//palheidfogel.gportal.hu
//palheidfogel.gportal.hu

„Én hiszek az Istenben, mint egy Személyben. Az életem egyetlen percében sem voltam ateista. Én még a diákéveimben elutasítottam Darwin, Haeckel és Huxley nézeteit, melyek teljesen elavult lehetetlen nézetek.” Einstein Albert (1879–1955) modern fizika egyik alapítója, Nobel-díjas:


Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. János 3,16


 

 

Erőm és pajzsom az ÚR, benne bízik
szívem. Zsoltár 28,7

… „amikor az ember Kálvint olvassa - akár egyetértően, akár fenntartásokkal - mindenütt és minden esetben úgy érzi, hogy egy erőteljes kéz megragadja és vezeti."  Karl Barth

.


Theológia, Történelem, Graduál, Zsoltár


Heidfogel Pál

lelkészi önéletrajz - 2015


Családi Honlapom:

//heidfogel-domjan.gportal.hu

phfogel@gmail.com

 

 
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Elfelejtettem a jelszót
 

www.refzarszam.hu

shopify site analytics
 

Heidelbergi Káté 1563

 

II. HELVÉT HITVALLÁS

 

A GENFI EGYHÁZ KÁTÉJA

A GENEVAI Szent Gyülekezetnek CATHE- CISMUSSA
 
Avagy A Christus tudományában gyermekeket tanító  FORMATSKÁJA 

M.Tótfalusi Kis Miklós által 1695 esztend 

A Genfi Egyház Kátéja 1695 Ennek ismertetője.

Kálvin János: A Genfi Egyház Kátéja Pápa 1907.
www.leporollak.hu - Németh Ferenc munkája

Hermán M. János: A Genfi Káté útja Kolozsvárig

- Fekete Csaba Káté, egyház,tanítás 

 

IRTA: Kálvin János

 

KÁLVINRÓL IRTÁK

 

Kálvin évfordulók

 

KARL BARTH 1886-1968

 

Bibó István

 

Biblia - Ó és Újszövetség Próbakiadás -

 

Bibliakiadások, könyvek
Magyar biblikus irodalom

 

Biblia év, évek után

 

Dr Csehszombathy László
szociológus 1925-2007

 

OSCAR CULLMANN 1902-1999

 

Egyházi Zsinatok és Kánonjai

 

FORRÁSMŰVEK

 

GALSI ÁRPÁD
Jakab, az Úr testvére

 

A Károli Református Egyetem Hittudományi karán 2009-ben megvédett doktori disszertáció átdolgozott formája...

Az ősgyülekezet vezetője, Jakab a születő keresztyénség egyik kiemelkedő alakja... fontos, hogy Jakab, az Úr testvére méltóbb figyelmet kapjon. A különböző Jakab-tradíciók felvázolása révén…elemzi Jakab teológiáját .

E könyv hézagpótló a hazai tudományos életben,  a nemzetközi ku-tatás viszonylatában is újat hoz ...azáltal, hogy újszövetségi teoló-giai szempontból kívánja újra-gondolni Jakab szerepét. L’Harmat-tan Kiadó, 2012 - 283 oldal


2. Evagéliumi kálvinizmus szerk Galsi Árpád Kálvin kiadó

 

 

Dr GÖRGEY ETELKA lelkipásztor, iró

 

1. Közösség az Ószövetségben

2. Biblia és liturgia

3. Pártusok és médek...

4. Isten bolondsága

5. Éli, éli, lama sabaktani?

6. Minden egész eltört?

7. Siralmak és közösség

 

HARGITA PÁL
református lelkipásztor


Istvándi 1924-1996 Pápa

 

Keresztény filozófia

 

Dr (Kocsi) KISS SÁNDOR

 

Kommentár 1967 és

 

Dr KUSTÁR ZOLTÁN

 

MÉLIUSZ JUHÁSZ PÉTER
1532-1572

 

DR NAGY BARNA

 

Dr PÓTOR IMRE

 

Dr RAVASZ LÁSZLÓ püspök

 

SZEGEDI KIS ISTVÁN


1505 - 1572 REFORMÁTOR

 

SZENCI MOLNÁR ALBERT

1574 - 1633

 

Theológiai irodalom

 

Temetési beszédek

 

DR TÓTH KÁLMÁN
theológiai professzor


1917 - 2009

 

DR. TÖRÖK ISTVÁN

 

Dr. VICTOR JÁNOS (1888-1954)

 

Régi magyar Irodalom

 

Régi könyvek és kéziratok

 

XX. század Történelméhez

 

Webem - itt

 

PDF - MP3 - Doc - Odt formátum

 

Teremtésről

„A Világegyetem teremtésének elve teljesen tudományos is. Az élet a Földön a leg- egyszerűbb formáitól a  legbonyolultabbig – az intelligens tervezés eredménye.” Behe Michael J. biokémikus-professzor, a Darwin fekete doboza – Az evolúcióelmélet biokémiai kihívása könyvéből
 
 
- BÉZA TÓDOR: Kálvin János élete pontosan megírta 1574.
- BÉZA TÓDOR: Kálvin János élete pontosan megírta 1574. : Béza Tódor: Kálvin élete II. rész

Béza Tódor: Kálvin élete II. rész


1544-ben gyűlt össze a birodalmi gyűlés Speyerben. Kálvin ezt az alkalmat is megragadta, s egy könyvecskét adott ki az egyház javításának szükséges voltáról, amelynél erőteljesebb és alaposabb munka, az én tudomásom szerint, nem jelent meg ebben a században. Ugyanezen évben egy-egy könyvecskével úgy megcáfolta az anabaptistákat és libertinusokat (akik közt mindenfajta rettenetes régi eretnekség felújult), hogy hitem szerint többé senki sem eshetik öntudatosan azok hálójába, ha e műveket figyelmesen elolvassa, vagy ha már azelőtt elcsábíttatott volna, e mű feltétlenül visszavezérli a helyes útra. Ám a libertinusok ellen írt könyvén megbotránkozott a navarrai hercegnő, mert ennek a félelmetes szerzetnek két vezérét, Quintetet és Poquetet Kálvin nevükön nevezte, pedig ezek hihetetlen módon elcsavarták a hercegnő fejét, annyira, hogy ez – bár istentiszteletükön nem vett részt – őket becsületében részeltette, védő szárnyai alá fogadta s udvarában tartotta. Kálvin értesülvén a hercegnő nehezteléséről, levelet intéz hozzá, olyan bámulatos tapintattal, hogy az ő királynői méltóságát és a Krisztus egyháza iránt tanúsított áldozatkészségét is szigorúan szem előtt tartotta ugyan, de másfelől, mint Isten bátor szolgájához illik, teljes őszinteséggel kárhoztatja azt a vigyázatlanságot, hogy ilyenfajta embereket környezetébe fogad; egyszersmind megvédi a maga hivatalának tekintélyét is. E bátor fellépésének az lett az eredménye, hogy a libertinusok rettentő szerzete, amelynek tagjai már-már Franciaországot kezdték elárasztani, kénytelen volt Hollandiának és szomszédságának határai mögé visszahúzódni.

Ezen év sok terhét még ki sem pihente, máris újabb és pedig még hevesebb küzdelmek elé állította a következő esztendő. Mintha nem lett volna még elég a városra és környékére Istentől bocsátott dögvész csapása, tetézte ezt a telhetetlen kapzsiság is. Ugyanis azok a szegényebbek, akiknek segélyét vették igénybe a vagyonosabbak betegeik ápolásánál és házaik tisztántartásánál, aljas önzésből rettenetes dologra, a gazdagok kiirtására szövetkeztek egymással. Céljuk érdekében ártalmas kenőccsel bekenték a házak ajtófelét, küszöbét és egyéb kéz alá eső dolgokat, ami a dögvész dühöngését nagyban fokozta is, s ünnepélyesen rettenetes esküvéssel adták át magukat a Sátánnak arra az esetre, ha valamelyikük a netalán bekövetkező kínvallatás közt elárulná bűntársait. Néhányat mégis kézre kerítettek a városban s környékén, és ezek el is vették méltó büntetésüket. Mérhetetlen keserűséget szerzett ezzel a Sátán Genfnek és főként Kálvinnak, mintha éppen ott akarná biztosítani uralmát, ahol minden képzelhető módon harcolnak ellene.

Ezt az esztendőt szomorú emlékűvé tette az a hóhérinál is iszonyúbb vérengzés, amellyel az aix-i parlament kegyetlenkedett a marindoli és cabrieres-i valdens atyafiakon, nemcsak egy-két embert, hanem néptömegeket gyilkolva a Provence egész vidékén kor- és nemkülönbség nélkül, a falvakat is lángokba borítva. Ez a kegyetlen vérengzés annyival közelebbről érdekelte Kálvint, aki a Genfbe menekült néhányat vigasztalgatta és erősítgette, mert hiszen előzőleg éppen ő működött közéjük küldött leveleivel és lelkipásztorok által azon, hogy teljesen a tiszta evangélium alapjára álljanak s még idejében sürgetve hívta fel a német fejedelmeket és helvét városokat, hogy védjék meg ezeket a veszedelmek ellenében.

Ezen időtájt újabb erőre kapott az úrvacsora felett támadt boldogtalan szóharc is. Szítogatta a már kialvófélben levő tüzet a gőgös és különös természetű Osiander. Bizony nem Kálvinon múlt, hogy nem aludt el a tűz, amint kitetszik ez e tárgyban Filephez írott első és második leveléből, amelyeket nyilvánosság elé is bocsátottunk. Hiába volt az erőteljes érvelés, Osiander (akit ők makacssága miatt Periklesnek neveztek el) hajthatatlan maradt.

