//palheidfogel.gportal.hu
//palheidfogel.gportal.hu

„Én hiszek az Istenben, mint egy Személyben. Az életem egyetlen percében sem voltam ateista. Én még a diákéveimben elutasítottam Darwin, Haeckel és Huxley nézeteit, melyek teljesen elavult lehetetlen nézetek.” Einstein Albert (1879–1955) modern fizika egyik alapítója, Nobel-díjas:


Az erőszakra épített világ akkor hull véres darabokra, amikor a békét örökre biztosítottnak véli. Ennek a világnak nem több hatalomra, erősebb hadseregre, különb harci eszközökre, körmönfontabb diplomáciára van szüksége: ennek a világnak kis jóakaratra, jézusi erőkre van szüksége. Ezt a világot nem kívülről kell széppé tenni cicomás műveltséggel, technikai vívmányokkal: ezt a világot csak belülről lehet széppé tenni: az Isten szellemének, a lelkiségnek kiragyogtatásával.” Ravasz László református püspök


Tiszteld minden ember hazáját, de szeresd a magadét. Helen Keller


 

Erőm és pajzsom az ÚR, benne bízik
szívem. Zsoltár 28,7

… „amikor az ember Kálvint olvassa - akár egyetértően, akár fenntartásokkal - mindenütt és minden esetben úgy érzi, hogy egy erőteljes kéz megragadja és vezeti."  Karl Barth

.


Theológia, Történelem, Graduál, Zsoltár


Heidfogel Pál

lelkészi önéletrajz - 2015


Családi Honlapom:

//heidfogel-domjan.gportal.hu

phfogel@gmail.com

 

 
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Elfelejtettem a jelszót
 

www.refzarszam.hu

shopify site analytics
 

Heidelbergi Káté 1563

 

II. HELVÉT HITVALLÁS

 

A GENFI EGYHÁZ KÁTÉJA

A GENEVAI Szent Gyülekezetnek CATHE- CISMUSSA
 
Avagy A Christus tudományában gyermekeket tanító  FORMATSKÁJA 

M.Tótfalusi Kis Miklós által 1695 esztend 

A Genfi Egyház Kátéja 1695 Ennek ismertetője.

Kálvin János: A Genfi Egyház Kátéja Pápa 1907.
www.leporollak.hu - Németh Ferenc munkája

Hermán M. János: A Genfi Káté útja Kolozsvárig

- Fekete Csaba Káté, egyház,tanítás 

 

IRTA: Kálvin János

 

KÁLVINRÓL IRTÁK

 

Kálvin évfordulók

 

KARL BARTH 1886-1968

 

Bibó István

 

Biblia - Ó és Újszövetség Próbakiadás -

 

Bibliakiadások, könyvek
Magyar biblikus irodalom

 

Biblia év, évek után

 

Dr Csehszombathy László
szociológus 1925-2007

 

OSCAR CULLMANN 1902-1999

 

Egyházi Zsinatok és Kánonjai

 

FORRÁSMŰVEK

 

GALSI ÁRPÁD
Jakab, az Úr testvére

 

A Károli Református Egyetem Hittudományi karán 2009-ben megvédett doktori disszertáció átdolgozott formája...

Az ősgyülekezet vezetője, Jakab a születő keresztyénség egyik kiemelkedő alakja... fontos, hogy Jakab, az Úr testvére méltóbb figyelmet kapjon. A különböző Jakab-tradíciók felvázolása révén…elemzi Jakab teológiáját .

E könyv hézagpótló a hazai tudományos életben,  a nemzetközi ku-tatás viszonylatában is újat hoz ...azáltal, hogy újszövetségi teoló-giai szempontból kívánja újra-gondolni Jakab szerepét. L’Harmat-tan Kiadó, 2012 - 283 oldal


2. Evagéliumi kálvinizmus szerk Galsi Árpád Kálvin kiadó

 

 

Dr GÖRGEY ETELKA lelkipásztor, iró

 

1. Közösség az Ószövetségben

2. Biblia és liturgia

3. Pártusok és médek...

4. Isten bolondsága

5. Éli, éli, lama sabaktani?

6. Minden egész eltört?

7. Siralmak és közösség

 

HARGITA PÁL
református lelkipásztor


Istvándi 1924-1996 Pápa

 

Keresztény filozófia

 

Dr (Kocsi) KISS SÁNDOR

 

Kommentár 1967 és

 

Dr KUSTÁR ZOLTÁN

 

MÉLIUSZ JUHÁSZ PÉTER
1532-1572

 

DR NAGY BARNA

 

Dr PÓTOR IMRE

 

Dr RAVASZ LÁSZLÓ püspök

 

SZEGEDI KIS ISTVÁN


1505 - 1572 REFORMÁTOR

 

SZENCI MOLNÁR ALBERT

1574 - 1633

 

Theológiai irodalom

 

Temetési beszédek

 

DR TÓTH KÁLMÁN
theológiai professzor


1917 - 2009

 

DR. TÖRÖK ISTVÁN

 

Dr. VICTOR JÁNOS (1888-1954)

 

Régi magyar Irodalom

 

Régi könyvek és kéziratok

 

XX. század Történelméhez

 

Webem - itt

 

PDF - MP3 - Doc - Odt formátum

 

Teremtésről

„A Világegyetem teremtésének elve teljesen tudományos is. Az élet a Földön a leg- egyszerűbb formáitól a  legbonyolultabbig – az intelligens tervezés eredménye.” Behe Michael J. biokémikus-professzor, a Darwin fekete doboza – Az evolúcióelmélet biokémiai kihívása könyvéből
 
 
- KÁLVIN: 1556. A sákramentumokra ... második védelme Westphal Joákhim elllen.
- KÁLVIN: 1556. A sákramentumokra ... második védelme Westphal Joákhim elllen. : 3. A sákramentumokra vonatkozó ... második védelme ...III.

3. A sákramentumokra vonatkozó ... második védelme ...III.


Továbbá a negyedik főpontban nyíltan elárulja Westphal, hogy ő semmi másnemű jelenlétet nem ismer el, csak a testit. Csak hadd menjenek útjukra azok a szitkok, amelyekkel az ügyet elhomályosítani igyekszik. Kezdetben sákramentáriusnak nevez el; azt mondja, hogy gyalázom azokat, kik azt vallják, hogy az úrvacsorában Krisztus valóságos testét osztogatják. Mintha bizony nem jelenteném ki mindenütt világos szavakkal, hogy Krisztus valóságos testéből nyújtatik számunkra táplálék az úrvacsorában. Mi gyönyörűsége telik tehát neki abban, hogy hazugságok fellegébe burkolja azt a tiszta világosságot, mely az egész ügy csomóját megoldja? Ha valaki tisztán és világosan tanítja, hogy Krisztus teste azért tétetik elénk, hogy együk azt, akkor én ilyen vagyok. Csupán a módot magyarázom meg, hogy ti. Krisztus Lelkének erejével győzi le a térbeli távolságot, hogy testéből belénk lehelje az életet. Vajon kettőnk közül ki szól és védekezik nagyobb tisztelettel a Krisztusról; én-e, aki hitemmel minden akadályt legyőzök, hogy biztosan megállapítsam, miszerint Krisztus égi hatalma által árad élet az ő testéből az én lelkembe, vagy Westphal, aki szerint Krisztus teste csak annyiban megelevenítő, amennyiben szájába és gyomrába viheti azt? Én e helyen nem beszélek bonyolultan.

Ha ragaszkodik ahhoz az állításhoz, hogy Krisztus teste osztogattatik, akkor egy nézeten vagyok vele. Csak a mód meghatározása forog kérdésben, amelyet én az olvasó szeme elé terjesztek, ő pedig helytelenül kétértelműségekbe burkol. Hogyha ezt az olvasók emlékezetükben tartják, akkor ezentúl Westphal eredménytelenül fogja hazudni azt, hogy mi a Krisztus testében való részesedésről perlekedünk. Pedig ő nem tévedhetett tudatlanságból, hiszen oly szorgalmasan figyelmeztettem őt; de hogy a tanulatlan emberek előtt oly színben tűnjék fel, mintha ő volna a győztes, minden tisztesség- és szeméremérzet nélkül feketíti be a legvilágosabb dolgot. Éppoly rothadt az a koholmány, amelyet ezután kapcsol, hogy ti. mi nem hisszük, hogy az úrvacsorában a valódi testet adják, hacsak nem látjuk a húst és a csontokat. Sőt inkább, bár a testet az égből nem vonjuk le, mégis hisszük, hogy nekünk adatik az, hogy valósággal táplálja és gyarapítsa lelkeinket a lelki életre. Már most, ha felhozza amaz ellenvetéseit, hogy mi mikor a módot tanítjuk, mértani elvekkel mérjük az úrvacsora misztériumát, könnyű és kézenfekvő lesz az a védekezés, hogy kitűnt éppen az ő tanúbizonyságából, hogy mi inkább ragaszkodunk Krisztus kijelentéséhez, miközben ő azt kiabálja, hogy mi elcsavarjuk Krisztusnak e szavait: "tapintsatok és lássatok; a léleknek nincsen húsa és csontja" (Luk 2489). Mit kell tehát Krisztus testéről tartanunk, ha nem azt, amit ő maga hirdet? Mi ezen a helyen nem hívjuk patrónusul Euklidészt, hanem megnyugszunk az Isten Fiának kijelentésén, melyből a legjobban megtanuljuk, hogy az ő testének milyen a természete. Mivel itt Westphal semmi csavarást nem tud felmutatni, maga gondolja ki azt a nyakatekert hazugságot, hogy ezt Krisztus a feltámadás valódi voltának bizonyítására mondotta; az úrvacsora célja azonban más. Én pedig azt az ellenvetést teszem, hogy ámbár az úrvacsorát az Úr más szándékkal rendelte, mindamellett is szilárdan megáll az, amit egyszer az ő testének természetéről előadott.

