjuk és nyeljük a Jézus Krisztusnak testét. Mert azt mondani, hogy a kenyér átváltozott és hogy többé nem más, mint alak állag nélkül, ez ellent mond a sákramentum természetének, amelyben az van előttünk felmutatva, hogy valamint a kenyér és a bor táplálnak minket, úgy táplálja lelkünket a Jézus Krisztusnak teste és vére. Márpedig a lelki igazság és a külső jegy között hasonlóságnak kell lennie. Ha tehát csupán a kenyér alakja (figura) volna ott, az akkor sem volna alak (figura), hacsak a Jézus Krisztus testére és vérére vonatkozólag nem. Mi tehát kétségtelenül arra következtetünk, hogy a kenyér és a bor mintegy jelül és zálogul maradnak, mint bizonyságai annak, hogy a Jézus Krisztus teste mennyei kenyerünk és az ő vére igazi italunk. Másodszor azt képzelni, hogy mi a Krisztus testét lenyeljük, és hogy ez úgy jut belénk, mint anyagi kenyér, ez oly dolog, amelyet nem fogadhatnak el a keresztyének, s amely teljességgel ellenkezik azzal a tisztelettel, melyet az iránt a megszentelt egyesülés iránt tartozunk mutatni, amiben az Isten fiával állunk.

36.Az összelényegülésről (consubstantiatio)

Emellett mi azt valljuk, hogy valósággal egyesülünk Urunkkal akként, hogy ő minket az ő testének sajátos állagából elevenít meg, nem mintha leszállna ide a földre, de nem is úgy, mintha végtelen teste volna, mely betölti az eget és a földet, hanem amennyiben ez a kegyelem, hogy vele egyesülhetünk és az ő állagából élünk, mindenüvé kiterjed az ő Lelkének ereje által. Bizonyára jól tudjuk, hogy némelyek azt mondják, egy ilyen magas és mély misztériumban nem szabad a végbemenetel módja felől tudakozódni, de – úgy szólván – menten meghatározzák, hogy a Jézus Krisztus teste a kenyérben van, mint ahogyan a bort a pohárban tartjuk. Ennek következtében a józanság ürügye alatt szabadságot vesznek arra, hogy azt mondják, ami nekik jólesik. Mármost a magunk részéről azt valljuk, hogy a Jézus Krisztussal való közösségre lépés módja csodálatos, felülmúlja érzékeinket, és nem szégyelljük kimondani Szent Pállal (Ef 5,22), hogy ez nagy titok, amelynek minket csudálatra kell ragadnia; ámde ez nem akadályoz minket abban, hogy mindazokat a képtelenségeket el ne vessük, amelyek ellentétben állanak a Szentírással és hitünk cikkelyeivel.

37. Jézus testének mindenütt való jelenlételéről

Mármost bizonyosnak és csalatkozhatatlannak tartjuk, hogy ámbár a mi Urunk Jézus Krisztus emberi természete össze van kötve istenségével, hogy benne a személy igazi egységét szilárdítsa meg, emberi természete mégis megtartja minőségét és állapotát és mindazt, ami neki sajátja. Egészen úgy tehát, amint Urunk Jézus szenvedő testet öltött magára, neki is megvolt a maga nagysága és mértéke, és nem volt végtelen. Bizonyára valljuk, hogy mikor megdicsőíttetett, megváltoztatta állapotát, hogy többé ne legyen alávetve semmi gyengeségnek. Mindamellett így is megtartotta állagát, mert másként az az ígéret, mely nekünk szent Pál szája által adatott, megsemmisülne, hogy ti. a test, amelyet most romlandó és mulandó állapotban bírunk, hasonlóvá lesz a Jézus Krisztus dicsőséges testéhez. Bármint legyen is a dolog, minket nem lehet gáncsolni, ha a Jézus Krisztust a magasságban keressük aszerint, amint arra nézve figyelmeztetést vettünk (Kol 3,1), s ha egyenesen ama szavaknak engedelmeskedünk, amelyeket mindenkor használtak, amikor ezt a sákramentumot végrehajtották, hogy ti. az ember emelje magasba a szívét.