Ezalatt a dögvész nagy pusztításokat tett a városban, mégsem szűntek meg a kicsapongások, s különösen elterjedt a paráználkodás bűne. Még a népnek kevés számú jobb vezérei is meggyengültek a jóra igyekezetben. Volt Kálvinnak bőven mi ellen hangoztatnia kárhoztató ítéletét a szószékről, de kitartó küzdelmének, amint a maga helyén látni fogjuk, meg is lett a kívánt sikere. Növelte a bajt egy újabb kérdésnek felvetése, ti. az, hogy miként kezeljék a pápistáktól elvett egyházi javakat. Némelyek nem akarták engedni, hogy az idegen származású hű pásztorok is részesüljenek azokból. Persze támadt aztán ebből temérdek lárma, sok panasz, szóbeli és írásbeli perpatvar, de egyelőre semmi mód nem mutatkozott a kibontakozásra. Kálvin maga nyíltan rosszallta az egyházi vagyonnak elkobzását, mert Istennek valami különös sugalma tudtára adta, hogy ez idővel szigorú következményeket von maga után, de azt mégis Isten igazságos ítéletének tekintette, hogy a pápaságnak oly gonosz utakon szerzett vagyona az Úr egyházának kincsei közé jutott.

Erős izgalmak közt tartották Kálvint ezen időben más kül- és belföldi események is. Ekkor tért vissza hazájába egy genfi vén-róka ifjú, aki Franciaországban egy ideig remeteséget színlelve éldegélt. Kálvin, aki az ember jellemének megismerésére kiváló tehetséggel bírt, csakhamar kiismerte ezt a kegyességet színlelőt, őt előbb gyöngéden, majd komolyabban intette, mikor pedig már a kongregáció összejöveteleken is kevélyen előretolakodott, szigorú dorgálásban részeltette. Ezt ez ifjú nem szívelhette, hanem pártot csinált magának azokból, akiknek bűneit keményen meg-megrótta Kálvin, éspedig olyan fényes sikerrel, hogy amikor éppen egy elhunyt lelkipásztor helyét kellett betölteni, ez az állás elnyerése végett párthíveivel mozgolódni kezdett. Már a tanács fel is vette a jelöltek közé, de a lelkészek állást foglaltak vele szemben, és kimutatta Kálvin, hogy ez a hivatalkeresés nagy ellentétben áll az Isten igéjével. Végre is győzött a lelkészek álláspontja, s a tanács az egyházi szolgálatra vonatkozó törvények készítésével is megbízta Kálvint.

Többen akadtak a francia üldözöttek sorában olyanok, akik mindjárt az üldözés kezdetén megijedtek s hűtlenekké lettek az igazsághoz, akik aztán a maguk megnyugtatására azt hirdették, hogy nem bűn megjelenni a pápista istentiszteleten testileg, ha az ember az igaz valláson csügg lelkével. E tévedés ellen, amelyet már a régi atyák is elítéltek, felszólalt Kálvin, akinek túlszigorúságával takargatták ők hibájukat és egy terjedelmes iratban rámutatott tévedésükre és közölve erre vonatkozó, álláspontját a legtudósabb teológusoknak, Melanchton Filepnek, Bucernak, Martyr Péternek és a zürichi egyháznak, ezáltal úgy elejét vette ennek a kétfelé sántikálásnak, hogy ettől fogva minden jóérzésű ember valósággal remegett a nikodemita névtől (ui. e névvel illette azokat, akik a Nikodémus példájával szépítgették a maguk tévelygését).
Ezt az esztendőt egy semmivel sem nyugalmasabb másik váltotta fel. Nagy nyugtalanságot szültek a császárnak a vallás elleni háborúra készülődéseiről szállongó hírek, adtak elég okot az aggodalomra azok a bujtogatók is, akiket a pápa küldött a város nyugalmának felzavarására. Kálvin hűséges pásztor módjára erősítgette a polgárok lelkét, akik már annyira jutottak, hogy a gonoszok elvetemültsége folytán Isten méltó büntetése gyanánt a féktelenség elharapózásától, sőt egyenesen nyílt lázadástól lehetett tartani. Volt az elvetemült bűnösöknek egy üresfejű, de vakmerő és kevély vezére (akit ezért Kálvin leveleiben császármajmolónak nevez), Perrin Amie, a városnak a nép által már régebben megválasztott főkapitánya. Ez belátván, hogy míg a törvények épségben vannak s főleg amíg Kálvin a szószékről oly keményen ostorozza a bűnöket, addig sem neki, sem a hozzá hasonlóknak nincsen maradásuk: most nyíltan előállott régebben megállapított tervükkel, hadat üzentek a törvényeknek. De a tanács tagjai résen állottak, erélyes fellépésükkel elhallgattatták a lázítót.

A rend azonban csak látszólag állt helyre, nemsokára nyíltabban emelte fel fejét a gonoszság. Ugyanis egy eléggé népes tanácsgyűlésen egészen meglepetésszerűen azzal a váddal áll elő egy tanácstag, hogy Kálvin hamis tudományt hirdet. (Állítólag a lelkészi testületnek két iszákos tagja bujtogatta fel, akik magok is féltek a törvények szigorától.) Kálvin maga semmit sem felelt erre a rágalomra, de a tanács mégis vád alá helyezte az illetőt és a vizsgálat eredményeként rágalmazás bűne miatt megbüntették, a hozzácsatlakozott két hamis pásztorral együtt a város területéről elűzték, sőt azután a korcsmákat is betiltották. Íme, így vallott szégyent a gonoszok szándéka. Ám az ekkor elfojtott tűz a következő 1547. évben ismét lángra lobbant. Talán ez volt a századnak legszomorúbb esztendeje. Németország egyházai oda jutottak, hogy a főemberek és városok részint önként meghódoltak, részint erővel az ellenség hatalmába hajtatták. Egy pillanat alatt megsemmisült mindaz, amit annyi éven át és oly nagy küzdelemmel építgettek; sokan irigyelték és boldogoknak tartották azokat, akiket a háború elől a korai halál magával ragadt. Annyi egyháznak ez a gyászos végpusztulása bizony rettenetes gyötrelemmel tölthette el Kálvin kegyes lelkét, hiszen ő mindannyinak ügyét a szívén viselte. Mert hát hogy is ne fájt volna neki látnia, hogy azok a derék férfiak, akikkel a legbensőbb viszonyban állott, ti. Filep, Bucer, Martyr oly veszedelembe jutottak, hogy közelebb voltak a halálhoz, mint az élethez! De hogy még ezeken a viharokon is erős lélekkel uralkodott Kálvin, ezt részint e korból származott iratai igazolják, részint pedig az a szilárdsága, amellyel otthon szembeszállott a gonoszoknak most hevesebbé lett támadásaival, egy vonalnyit sem engedvén eddig vallott elveiből.
Ami a hazában történt eseményeket illeti, midőn mind jobban meggyőződött Kálvin afelől, hogy az általa hirdetett evangélium nem elméleti fejtegetések halmaza, hanem magának a keresztyén életnek irányítója: szükségképpen szembe kellett szállnia azokkal, akik mint minden kegyességnek és tiszta életnek ellenségei, végre magát a hazát is megtámadták. Ezeknek egyik vezére volt, amint előbb láttuk, Perrin, aki elvtársaival együtt még egy utolsó próbát tett a szigorú egyházi törvények megdöntésére és azzal a követeléssel állottak elő, hogy a presbitériumnak a gonoszokra kimondott ítélete minden esetben terjesztessék fel a tanácshoz. A presbitérium azzal védekezik, hogy hiszen maga a tanács hagyta jóvá az Isten igéjével megegyező egyházi törvényeket, sőt a tanácstól segítséget is kér az egyház épségének megóvására. A tanács akként döntött, hogy az egyházi törvényeket épségben kell tartani, s ekként tényleg megszilárdította azokat, Perrint aztán végre oda sodorta makacs természete, hogy a tanács elmozdította hivatalából, megfosztotta kapitány nevétől s ettől fogva mint magán ember folytatta életét. Ámbár ez a küzdelem a tanácsban folyt le, mégis nagyban foglalkoztatta Kálvint. A harc hevességét mutatja az, hogy egyszer a kétszáz főből álló tanácsban a vitatkozó felek már-már kardot rántottak egymás ellen, s Kálvin érdeme, hogy honfivér nem mocskolta be a tanácskozó termet. A vitatkozás alatt lépett be váratlanul Kálvin tiszttársaival a terembe, s ha ekkor a szó teljes értelmében a kivont kardok közé nem áll, a legiszonyúbb vérfürdő ki nem kerülhető; a cégéres bűnösök ellene zúdultak, de mert azok bűnének szennyében semmi része nem volt, lelki fensége előtt megszégyenülve szó nélkül tűrték kemény ítéletét.

De nem is maradt eredmény nélkül az Isten igazságszolgáltatására való hivatkozás. Ez időtájban kaptak rajta egy genfi polgárt, hogy egy gyalázkodó levelet írt, amelyben a szent szolgálatra sok rágalmat szór, és javasolja, hogy Kálvint be kell dobni a Rhone-ba s azután ezt az írást a templomi szószékre kiszegezte. A lázítót perbe fogták, s miután reménye ellenére sok más aljasság is reábizonyult, fejvesztésre ítélték. Kivégeztetése után egy olyan sajátkezűleg írt munkáját is találtak, amelyben Mózest, sőt Krisztust is gyalázza, amely istentelen bűnével kétségkívül másokat is megmételyezett. Ezen harcok közepette még ez évben írt Kálvin egy Antidotum-ot is a tridenti zsinatnak két ülése ellen, majd megszilárdította egy levelével a roueni egyházat egy ferencrendi szerzetes csábításai ellenében, aki ott Carpocratesnek a libertinusok által felújított tévedéseit terjesztgette.