Hogy képtelenségnek ne lássék az a tanításuk, hogy láthatatlanul mindenütt jelen van az a test, melyről tudjuk, hogy a szűz méhébe volt bezárva, a keresztre volt függesztve és a sírban volt elrejtve, azt válaszolják, hogy az a véghetetlenség, amelyről ők beszélnek, a mennyei és dicsőséges testet illeti meg. Készen van számunkra az az ellenvetés, hogy a test dicsőséges volt már akkor is, mikor Krisztus odanyújtotta tanítványainak, hogy lássák és tapintsák. Én legalább úgy vélekedem, hogy ez a vitás kérdésre nézve megfelelő módon van idézve. Nincs tehát oka Westphalnak arra, hogy a filozófia és a teológia összeütközéséről lármázzon. Mert a filozófia nem diktálja nekünk, hogy az emberi test lelki erővel van megáldva, hogy a lelkeket megelevenítse, sem azt, hogy ez az élet a menyből származik, sem, hogy a kenyér külső jelképe alatt mi ugyanezt az életet vesszük hathatósan birtokunkba: semmi ilyesmit nem foghat fel a közönséges értelem, de a bölcsészi iskolákból sem eredhet ilyen. Ebből az is világos, hogy nekünk gondunk volt arra, hogy az úrvacsora misztériumát nagyszerűen felülemeljük az emberi szellem közönséges felfogásán. Ámde Westphal a természet alkotóját úgy vezeti elénk, mint aki ellenkezőleg beszél. De mit is mond ez? Azt, hogy ő a saját testét adja. Jöjjön maga a mi ellenlábasunk, hogy felforgassa a hitelét ennek az ígéretnek, amelyet mi tisztelettel elfogadunk. Mert ámbár a kenyéren és boron kívül szemünk semmit sem lát is, hitünkkel mégis az életet ragadjuk meg, amely Krisztus testéből és véréből áradván, egészen lelkeinkig hatol. Arra szólít fel bennünket, hogy feleljünk meg a Krisztus szájával, vajon az érzéki felfogásnak kell-é hitelt adnunk, vagy az Isten fiának. Én pedig inkább akarnék százszor elveszni, minthogy Krisztusnak egy szavacskáját is összemérjem az egész filozófiával, amint Westphal követeli. Szerintünk ugyanis Krisztus tekintélye nemcsak szentséges és önmagában is hitelt érdemlő (autopistos) hanem, arra is bőven elégséges, hogy minden ellenségünk érzületét féken tartsa, és a világ egész bölcsességét leigázza. Egészen másról folyik köztünk a vita: hogy ti. hittel kell-é fogadnunk azokat a mennyei kijelentéseket, melyek szerint remélnünk kell a feltámadást, amely romlandó és elvettetett testünket hasonlóvá teszi a Krisztus dicsőséges testéhez (Fil 3,21); hogy az égből a fellegekben el fog jönni az embernek Fia, hogy a világot megítélje, a Názáreti Jézus, miután az égbe felment; el fog jönni, amint látták Őt felmenni? (Csel 1,11)

Feleljen meg Westphal arra a kérdésre, vajon azt gondolja-é, hogy az utolsó napon minden test véghetetlen lesz? Mert mikor Pál azt akarja, hogy magunknak a Krisztus hatalmáról ítéletet alkossunk abból a körülményből, hogy testeink ugyanarra a dicsőségre alakíttatnak át, vagy semmivé teszi azt a dicsőséget, vagy azt kell hinnünk, hogy a Krisztus teste most semmivel sem véghetetlenebb, mint a mienk lesz akkor. Amit Krisztus mennybemenetelére és második eljövetelére nézve a Szentírásból idézünk, azt Westphal nyugodtan kineveti, mintha a Krisztus teste csak azért vitetett volna látható alakban az égbe, hogy a feltámadást bizonyítsa, s aztán alakját is, kiterjedését is levetette volna. De hisz még az angyalok szerint is megmarad mennybemenetelétől az utolsó napig ugyanabban az állapotban.

Végül silány elméncséggel akar minket kijátszani. Azt mondja ugyanis, hogy a mi fizikánkkal ellenkezik Pálnak azon mondása, melyben azt tanítja, hogy Krisztus minden egek fölé emelkedett. Hát mi vajon az ég és föld közé helyezzük Krisztust, vagy a planéták között építünk neki tanyát? Az ég az Istennek nagyszerű palotája, amely felette áll a világ egész alkotmányának. Westphal tombol örömében, hogy szerintünk Krisztus helyen kívül lakik, mintha nekünk nem lett volna gondunk arra, hogy ennek a fecsegésnek alkalmas módon útját álljuk. Azt ugyanis, hogy Krisztus a kenyér alatt rejtőzik, nem azért tagadjuk, mivel tulajdonképpen nincs helybe zárva, hanem mivel minden elemnél magasabban lakik a világon kívül. Azt az ellenvetést teszi Westphal, hogy a fizikával nem kevésbé ellenkezik az, hogy egy test különböző helyeken van, mint az, hogy egy helyben sem foglaltatik. Még egyszer megismétlem, hogy mi nem a fizikáról vitázunk, hanem csupán arra törekszünk, hogy a testnek ama valósága, aminőt a Szentírás állít, épen maradjon meg számunkra. A test pedig, ámbár az egek fölé emeltetvén, a természet közönséges rendjétől mentes is, --A Kálvin korában uralkodó arisztotelészi fizika szerint a Hold alatti testek változékonyak, a fölötte lévők állandóak. Az előbbiekre vonatkozó törvények az utóbbiakra nem érvényesek. -- mindamellett nem szűnik meg igazi test lenni és bár levetkőzte földi tulajdonságait, mégis megtartja azt, ami lényegének a sajátja. Ennélfogva Westphal igazságtalanul vádol minket azzal, hogy mi inkább függünk a bölcsészet állításaitól, mint az Isten igéjétől. Én azonban joggal figyelmeztetem őt arra, hogy makacs önfejűségének búcsút mondva tűrje el, hogy az Isten igéjének igazi értelme felől oktatást nyerjen. Egyébként menjen Isten hírével fantazmájával együtt, melyet a Krisztus igéiben fonákul kohol.

Az ötödik főpont a lényeg átöntéséről szól, ahol szokása szerint előrebocsátja, hogy én az egyház hitét csak álomnak tartom. Csudálkozom azonban, hogy Luthertől, akiről mindenütt azt hánytorgatja, hogy ő neki tanítómestere, miért nem tanulta meg legalább azt, hogy az egyház nevét nagyobb kímélettel és mérséklettel emlegesse. Mert még pápistát sem láttam eddig, aki az egyház nevével szemtelenebbül és féktelenebb vakmerőséggel élt volna vissza. Azt kérdezem, éspedig nem zsémbelődésből, hanem alapos megfontolás után, vajon azt kell-é képzelnünk, hogy a Krisztus lényege azért öntetik át belénk, hogy undokságainkkal bemocskoltassék? Ez a silány szószátyár, aki minden ok nélkül indulatosságot vet a szememre, mód nélkül felháborodik, mintha én az álmodozásaimat őreá hárítanám. Én pedig annyira nem akartam gyanúval terhelni sem őt külön, sem az ő bandáját, hogy inkább az volt a célom, hogy mindazt a gyanút, ami az ő kétértelmű szavaihoz tapad, eloszlassam. És most a magam példájával fogom megmutatni, hogy mennyivel helyesebb dolog barátilag elfogadni azt, ami helyesen mondatott, mint gőgösen és válogatás nélkül visszautasítani, ahogyan ő szokott tenni.

Abbahagyván tehát minden mérkőzést, szívesen elfogadom azt, amit ő nekem megenged, hogy ti. a Krisztus teste sem belénk át nem öntetik, sem a kenyérbe nem helyeztetik, sem a kenyérrel össze nem köttetik. Az én részemről maradjanak eltemetve az olynemű kifejezések, amelyekről azt panaszolja, hogy mi hamisan koholtuk azokat avégből, hogy az ellenkező dogmát eléktelenítsük. Vajha megvolna a becsületesség és józanság, amelyet színlel, az ő könyveikben, melyeknek sohasem volt más feladata, mint az, hogy erőltessék az ő hazugságukat, hogy a kenyérben van a Krisztus teste. De most már legyen Westphalnak teljesen szabad joga arra, hogy az ő belső érzületéből azt adja elő, amit jónak lát. Ő azt feleli, hogy neki elég ez az egy dolog, hogy, mivel az örökkévaló Atyának bölcsessége erősíti meg, miszerint a test adatik, megállapíttatik a testi jelenlét az úrvacsorában: a jelenlét módját, mivel az megfoghatatlan, ő nem kutatja. Ámde rám nézve biztos és könnyű védekezés az, hogy bár a Krisztus teste adatik, mégsem kívántatik meg a legkevésbé sem a jelenlét, mivel már előbb kifejtettem, hogy azt az akadályt, melyet a térbeli távolság támaszt, az ő Lelkének véghetetlen ereje legyőzi. Mind a két részről azt valljuk, hogy a test adatik: én azonban azt mondom, hogy a jelenlétre, mely ebből a legkevésbé sem következik, helytelenül következtetnek. Azt sem tagadom, hogy az emberi kíváncsiságra nézve kinyomozhatatlan misztérium az, hogy Krisztus az égből táplál minket testével a földön, csak ne terheltessék szembeszállni azokkal a képtelenségekkel, melyeket felettébb aluszékonyan zárt szemekkel mellőz. Pedig van-é zsarnokibb eljárás, mint egyik szavával sürgetni a jelenlétét, amelynek módjáról azután tilos akármit is állítani; s így egy-egy odavetett szóval az elméket fogva tartani és a szájakat betömni?

