23. A pásztorok és a nyáj kötelessége az egyházban

Ami már most a hivatásuknak híven megfelelő pásztorokat illeti, azt tartjuk, hogy őket úgy kell fogadni, mint akik annak személyét képviselik, ki őket rendelte, és hogy minden keresztyénnek alá kell magát rendelnie a hívők közrendjének, hogy hallgassa az üdvösség tudományát, vallást tegyen hitéről, megtartsa magát az egyház egységében, békésen fogadja a vizsgálatokat és feddéseket, és segélyt nyújtson annak megakadályozására hogy valami szekta vagy zavargás üsse fel a fejét. Ezért szakadároknak tartjuk mindazokat, kik zavart és háborgást támasztanak, arra törekedvén, hogy szétbomlasszák az egyházat, mely jó állapotában csakis úgy maradhat meg, ha pásztorai kormányozzák, mivel Istennek így tetszett, s mivel a legnagyobbtól a legkisebbig mindenkinek azt parancsolta, hogy az ily alázatossághoz alkalmazkodjanak (Mát 18,18; Ján 20,23), úgyhogy mindazok, kik saját jótetszésükből elkülönülnek és elszakadnak a hívek társaságától, egyúttal a mennyek országából is száműzik magukat, Ámde viszont azoknak, kik a Jézus Krisztus nevében akarnak meghallgattatásra találni, figyelemmel kell lenniük arra, hogy azt a tudományt szolgáltassák, amely reájuk bízatott.

24. A sákramentumokról

Még azt kell megmagyaráznunk, hogy minő a mi hitünk a sákramentumokat illetőleg. Mi ezeket egyfelől Isten kegyelme tanúbizonyságainak tartjuk, melyek e kegyelmet bennünk megerősítik, másfelől külső jeleknek, melyekkel az emberek előtt bizonyságot teszünk keresztyénségünkről. Igaz, hogy Isten igéjének elégnek kellene lenni számunkra, hogy minket üdvösségünkről bizonyossá tegyen, ámde mivel Isten tudatlanságunk és gyöngeségünk miatt ilyen támaszokat akart csatolni az igéhez, mindenesetre helyes dolog, ha elfogadjuk és hasznunkra fordítjuk őket. A sákramentumok tehát, mintegy pecsétek arra, hogy Isten kegyelmét szívünkben megpecsételjék és azt hitelesebbé tegyék, s ez oknál fogva látható tanításnak lehet őket nevezni. Most már mi azt hisszük, hogy mindaz, amit ábrázolnak és mutatnak, megtörténik bennünk. Mert a sákramentumok nem üres, vagy csalóka alakzatok, mivel Isten, aki csalhatatlan igazság, adja őket hitünk megerősítésére. Sőt azt hisszük, hogy a lelkészben bárminő méltatlanság van is, azért a sákramentum nem szűnik meg jó és hathatós lenni, mert az Isten igazsága nem változik meg az emberek gonoszsága folytán, mivel nem rajtuk áll, hogy az Isten rendelésének ők adjanak erőt, vagy hathatósságot.
Ekként hisszük, hogy a sákramentumok, jóllehet gonosz és méltatlan emberek szolgáltatják is ki őket, természetüket mindig megtartják, úgyhogy azt, ami bennük jelezve van, valósággal nyújtják és közlik azokkal, kik azokat veszik. Mindamellett azt mondjuk, hogy a sákramentumok csak akkor hasznosak, ha az Isten teszi őket hatásosakká és fejti ki bennük, mintegy segédeszközeiben Lelkének erejét. Ekként kell, hogy bennük Isten lelke munkáljon, hogy éreztesse velünk hathatós voltukat az üdvösségünkre. Hisszük és valljuk azt is, hogy a velük való élés szükséges és hogy mindazok, kik azokra nem tartanak számot, azt jelentik ki magukról, hogy Isten kegyelmét megvetik és ördögi gőgtől vannak elvakulva, mivel nem ismerik el gyengeségüket, melyet Isten ilyen eszköz és gyógyszer által akart megsegíteni. Sőt mivel Isten a sákramentumokat, mintegy szent letétet helyezte el egyházában, hisszük, hogy senkinek sem szabad azokkal magánosan élni, hanem hogy az azokkal való élésnek közösnek kell lennie a hívek gyülekezetében s hogy azokat a lelkészeknek. kell kiszolgáltatniuk, kikre azok szolgálata és osztogatása bízva van.