A következő 1548. évben szinte hihetetlenül éppen azokat szemelte ki eszközeiül a Sátán, akik épen a bajok orvoslására törekedtek, ti. Farelt és Viretet. Az ellentétek kiegyenlítése végett Farel és Viret mindjárt az év elején Genfbe jöttek, a tanács előtt Kálvin mellett lelkes beszédeket tartottak. Kálvin ugyan legfőbb célul az erkölcsök javítását tűzte ki, másfelől Perrin sem leplezte azon szándékát, hogy elvtársai segítségével előbbi állását akarja visszafoglalni, de ezen ellentétek mellett is létrejött a béke, persze a jóhiszeműek rászedésével, amint ez csakhamar kiviláglott. Perrin csakugyan visszahelyeztetett hivatalába s most már oly magas fokra hágott az elvetemültek gonoszsága, hogy némelyek csúfságból a keresztet utánozták mellvértjükön (ez lett ismertető jelük e gonoszoknak), mások meg kutyáikat a Kálvin nevéről nevezték el, vagy a Kálvin nevet Káinra módosították, végül ismét mások azt kürtölgették, hogy ők a Kálvin iránt érzett ellenszenvből maradnak távol az úrvacsorától. Ezeket Kálvin és tiszttársai keményen megrótták s a tanács elé állították. Itt ugyan könnyűszerrel diadalt aratott az ártatlanság és december 18-án ünnepélyes nyilatkozatok közt megtörtént a kibékülés, de mindez csak látszat volt. Perrin szindikus akart lenni, ezért szüksége volt a jók bizalmára, hogy majd e főhivatal elnyerése által nyitva álljon előttük az út a rendnek teljes felforgatására. Kálvin tehát erős harcot vívott, de mintegy pihenés gyanánt tudományos műveket is írt. Ez évben adta ki bő magyarázatokkal Pálnak hat levelét; egy alapos támadást intézett azon Interim ellen, amely a német egyházak megsemmisítése végett készült, s kimutatja cáfoló művében, hogy miként kell igazán visszaállítani az egyházat; végre egy igen elmés könyvecskében nyilvánvalóvá tette a hivatalos csillagjóslás megbízhatatlan és haszontalan voltát, pedig azt sokan nagyon komoly dolognak tartották. Ez utóbbi munkájáért elismeréssel üdvözölte Bázelből Brentius, amelyet egy meleghangú baráti vigasztalással viszonzott; vajha törekedett volna Brentius mindvégig megőrizni ezt a baráti viszonyt! Az Angliában száműzöttként élő Bucert pedig nyíltan figyelmeztette, hogy világosabban írjon és beszéljen az úrvacsoráról, egyszersmind baráti szeretettel erősítgette Anglia kormányzóját, Sommerset herceget (aki később igen méltatlan véget ért) szintén felkereste nagy gonddal írott leveleivel s ha megszívlelik az angolok az ő tanácsait, sok későbbi megpróbáltatásnak elejét veszik.

A genfi egyház pedig a küzdelemnek dacára csodálatosan gyarapodott, ami a Sátánt és a gonoszokat szerfelett bosszantotta, de Kálvinban erős vágyat támasztott a Krisztus nevéért száműzöttek visszafogadásának kieszközlésére. Ezen óhajtását annyira teljesíteni látszott az Úr a következő évben, hogy ha nem szűnt is meg teljesen az üldözés, de egy időre mégis lecsillapodott. Kálvinnak efelett érzett öröme sem lehetett zavartalan, mert most családi életében érte nagy csapás, elvesztette feleségét, ezt a kiváló derék asszonyt. E csapásnak szilárd lélekkel való elviselésével az erős lélekre nézve is követendő példát szolgáltatott az egész egyháznak.

Most a szász egyházak ügyében kellett beavatkoznia, amelyek az ún. "közömbös dolgok" felett támadt vitában Kálvint is felkérték nyilatkozatra. Ezt ő készséggel megadta, egyszersmind intette Filepet a maga tisztére, ami feleslegesnek bizonyult ugyan később; de némelyek ekkor alaptalanul engedékenységgel vádolták. Nem ismerték még ekkor ama gonosz léleknek és a flacciánusok pártjának szándékait, pedig ez utóbbiak temérdek zavart csináltak, sőt még most is hátráltatják az Úrnak dolgait, éspedig éppoly arcátlanul és dühös szenvedéllyel, akárcsak maga a római pápa vesztegette volna meg őket valami nagy jutalommal.

Egyébiránt a német egyházakra küldött csapást áldással pótolta az Úr a helvéteknél. Minthogy Kálvin felől azt terjesztették némelyek, hogy az egyenlő lényegűség tana felé hajlik, egy zsinatot tartottak Zürichben, amelyen Farel és Kálvin is megjelentek, hogy e dolog (*) felől mindnyájan egy véleményre jussanak, s egyetértésüket az egész világnak tudtára adják. Csakugyan nem is volt nehéz megegyezniök az igazság ezen derék barátainak. Azután nyilvánosságra hozták az összes helvét és rétiai egyházak egyetértésének bizonysága gyanánt létrejött végső megállapodást, amely aztán a legszorosabb egységet hozta létre Bullinger Henrik és Kálvin, a zürichi és a genfi egyház közt, amely egyetértésünk most is szilárdan fennáll, és reméljük, hogy Isten kegyelméből mindvégig meg is fog maradni.

A következő év, a többiekkel összehasonlítva, szerencsésen folyt le. Annyival szívesebben emlékezem erre az évre, mert én ekkor kezdtem meg az egyházban működésemet Lausanne-ban, ahova a Kálvin ajánlatára meghívást nyertem. Ez év folyamán írt Kálvin két igen alapos levelet a sienai Socinus Laeliusnak, aki sokáig Zürichben lakott, és ott is halt meg. E levelekből kitetszik emennek iránya és tudományos képzettségének foka, de igazában csak halála után ismerték fel, mert életében a gyülekezetek gondozásával tévedésbe ejtett még olyan tudósokat is, mint Filep, Kálvin és Camerarius Joachim (aki a Filep életrajzában róla érdemén felül igen megtisztelő módon nyilatkozik). Később jött arra Belliona (akiről a maga helyén szó lesz), hogy a híres Egyvelegnek leginkább ő volt a szerzője, és hogy Servetnek, Castelliónak, Ochinusnak őrjöngéseit is támogatta; megerősíti ezt a gyanút a birtokunkban levő azon írás magyarázata, amelyet a János ev. I. része felett írt, s amelyben istentelenségben felülmúlja mindazon eretnekeket, akik csak félremagyarázták valaha ezt a legistenibb szentírási helyet.

Az ezt követő 1550. esztendő elég békességet hozott az egyházra. Ebben rendelték el, hogy a lelkészek ezentúl ne csak prédikáljanak, aminek nincs meg a kellő foganatja, minthogy némelyek elkerülik, mások nem hallgatják figyelemmel, hanem évenként többször is látogassanak el a város különböző részeinek főnökeihez és a presbiterekhez, s őket ott egyenként családonként részesítsék tanításban, sőt röviden a hitágazatok tudományából is kérdezzék ki mindeniküket. El sem lehet képzelni, hogy milyen fényes eredménnyel járt ez. Azt is ekkor határozták el, hogy az Úr születésének napját a reákövetkező vasárnap ünnepeljék, s hogy a vasárnapon kívül semmi más ünnepet ne tartsanak meg, ámde ezen sokan megbotránkoztak, s ezek azt az álhírt terjesztették, hogy Kálvin még a vasárnapot is eltörli. Így akarták őt meggyűlöltetni. Pedig ama határozatot a nép hozta nem a lelkészi testület kívánságára, sőt, amint később kitűnt, egyenesen a lelkészek tudtán kívül. Kálvin a rágalmazók ellen nem emelt vádat, amit némelyek rossz néven vettek tőle, s ez adott alkalmat a botránkozásokról szóló könyvecskéjének megírására, amelyet egyik példás életű hű barátjának, Normendius Lőrincnek ajánlott.

Ám ezen év nyugalmát ellensúlyozta a következő 1551. év háborúsága. Nagy szomorúságot okozott az egész egyháznak, de különösen Kálvinnak már az is, hogy ekkor halt meg Bucer, akit nagyon szeretett, és a szentgalleni konzul, Vadianus Joachim, akit vallásosság és tudományos képzettség nagyban ékesített. Ehhez járult a pártoskodásnak újabb fellángolása (hiszen csak hamu alatt lappangott a tűz azelőtt is), s már vakmerőségükben nyíltan követelték, hogy a városba menekülő száműzötteket nem kell részesíteni polgári jogokban. Kálvint a maga személyében is többször bántalmazták az úton, midőn a Rhône túlsó partján tartott gyűlésekről lakásába visszafelé jött. Egyszer egyik tiszttársa, Raymound elől, amikor éjjel egy beteg látogatására ment át a Rhône-on, lopva felszedték a híd deszkáit, és csak egy hajszálon múlt, hogy az alant hömpölygő folyóba nem zuhant. Majd a Gervasius nevű templomban idéztek elő nagy zavart amiatt, mert ott egy lelkész nem akart Balthazár névre keresztelni egy csecsemőt (ilyen nevek osztogatását bizonyos ok miatt határozottan tiltották akkor a törvények). Ezen bántalmak ellenében Kálvin bátran és felülmúlhatatlan türelemmel viselte magát.