Westphal azt mondja, hogy a Krisztus lényegének a mienkkel való vegyüléséről szóló állításunk becsempészés. Határozza meg tehát azt a módot, mely szerint az a kenyér, melyet a szánkkal megeszünk, Krisztus teste. Vonakodik, sőt átkokkal halmozza el azokat, akik utána mernek tudakozódni a dolognak. Ez az ő mesteri teológiája. Ugyanily parancsoló szellemben hirdeti, hogy nekem szokásom álmodozóknak tartani azokat, akik azt hiszik, hogy a Krisztus valódi teste adatik. Mert ha megengedi, hogy érvekkel mérkőzzünk vele, akkor hogyan fogja bebizonyítani, hogy nekem szokásom lett volna az, ami sehol sem található fel az irataimban? De bár egy helyen megemlíti azon állításomat, hogy az úrvacsora kenyere nem puszta alakzat, hanem hozzá van kapcsolva az ő valóságához és lényegéhez, mégis azt állítja, hogy én a lényeget egészen kiküszöbölöm az úrvacsorából. Elsősorban nem tudom, hogy minő értelemben vette itt a lényeg szót, de őszintén szólva nem is sokat törődöm vele. Legyen elég figyelmeztetnem az olvasókat arra, hogy én Krisztust mondom mindenütt a keresztség és az úrvacsora lényegének. Hogy ugyanis az előadás világosságához semmi se hiányozzék, azt mondom, hogy két dolog ajánltatik fel nekünk: Krisztus és azok az ajándékok, amelyek őbelőle származnak reánk. Ekként, valamint a szent vacsora a kenyérnek és a bornak földi jelképeiből áll, úgy a Krisztus szerintem annak mintegy lelki tartalma, mely a jelképeknek megfelel. Mikor pedig a Krisztussal szent egységbe forrtunk össze, akkor ebből árad a lelki ajándékoknak gyümölcse és haszna, úgy hogy minket az ő vére megmos, halála áldozata az Istennel megengesztel, engedelmessége megigazulást szül; és mindazok a jótétemények is innen erednek, melyeket csak őáltala ajándékoz nekünk a mennyei Atya. Mivel ez a megkülönböztetés a Megegyezésben világosan ki van fejezve, Westphal csekély becsületességgel fecsegi azt, hogy én a lényeg nevet a Krisztus testével való élésre és annak erejére viszem át, miután magát a lényeget eltávolítottam; hacsak el nem hiteti az olvasóval, hogy semmivé tétetik az, aminek én a legnagyobb fontosságot tulajdonítom. Mindamellett eközben nem titkolom, hogy az én tanításom nagyon különbözik az ő hazugságától, amely szerint a test lényege valóban jelen van. Más dolog ugyanis azt mondani, hogy a Krisztus lényege jelen van a kenyérben azért, hogy minket megelevenítsen, s megint más azt mondani, hogy a Krisztus teste megelevenítő, mivel az ő lényegéből élet árad a mi lelkeinkbe.

A hatodik főpontnál azért támad meg, mivel az úrvacsora kenyerét és borát akként teszem meg Krisztus testévé és vérévé, amint hajdan az atyákra nézve a manna lelki étel és a kőszikla Krisztus volt. De miért haragszik énrám jobban, mint az apostolra, akinek szavait – nézetem szerint – szabad volt idéznem. Ámde a manna és a víz – úgymond – csupán alakzatok voltak. Vitázzék, amint akar, Pállal, nekem elég az, hogy a Szentlélek előírása szerint bölcselkedem. Most már legalább nem fogja a fizikát szememre vetni. Az úrvacsora misztériumáról én semmi olyasmit nem merek kigondolni, ami nem az égből diktáltatott. Pál, mikor a zsidókat velünk összehasonlítja, azt mondja, hogy azok ugyanazt a lelki eledelt ették és ugyanazt a lelki italt itták (1Kor 10,3 sk). Kiabálja hát most már Westphal, hogy nem homályosak e szavak: "Ez az én testem". Az apostoli magyarázat sokkal világosabban szól énmellettem. Nem egyszerűen azt tanítja ugyanis, hogy a manna az atyákra nézve lelki eledel volt, hanem hogy ugyanaz az eledel, ami a mienk, mely az úrvacsorában nyújtatik.

Mert tagadhatatlan, hogy Pál itt két sákramentumot hasonlít össze egymással. S hacsak talán Westphal szerint még Pál sem lesz megfelelő magyarázó, akkor el kell ismernie, hogy ez az összehasonlítás, amelyet tőle vettem át, éppen megfelelő. Ámde [, mondja Westphal, akkor] még az Isten fia sem öltötte magára a testet. Ha volna benne valami őszinteség, akkor nem hallgatná el, hogy én ezt a csomót a magyarázatomban megoldottam, ahol azt mondom, hogy az evés módja az atyákra nézve a mienktől eltérő volt, mivel az evés manapság lényegi, aminő akkor nem lehetett; mivel ti. Krisztus minket a miérettünk feláldozott testével táplál, hogy életet merítsünk az ő lényegéből. Mivel a bárányról az van mondva (Jel 13,8), hogy a világ kezdetétől fogva levágatott, azért a törvény alatt az atyáknak kellett a lelki táplálékot a testből és vérből keresniök, amelyeket manapság nemcsak a kijelentés tágasabb mértéke folytán élvezünk bővebben, hanem azért is, mivel a test, amely egyszer érettünk áldozatul bemutattatott, naponta nyújtatik nekünk, hogy azt élvezzük. Westphal azon következtetésében tehát, hogy mi a figurá-t (alakzatot) egyenlővé tesszük a valósággal, napfényre jő az ő felettébb makacs rosszakarata, mivel teljesen tudatában van annak, hogy én különböző fokozatokat jelölök meg.

De hogy miért jutott eszébe neki az, hogy én a régi atyáknak az árnyékon kívül semmit sem hagyok, azon igen csodálkozom. Mert ha elismerjük is, hogy a törvény egész kezelése árnyékszerű volt, azért az atyákat megfosztani azon jegyek igazságától, amelyekkel éltek, sem nem jogos, sem nem helyes. Mennyivel helyesebben jár el Augustinus, aki a jelkép egyik faját a másik fajától megkülönböztetvén, Krisztust, mint aki mind a kettővel közös, középre állítja. Amit a különböző dolgok összehasonlítása bizonyít, hogy mi – mint ahogy Westphal vádol bennünket – olyan úrvacsorát koholunk, mely nélkülözi az ő testét és vérét – ugyanez a vád Pál fejére hull, mivel ennek a vélekedésünknek ő a szerzője. Westphal azon állítását, hogy a mannáról nem mondatott: Ez a Krisztusnak, aki el fog jönni, a teste, sem a vízről, hogy ez az újszövetség vére – könnyű megcáfolni. Vagy azt kell ugyanis tagadnia, hogy lelki eledel van mind a két jelben, vagy meg kell engednie, hogy az, ami a kenyérről és a pohárról mondatik, ama törvény alatti sákramentumot is megilleti a maga módja szerint. Mert habár Krisztus testének a lényegével, melyben megjelentetett, teljesebben megelevenít is minket, mint hajdan az atyákat a törvény alatt, azért ez a különbség mégsem akadály arra, hogy velünk együtt közösen az ő részeseivé legyenek ők is.

Meg kell azonban vizsgálni, hogy mily jogos alapon packázik ő itt oly gőgösen. Mivel ezek a kérlelhetetlen mesterek oly szigorúan a szavakhoz kötnek minket, azt mondottam, hogy a kenyér test és a bor vér, úgy amint a manna is Krisztusnak és a galamb Szentléleknek neveztetik egyebütt. A kifejezésmódról vitatkozunk, amelybe görcsösen kapaszkodnak ellenfeleink. Én hasonló kifejezéseket hozok fel, amelyek igazság szerint ugyanazon jelentőségűek. Ha most már Westphal azt az ellenvetést teszi, hogy a kenyérről mondatott: Ez az én testem, miért ne volna szabad viszont azt vetni ellene, hogy az ószövetségről helyesen mondatott: Ez a Krisztus, és a galambról: Ez a Szentlélek? Míg be nem bizonyítja, hogy a nyelvtani szabály csak az egyik helyre alkalmazható, a többiekre pedig nem, addig a józaneszű bírák előtt nem bizonyíthat be mást, mint azt, hogy a test éppen úgy kenyér, mint ahogyan Isten a galambot az ő Szentlelkének nevezi. A hetedik fejezetnél megint csak azt a nótát folytatja, amelyet fentebb a negyedikben kezdett. Mindazonáltal ez az ismétlés már csak azért sem kellemetlen rám nézve, mivel jobban nyilvánosságra hozza majd az olvasók előtt, hogy mely dologért verseng.

Azt hozza fel, hogy én az úrvacsorát üressé teszem a Krisztustól, mivel Krisztust bezárom az égbe, mint ahogy Zwingli akarta, hogy Őt az égben keressük, és azt tanította, hogy az ég fogadja be Őt mindaddig, míg meg nem jelenik az ítéletre. Ez a derék bíráló azonban nem veszi észre itt, hogy azok a szavak, amelyeket, mint Zwinglitől eredteket ostoroz, Péter apostol szavai. Figyelmen kívül hagyom, hogy mikor Zwingli az ő véleményét kifejtve azt írta: "Mi akarjuk" (Nos volumus), ezt a kifejezést éppen úgy támadták, mintha az egyháznak eme hű és serény tanítója Krisztust alávetné a maga uralmának. Léha ember te, ha nem tudtad, hogy a latin írók lépten-nyomon úgy szoktak szólani, hogy amire igyekeznek, arról azt mondják, hogy akarják, éspedig a büszkeségnek minden jele nélkül, akkor hol van az a te műveltséged, amelynek megvédelmezése hogy mily nagy gondot ad neked, az egész könyvedből látható? Ha pedig tudtad, akkor hol van a becsületesség és nyíltszívűség? De hogy a dolog lényegéről beszéljünk, ha Westphal nem akarja, hogy Krisztust az égben keressük, akkor fejtse meg nekünk ezt a csomót, hogy Péter tanúsága szerint hogyan kell őt az égnek befogadnia? Péter bizonysága felett szemet hunyván, arra a közhelyre csap át, hogy nem ott kell őt keresni, ahol az emberek akarják, hanem mindenütt, ahol csak megígérte, hogy jelen lesz. Mintha bizony a magunk, vagy az emberek döntéseivel és nem inkább mennyei kijelentésekkel harcolnánk ellene! Ámde a Krisztus az igében és a sákramentumokban szolgáltatja ki magát. Nem tagadjuk, csak előbb határoztassék meg a kiszolgáltatás módja. De mikor itt Westphal az ígéreteket mutatja fel, szükségképpen elismeri, hogy a Krisztus jelenléte az úrvacsorával való élésen kívül semmivel sem kisebb, mint az úrvacsorában. Krisztus ígérete ez: Én veletek leszek mind a világ végezetéig (Mt 28,20). Továbbá: Ahol ketten, vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük (Mt 18,20). Tagadni fogja, hogy itt a test és vér szó előjönne. Hát vajon az egész és teljes Krisztus nem a testben kijelentett Isten-é? Bebizonyítottam tehát, hogy ott is bizonyos módon a Krisztust kell keresni.