25. Kire tartozik a sákramentumok rendelést. A sákramentumok száma.

Ebből mi azt következtetjük, hogy a sákramentumok rendelése egyedül csak Istenre tartozik, mivel akaratának csak ő maga lehet a tanúja, ő pecsételheti meg az ígéreteket, ő jelentheti meg lelki ajándékait, ő művelheti, hogy a földi elemek előttünk mintegy üdvösségünknek zálogai legyenek. És így azokat a szertartásokat, melyeket az emberek vezettek be, nem lehet és nem is szabad sákramentumoknak tartani, s ha nekik ezt a címet és minőséget tulajdonítjuk, az csak megtévesztés lehet. Ennélfogva kijelentjük, hogy a sákramentumok hetes számát, melyet közönségesen helyeselnek, mi nem fogadjuk el, mivel ennek az Isten igéjéből semmi bizonyítéka nincsen. Emellett, ámbár mi a házasságot nem ismerjük is el sákramentumnak, ez nem jelenti, hogy azt megvetnők, valamint arra sem törekszünk, hogy kisebbítsük az ideiglenes sákramentumok méltóságát, melyeket a csudák korában használtak, mint pl. a betegek megkenése, jóllehet azt mondjuk, hogy ezek használata többé nem szokásos. Bármint legyen is, mindenesetre igen helyes dolog, hogy ha azokat a sákramentumokat, amelyek Istentől származtak, megkülönböztetjük azoktól, melyeket az emberek vezettek be.

26. A keresztségről

Mivel az egész egyház közös használatára két rendes sákramentum van, ti. a keresztség és az úrvacsora, elő fogjuk adni úgy az egyikre, mint a másikra vonatkozó rövid hitvallásunkat. Mi azt tartjuk, hogy a keresztség, miután számunkra lelki fürdő és újjászületésünknek jegye, bizonyságot szolgáltat nekünk arra nézve, hogy Isten minket bevezet az egyházába, hogy minket úgy tartson, mint gyermekeit és örököseit; s ennélfogva nekünk azt egész életünk ideje alatt alkalmaznunk kell, hogy megerősítsük magunkat azokban az ígéretekben, amelyek nekünk úgy bűneink megbocsátására, mint a Szentlélek vezetésére és támogatására nézve adattak. És mivel ez a két kegyelem, amely előttünk ott jelezve van, nekünk a Jézus Krisztusban adatott és egyebütt fel nem található, azt hisszük, hogy ha keresztségünk gyümölcsének örülni akarunk, szükség azt a saját céljára irányítani, azaz azt kell tartanunk, hogy meg vagyunk mosva a Jézus Krisztus vérének kiöntése által s az ő halálának és feltámadásának ereje által mi meghalunk magunkban és feltámadunk az életnek újságában, s mivel a keresztségnek lényege a Jézus Krisztus, a Szentírás azt mondja, hogy mi tulajdonképpen az ő nevében vagyunk megkeresztelve (Csel 2,38 és 10,48; 19,5).
Sőt azt hisszük, hogy mivel a keresztség mintegy kincstár, amelyet Isten helyezett el egyházába, azért abban minden tagnak részesülnie kell. Nem kétkedünk abban sem, hogy azok a kis gyermekek, kik keresztyénektől születtek, ebből a számból valók, mivel Isten azokat magáéivá fogadta, mégpedig, amint mondja, úgy, hogy ha kizárnók őket abból a jegyből, mely csupán arra való, hogy az ígéret tartalmát szilárdítsa meg, ez annyit jelentene, mintha jogaiktól fosztanók meg őket. Hozzátesszük még azt is, hogy a kis gyermekeket ma éppen úgy nem szabad megfosztani üdvösségüknek sákramentumától, mint a zsidóknak gyermekei nem voltak hajdanában, mivel szükséges, hogy annak kinyilatkoztatása bőségesebb és világosabb legyen, mint a törvény alatt. Ennek következtében kárhoztatjuk mindazokat a képzelgőket, akik nem akarják tűrni, hogy a kis gyermekek megkereszteltessenek.