Ezen időtájban más veszedelem is fenyegette a genfi egyházat. Alkalmat adott erre egy Párizsból származott karmelita szerzetes, Bolsec Jeromos, aki néhány évvel azelőtt levetette ugyan csuklyáját, de szerzetesi jellegét megtartva Olaszországba menekült, ahonnan azonban a benne csalódott ferrarai hercegnő elűzte. Most egyet gondolt, egyszerűen felcsapott orvosnak, s Genfbe jött, de amikor itt a tanult orvosok mellett nem boldogulhatott, teológusnak adta ki magát, s mint ilyen a predestinációról kezdett holmi félszeg és képtelen dolgokat locsogni előbb ugyan csak magánbeszélgetésekben, de azután nyilvánosan, a kongregációi összejöveteleken is. Kálvin előbb szelídebben intette őt és magához híva, bizalmas módon iparkodott jobb útra téríteni. Ámde őt nem hagyta pihenni szerzetesi kevélysége, vagy talán bujtogatták a pártoskodók is, akik már régóta kerestek olyan egyént, aki által Kálvinnak bosszúságot szerezhetnek. Nyíltan előállott tehát egy kongregációi gyűlésen, okt. 16-án, amikor János evangéliumának ezt a versét fejtegették (VIII. 47.): "Aki Istentől vagyon, hallgatja az Isten beszédét; azért nem hallgatjátok ti, mert Istentől nem vagytok". Felszólalásában mindenféle okoskodásokkal, nagy garral és nyíltan lázítási szándékkal azzal állott elő, hogy mindenekelőtt el kell vetni azt a tant, amely a szabad akaratról és Istennek az emberi dolgok előre látását tartalmazó örök végzéséről tanít; hellyel-közzel sértő célzásokat tett az igaz tudományra; vakmerőségét növelte az is, hogy Kálvin véletlenül nem ült a szokott helyén, s így azt hihette, hogy nincs is jelen. Eleinte csakugyan nem is volt ott, de a beszéd alatt észrevétlenül bejött és mások háta mögött megállott. Mihelyt a barát befejezte beszédét, egyszerre előlép Kálvin, s bár előzőleg éppen nem erről a tárgyról elmélkedett, mégis ha valaha, úgy ez alkalommal kitűnt nagyszerű tehetsége. Mert Isten igéjéből s Augustinus irataiból vett idézetekkel és egyéb súlyos érvekkel annyira megcáfolta, földhöz verte és teljesen megsemmisítette ellenfelét, hogy mindenki lesütötte a szemét, csak maga a pirulni nem tudó barát nem. Volt egy praetor a hallgatók csoportjában azon tanácstagok közül, akiknek joga van bárkit letartóztatni. Ez Bolsecet mint lázítót, a gyűlés szétoszlása után letartóztatta. Mit mondjak többet? A pert sokáig tárgyalták, s végre a helvét egyházak véleményének megismerése után őt mint lázítót, sőt mint egyenesen pelagiánust dec. 23-án a tanács száműzésre ítélte, botbüntetést is helyezvén kilátásba arra az esetre, ha ezentúl akár a városban, akár annak környékéti mutatni merné magát. Az elítélt a szomszéd városba költözött, és ott sok zavart idézett elő, míg aztán Bern területéről is két ízben kiutasították. Majd a francia egyházakban szeretett volna lelkészi álláshoz jutni, abban a reményben, hogy a francia egyházak békességet fognak élvezni; elment tehát Párizsba, majd Orleáns-ba, csodálatos ügyességgel színlelve mindenütt a bűnbánatot. A genfi egyházzal való kibékülést is keresve kereste. Ámde reménységében csalódott, az egyházak üldözése felújult, s amint ezt észrevette, visszatért orvosi mesterségéhez, sőt nyílt árulással átpártolt az evangélium ellenségeihez (még feleségét is áruba bocsátva az autuni kanonokoknak). A túlsó táborból még most is minden lehető rágalmat okád az igazság ellen.

Ezalatt Genfben a lelkészek testülete egy nyilvános gyűlésben magáévá fogadta a predestinációról szóló igaz tudományt, és azután egy nyilatkozatban a Kálvin értelmezése szerint bővebben igazolták álláspontjukat. Ez ellen az egy dolog ellen hiába működött hát a Sátán, a miatta támadt egyenetlenségek tömkelegéből úgy került ki a keresztyén vallásnak ezen eddigelé homályos fejezete, hogy most már mindenki előtt tisztán áll, ha csak nincs megverve makacs elfogultsággal.

A következő évben még jobban kitűnt, hogy milyen nagy lángot szított fel ama tisztátalan s annyi gyülekezet kárhoztatását kiérdemelt ember. Ezt a kérdést régebben nem igen bolygatták, s akik foglalkoztak vele, azok sem jutottak mindig egy eredményre, ez a tény izgatta a tudvágyó lelkeket a tárgynak tanulmányozására. A pártoskodók meg kapóra vették, s a keletkezett izgalmak folytán remélni kezdték, hogy Kálvint elsodorhatják, s majd felderül akkor az ő napjuk is. Mintha maga a Sátán adta volna ki a jelszót, úton-útfélen vitatkozó feleket lehetett látni. Hiába jutottak egy értelemre a kiváló egyházak és lelkészek, némelyek a berni terület szomszédságából azt a vádat emelték Kálvin ellen, hogy ő az Istent tette a bűn okozójává, holott ezt a veszedelmes ellenvetést már régen, a libertinusok ellen írt könyvében megcáfolta Kálvin. Bázelben pedig Castellio, ez a derék és egyeneslelkű ember, tulajdonképpen a pelagianizmust vette védelmébe. Sőt maga Filep is, bár előbb határozottan helyeselte azt, amit Kálvin Pighius ellen írt, most mégis rosszallta, hogy a genfiek mintegy a sztoikusok végzet-hitét felújították. Nem is említem meg azokat a pápistákat, akik a már többször megcáfolt rágalmakat most is ismételgették. Ezek annyival is inkább nyugtalanították Kálvint, mert amit e korban valami elfogadott tekintély hirdetett, ha mégoly szembetűnő valótlanság volt is, elfogadták igazságnak. Több esztendeig folyt efelett a vita, de különösen ebben az évben tűnt ki, hogy az a derék barát, akiről előbb szóltunk, vitatkozni akar Kálvinnal, hogy ezáltal mintegy beigazolja a vallás kérdéseiben való jártasságát, amit azelőtt kétségbevontak, s emiatt nem nyert lelkészi állást. Az ügy a tanács elé került, ahol mind a két fél nagy erőt fejtett ki a maga álláspontja mellett, a barát vakmerően támadt, s a gonoszoknak nagy tömegére támaszkodott, Kálvin csupán az igazság erejével védelmezte a maga tudományát. Mégis az igazság győzött, még az ellenség is utoljára a Kálvin iratai mellett foglalt állást szavazatával.

Nem hallgathatjuk el itt, hogy idővel ez az ellenfél is megtért, s halála előtt kevéssel annyira kereste a Kálvinnal való békességet, hogy haldoklása közben csak akkor nyugodt meg lelkiismerete, amikor tudtára adták, hogy megbocsátott Kálvin, akit ő saját beismerése szerint nagyon megsértett korábban minden ok nélkül. Kálvin nem húzódott vissza egykori ellenfelének békülési szándéka elől, megbocsátott neki, sőt utolsó harcában kegyes indulattal erősítgette és vigasztalta is.
A következő 1553. évben a pártoskodók közel jutottak – legalább látszat szerint – óhajtott céljukhoz, nemcsak az egyházat, de a községet is végveszélybe sodorván. A jók a gonoszokkal szemben kisebbségre jutván, ezek addig lármáztak és fenyegetődztek, míg eltörölték a tanácstagok választását szabályozó régi törvényt, s némelyeket kibuktattak a tanácsból. Az ide menekült idegeneket minden fegyverüktől megfosztották, csak a kardot viselhették a városon kívül, s már csak az volt hátra, hogy miután mindenüket elszedték, őket magukat is kiűzzék a városból, akiknek már oly sok üldözésben volt részük.

Ekkor a Sátán más forrásból zúdított zavart az egyházra. Ugyanis idehozta balvégzete Servet Mihályt, a Szentháromságnak, tehát az igaz istenségnek régi ellenségét, ezt a minden undok és szörnyű eretnekségből összeszerkesztett szörnyeteget, miután előbb mint orvos bolyongott ide-oda néhány évig, s aztán Villanuovai Mihály név alatt lappangva hintegette azon káromlásait, végre egy vaskos kötetbe gyűjtve, s ki is nyomatta azokat névtelenül Lotharingiának Vienne nevű városában (nyomdásza egy lyoni mester, Arnoldet volt, korrektora Guerotius Vilmos, aki előbb a genfi pártoskodásokban vett részt, majd paráználkodásáért és egyéb bűneiért reá váró büntetése elől Genfből Lyonba menekült). Tehát eme káromlásokkal telt könyvének kiadása után Servet – miután Vienne-ben börtönbe is vettetett, de onnan, nem tudom mi úton-módon csakhamar kiszabadult, – Genfbe jött, de csak ideiglenesen, mert valahová messzire akart utazni itt keresztül. De Isten akarata folytán Kálvin, aki őt régebben ismerte már, felismerte őt, felhívta reá a tanács figyelmét, s az letartóztatta. Hogy ezzel aztán miféle nagy harcok indultak meg, azt igen részletesen meg lehet tudni egy megjelent könyvből. A vége aztán az lett, hogy az az elvetemült ember (akinek általánosan elterjedt hit szerint egy praetorból lett párthíve olyat súgott a fülébe, ami még jobban megátalkodottá tette), a saját üres hencegésével is nehezítvén a maga helyzetét, az összes helvét egyházak ítéletével istentelenségnek és végéremehetetlen káromlásoknak bűnében elmarasztaltatott, s miután bűnbánatának legkisebb jelét sem adta, elevenen megégettetett a boldogtalan október 27-én.
Ezen évben Farel oly súlyos betegségbe esett, hogy Kálvin, aki őt Neufchatelben meglátogatta, visszatérésekor már halottnak gondolta, de habár semmi remény sem volt már életben maradásához, mégis felépült, és egyházát a virágzásnak magas fokára emelte.