Ha ugyanezt átvisszük az úrvacsorára, akkor Westphal felveszi kothurnusát -színészi saruját- , és tragikusan felkiált, hogy mi megrontjuk a Krisztus szavainak hitelét. Ne kételkedjünk – úgymond – semmit sem afölött, hogy a sákramentumokban van az Isten ege és lakása, s hogy Krisztust ott bizonnyal megtaláljuk. Mintha bizony az a kifejezés is elő nem fordulna lépten-nyomon, hogy az Isten a kerubok között ül (Zsolt 8,2). Ebből az következik, hogy a szent atyáknak akkor ott kellett keresniük. És Dávid, mikor arra buzdítja őket, hogy keressék az Ő orcáját, bizonyára a szövetség ládájára, az oltárra, és az egész szentélyre mutat rá (Zsolt 43,3). Manapság sem tanítjuk azt, hogy a kegyes elmék akként emelkedjenek az égbe, hogy a keresztségtől és a szent vacsorától elforduljanak. Sőt inkább szorgalmasan figyelmeztetjük őket az óvatosságra, hogy veszedelembe ne rohanjanak, vagy téveteg elmélkedésekben haszontalanokká ne legyenek, ha azokon a lépcsőkön, amelyek nekünk az Isten részéről nem hiába rendeltettek, fel nem mennek a mennybe. Hogy tehát a hívek a Krisztust a mennyben megtalálják, megtanítjuk őket arra, hogy az igéből és a sákramentumokból induljanak ki. Ráirányozzuk tekintetüket a keresztségre és az úrvacsorára, hogy ezen az úton a mennyei dicsőség magasságáig emelkedjenek. Ez oknál fogva nevezte Jákób Béthelt a mennyek kapujának (1Móz 28,17): mivel a látománytól támogatva értelmét nem szögezte a földhöz, hanem megtanulta, hogy hittel hatoljon a mennybe. Szűnjék meg tehát Westphal azt hangoztatni, hogy a legnagyobb tévedés az, mikor Istent más úton keresik, mint amelyen magát kijelentette, mivel ezt a tanítást mi fényesebben megmagyaráztuk, semhogy ő azt felfoghatná. Inkább azt mérlegelje magában, amiről eddig soha sejtelme sem volt, hogy ti. az Isten kezdettől fogva látható jelképekben jelentette ki magát, hogy így a híveket fokonként emelje magához, és a földi elemektől a lelki tudásig vezérelje őket. Nagyon téved ugyanis, mikor azt gondolja, hogy ő minden tévedéstől mentes azért, mert azt hirdeti, hogy Krisztus jelen van ott, ahol az igéje és ígérete van. Mert a Szentírás a zsidókat, mikor ezek Isten igéjével visszaélve Istent babonából a templomban keresték, épp oly szigorúan dorgálta, mintha az ige határait lépték volna túl. Igaz ugyan, hogy Krisztus mindenütt jelen van, ahol megjelenik az Ő ígérete, mely az Ő élő képmása, csak kövessük Őt oda, ahova minket vezérel.

Még tovább azzal támad minket Westphal, hogy azt költjük, miszerint Krisztus másként van jelen az úrvacsorában, mint ahogy azt ő az igéjében kifejezi, mivel tagadjuk, hogy ő testére és vérére nézve jelen volna, s a testi jelenlét módja sem tetszik nekünk. Ebből azt is következteti, hogy mi az igazi úrvacsorát elhagyván, csak haszontalan és Üres úrvacsorát tartottunk meg. – Westphalnak ugyan könnyű volt ezt vakmerőségénél fogva a száján kiszalasztania, de ki fog neki hinni addig, míg meg nem oldja azt a csomót, hogy Krisztus a kenyeret akként nyújtja az úrvacsorában, hogy teste elfogadására a híveket felfelé hívogatja? Ezt nem valami bölcsészeti szemlélődésre, vagy egy szavacska csalóka ürügyére támaszkodva, hanem a Szentírás állandó tanulmányozása alapján állítjuk. Mérjék a mi hitvallásunkat a hit analógiájához, és a legkevésbé sem félek, hogy akárminő eltérést is találjanak! Ha a testi jelenlét módja, mely a legkevésbé sem törvényes műhelyben gyártódott, nekünk nem tetszik, vajon azért a Krisztus világos igéit nem írjuk-é alá? Az Isten fia azt ígéri, hogy az ő testét adja; s az ő igéje nálunk ellenmondás nélkül hitelt talál. S bár a test érzülete ellent mond, és a természet az oly fenséges titkot, amely még az angyalok előtt is csudálatos, nem fogadja el, mindamellett biztosan hisszük, hogy az, amit előttünk a látható jelkép ábrázol, belülről mennyei erő által töltetik be. Bár a mester között és közöttünk a legjobb megegyezés van, Westphal közénk tolakodva zavart támaszt, és mintha mi a szent vacsorát eltörölnők azért, mert nem valljuk, hogy a kenyér lényegileg test, azt hirdeti, hogy mi a kenyéren kívül semmit sem adunk és semmit sem veszünk. Hát ha ő a Krisztus testét a hitetleneknek is odaadja, akkor honnét ez az új zordonság? Azt állítja, hogy Krisztus a hazugság vádja alá esik, ha Júdás és Péter nem egyformán vette birtokába az ő testét és vérét. Tegyük fel, hogy a mi hitünknek csekély mértékéhez képest még nem értettük meg azt a csodát, amit ezek a tudósok hánytorgatnak; vajon micsoda oly nagy bűnünk van, hogy hátrább tesznek minket, mint Júdást? Persze ők Krisztussal szemben olyan tiszteletet tanúsítanak, hogy az ő szent rendelésének náluk csak akkor van súlya, ha az ő beleegyezésükre támaszkodik! Ha valaki undok parázna, ha esküszegő, ha méregkeverő, ha rabló, vagy ha valami még undokabb bűn rabja is, ha akármelyik félpogány a szent vacsorához járul, ha odahurcolja gaztettének, vagy babonáinak undokságait, odadobják neki a Krisztus szentséges testét. Nekünk, mivel a vétel módjára nézve nem vagyunk velük azonos nézeten, semmit sem hagynak a kenyéren és boron kívül!

Westphal tele torokkal mennydörgi azt is, hogy a lelki evésről mi hiába szónoklunk, mintha az az egy cikk, mely a test jelenlétéről szól, nagyobb fontosságú volna a teljes és tökéletes hitnél. Kénytelen elismerni, hogy hitem a Krisztus természetéről, erejéről és minden jótéteményéről, Krisztus kettős természetéről, az Ő hivatásáról és tisztéről, s úgy halálának, mint feltámadásának hatásáról és gyümölcséről, mint a lelki uralmáról orthodox. Azt sem tagadja, hogy az úrvacsora célját és hasznát helyesen magyarázom. Hogy ezt az egészet egy pitykére sem becsüli, ezt az az egy aggály okozza, hogy mi nem hisszük, hogy a test lényegét szájunkkal esszük. "Ámde – úgymond – mivel e két dolog: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre, továbbá: Ez az én testem, kapcsolatosan mondatott, azért szükséges, hogy egyszerre mind a kettőben higgyünk, mivel hiába hisszük az egyiket, ha a másikban hitetlenek vagyunk. De mire való ez a szószátyár árulkodás, mikor Krisztus tekintélye a legkevésbé sem kerül vitatás alá, hanem csupán a szavak értelme? Már régtől fogva elég terjedelmesen tanítottam, hogy az ígéret és a parancs egymástól elválaszthatatlan dolgok. Ennélfogva, miközben ez a kiabáló azt hajtogatja, hogy Krisztus igéiben a kifejezésmód nem sákramentumi, és hogy az írás más helyeivel, melyekben a sákramentumokról van szó, semmiben sem egyezik, mikor a sákramentumokról van szó, ha minket hitetleneknek nevez, csak azt árulja el, hogy oktalan és tébolyodott.