27. Az úrvacsoráról és a miséről

Hogy világosan megmagyarázhassuk, mit hiszünk az úrvacsoráról, kénytelenek vagyunk felmutatni, hogy mi különbség van közte és a mise között. Mert nem leplezhetjük, hogy a kettő között nincs semmi közös, vagy hasonló vonás, sőt olyan sem, ami csak közelítene is a hasonlósághoz. Jól tudjuk, hogy ez a vallomás sok ember előtt gyűlöletes, tekintve, hogy a mise nagy tiszteletben és becsülésben áll, és valóban mi sem mutattunk azzal szemben kisebb buzgóságot, mint mások, mindaddig, míg a vele való visszaéléseket előttünk ki nem mutatták. De reméljük, hogy ha az emberek minket türelmesen meghallgatnak s megértenek, nem találnak semmi különöset a mi felfogásunkban. Igaz ugyan, hogy az úrvacsorára már régen ráadták az áldozat nevet, de a régi tudósok ezt éppen nem abban az értelemben vették, mint ahogyan azóta teszik, hogy ti. az úrvacsora érdemszerző áldozat, melynek célja a bocsánat és kegyelemszerzés úgy az élőknek, mint a halottaknak. Már most ámbár manapság vannak oly közvetítő egyének, kik hogy az általános tévedést, amely világszerte uralomra jutott, leplezzék, úgy tesznek, mintha elfogadnák a régi tudósok tanítását, mindamellett a szokás és a gyakorlat azt mutatja, hogy ezek teljesen ellentétes dolgok, vagy legalább is oly messze vannak egymástól, mint az ég a földtől. Eléggé ismeretes dolog, hogy a régi egyházban nem voltak magánmisék, sem alapítványok, hanem a sákramentumot arra használták, hogy abban részesüljenek. Ma meg, úgy vásárolják a miséket mint elégtételeket, hogy Istennel szemben eleget tegyenek, és mindenkinek akaratához képest, külön rendelkezésre állanak. Ez a kereskedés nem leplezhető a régi egyház gyakorlatával. Van még egy másik meggyalázás is, hogy míg az úrvacsora egyedül a Jézus Krisztus nevét tartozik hordozni, az emberek kényük-kedvükre gyártják a miséket szent Kristófról, szent Borbáláról s mint mondják, a kalendárium akármelyik szentjéről, s ez a divat éppoly kevéssé egyezik meg a sákramentum természetével, mint a tűz a vízzel.

28. Az úrvacsora szerzője

Továbbá, ámbár tiszteljük a régi kort, és nem vetjük vissza önkényesen, amit a szent atyák helyeseltek, mindamellett helyes dolognak tartjuk, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus rendelése elébe legyen helyezve mindannak, mit az emberek gondoltak ki. És valóban minden emberi tekintélynek meg kell szűnnie akkor, mikor arról van szó, hogy engedelmeskedni kell annak, akinek magának adatott minden hatalom. A mi Urunk Jézus Krisztus az úrvacsora szerzője és nem más. Ezért amit ő rendelt, azt sérthetetlen szabálynak kell tartani, és ezt ellenmondás nélkül kell megőrizni. Márpedig ő a kenyeret és a bort szétosztotta, ezt mondván: "Vegyétek, egyétek, igyátok, ez az én testem és az én vérem" (Mát 26,26; Márk 14,22; 1Kor 11,24): ekképpen, ha az ember áldozza azt, amit elfogadnia kellene, ez nem más, mint az Isten Fia rendelésének való ellenszegülés. Bárminő mentséget hoznak is fel az emberek, mikor az áldozatnak egy fajtáját vezetik be, átalakították a sákramentumot és egészen eltérő formára változtatták át. Íme, ezért nem fogadhatjuk el, hogy az áldozásnak bárminő fajtáját használják az úrvacsora helyett. Mert nekünk nem szabad elfordulnunk az Úr Jézus Krisztus rendelésétől, mivel a mennyei Atya kinyilvánította akaratát: Őt hallgassátok (Mát 17,5). És valóban: szent Pál, helyre akarván hozni némely visszaélést, mely már a korinthusi egyházban felmerült, arra vezérli vissza a híveket, hogy tartsák meg, amit a mi Urunk Jézus Krisztustól vettek (1Kor 11,23). Ebből láthatjuk, hogy sehol egyebütt nincsen semmi erősség.

29. A mise-áldozatról

Mi tehát azt tartjuk, hogy mivel a Szentírás tanítása szerint a mi Urunk Jézus egyszer való áldozatával örökké való váltságot szerzett nekünk (Zsid 10,14) és hogy csupán egyszer történt, hogy testét bűneink váltságául és elégtételéül feláldozta, azért ezt az áldozatot nem szabad megismételni, és mivel az Atya, mikor őt rendelte egyedüli és örökkévaló papul a Melkhisédek rendje szerint, akkor ezt ünnepélyes esküvel erősítette meg. Azt is tartjuk, hogy méltóságát megkisebbítő istenkáromlás az, ha mások eléggé önhittek arra, hogy őt megáldozzák. Sőt azt hisszük, hogy visszaélés és tűrhetetlen megromlás az, hogy vannak olyan misék, melyeknél az emberek semmiben sem részesülnek, mivel a mise nem más, mint oly sákramentum, mely által minden keresztyén együttesen részesül a Jézus Krisztus testében és vérében.