Ekként remény és félelem váltakozása mellett töltötte Kálvin ezt az esztendőt, míg végre is a fájdalmat tartós öröm cserélte fel. Ugyanis a Servet-ügy lezajlása után egy Bertheliers nevű arcátlan és féktelen pártoskodót az egyháztanács sok gonoszság miatt eltiltott az úrvacsorától, de ez ügyét a tanácshoz fellebbezi és kéri felmentetését. Ha célt ér, az egyházi fegyelem kötelékei meglazulnak, és azután csakhamar felbomlik minden. Ezért a presbitérium nevében Kálvin nyíltan és bátran előáll, kimutatja, hogy a polgári hatóságnak kötelessége megvédeni és nem lerombolni az egyházi törvényeket, és semmit sem mellőzött, ami ebben a nagyfontosságú ügyben az egyház mellett felhozható volt. Mások azonban tekervényes okoskodásokkal kisütötték, hogy a presbitérium olykor a polgári hatóság jogaiba avatkozik, és a győzelem ezeké lett, amennyiben a kétszáz főből álló tanács kimondotta, hogy a kirekesztésre vonatkozó ítélet csak a tanács jóváhagyása után emelkedik jogerőre, tehát a tanácsnak hatalmában áll a felmentés is. Bár Bertheliers ügye nem ez volt, mégis alattomos úton megnyerte a tanácstól a büntetés alól való felmentést. Perrin most a maga párthíveivel arra számított, hogy Kálvinnak mindenesetre vesztett ügye lesz, mert ha nem engedelmeskedik a tanács határozatának, mint lázadót a néptömeg által kényszeríti hódolatra, ha pedig engedelmeskedik, akkor könnyű lesz véget vetni a presbitérium minden tekintélyének, és ezzel szét lesz tépve a féken tartó zabola.

E határozatról Kálvin a szeptemberi úrvacsoraosztás előtt csak két nappal értesült, mégis a szent titokról egy művészileg kidolgozott beszédjében, a szentség megvetőire célozva, emelt hangon kijelentette: "Ám én Chrysostomust követve inkább meghalok, mintsem azoknak nyújtsák kezeim az Úrnak szent testét, akik megvetik az Istent." Ezek a szavak, a szent helyen elmondva, olyan hatást gyakoroltak azokra a zabolátlanokra, hogy Perrin titkon rögtön üzent Bertheliers-nek, hogy ne járuljon a szent asztalhoz. Így aztán a szent szertartás oly csodás ünnepélyességgel és csendben ment végbe, s oly szent félelemmel teltek meg, mintha csak magát az Istent látták volna ott az ő házában. A délutáni istentiszteleten Kálvin az Apostolok Cselekedeteinek éppen azt a szép részletét fejtegette, ahol Pál elbúcsúzik az efézusi gyülekezettől. Beszéde folyamán kijelentette hallgatói előtt, hogy ő nem olyan, hogy a polgári hatóságnak ellenszegülni tudna, vagy arra másokat buzdítana; sok szóval inti a gyülekezetet, hogy maradjanak meg abban a tudományban, amelyet hallottak, s végre, mintha most utoljára prédikálna Genfben, így folytatta: "a mostani körülmények között szabad legyen nekem is, testvéreim, ajkaimra venni az apostolnak eme szavait: ajánllak titeket Istennek és az ő kegyelmessége beszédének" (Csel. XX. 32). E szavak a bűnösöket csodálatos módon szíven találták, a jókat pedig még inkább erősítették a komoly munkában kitartásra. Másnap Kálvin tiszttársaival és a presbitériummal megjelent a tanács és a "kétszázak" előtt, s erélyes hangon kívánta, hogy mikor a nép által hozott törvény forog szóban, akkor magát a népet is meg kell hallgatni. Így aztán a véleményeknek jelentékeny megváltozásával az lett kimondva, hogy a "kétszázak" határozatát felfüggesztik, kikérik a nagy helvét államok véleményét, s addig is a mostani törvények teljes épségükben megmaradnak.

De ezzel a vihart csak elodázták, s nem csendesítették le véglegesen. Most a Kálvinnal szemben meghiúsult támadást Farel ellen irányították. Ugyanis Farel, akit március hónapban súlyos betegség ágyba döntött, mihelyt egészsége visszatért, Genfbe sietett, és ott az ügy igazságában bízva, tisztes korára és Genfben élvezett régi tekintélyére is támaszkodva, kemény dorgáló beszédet tartott a pártoskodók ellen. Ezek zokon vették sértő szavait és mikor már visszatért Neufchatelbe, perbe fogták, és a tanácstól a neufchateliekhez levelet eszközöltek ki, hogy ezek engedjék el Farelt a per tárgyalásának napjára. Farel meg is jött, bár út közben nagy veszély fenyegette, amennyiben a pártoskodók feltartóztatták, azt kiabálva, hogy méltó arra, hogy a Rhône-ba dobják. De egy értelmes polgár-ifjú hírül adta a zavart Perrinnek, aki aztán gondoskodott arról, hogy semmi veszély ne érje Farelt, aki valódi atyja volt a polgároknak. Majd körülfogták őt a higgadt és jobb érzésű ifjak, s így kísérték ki a tömegből. Mikor aztán megjelent Farel a tanács előtt, szinte az egész város odatódult, úgy hogy a különben felbőszült és ingerült vádlók maguk kértek bocsánatot Fareltől kihallgattatása után.

Majdnem az egész esztendőt ez a harc emésztette fel, amelyet a tudomány és fegyelem érdekében a gonoszok ellen kellett viselni. Az eredmény végre kedvező lett. Csak Angliának volt nagy szomorúsága, amiben vele az összes keresztyén egyházak osztoztak, mert meghalt Edward, a szeretett király. Ugyanezen évben adta ki a szorgalmas Kálvin a János evangéliumáról írott kiváló magyarázatát.

Hadd szóljunk még egyszer Servetről, bár ő erre érdemetlen. Rá is illik, amit a hajdani atyák írtak arról a két szörnyetegről, samosatai Pálról és az alexandriai Ariusról, amikor jól megismerték mesterkedésüket, hogy ti. ők lobbantották fel azt a rettenetes tüzet, amely aztán a földkerekségnek majdnem mindenik keresztyén egyházát lángba borította. Servetet teljes joggal sújtotta Genfben a halálbüntetés, nem annyira eretneksége miatt, mint inkább azért, mert ez a szörnyeteg csupa gonoszságot és rettenetes káromlást hintegetett harminc esztendőn át szóban és írásban, megfertőztetve az eget és földet. Ki se lehet mondani, hogy mennyire fokozta az általa gyújtott láng a Sátán bősz dühét, amely megrontotta előbb Lengyelországot, majd Erdélyt és Magyarországot, s vajha ne terjedne még tovább is! Igazán úgy látszik, hogy a Sátán ihletése alatt állott, hiszen szokásos lelkiismeretlenségével és könnyelműségével az Apokalipszisből vett ezt a jelmondatot írta ama híres könyvének elejére: "Nagy háború támadt az égben, Mihály és az ő angyalai harcolván a sárkánnyal". Valóban így van, csak a szövegben a kata helyébe sun szót kell tennünk. (*)

Hiszen alig hűltek ki annak a boldogtalannak hamvai, már felhangzott a neheztelés, hogy miért kell büntetni az eretneket. Némelyek úgy vélték, hogy korlátok közé szorítani ugyan lehet az eretnekeket, de a legnagyobb büntetéssel sújtani mégsem szabad; mások pedig (mintha bizony nem elég világosan tanítana Isten igéje az eretnekségről és szabad volna a vallásnak minden kérdésében csak úgy könnyen elfoglalni egyik vagy másik álláspontot, mint ahogy az akadémikusok teszik tudományos kérdésekben!) abban a nézetben voltak, hogy ezeket csak az Isten ítéletére kell bízni. Ezt az utóbbi véleményt még a derék férfiak közül is többen védelmezték, túlságosan félve attól, hogy ha más volna a meggyőződésük, ezzel talán még fokozhatnák a zsarnokoknak a kegyesek iránt táplált üldözési dühét. Különösen vallották ezt az elvet Castellio Sebestyén és Socinus Laelius, mintegy saját magukat védelmezve ezzel, amaz nagyobb titkolózással, emez nyíltabban; ő ugyanis a Szent Bibliát lefordítva (igazabban szólva: elferdítve) egy előszót írt ahhoz, amelyben Isten igéjének eléggé világos tekintélyét csorbítani törekedett, és az írott ige elégtelen voltát akként próbálta bebizonyítgatni, hogy pl. a Korinthusi I. levélhez írt jegyzeteiben azt írja, hogy Pálnak az írott mellett más teológiája volt, egy titkosabb, tökéletesebb tanítványai számára.