A nyolcadik fejezetben azt állítja, hogy azokból a képtelenségekből, amelyeket én a testi jelenlét koholmányának visszaverésére felhozok, világosan kitűnik, hogy én mit sem hiszek kevésbé, mint hogy a Krisztus teste valóban osztogattatnék a szent vacsorában. Én pedig azt válaszolom, hogy szerintem egészen más az, hogy a Krisztus teste valóban adatik nekünk, mint az, hogy az ő lényegét földi elemekbe helyezzük. Ennélfogva a Krisztus testében való valóságos részesedés nem akadályoz engem abban, hogy kimutassam azok esztelenségét, kik azt hiszik, hogy csakis akkor lesznek a Krisztus tagjai, ha a kenyér lényegileg a Krisztus teste. De ez a mi Westphalunk ugyancsak éleselméjű és előrelátó ember, mert egy rövid összefoglalásban minden kellemetlen vitától megszabadítja magát, hogy az ő hazugságának semmi képtelenségét se legyen szabad érinteni. Felhozza, hogy világosak ezek az igék: Ez az én testem. Vajon világosabbak-é annál a számtalan helynél, melyek az Istennek lábakat, kezeket, szemeket, füleket tulajdonítanak? Jöjjön most valami anthropomorphita, és állítsa nyakas módra, hogy az Isten testi lény, s hogy ezellen senki mukkanni se merjen, hozzon fel mindenünnen bizonyítékokat az Isten testének bizonyítására; kiabálja, hogy semmi bonyolult nincs ezekben a szavakban: Az Isten szemei vigyáztak, az Úr kinyújtotta az ő kezét; a lárma felhatolt a seregek Urának füléig. Vajon nekünk a mondások e tömegétől elborítva hallgatnunk kell-e, hogy az eszelős emberek a lelket testté változtassák? Bizonyára éppoly kevéssé tűrhető az a tévelygés, mely az Istenre testet ad, mint az, hogy a Krisztus teste levetkőzi természetét; nem kevésbé lesz tetszetős annyi bizonyítéknak felhozása, ahol az Isten testi alak alatt jelenti ki magát. Ennélfogva e részben semmivel sincs több jelentősége Westphal üres szavakból álló fennhéjázásának, mint ha valami anthropomorphita azt panaszolná, hogy a Szentírással szemben mindazok hitetlenek, kik azt gondolják, hogy az Isten nem testi lény.

Fenyegetőleg dorgál minket, mivel bátorságot vettünk magunknak annak megvizsgálására, hogy mi módon egyeznek egymással a Szentírás ama kijelentései, hogy Krisztus, mikor az égbe felment, az ő testének térbeli jelenlétét elvitte tőlünk, úgyhogy most már nem lakozik a földön, és hogy az úrvacsorában mégis valósággal felajánltatik az ő teste a híveknek. Ha valaki figyelmét oda fordítja és sem zordonságával, sem makacsságával nem zárja el az utat az igaz értelem előtt, az ilyennek könnyen szemébe ötlik a békés megegyezés, hogy ti. Krisztus az ő lelkének megfoghatatlan erejével a legjobban egyesíti azokat a dolgokat, amelyek térbelileg el vannak egymástól választva; és testével táplálja a mi lelkeinket, ámbár teste nem hagyja el az eget, és mi a földön csúszunk. Itt Westphal, nem tudom micsoda forgószéltől elragadtatva ránk támad, tagadván azt, hogy hitünk volna a Krisztusban, ha megengedjük magunknak azt a kérdést, hogy vajon a Krisztust le kell-e hozni mennyei trónjáról, hogy egy kis kenyérdarabba bezárva feküdjék, vagy ha azt vetjük ellen, hogy a kenyér tulajdonképpen nem test, hacsak a Krisztus éppen úgy kenyérré is nem lesz, mint ahogyan emberré tétetett. Elismerem ugyan, hogy az Isten misztériumait, melyek a mi felfogásunkat felülhaladják, nem szabad kíváncsian kutatni, ámde a kérdések nemei között okosan különbséget kell tenni. Mert micsoda útvesztőkbe bonyolódunk majd, ha a dolgok képtelenségére nem tekintve, válogatás nélkül akármit megragadunk? Ismeretes a régiek allegóriája a tiszta állatokról, amely szerint megkívántatott, hogy azok hasított körműek legyenek (3Móz 11,3); mert ha a hitbeli megkülönböztetés nem kormányoz minket, akkor balgatag könnyelműséggel valamiféle szörnyű lázálmot fogunk meríteni az alázatosság ürügye alatt.

Az van tehát hátra, hogy vegyék az olvasók alaposan fontolóra azokat a kérdéseket, melyeket Westphal oly elkeseredetten megtép. Eközben figyelmeztetni akarom őket, hogy mily zsarnoki módon parancsolják ránk a hallgatást azok, akikre nézve a fölösleges kutatás és kíváncsiság az istenkáromlás szülője. Azon mondásával ugyanis, hogy rossz elv tart minket a hatalmában, mivel Krisztus szavainak nem hiszünk, felettébb elnéző a maga balgaságával szemben, mert ez a kutatásban való serénység inkább a hitből származik. Mivel a kapernaumi nép mesének tartotta azt, amit Krisztus szájából hallott, tudjuk, hogy gúnyból azt kérdezte, hogy Krisztus mi módon adja oda testét eledelül (Ján 6,52). Őket pedig nem annyira a hitetlenség, mint inkább a durva képzelődés hajtotta emez ellentmondó zúgásra. Lehetetlennek tartották azt, amit az ő képességük fel nem foghatott. Ámde honnan van ez, ha nem onnét, mivel balgatagul azt képzelték, hogy Krisztus teste csak akkor fog táplálékul szolgálni, ha közönséges módon eszik azt? Mi, mivel tisztelettel fogadjuk el Krisztus szavait és teljesen meg vagyunk győződve arról, hogy nem csalási szándékból nevezi testének azt a kenyeret, melyet az úrvacsorában a tanítványoknak nyújt, azt a módot keressük, mely a hit szabályától nem tér el. Mikor tehát Westphal kíváncsi kérdéseket hajtogat, semmi eredményt sem fog elérni arra, hogy terheljen minket, akiket a nyilvánvaló szükség kényszerít, hogy világosan megmagyarázzuk, minő a mi részesedésünk Krisztus testében és vérében, hacsak állati butaságunkkal az eget és földet össze nem akarjuk keverni. Mert mikor azt emlegeti, hogy az ariánusok borzasztó istenkáromlásba estek, mivel az Isten fia kibeszélhetetlen nemzetését bölcsészeti úton nyomozták, ugyan – kérlek – miben hasonlít ez a mi esetünkhöz? Mivel ugyanis elhatározták, hogy Krisztustól az örök lényeget szántszándékkal elvonják, különböző fecsegésekkel kísérelték meg kijátszani mindazt, amiről látták, hogy az ellenfélnek kedvez. Mi minden ravaszságtól, minden szemfényvesztéstől távol azt valljuk, hogy Krisztus az úrvacsorában akként nyújtja azt, amit kiábrázol, hogy szavai metonímiát tartalmaznak, aminő a Szentírás minden helyén, lépten-nyomon szemünkbe ötlik, ott, ahol sákramentumokról van szó. Azt mondjuk, hogy az a szólásmód, mikor a jelzett dolog neve a jegyre vitetik át, sákramentumi. Ezt nem egy-két bizonyítékkal tesszük világossá, hanem a Szentírás állandó tanításával bizonyítjuk be, hogy ennek általános alapelvül kell szolgálnia mindazok előtt, kik a Szentírásban csak középszerű jártasságot is szereztek.

Ha én is kedvemet lelném abban, hogy összehalmozzam azokat az eretnekségeket, melyeknek az a veszedelmes ostobaság adott létet, amelyet Westphal kormányzóként állít a hit élére, akkor mennyivel több mondanivalóm volna nékem! De, hogy tovább nemenjek, az ő fejére fordítom vissza az ariánusokat, kik ugyanazzal a tévelygéssel forgatták fel Krisztus méltóságát, amellyel ő a Krisztus testét az égen s földön kiterjesztve marcangolja. Mert az ariánusok szerint miért volt Krisztus kisebb az Atyánál, ha nem azért, mert fennhéjázó módon elvetették az isteni természetnek az emberitől való megkülönböztetését? Felfegyverkezve ugyanis ezzel a mondással: az Atya nagyobb énnálam (Ján 14,28), arról panaszkodtak, hogy szentségtörő igazságtalanság történik a felséges Istennel, ha vele ugyanarra a fokra állítjuk Krisztust. A szent atyáknak könnyű lett volna az érvelés, ha hallották volna, hogy Krisztus a közbenjáró személyében szól. És az igét tekintve, ők voltak fölül, de a kifejezés olyan volt, amelyet tisztátalan szájjal helytelenül elferdíteni nem volt becsületes eljárás. Ha Westphal eddig még nem ismer magára, legalább az olvasóknak van mintegy tükrük, melyben az ő élő képét láthatják. Egyébként mi sem szörnyeszméket ki nem gondolunk, mikor megmutatjuk a módszert, mellyel a kegyes elmék a nehézségből kibontakozhatnak, sem másoknak nem tulajdonítjuk azokat a dolgokat, melyek a mi házunkban születtek, mikor szembeszállunk azokkal a fonák hazugságokkal, amelyeket Westphal ád a kezünkbe, hogy ítélet nélkül nyeljük el. Ilyen módon sokkal kevésbé készítjük az utat arra, hogy a vallást pellengérre állítsuk, midőn azt cselekesszük, hogy kétségen felül álljon Krisztus szavainak hitele, hogy a mennyei misztérium, miután a helytelen lázálmok visszavettettek, újra felragyogjon, s hogy viruljon mibennünk Krisztus lelki közöltetése, mely a szent vacsora egész hatásosságát és gyümölcsét magában foglalja.