30. Más megromlások a misében

Helytelenítjük azt a másik, az egész világon elterjedt visszaélést is, hogy a nép csak egyik felében részesül az úrvacsorának, és csupán maga a pap az, aki a sákramentumot egészen veszi. Krisztus ugyanis világosan mondja: "Igyatok mindnyájan e pohárból" (Mát 26,27). És amit az Isten egybekötött, azt az embernek nem szabad szétválasztania. Sőt a régi egyház szokása hasonló volt a mi Urunk Jézus Krisztus rendeléséhez, és ezt az elkülönítést, hogy ti. a poharat a néptől elvonták, újabban találták ki.
Nem tudunk egyetérteni azzal a másik visszaéléssel sem, hogy a sákramentumot ismeretlen nyelven viszik végbe, mert a mi Urunk Jézus azt akarta, hogy tanítványai megértsék, mikor ezt mondotta: "Vegyétek, egyétek, ez az én testem" stb., és szavai a gyülekezethez vannak intézve. Ennélfogva a sákramentum kigúnyolása, mikor a pap a kenyér és a bor felett mormog, és senki sem érti, hogy mi történik ottan.

31.Mely célra rendeltetett az úrvacsora?

Ami Urunk vacsoráját illeti, elsősorban azt kell megmondanunk, hogy mely célra rendeltetett az számunkra. Mert ez által világossá lesz, hogy minő a használata, s hogy minő gyümölcs származik abból. A cél, amelyre irányulnia kell, az, hogy folytatódjék bennünk az a kegyelem, melyet mi a keresztség által vettünk. Mert valamint Isten a keresztség által minket újjá szül, hogy gyermekeivé legyünk, és az ily lelki születés által bevezet minket egyházába, hogy úgy tartson minket, mint szolgáit, úgy az úrvacsorában is kijelenti, hogy nem akarja engedni, hogy szükséget lássunk, sőt inkább meg akar minket tartani a mennyei életben mindaddig, míg annak tökéletességére el nem jutunk. Most már mivel lelkünknek nincs más tápláléka, mint a Jézus Krisztus, azért nekünk az életet egyedül őbenne kell keresnünk. Gyengeségünk és tudatlanságunk miatt azonban az úrvacsora számunkra látható és külső jegy, melynek célja előttünk azt tanúsítani, hogy mikor a Jézus Krisztus testében és vérében részesülünk, lelkileg őbenne élünk. Mert amint ő nem ajánlja üresen magát nekünk, úgy mi is minden jótéteményeivel és ajándékaival fogadjuk őt, úgy hogy mikor őt birtokunkba vesszük, benne mindaz a mienk, ami üdvösségünkre tartozik.
Mikor azt mondjuk, hogy az úrvacsora számunkra jegy, ezt mi nem úgy értjük, mintha az egyszerű ábrázolás, vagy megemlékezés volna, hanem megvalljuk, hogy az a dolog, mely abban előttünk jelezve van, valósággal és tényleg megtörténik bennünk. Mivel ugyanis az Isten csalhatatlan igazság, bizonyos, hogy ő nem akar minket valami haszontalan látszattal mulattatni, hanem annak, amit a sákramentumok jeleznek, a valósága van velük összekötve.

32.Az Úr testének és vérének valóságos vételéről.

Ennélfogva azt tartjuk, hogy a mi Urunk Jézus Krisztusnak ez a tanítása, hogy ti. teste valósággal étel és vére ital (Ján 6,55), nemcsak ki van jelentve és meg van erősítve az úrvacsorában, hanem valósággal végbe is megy. Mert az úrvacsorában a kenyér és bor jegyei által a mi Urunk Jézus nekünk ajánlja testét és vérét, és mi ezek által lelkileg tápláltatunk, feltéve, hogy nem zárjuk el kegyelme előtt az utat hitetlenségünk által. Mert amint az edény nem fogadhat magába semmi folyadékot, míg be van zárva, vagy be van dugva, úgy a hitnek kell a bejáratot képeznie, s minket képessé tennie ama jók elfogadására, melyeket nekünk az Isten ajánl, amint a zsoltár is mondja (81,11): "Nyisd meg szádat és én megtöltöm azt". Nem mintha a mi hitetlenségünk megszüntetné az Isten igazságát, vagy a mi rosszakaratunk megakadályozná, hogy a sákramentumok megtartsák erejüket, mert mi bárminők vagyunk is, Isten mindig hasonló marad önmagához, és a sákramentumok ereje nem függ a mi bitünktől, úgy hogy hálátlanságunk által mit sem vonhatunk le azok természetéből, vagy minőségéből.