A vita áthúzódott az 1554. esztendőre. Kálvin tiszttársaival egyetértve egy év elején kiadott iratában alapos vizsgálat tárgyává teszi a Servet-féle tudományt, s ebben az eretnekek megbüntetésének szükséges voltát is igazolja. Amazok aztán erre adott feleletükben hetet-havat összehordanak részint a kegyes tudósoknak félreértett nyilatkozataiból, részint ismeretlen nevű fanatikusoknak dőreségeiből; e műhöz egy Bellius Márton nevű (ez maga Castellio, bár később tagadta) írt előszót, úgy tüntetve fel ezt a zagyvaságot, mint a polgárság gondolkozásának kifejezőjét. (*) Ezen tévelygésektől és káromlásoktól egyformán hemzsegő tákolmányra azután én adtam meg a választ, kímélvén Kálvint, aki sokkal nagyobb jelentőségű gondokkal volt elfoglalva; ugyanis ekkor készítette a Genesisről szóló jeles magyarázatát, és emellett az egyházat fenyegető más veszélyek elhárítása vette igénybe, amint majd látni fogjuk. Mert a rend teljes felforgatására törekedő pártoskodók tovább folytatták ádáz munkájukat, s bár a tanács előtt február 2-án ünnepélyesen megerősítették a békét, mégis fokozódott vakmerőségük. Kálvin nem szűnt meg a gonoszokat jobb gyümölcs termésére nógatni, a jókat meg azok istentelenségével szemben erősítgetni; kellett is, mert már oly magas fokra hágott a gonoszok elvetemültsége, hogy az Isten igéjét trágár dalokká alakították át, az idegeneket pedig, ha este találkoztak velük, megverték, sőt olykor ki is rabolták. Mások meg, mint Bolsec, Castellio és egyéb az igazság miatt gyötrődő lelkek a predestináció kérdését feszegették ismét és ismét, kiadtak név nélkül egy mocskolódásokkal teljes rágalmazó művet, amelyben különösen Istennek ama hű szolgáját sértegették, majd Castellio egy Párizsban szintén név nélkül megjelent latin iratot terjesztgetett, amelyre aztán én válaszoltam, később meg Kálvin is megcáfolta egyes képtelen tételeit.

Sok gondot okoztak neki ebben az időben az angol menekültek is, akik részben Weselben, részben Emdenben, részben Frankfurtban telepedtek meg, s mindannyian Kálvintól kértek pártfogást. Nem kevésbé aggasztotta az általa Strassburgban alapított francia egyház némely lelkészének vakmerősége, amit egyes bujtogatók is élesztgettek. Különben hogy mennyit fáradozott ez évben különböző egyházak ügyében, bizonyságai ennek azon levelek, amelyekben most a főbb embereket buzdítja az evangélium felkarolására, majd általában a hitsorsosokat erősítgeti szép sikerrel, akik pedig már végveszélybe jutottak, vagy éppen börtönben sínylődtek.

Említettük fönnebb, hogy a szentségek tárgyában megegyezés jött létre az összes helvét és rhétiai egyházak között s egyező véleményüket egy nyilatkozatban a tudósok és kiváló férfiak nagy örömére megismertették. Ez az egyetértés természetesen nem tetszett a tévelygés szellemének, s mert már azelőtt sikerrel dolgozott, most ismét keresett és talált is olyat, aki kész volt felszítani a hamvadó parazsat, Westphal Joachim személyében. Ez kiadta a jelszót, amelyet aztán utána dadogott Heshusius lelkipásztor (most püspök); róluk mindjárt lesz is szó. Erre Kálvin kiadta a zürichi egyezmény magyarázatát, amely amazok dühét még jobban szította ugyan, de másfelől meggyőzte mindazokat, akik őszintén szeretik az igazságot.

A legközelebbi esztendő Istennek csodás kegyelméből meghozta úgy az államnak, mint a genfi egyháznak annyi belviszály után sóvárogva várt nyugalmát. A pártoskodókat megfogta a saját hálójuk, amennyiben néhány iszákosnak meggondolatlan nyilatkozata elárulta az ő rettenetes összeesküvésüket, aminek következtében némelyek halállal bűnhődtek, mások pedig száműzettek, s bár ezek még egy ideig aljas módon zavarták az állam békességét, de lassan-lassan egymásután kipusztultak, korai halálukkal kézzelfogható bizonyságát szolgáltatván annak, hogy Isten keményen, de igazságosan ítél. Így szabadult meg az ország ettől az átoktól is. Kevéssel azelőtt más jótéteményben is részeltette Isten Genfet. Ugyanis az előző évben az egyház fegyelmezési jogára nézve hozott tanácsi határozat folytán megkérdezett négy helvét állani megküldötte a maga válaszát, amely a pártoskodók ellenében a presbitérium álláspontját helyeselte; így aztán az egyház régi rendszabályait az összes polgárság újból elfogadta és azok mint érvényes törvények kihirdettettek.

Ám e látszólag nyugalmas évben is volt mivel foglalkoznia Kálvinnak. Ugyanis sokat dolgozott a lengyel király kívánságára az ottani egyházak szervezésén, aztán nagyban igénybe vette munkaerejét Anglia, ahol a körülmények változtával újra felzúgott az üldözés vihara, amely igen sok embert fosztott meg életétől, közöttük Hopper Jánost, Ridley Miklóst és Latimer Hugót, e páratlan kegyességű három vértanú-püspököt, végtére magát Cranmer canterburyi érseket. Majd Franciaország adott munkát, ahol fogságba jutottak a hitsorsosok, és ezeket vigasztalnia kellett, valamint azon erőslelkű hitvallókat is, akik még ebben az évben Cambrayban igen kegyetlen vértanúi halált szenvedtek, megégettettek.

Benn a hazában a Servet hamvaiból kezdett felburjánzani a gyom. Idetévedt egy különben jóhírű, de a Servet káromlásaival egyetértő törvénytudós, Gribaldus Máté (ő volt földesura a Genf szomszédságában levő de Farges nevű falunak), őt az olaszok (miután Páduában végezte iskolai tanulmányait) ismeretségbe hozták Kálvinnal, de Kálvin csak azon feltétel alatt fogott kezet látogatójával, ha előbb megegyeznek a keresztyénségnek legfőbb hitcikkére, a Szentháromságra és Krisztus istenségére nézve. Az ő nézeteit Kálvin téveseknek találta és megcáfolta, egyúttal megjövendölte, hogy Istennek nagyon kemény ítélete fog reánehezedni makacs hitetlensége miatt. Amit jósolt, be is következett, mert Gribaldus bejutott ugyan Tübingenbe Vergerius pártfogása által, de aztán el kellett menekülnie onnan, később meg fogságba esett Bernben, ahonnan csak elveinek színlelt megtagadása árán szabadult ki. De megint tévútra jutott, Gentilishez csatlakozva (akiről mindjárt lesz szó) s a már reá kimondott halálbüntetéstől csak az őt váratlanul elragadó dögvész mentette meg.

Az esztendő vége felé egy más dolog is meggátolta, hogy Kálvin zavartalan örömet élvezzen. Ugyanis Bolsec ösztönzésére néhány szomszéd lelkész egyenesen szövetkezett egymással, hogy Kálvint megcáfolják, s így maguknak hírt-nevet szerezzenek. Ezek a különben tisztátalan életű pásztorok azt az ismert vádat zúdították a Kálvin fejére, hogy az isteni elővégzésnek kivétel nélkül mindenre kiterjesztésével egyenesen Istent teszi a bajok szerzőjévé. Ezen gyalázkodások által kényszeríttetve kieszközölte Kálvin a tanácstól, hogy küldjenek követeket Bernbe, ezen igazságnak a berniekkel megbeszélése végett. A követségben ő is részt vett, a vitatott kérdést együtt letárgyalták, minek folytán a gyalázkodó Sebestyén száműzetésre, Bolsec is a környék elhagyására ítéltetett. Az ítéletet azonban, Isten akaratából, nem hajtották végre, anélkül is győzött a hamis tanokon Kálvin befolyása és tekintélye. A rágalmak mint köd és pára maguktól szétoszlottak, sőt egyik legkíméletlenebb vádlója, Zebedaeus András ünnepélyesen visszavonta később a maga állítását, mikor már nem élt Kálvin, és a Genftől négy mérföldre fekvő Nyon városában haldokolva odahívatta a legelőkelőbb polgárokat, azok előtt Kálvin álláspontjának igazságát elismerte, a saját maga tetteit elítélte, összes iratait ott nyomban megégettette, amely ítélet bizonyára értékesebb és nagyobb fontosságú, mintha ezer tanácsvégzés nyilatkozott volna Kálvin mellett.

A rákövetkező esztendőben Kálvint váratlanul, éppen beszéde közben harmadnapos láz támadta meg s utoljára kénytelen volt a szószékből is lejönni. Ennek nagy híre kelt, sok változatban terjesztették, s a pápisták oly nagy örömmel fogadták, hogy Noyonban, a Kálvin születése helyén a kanonokok ünnepélyes istentiszteletben adtak hálát a maguk bálványai előtt. De jobban meghallgatta Isten a jók imádságát, és Kálvin csakhamar teljesen kiépült bajából, sőt még egészségesebb lett, mint azelőtt volt, s szokása ellenére egy hosszú utat tett egészen Frankfurtba, ahova az ott létező francia gyülekezetben támadt viszálykodások elintézése végett hívták. Innen visszatérte után ismét megtámadta ugyan valami betegség, de azért naponkénti foglalkozásából semmivel sem hagyott fel, és a következő évben kiadta az összes zsoltárokhoz írott valóban tudományos magyarázatait, amelyekhez egy szintén értékes előszót is csatolt.

Ezt az évet különben szomorú emlékűvé tették a pártoskodó lelkészek által felidézett zavarok, meg az, hogy a búza is nagyon szűken termett. Kálvin Westphal Joachim ellen hatalmasan védte az igazságot, s midőn Westphal az ő utolsó feleletére sem hagyta abba fecsegését, én vállaltam magamra a vita tovább folytatását, amit Isten kegyelméből olyan eredménnyel teljesítettem, hogy semmi okom sincsen a szégyenkezésre. Ugyancsak megcáfoltuk részint ő, részint én Castelliónak szőrszálhasogatását is, amellyel az isteni örök elővégzés ellen okvetetlenkedett, amit előzőleg is tett álnév alatt.