A kilencedik fejezetben Westphal makacsul állítja, hogy én az úrvacsorát üressé teszem, mivel a hitetleneket haszon nélkül és üresen bocsátom el. Azzal dicsekszik, hogy ez világos érv, nem pedig bizonytalan hozzávetés, mivelhogy szavaimból arra következtet, hogy én csak a sákramentum erejéről és hatásáról beszélek, valahányszor azt állítom, hogy a valóság a jegyhez hozzá van kötve. Ezen állításának megszilárdítása végett hozzá teszi, miszerint én azt tanítom, hogy bár az Úr mindenkinek felajánlja kegyelmét, ezt egyedül a hívek fogadják be. Véleményem szerint nincs oly éleselméjű ember, akinek még eszébe jutna Westphalnak ez az elmés okoskodása. És ki sejtené, hogy én a kegyelem elnevezés alatt eltörlöm a minden kegyelem első kútfejét és forrását? Én ugyanis, mikor az Isten ingyen való jótéteményeiről van szó, a dolgot mindig Krisztusnál szoktam kezdeni, és méltán, mert amíg ő a mienk nem lesz, addig szükséges, hogy ki legyünk fosztva és rabolva minden kegyelemből, amelyeknek teljességét ő foglalja magában. Hogy mennyire nem kívánok szofista módra kibújni, arról az olvasók, magából az említett helyből alkossanak ítéletet. Ott általánosságban azt mondtam, hogy mindazokat az ingyen való ajándékokat, amelyeket nekünk az Isten, az örök üdvösségre felajánl, csak hittel vesszük. Ebből bebizonyul, hogy csupán a hívek részesei a Krisztusnak és az ő javainak. Westphal világos bizonyságul hozza fel azt, amit az én szavaimból senki még csak nem is gyaníthatott. Ily tanult módon kezdve, az én tanításomat rágalmazólag elforgatja, hogy ti. ha istentelen járul a szent asztalhoz, akkor már többé nincs hozzákötve az erő a jegyekhez, pedig ezt nálam ugyan sehol sem lehet találni. Mert mikor azt kérdezi, hogy most már hol marad az Úr igéje, amely ugyanazt a sákramentumot rendeli mindeneknek, úgy a jóknak, mint a gonoszoknak, erre majdnem ugyanazon a lapon olyan választ adtam, amelyet mindenki lát, akinek szeme van, sőt a vak is megtapinthat a kezével. Már a Megegyezésben világosan kifejeztem azt az óvást, hogy az emberek hitetlensége nem ingatja meg Isten ígéretét, sőt a sákramentumok mindig megtartják erejüket, és ezért Isten részéről nem történik semmi változás; hanem ami az embereket illeti, ki-ki a maga hitének mértéke szerint vesz. Hogy pedig én milyen gondosan óvakodom attól, hogy az Isten igazsága az emberektől függjön, azt művem olvasásából állapítsák meg az olvasók. A lényeg tehát ez: Nagy különbség van ama két állítás között, hogy az Úr hűsége abban áll, hogy megadja azt, amit a jellel megmutat, és hogy az ember helyet ád az ígéretnek, hogy élvezhesse a felajánlott kegyelmet. Azt hiszem, most már mindenki előtt nyilvánvaló, hogy az én tanításomban úgy az ige állandó tekintélye, mint a sákramentum erős és hathatós rendelése is kitűnik. Ámde Westphal azt akarja, hogy a sákramentum a test lényegét, nem pedig a hatást tekintve, mind a két félre ugyanaz maradjon. Vajon tán azért, hogy a Krisztus holttestét egyék a hitetlenek? Minden esetre – úgymond – mert bár az, aki nem helyesen él a sákramentummal, a léleknek semminő kegyelmét sem veszi, mégis Krisztus testét és vérét élvezi. Ki nem látja, hogy Krisztus így halottá lesz, és szentségtörő elválasztással elszakíttatik Lelkétől és minden erejétől?

Azt veti ellen Westphal, hogy a sákramentum az ige és nem a mi hitünk által lesz sákramentummá. Ha ezt megengedem is, mégsem bizonyította be még azt, hogy Krisztus különbség nélkül oda van vetve a kutyáknak és disznóknak, hogy az ő testéből táplálkozzanak. Mert az Isten sem szűnik meg erőt adni az égből, ámbár az eső nedvességét a kövek és sziklák nem fogadják is be. Bizonyára csodálatos balgaság ez, mivel az úrvacsora hatását a hitetlenektől ő is elveszi, de nem veszi fontolóra, hogy a hatás első része az, amitől eltiltja őket. Hacsak esetleg azt nem tartja, hogy a Krisztus közöltetésének semmi köze sincs az úrvacsora hatásához.
És itt érdemes megfigyelni az ő csinos elméskedését. Azt akarja ő, hogy az úrvacsorában, mikor a Krisztus igéje a kenyérhez járul, a kenyér sákramentummá legyen. Jó, legyen így; csak ne adná hozzá a test jelenlétét. Ámde én szívesen elismerem, hogy a test és vér sákramentuma a Krisztus igéje által alkottatik. Vajon ezért következés-é, hogy a Krisztus testét a hitetlenek is veszik? sőt ellenkezőleg; mi mindig oda térünk vissza, hogy a felajánlás és az elvevés között nagy különbség van.

Westphal hozzáteszi, hogy mikor az igéhez hozzájárul a hit, akkor vesszük a sákramentum gyümölcsét, mivel élvezzük Krisztus jótéteményeit. Mi más ez, mint hogy mi Krisztust hit nélkül vesszük birtokunkba, a jóknak társaságába pedig a hit által jutunk, úgyhogy most már Krisztus alábbvaló az ő ajándékainál? Ámbár, úgymond, a hitetlenek megfosztják magukat a sákramentum gyümölcsétől, a kenyér mégsem szűnik meg teljes sákramentum lenni. Ennélfogva a sákramentum teljessége Westphal szerint csupán az élettelen Krisztuson alapszik. Az ő szavai szerint ugyanis a sákramentum épségét tekintve, a méltatlanok sem vesznek mást, mint amit a méltók. Minő lesz tehát a keresztség teljessége, ha a megmosattatás és az újjászületés nem jön számításba? Mikor Augustinus azt tanítja, hogy az ige hozzájárulása által lesz az elem sákramentummá, nyíltan a keresztségről értekezik. Az ő szavai ezek: Miért nem mondja Krisztus: "megtisztultatok a keresztség által, amellyel megmosattatok," hanem "az ige által, amelyet nektek mondottam"? A szövegből világos, hogy az ige által az elem akként lesz sákramentummá, hogy ereje és hatása ránk származzék. Westphal a hatást kizárva, nem tudom micsoda lényegi koholmányra alkalmazza azt. Ugyanott ez következik: Honnan van a víznek akkora ereje, hogy a testet éri, és a szívet mossa meg, ha nem az ige munkálkodása által? Augustinus szerint a sákramentum teljessége az, hogy ránk nézve a kegyelem hathatós eszköze legyen. Westphal az igének ama munkálkodását kegyelem nélkül képzeli. De a nyílt hazugság szégyenét főképpen az a záradék leplezi le, amelyet Augustinus menten hozzáfűz szavaihoz, hogy ti. ez az ige által történik, de nem azért, mivel mondják, hanem mivel hisznek benne; míg Westphal azt állítja, hogy az a hathatósság, amelyről ott szó van, hit nélkül érvényesül, és olyan igét költ, amelyhez a hitnek semmi köze sincs. S ezek után még port mer hinteni az olvasók szemébe Augustinus nevével? Mert azt hánytorgatja, hogy több és pedig a legkevésbé sem kétes helye van, ahol azt mondja, hogy Júdás a Krisztus igazi testét ette. Csák legalább egyet hozott volna fel, vagy hozna fel most! Mert a legnagyobb léhaság az az állítás, hogy én titkoló szándékból mellőztem volna azt. Ki csodálkozik azon, hogy vélekedésem tanújául idéztem őt, mikor maga önként jön és nemcsak támogat nézetével, hanem előre megmutatja az utat?

Westphal azt a következtetést vonja le, hogy őt semmi képtelenség sem vezetheti arra, hogy eltérjen Pál és Krisztus igéitől és az egyház szilárd közmegegyezésétől. Mintha nem ez volna minden tévelygésnek megszokott és közönséges mentegetése. Ha ennek helyet adunk, szeretném tudni, mit felel az anabaptistáknak, akiknek rendes szokásuk ezt a pajzsot szegezni a támadások ellen, sőt ezt a zászlót emelni fel: a keresztséget a csecsemő gyermekekkel nem szabad közölni, mivel az a bűnbánatnak és a hitnek jelképe. Mit lehet tehát szavaiból mást megállapítani, mint azt, hogy bandájával együtt leszögezve hever a tévelygésben, mivel pusztán a makacsság gátolja őket abban, hogy az igazság követésére hajoljanak. És mégis, nehogy annyi képtelenség közül egyet se kíséreljen meg eltörölni, azt válaszolja, hogy igen hamis vád az, hogy az ő dogmája Krisztust elszakítja a lélektől. Ámde jobb lett volna hallgatnia, mint az ily züllött cáfolattal nyomorult mezítelenségét elárulni. Mert mit válaszol? Azt, hogy a hitetlenek is ugyanazt a keresztséget veszik, jóllehet a keresztség erejét nem nyerik el, és a Krisztus lelkében nem részesülnek. És még másoknak vet ő a szemükre olyan képmutatást, amely nem létezik, mikor az ügyet nyilván cserbenhagyva követ tesz az élőfa helyébe!

Az, ami most közöttünk a vita tárgyát képezi, hogy ti. a hitetlenek a Krisztus testének lényegét az ő lelke nélkül veszik-é, különösen az úrvacsorára vonatkozik. E részben semmi hasonlósága sincs a keresztséghez. Westphal bizonyára szeretne loppal elillanni az úrvacsorától, de mivel minket ravaszul be nem csaphat, egy percig sem habozik, hogy a keresztséghez szökjék át. Egyébként mi is azt állítjuk, hogy a keresztség ugyanaz marad mindig, bárminő legyen is a lelkész, vagy az elfogadó. Az egész kérdés azon a sarkponton fordul meg, hogy vajon a hitetlenek lényegileg részeseivé lesznek-é a Krisztus testének. Erre feleljen meg nekem Westphal, ha azt nem akarja, hogy a saját hallgatása bizonyítsa be rút kötelességszegését. Mert ha a test lényege mellett tesz vallomást, akkor semmi miatt perlekedik. Én nyíltan megvallottam, hogy a Krisztus teste egyformán ajánltatik és adatik a híveknek és a hitetleneknek, és bennük van az akadály, hogy nem élvezhetik azt. Westphal nem nyugszik, hanem azt akarja, hogy a hitetlenek is egyék a Krisztus igazi testét, bár az ő lelkének egy parányát sem élvezték is. Vajon ez nem annyit jelent-é, mint a Krisztust megfosztani az ő lelkétől, hogy holtan a hitetlenek prédájává legyen? Érzi azonban, hogy ereje a tárgyalás közepén hagyja cserben. Ennélfogva a függönyöket összehúzva, az olvasókat egy más meséhez utasítja, miközben egy, nem tudom, minő könyvet ígér, amelyben hogy milyen ügyesen bontakozik ki, nem tudom, de nem is törődöm véle. Mikor itt rútul hátat fordít, mindenki látja, hogy teljességgel nem tud mit felelni.