38. Isten hatalmáról

Azok, kik minket azzal vádolnak, hogy mi Isten hatalmát akarjuk megcsorbítani, nagy igaztalanságot követnek el ellenünk. Mert itt nem arról van szó, hogy Isten mit művelhet, hanem arról, hogy mit hoz magával az igéje, amelyen kívül nekünk nem szabad kutatnunk, hogy ezt, vagy azt kitaláljuk. És valóban mi nem bocsátkozunk vitába afelől, hogy Isten művelheti-é, hogy a Jézus Krisztus teste mindenütt legyen, vagy nem, hanem teljes szerénységgel megmaradunk, mintegy határaink között, a Szentírás tanításában, amely arra oktat, hogy a mi Urunk Jézus oly testet öltött magára, mely a mienkhez minden tekintetben hasonló volt (Fil 2,7), hogy ő itt alant a földön járt és felment a mennyekbe, hogy leszálljon és megjelenjék onnét az utolsó napon, amint, hogy világosan meg van mondva, hogy őt az egeknek kell mindaddig befogadniuk, amíg csak onnét meg nem jelenik (Csel 3,21). S azt, amit az angyal mondott a tanítványoknak, jól meg kell jegyezni: "Jézus, aki felviteték tőletek a mennybe, akképpen jő el, amiképpen láttátok őt felmenni a mennybe" (Csel 1,11). Eközben mi inkább magasztaljuk Isten hatalmát, mint azok, kik minket az ily gáncsokkal rossz hírbe akarnak keverni, mert mi azt valljuk, hogy bármekkora térbeli távolság van is Jézus Krisztus és mi közöttünk, azért ő nem szűnik meg minket önmagában éltetni, bennünk lakni, rólunk gondot viselni s minket testének és vérének állagában részesíteni, Lelkének megfoghatatlan ereje által. S ebből világos, hogy csupán rágalom az a gáncs, melyet ránk némelyek szórnak: hogy ti. mi Isten hatalmát a magunk képességéhez képest mérjük a bölcselők módjára. Mert a mi egész bölcselkedésünk az, hogy a maga egyszerűségében elfogadjuk, amit nekünk a Szentírás mutat.

39. Isten hűsége

Azoknak is, kik azt hitetik el, hogy mi nem csatolunk hitet a mi Urunk Jézus Krisztusnak amaz igéjéhez: Ez az én testem, ez az én vérem, szégyenleniük kellene magukat, hogy velünk ily álnok igaztalanságot követnek el. Isten ne adja, hogy csak eszünkbe is jusson bármit is mondani őellene, aki a változhatatlan igazság, nemhogy mi oly elvetemültek volnánk, hogy ilyen istenkáromlást akarnánk árasztani. Mi tehát elfogadjuk, amit Urunk Jézus Krisztus kijelentett, csupán azt kívánjuk, hogy a szavak természetes jelentését az emberek jól értsék. Mármost e szavak magyarázatát nem a mi agyunkban keressük, hanem a Szentírás állandó szokásából vonjuk el, valamint a Szentlélek közönséges kifejezésmódjából. Ha valami újságot hoznánk elő, az gyűlöletes vagy gyanús lehetne. De mikor azt kívánjuk, hogy az emberek maradjanak meg annál a szabálynál, amely minden sákramentumnak sajátsága, úgy tűnik fel előttünk, hogy ennek mindenesetre elfogadhatónak kell lennie. Hogy rövidebbek legyünk, ünnepélyesen kijelentjük, hogy mi sem nem gondolkodunk, sem nem beszélünk másképpen, mint ahogyan Augustinus (1) szóról-szóra kifejezi, hogy ti. ha a sákramentumoknak semmi hasonlóságuk nem volna azokhoz a dolgokhoz, amelyeket jelentenek, akkor egyáltalában nem volnának sákramentumok, és hogy azok ebből veszik maguknak a dolgoknak neveit, és ekként sajátképpen szólva a Jézus Krisztus testének sákramentuma a Jézus Krisztusnak teste, és az ő vérének sákramentuma az ő vére. Eközben mi a valóságot a jeggyel mindig úgy összekötjük, hogy ez a sákramentum nem téveszti meg az embert.

* * *

Most már, Sire, Császári Felségteknek és Fenséges Fejedelmek, kegyelmességteknek kezében van egy nyilatkozat hitünkről, amelyben mi semmit nem lepleztünk, semmit nem titkoltunk, s óhajtjuk, hogy a mi ügyünket eszerint bíráljátok és ítéljétek meg. Emellett a legalázatosabban kérjük, Sire, Felségedet s Fenséges Fejedelmek, kegyelmességteket, hogy amint mi a legnagyobb tisztelettel jártunk el, mikor bizonyságot tettünk hitünkről, úgy ti is méltóztassatok figyelmesen megvizsgálni ennek az értekezésnek tartalmát, s fogadjátok azt olyan jóakarattal, hogy egyedül az értelem és a méltányosság uralkodjék, figyelmen kívül hagyva minden emberi vélekedést, hogy azok az igazsággal szemben semmi előítéletet ne támasszanak.

(1) Epist. 23. ad Bonif.