Különösen aggasztotta őt az a véres üldözés, mely a kegyes franciákat sújtotta. Így Párizsban ugyanis rátörtek azokra, akik a Saint James utcában szokták tartani összejöveteleiket, éppen amikor az úrvacsorát vették; közülük mintegy 80-at foglyul ejtettek (a többi az éj sötétségében elmenekült), ezeket szidalmak és gyalázó szavak közt korán reggel börtönökbe hurcolták, bár főrangú nők is voltak közöttük. A király haragját nemcsak környezete élesztgette folyton, de a körülmények is kedveztek üldözési dühének, amennyiben ama nevezetes saintquintini öldöklés idejében leginkább éjjel szoktak összegyülekezni, ami alkalmat adott amaz ősrégi rágalmak hangoztatására (egy Demochare nevű sorbonne-i tudós újította fel), hogy minden baj okozói a keresztyének. Némely felbérelt hamis tanúk azt mesélték, hogy a keresztyének gyertyavilágnál paráználkodnak, s ezt a hiszékenyek való ténynek vették. Így aztán mintegy heten máglyára hurcoltattak három csatára elrettentő példaként. Elsőnek egy előkelő nőt égettek meg, majd még hat követte, köztük utolsónak két ifjú, de mindnyájuk csodálatosan mindvégig megőrizte erős lelkét. Csak akkor kezdett enyhülni – bár még nem megszűnni – az üldözés, amikor a Sorbonne tudósainak állításairól kitűnt, hogy azok aljas koholmányok, és egy anya a bírák előtt megvizsgáltatta két leányát, akikről azt rebesgették, hogy meggyalázták őket az esti összejöveteleken, és a hír alaptalan voltát egy derék tudós is kimutatta jeles könyvében, aki néhány hónappal azelőtt egy ideig lelkészi tisztet töltött be a keresztyének között. Majd azután a német fejedelmek követei is közbeléptek a Kálvin sürgős gondoskodása következtében.
Az ezt követő év a genfi köztársaságra szerencsésen virradt fel, minthogy a száműzöttek számítása ellenére, a berniek örök szövetségre léptek a genfiekkel. A száműzöttek ugyan még egy utolsó erőfeszítéssel meghiúsítani próbálták azt, de hiába. Ám ez ekként létrejött békességet másutt támadt harcok zavarták meg. Mert künn Franciaországban megint felújult az üldözés, míg benn a hazában a Cosenzából való Gentilis Bálint munkája folytán a Servet hamvaiból felburjánzottak a tritheisták rút tévelygései. Ezen bajok enyhítése végett követségek mentek Kálvin leveleivel Németország fejedelmeihez, kérvén azok közbenjárását az annyi csapást szenvedett egyházak érdekében. Kálvin szorgalmasan lelkesítette őket ezután is a közbelépésre.

De hogy mi lett Gentilisszel, hogy mi lett a végsorsa ennek a szörnyetegnek, elmondom röviden azt is. (Különben ez az egész történet feltalálható részint a Kálvintól származott hivatalos okmányokban, részint Aretius Benedek, berni tudós lelkésznek a Gentilis káromlásait is felölelő derék cáfoló művében, amely művek az összes ide tartozó adatokkal együtt megjelentek ebben a városban 1567-ben.) Tehát ez az éleseszű, de ravasz és szofisztikus észjárású boldogtalan, valamivel a Servet kivégeztetése után, megszerezte ennek munkáját és áttanulmányozta Kálvin cáfolatát is, de nem mérte össze Isten igéjével sem amannak képzelgő eszméit, amelyekkel szépítgette a samosatai tévelygéseit, sem Sabelliusnak ama felfogását, amely az isteni személyeket a lényeggel összezavarja, és Krisztus istenségét csak Isten egyik kijelentési módjának veszi (amit a tisztátalan Arius tanított a maga képzelgésében). Mikor aztán így látta, hogy elménk törvényeivel éppen nem egyezik az Írásnak Isten egy lényegéről és három valóban különböző személyéről szóló tanítása: azt tette, amit a hozzá hasonló jellemek tesznek, azaz nem bízta rá magát az Isten bölcsességére, hanem elhitette magával, hogy az az igaz, amit az ember a maga okoskodásával kieszel. Azt állította, hogy az uralkodás egyedül az Atya személyét illeti, s úgy vette fel, hogy csak ő a magától való Isten (autoqeos) Ebből kiindulva a létezésnek tovább terjedését, azaz azt kezdte hirdetni, hogy amint személy, úgy lényeg is három van, tehát számszerint 3 örökkévaló, 3 mindenható, 3 véghetetlen Isten, így aztán valami hallatlan vakmerő módon elferdítette nemcsak Istennek szent igéjét, hanem magának a niceai zsinatnak határozatát is (de emellett megvetette Athanasius hitvallását), elferdítette végül a régibb íróknak, Ignácnak, Tertulliánnak, Irenaeusnak és Lactantiusnak magyarázatait. Hiszen nemcsak megvetette, de egyenesen istenteleneknek csúfolta azokat az igazhitű írókat, akik a niceai zsinat megállapodását követik.
A személyekről való ezt a káromlását aztán mások is követték. Tanait kezdetben csak mintegy vitatkozás kedvéért tárgyalták a tudósok (különösen Alciati János, Pál, egy milánói katona és a Saluzzóból származott Blandrata György, foglalkozására nézve orvos), de később az olasz presbitérium is elfogadta. Ekkor aztán már egy rendkívüli gyűlést kellett tartani, ahol válogatott szenátorok, az összes lelkészek és a presbiterek jelenlétében türelmesen meghallgatták elveiket, de Kálvin az Isten igéjéből oly hatalmasan megcáfolta azon elvek védelmezőit, hogy az igaz hittételeknek végre is nyomban aláírtak az összes olaszok, csak hatan vonakodtak, akik a velük külön-külön folytatott tárgyalások után szintén aláírtak ugyan kezükkel, de nem egészen szívük szerint is.

Visszatérve Gentilis jelleméhez, mikor ismét rajtavesztett ugyanazon káromlás terjesztésén, és fogságba esett, kihallgatták, amikor csak kívánta, s alkalma nyílt gondolkozását a maga teljességében feltárnia. Végtére úgy tette magát, mintha meg volna győzve (hiszen a Kálvinnal szembeszállásra semmi más nem képesítette, csak vakmerősége) és bár csak színleg, megjavulást ígért, s erről sajátkezű nyilatkozatot is tett. Hogy röviden szóljak, a fogságból kieresztették, de megeskették arra, hogy a város kapuit nem fogja elhagyni. Ámde esküjét megszegve kiszökött Savoyába, Gribaldo Mátéhoz. Valamivel később követték aztán Alciati és Blandrata, kik pusztítóivá lettek Erdélynek és a szomszédos vidékeknek. Gentilis, minthogy társai őt tudatlanságáért megvetették, bár ott függött már feje fölött az Isten ítélete, Gribaldo mellett maradt, ott egy könyvet tákolt össze Athanasius és Kálvin ellen, azután Lyonba költözött, ahol ezt a művet kinyomatta (ehhez a gonoszoknak egy előttem teljesen ismeretlen gaiai vezetője írt előszót). Lyonban a pápisták, nem tudom miként, elfogták, pedig azt mondta, hogy Kálvin ellen ír, de azután mint aki a katolikus egyháznál érdemeket szerzett, szabadon bocsátották. Innen Morvaországba távozik Blandrata, Alciati és más hasonló értékűek körébe, de ott azokkal meghasonlott (ugyanis azok túlnyomó részben Samosatához pártoltak a tritheizmustól) s mintha magának Krisztusnak keze vinné büntetés elé, visszatér Savoyába a maga Gribaldójához. Már ekkor nagy volt a mi bánatunk, mert elrabolta tőlünk a halál Kálvint. Gentilis azt hitte, hogy Kálvin halála után már senki sem verheti vissza a támadásokat, s ezért, talán eszét is vesztve, ama gaiai vezérhez ment, de ez csakhamar kiismerte ingatag jellemét, Isten igazságos ítélete szerint Bernbe küldte ügyének megvizsgáltatása céljából, ahol bebizonyult reá a hitszegés és nyilvános gonoszság, s miután hasztalan fáradoztak visszatéríteni a helyes útra, halálra ítélték. Így vette el annyi bűnének méltó büntetését.

Ilyen végsorsra jutott Gentilis, és ennek dacára mégis akadnak úgy a katolikusok, mint az ubiquitás hívei (*) között olyan kiváló védői a keresztyénségnek, akik vakmerők azzal vádolni Kálvint, hogy azok a káromló nézetek tőle származnak, és hogy ekként ő utat nyitott az ateizmusnak vagy a Mohamed vallásának. Pedig még mély álomban aludtak ezek akkor, amikor már nagy küzdelemmel harcolt eme káromlások ellen Kálvin, a mi korunkban csaknem teljesen egymagában.