Azután áttér más tárgyra, és azt mondja, hogy most már nyilvánvaló, milyen jó megegyezésben vagyok az Ágostai Hitvallással, és hogy milyen ügyesen helyezem át a vita főpontját, mikor úgy teszek, mintha Lutherrel csak azért lett volna a küzdelem, mivel ő azt akarta megmutatni, hogy a szent és Istentől rendelt jegyek nem üres és haszontalan alakzatok. Az első dologra nézve röviden ismétlem azt, amit elég volt egyszer érintenem, hogy ti. a Hitvallásban, amint az Regensburgban kiadatott, egy szócska sincs, mely a mi tanításunkkal ellenkeznék. Ha az értelemre nézve valami kétely merül fel, nincs alkalmasabb magyarázó, mint maga a szerző, és ezt a tisztességet érdeméhez képest könnyen meg fogja neki adni minden kegyes és tanult ember. Hogyha hozzá minden félelem nélkül fellebbezek, mi van hátra, ha nem az, hogy Westphal fecsegése bűzhödten heverjen? A második dologról ismét azt válaszolom, hogyha Luther előtt valami más nagyobb becsben állott, mint amiről azt mondtam, hogy a legfőbb szándéka volt, akkor aligha menthető meg a gáncs bélyegétől. Írásaiban semmit gyakrabban nem hangsúlyoz, mint azt, hogy ő a sákramentumokért harcol, hogy hatásuktól megfosztva, haszontalan és üres alakzatok ne maradjanak. Ennélfogva mindenütt a legnagyobb hevességgel képviseli, hogy a Lélek hathatós volta a külső eszközökkel össze van kötve. Ha valami mást leplezett, mint ami valóban oka volt a dolognak, csak azért, hogy ellenfeleivel szemben gyűlölséget támasszon, az ily kendőzött vádaskodást vajon ki fogja helyeselni? Én pedig egyszerűen nem tagadtam, hogy túlzásaival túl ment a határon. Ámde úgy látszik előttem, hogy azt az okot, amiért ezt az ügyet oly hévvel űzte-hajtotta, hűségesen adtam elő szavaiból, s annál kevésbé érdemel bocsánatot Westphal, aki magát a tanítvány neve alatt kelletvén, nem kis gyalázattal illeti tanítóját. Sohasem volt szándékomban tagadni, hogy a lényegi evés tekintetében eltért tőlünk, és hogy a versengés hevében a jogos mérséklet határain túl ragadtatván, néhány olyan dolgot is hozott fel, amelyekkel én nem értek egyet. És azt a dolgot, amelyről szívesen teszek bizonyságot, miért akarnám tagadni? Csupán a vita főpontjáról van szó, amelyet Westphal a lényegi jelenlétbe helyez, úgy hogy csak csekély közeledés az, hogy a sákramentumok nem üres alakzatok, hanem a lelki kegyelem valóságos zálogai és a Szentlélek élő szervei, amelyek semmi olyasmit nem tárnak a szem elé, amit Isten belsőleg hathatósan ne nyújtana. Hiába iparkodik ugyanezt bebizonyítani Oecolampadius szavaival. Mert e szent férfiú az ő ellenfeleit, mikor nem ismerték el, hogy a kenyér a test jegye, bölcsen és megfelelő módon szorongatta azzal, hogy akkor nincs más hátra, mint az, hogy lényegileg (substantialiter) test legyen, hogy így ti. ekkora képtelenség borzasztóságaival megdöbbentvén őket jobb belátásra vezérelje.

De ez a figyelmeztetés nem szünteti meg ama sok és komoly kijelentést, amellyel Luther és a hozzá hasonlók mutatják ki, hogy ők azért harcolnak akkora buzgalommal, mivel nem tűrik, hogy a sákramentumok semmivé tétessenek, úgyhogy miben se különbözzenek a színházi, vagy világi alakzatoktól. Az én szavaim pedig mennyiben vannak segítségére Westphalnak? E szavak elé nem ok nélkül szerkesztett egy előszót, hogy ezzel, mintegy lepellel takargatva fedezze a saját álnokságát. Azt mondottam, hogy Oecolampadiust és Zwinglit bizonyára a legigazságosabb ok vezette, sőt a súlyos szükség kényszerítette arra, hogy azt a durva tévedést, amely régtől fogva megrögzött, és az istentelen bálványimádással össze volt kötve, megcáfolják; de amíg csak erre az egy dologra voltak figyelemmel, a másik részt, amint az mérkőzés közben már történni szokott, figyelmen kívül hagyták. Ezt a kijelentésemet Westphal be akarja feketíteni, mint ha én azt mondottam volna, hogy ők az üres jelképekért harcoltak, és nem gondolták, hogy a valóság a jegyekkel össze van kötve. Ez az oka, amiért bocsánatot kér, ha velem szemben a magam bizonyságát használja.

Arra, amit Luthernél annyira kiemel, hogy ti. ő egyformán ellensége volt mindazoknak, akik tagadták, hogy a Krisztus teste lényegileg jelen van az úrvacsorában, semmit sem szólok. Mert hát micsoda bajt okoz nekem annak a férfiúnak előítéletével, akiről mindenki tudja, hogy ez ügy tárgyalásánál a kelleténél jobban indulatba jött? Noha a magánéletben annyira nem akarta, hogy ellensége legyek, hogy bár véleményemet jól ismerte, mégsem esett terhére az, hogy sajátkezűleg tisztelettel üdvözöljön engemet. (1) - -Kálvin itt Luthernek arra a levelére céloz, amelyet az 1539-ben Bucernek küldött Strassburgba, ahol akkor Kálvin is tartózkodott. A levél végén így ír: "Isten Veled! Üdvözöld Sturm János és Kálvin János urakat tisztelettel, akiknek könyveit különös gyönyörűséggel olvastam." Ld. Lutheri epp. ed. de Wette. V. 211. Hogy Kálvinnak melyik könyve az, amelyről a kiváló férfiú oly nagy elismeréssel szól, erre nézve a feltevés az, hogy "Kálvin levele Sadolet"-hez lehetett. Ld. Kálvin J. művei IV. --Westphal gonoszsága ugyanis arra a balgaságra ragad engem, hogy előadjam azt a mondást, amelyet használt. Mivel pedig azt óhajtom, hogy tisztessége épségben maradjon, bizonyára fáj, hogy Westphal őt a rosszhiszeműség színében tünteti fel. Azt állítja, hogy mikor Marburgban a fél-kiengesztelődés megtörtént, erről a gyűlésről eltávozva ugyanannyira tartotta Oecolampadiust és Zwinglit, mint annakelőtte, pedig ott szentül megígérte, hogy ezentúl testvéreinek fogja őket tekinteni. Mivel ugyanis mind a két fél megegyezett abban, hogy a békét kölcsönösen és önként előmozdítják, vagy Luthernek kellett akkor megszelídülnie, vagy oly megegyezésre lépett, amely lelke valódi érzületével ellentétben állott; oly megegyezésre, amely nyilvános jegyzőkönyvbe vétetett.

Már most mintha az én bizonyítékaim segélyével Westphal elérte volna azt, amit akart – hiszen ezzel dicsekszik –Zwingli különböző irataiból idéz több helyet, melyekből végtére is arra következtet, hogy ha a mi tanításunk érvényesül, a szent vacsora üressé lesz. Előre kijelenti azonban, hogy mivel az ügy két tanú szájában igaznak bizonyul, őt fogja hozzám adni társul, aki bizonyára nem is megvetendő társ. De bár Zwingli védelmezése igazságos s emellett nem is volna nehéz, mégis figyelmeztetni kell az olvasókat, hogy mily rosszakarattal igyekszik engem e harcmezőre vonszolni. Tizenöt esztendővel ezelőtt nyilvánosan kijelentettem, hogy mi nem igen tetszett nekem mind a két fél eljárásában. Hozzátettem egyúttal, hogy minden jó és kegyes emberre nézve az volna a legkívánatosabb, ha ama szerencsétlen versengés az örök feledés sírjába temettetnék. Most hogyha Zwingli védőjeként lépek fel, mielőtt a dologra kerülne a sor, Westphal azt kérdezi, hogy minő lelkiismerettel, sőt minő ábrázattal merem védelmezni azt, amit nem helyeseltem? Azt veti majd a szememre, hogy megújítom azt a szerencsétlen harcot, amelyet régebben az örök sötétségnek ajánlottam, s végtére el fog árasztani tömérdek gánccsal. Ennélfogva, ez ellenséges embernek nem is annyira titkos ravaszsága, mint inkább vakmerő szemtelensége által kétes és sikamlós helyre vitetvén, bármely irányban mozdulok is, ki leszek téve az ő szitkainak, hacsak az igazság fel nem tárja előttem azt az utat, melyen az ő kellemetlenkedéseitől menten haladhatok.