De hogy tárgyunkhoz térjek, Párizsban az a lotharingiai bíboros, akinek akarata szerint intézett mindent a király, azt a gonosz tervet mesterkedett megvalósítani, hogy az eretnekség bűne felett ezentúl ne a rendes és laikus bírákból (így hívták) alkotott törvényszékek ítéljenek, hanem a három bíboros. Minthogy azonban ez inkább a bíborosok, mint a Krisztus ügyének érdekeit szolgálta volna, ezt a gonosz tervet a párizsi parlament elejtette. Ez esztendőben egy nagyobb gyász kezdődött el ránk nézve. Ugyanis Kálvint október hónap 4-én olyan betegség támadta meg, amelyről az orvosok úgy nyilatkoztak, hogy az idősebb emberre halálos lehet (amint be is bizonyult). A betegség nem ölte ugyan meg Kálvint, de annyira megrongálta azt a vézna és a szakadatlan munkásság által elcsigázott testet, hogy soha többé nem nyerte vissza egészen a maga egészségét. Az orvosok intették, és mi hathatósan kérleltük, hogy végre-valahára kímélje magát, hagyjon fel legalább a prédikálással és az előadói felolvasásokkal: mind hasztalan, ő éjjel-nappal foglalkozott mindenfelé szóló levelek diktálásával, vagy különböző írásokkal, és igen gyakran mondogatta, hogy reá nézve nem lehet kínosabb a tétlen életnél; pedig hozzá képest mi, egészségünk birtokában igazán tétleneknek tűnhettünk fel, annyit dolgozott. E lázas munkásságának eredménye a Christiana Institutio utolsó kiadása latin és francia nyelven, és Ézsaiáshoz írt magyarázatai (amely nem annyira javított kiadása előbbi enemű művének, mint inkább egészen új munka, amelyet előadásaiból Galatius állított össze). A következő évet az tette nevezetessé, hogy két hatalmas uralkodó kibékült, sőt közeli rokonságot kötött egymással, ami a genfi köztársaságra végveszélyt hozott volna, ha meg nem akadályozza Isten azon főpapok tervét, akik visszaéltek Henrik király együgyűségével. Tudva van ugyanis Henrikről, hogy igen szigorú rendeleteket adott ki, néhány párizsi szenátort is bebörtönöztetett csak azért, mert a vallás dolgában egy egyetemes zsinat tartásáig is enyhébb eljárásmódnak voltak a hívei; legfőbb célja pedig az volt, hogy Savoyát ismét hatalmába kerítse, hogy aztán Genfet teljesen elpusztíthassa. E terve ellen különösen a betegeskedő Kálvin dolgozott Genfben, részint azzal, hogy erősítgette a súlyos csapás alatt nyögő egyházakat és az összes atyafiakat, részint azzal, hogy buzgón és kitartóan könyörgött Istenhez segedelemért. A távol kitört veszély mind közelebb-közelebb húzódott Genf felé, és erejében is fokozódott már, amikor a királyt baleset érte. Éppen készülődött a béke biztosítására is hivatott házassága megkötésének ünnepélyéhez, amikor az előkészületi játék alkalmával egy gerely halálos sebet ütött rajta éppen annak kezéből, akit mint a királyi testőrség vezérét, kevéssel ezelőtt az említett szenátorok elfogatásával bízott meg. Úgy látszik, ezt a véletlen gyilkosságot akarta kiengesztelni a lotharingiai bíboros azzal, hogy dec. 21-én megölette Burgius Annást, a nagy tudóst, egyik legbecsületesebb szenátort és a Krisztusnak szent vértanúját.

 

Szabolcska Mihály
Uram, maradj velünk!

          

Mi lesz velünk, ha elfutott a nyár?
Mi lesz velünk, ha őszünk is lejár?
Ha nem marad, csak a rideg telünk…
Uram, mi lesz velünk?

Mi lesz velünk, ha elfogy a sugár,
A nap lemegy, és a sötét beáll.
Ha ránk borul örök, vak éjjelünk:
Uram, mi lesz velünk?

Mi lesz, ha a világból kifogyunk?
S a koporsó lesz örök birtokunk.
Ha már nem élünk, és nem érezünk:
Uram, mi lesz velünk?

tied a tél Uram, s tiéd a nyár,
Te vagy az élet, és te a halál.
A változásnak rendje mit nekünk?
Csak Te maradj velünk!

 

 

 

Üdv a Olvasónak! Regards to the reader! Grüsse an den Leser!

 

Istvándi történetéhez

 

ÁROKHÁTY BÉLA
1890-1942
zeneszerző, orgonaművész, orgonatervező, karnagy
79 éve halt meg

 

Dr BUCSAY MIHÁLY
1912 - 1988 - 2021
33 éve halt meg

 
Garai Gábor Jókedvet adj

Garai Gábor: Jókedvet adj

                  ennyi kell, semmi más

   Jókedvet adj, és semmi mást, Uram!
   A többivel megbirkózom magam.
   Akkor a többi nem is érdekel,
   szerencse, balsors, kudarc vagy siker.
   Hadd mosolyogjak gondon és bajon,
   nem kell más, csak ez az egy oltalom,
   még magányom kiváltsága se kell,
   sorsot cserélek, bárhol, bárkivel,
   ha jókedvemből, önként tehetem;
   s fölszabadít újra a fegyelem,
   ha értelmét tudom és vállalom,
   s nem páncélzat, de szárny a vállamon.
   S hogy a holnap se legyen csupa gond,
   de kezdődő és folytatódó bolond
   kaland, mi egyszer véget ér ugyan –
   ahhoz is csak jókedvet adj, Uram.

  

 

 

Dr. LAJTHA LÁSZLÓ
1892-1963-2021
58 éve halt meg

 

Protestáns Graduál

 

Dr FEKETE CSABA

 

 Fekete Csaba: A délvidéki graduálok egy zsoltárpárjának tanulságai
 Fekete Csaba: A délvidéki graduálok és a viszonyítás megoldatlanságai (délvidéki graduálok: bélyei, kálmáncsai, nagydobszai)


látogató számláló

 

Zsoltár és Dicséret

 

Egyháztörténet

 

Tóth Ferentz

 

Történelem

 

Történelem. Török hódoltság kora

 

Dr SZAKÁLY FERENC


történész 1942-1999 - 22 éve halt meg

 

Világháborúk - Hadifogság
Málenkij robot - Recsk

 

Keresztyén Egyházüldözés
Egyház-politika XX.század

 

Roma múlt, jövő, jelen

 

PUSZTULÓ MAGYARSÁG - EGYKE

 

 

ADY ENDRE MAGYARUL

   

   Nem adta nekünk az Isten,

   Hogy ki szeret, az segítsen,

   Sohasem.

 

   Magunk is ritkán szerettük,

   Kikért szálltunk hősen, együtt,

   Valaha.

 

   Valahogyan bajok voltak,

   Lelkünknek, e toldott foltnak

   Bajai.

 

   Egyformán raktuk a szépet

   Barátnak és ellenségnek,

   Mert muszáj.

 

   Egyformán s mindig csalódtunk,

   De hát ez már a mi dolgunk

   S jól van ez.

 

   S szebb dolog így meg nem halni

   S kínoztatván is akarni:

   Magyarul.

 

 

KARÁCSONY ÜNNEPÉRE

 

HÚSVÉT ÜNNEPÉRE

 

PÜNKÖSD ÜNNEPÉRE

 

Gyerekeknek - Bibliai Történetek
másolható, nyomtatható

 

WEÖRES SÁNDOR

A bűn nem akkor a legveszedelmesebb, mikor nyíltan és bátran szembeszegül az erénnyel, hanem mikor erénynek álcázza magát. 

 

 

A református keresztyénséget úgy tekintjük, mint a lényegére redukált evangéliumi hitet és gyakorlatot. Ez a szemünk fénye. De mint minden magasrendű lelki tömörülés, ez sem mentes a deformálódás és a korrumpálódás veszélyétől, amint továbbadja azt egyik nemzedék a másik nemzedéknek, egyik nép egy másik népnek. A Kálvin-kutatók kongresszusai arra hivatottak, hogy segítsenek megőrizni és megtisztogatni a református teológiát és a református egyházat az elmocsarasodástól. Dr Bucsay Mihály Előre Kálvinnal                      Oldal tetejére          látogató számláló

 

Szeretnél egy jó receptet? Látogass el oldalamra, szeretettel várlak!    *****    Minõségi Homlokzati Hõszigetelés. Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését.    *****    Amway termék elérhetõ áron!Tudta, hogy az általános tisztítószer akár 333 felmosásra is alkalmas?Több info a weboldalon    *****    Florence Pugh magyar rajongói oldal. Ismerd meg és kövesd az angol színésznõ karrierjèt!    *****    Fele királyságomat nektek adom, hisz csak rátok vár ez a mesebirodalom! - Új menüpont a Mesetárban! Nézz be te is!    *****    DMT Trip napló, versek, történetek, absztrakt agymenés:)    *****    Elindult a Játék határok nélkül blog! Részletes információ az összes adásról, melyben a magyarok játszottak + egyéb infó    *****    Florence Pugh Hungary - Ismerd meg az Oppenheimer és a Dûne 2. sztárját.    *****    Megnyílt az F-Zero Hungary! Ismerd meg a Nintendo legdinamikusabb versenyjáték-sorozatát! Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    A Cheer Danshi!! nem futott nagyot, mégis érdemes egy esélyt adni neki. Olvass róla az Anime Odyssey blogban!    *****    A 1080° Avalanche egy méltatlanul figyelmen kívül hagyott játék, pedig a Nintendo egyik remekmûve. Olvass róla!    *****    Gundel Takács Gábor egy különleges könyvet adott ki, ahol kiváló sportolókkal a sport mélységébe nyerhetünk betekintést.    *****    21 napos életmódváltás program csatlakozz hozzánk még!Január 28-ig 10% kedvezménnyel plusz ajándékkal tudod megvásárolni    *****    Szeretne egy olyan általános tisztítószert ami 333 felmosásra is elegendõ? Szeretne ha csíkmentes lenne? Részletek itt!!    *****    Új játék érkezett a Mesetárba! Elõ a papírral, ollóval, és gyertek barkácsolni!    *****    Tisztítószerek a legjobb áron! Hatékonyság felsõfoka! 333 felmosásra elengedõ általános tisztítószer! Vásároljon még ma!    *****    Hayashibara Megumi és Okui Masami rajongói oldal! Albumok, dalszövegek, és sok más. Folyamatosan frissülõ tartalom.    *****    A legfrissebb hírek a Super Mario világából és a legteljesebb adatbázis a Mario játékokról.Folyamatosan bõvülõ tartalom.    *****    333 Felmosásra elegendõ! Szeretne gazdaságosan felmosni? Szeretne kiváló általános tisztítószert? Kiváló tisztítószerek!    *****    Ha tél, akkor téli sportok! De akár videojáték formájában is játszhatjuk õket. A 1080°Snowboarding egy kiváló példa erre