Azt gondolja Westphal, hogy nem tudom, micsoda nagy dolgot nyert ő, mivel Zwingli valahol azt mondja, hogy a svájci egyházak ezen hely magyarázatában: ez az én testem, nem egyeznek meg a szászokkal. Mintha bizony nem volna a kelleténél is ismertebb az a mérkőzés, mely oly hosszú ideig tartotta elfoglalva ama nagy és kiváló férfiakat, akiknek könyvei azt hangoztatják, hogy nézeteltérés volt: amiből arra lehetett következtetni, hogy a sátán mikor látta, hogy az evangélium újjászületik és mintegy jogait visszanyervén, visszatér a világosságra, pályája gátlására nemcsak nyíltan kimondott ellenségeit fegyverezte fel, hanem régi mesterkedésével, maguk között a Krisztus szolgái között is, belső háborút támasztott. Sőt egy másik dolgot is meg kell figyelni, amelyet Westphal igyekszik eltitkolni. Hogyan történt ugyanis, hogy egyéb dogmáknak csak a pápistákat állította ellene, ebben a főpontban pedig Luthert szólította harcra a legkiválóbb férfiakkal és igaz szívű tanítókkal, kik egyébként hűséges segítőtársai lettek volna, hacsak azért nem, mivel látta a sátán, hogy a legvégsőt is meg kell kísérelnie, hogy a világ az őrült babonából ismét magához ne térjen? Elismerem Ugyan, hogy a pápaság alatt sokféleképen bolondították a szerencsétlen emberiséget, de a legborzasztóbb és legszörnyűségesebb igézet valamennyi közt az volt, hogy kábaságukban a kenyeret Isten gyanánt imádták. Amit Westphal gyűlölettel említ, hogy a dolog lényegét tekintve Zwingli semmit sem hagyott meg a kenyéren és boron kívül, ennek az ellenvetésnek megcáfolása könnyű, hogy ti. ő csak a testi jelenlét ellen harcolt, amely ellen nekünk is határozott szándékunk az utolsó leheletünkig küzdeni.

Engem azonban Westphal silány szitkozódása nem fog megijeszteni annyira, hogy az igazság védelmét cserbenhagyjam, mikor Zwinglit istenkáromlással vádolja, mivel a kenyér és a test lényegi egyesülését hazugságnak mondta: hiszen helyesebben és nem kevésbé igazán lázálomnak is nevezhette volna. Azt az evést ugyanis, amelyet Isten fia jelentett ki, aki az Atya kebelében van, mi szentül és tisztelettel megbecsüljük, jóllehet hitünk borzad Westphal durva barbárságától. Nem kevésbé fonákul koholja azt is, hogy mi a közönséges értelemhez ragaszkodunk. Mi ugyanis a Krisztus iskolájában nem olyan csekély előhaladást tettünk, hogy meg ne tanultuk volna, miszerint minden érzékünket foglyul kell adni a hit szolgálatába, sőt a mi tanításunk, mint erre már előbb is figyelmeztettem az olvasót, és amint arról akárki könnyen meggyőződhetik, éppoly távol van a test érzékiségétől, mint amily messze van Westphal a maga társaival együtt a Szentlélek értelmétől, mikor tévedésük megszilárdítására, nem tudom micsoda szörnyű dolgokat szed össze.
Vajon diktálja-e a közönséges felfogás, hogy a lélek halhatatlan életét az emberi testben kell keresni? Vajon a természet rendje azt hozza-é magával, hogy Krisztus testének amaz éltető ereje a mennyből egész a földig hat és csodálatos módon lelkeinkbe árad? Vajon a bölcsészeti elmélkedéseknek megfelel-é az, hogy a halott és földi elem a Szentléleknek hathatós szerve? Vajon a természeti elvekből van-e véve, hogy azt, amit a lelkész az Isten igéjéből szájjal hirdet és jelképpel kiábrázol, Krisztus belsőleg mind megvalósítja? Ha ránk nézve a szent vacsora nem volna mennyei misztérium, akkor bizonyára nem tulajdonítanánk neki oly kiváló és a testi értelemmel ellentétben álló hatásokat. Ez oknál fogva tőlünk ugyan elhordhatja magát az az általános felfogás, amelyet Westphal visszautasít, de közben helytelenül szemel ki bennünket ellenfeleinek. Mert ki keresi a lelke táplálékát Krisztus testében és ki hiteti el magával, hogy erre nézve valódi és biztos záloga van a kenyérben, ha már előbb alá nem vetette érzületét a kereszt balgaságának? Úgy, hogy most már bárki előtt is világos, miszerint Westphal helytelenül lézeng mindannyiszor a közhelyekben, valahányszor azzal vádol minket, hogy mi az Isten erejét testi felfogással mérjük. De bár nem ok nélkül kívánom, hogy hallgatás fedje azokat a dolgokat, amik úgy Zwingli, mint Luther részéről vita közben megfontolatlanul hangzottak el, aminthogy nehéz és ritka dolog is, hogy az ember az összetűzés hevében megfelelő módon tudja szavait mérsékelni, mindamellett ha ügyesen és emberiesen akarjuk magyarázni azokat a dolgokat, amelyeket Joákhim oly elkeseredetten támad, azt találjuk, hogy a dolog lényege abban áll, hogy a Krisztus teste sem a kenyér alatt nem rejtőzik, sem a lelkész keze nem nyújtja azt, egyszóval annak lényege helyileg nincs jelen ott, ahol az úrvacsora végrehajtatik.

Westphal azt gondolja, vagy legalább szóval úgy dicsekszik, hogy eddig bebizonyította, miszerint mi az úrvacsora szavait annyira eltorzítjuk, hogy ellenkező vélekedéseink folytán, egymással is szemben állunk. Azt állítja, hogy az egyik dologban mi is ugyanúgy vélekedünk, ámbár a legkevésbé sem akarunk ily színben feltűnni, s ezért szóval mást hangoztatunk, nevezetesen, hogy az úrvacsora közöltetéséből töröljük a test és vér állagát. Ami az egymástól való eltérést illeti, erre nézve az ítéletet a méltányos és pártatlan olvasókra bízom. Hogy a test lényegének olyan jelenlétét, aminőt ő képzel, tagadom, azt miért leplezném, hiszen én teljességgel ugyanazt tanítom, amit kezdettől fogva, mindeddig következetesen vallani nem szégyelltem. Vajon valaha homályosan utasítottam-é én vissza a Krisztus testének mérhetetlenségét? Vagy nem bizonyítottam-é nyilván, hogy Markiont idézik fel a pokolból, ha az első úrvacsorában a Krisztus halandó, látható és térileg körülírt teste egy helyen volt: keze pedig az Ő láthatatlan, dicsőséges és mérhetetlen testét nyújtotta? nem azt ajánlottam-é mindig világosan a híveknek, hogy, ha Krisztus testét és vérét akarják élvezni, az égbe emelkedjenek fel? Ennek a mi őszinte hitünknek bizonyára nincs szüksége semmi leplezésre. Emellett Krisztus sem szűnik meg a mienk lenni, bár a kezünkbe nem is adatik, éppúgy, mint ahogyan a test valódi közöltetése nyújtatik nekünk a kenyér alatt, hogy lelkeinket lényegével megelevenítse, bár a kenyér lényegét tekintve nem a Krisztus teste.

Mármost Westphal, mintha ebben a részben alapos munkát végzett volna, azt mondja, hogy más nehézség megoldására tér át, nevezetesen arra, hogy azokat a vádakat hárítja el, amelyekben én, ha neki hinni lehet, kutyához méltó ékesszólást fejtek ki. Én pedig jóllehet arra a dicséretre, hogy ékesen szólónak mondjanak, nem vágyódom, mindamellett nem vagyok annyira hiányában a közepes beszélőképességnek, hogy ugatással volnék kénytelen ékesen szólóvá lenni.
Westphalnak vagy meg kellett volna változtatni az írásmodorát, vagy vissza kellett volna tartania azt a dicséretet, amelyet ő érdemel meg. Mert azokból a hervadt virágokból, amelyekkel előadását behinti, nyilvánvaló, hogy Ő milyen ügyefogyott szónok, és féktelensége inkább valami vad, mint emberies érzéseket árul el. Azt az egyet ugyan nem tagadom, hogy a szentségtörők üldözése épp úgy kedvemre van, mint a hű kutyáknak az, hogy a tolvajokat megcsípjék.

Első helyen azt a vádat iparkodik magáról elhárítani, hogy a békét megzavarta, mivel a versengés első szerzője nem ő volt. Mintha bizony én azt mondottam volna, hogy csak most kezdtek először támadni a zavarok. Sőt inkább világosan arról panaszkodtam, hogy miután Isten különös jótéteménye folytán egyidőre elcsendesültek, most ismét lángra gyújtják őket eme nyughatatlan emberek; de nem vetettem egyszerűen Westphal szemére, hogy a mozgalmakat ő támasztotta, hogy vissza ne fordítsa ellenem a vádat – amint teszi is – hogy a mi tanításunk folytán sokak vettek alkalmat a zavargásra. Bizonyára vallom, sőt az angyalok előtt is dicsekedhetem azzal, hogy azt mondtam, miszerint, mihelyt oszladozni kezdett ama durva tévely a Krisztus kenyérré változásáról, a sátán kelt fel, hogy minden dolgot zavarba döntsön, hogy az igazság napfényre ne jöjjön, és manapság igen sok szent ember mártíriuma bizonyítja, hogy ugyanez a tanítás minden hitetlent, mily dühös őrültségbe hajszol. Mivel pedig Westphal és a hozzá hasonlók olajat öntenek a tűzre, miután a pápisták dühét felfegyverezték ellenünk, nagyon is igazságtalan dolog, hogy a zavarcsinálás bűnét nekünk róják fel. Ha a versengések első forrását keressük, akkor – hogy így szóljak – Luther fújta meg a harci kürtöt, mikor az átlényegülést megtámadta. Ezt azonban én annyira nem gáncsolom, hogy véleményem szerint az ő sok és igen nagy dicséretre méltó erényei között nem az utolsó helyen áll az a nagylelkűség, hogy semminő háborúságtól sem borzadt vissza, csak hogy ezt a fonák hazugságot gyökerestől kiszaggathassa. Valahányszor tehát zavarok támadnak, azt kell eldönteni, hogy mind a két oldalról joggal, vagy jogtalanul harcolnak-é. De azt a panaszomat, hogy a zavarokat felújították, Westphal helytelen módon másra viszi át. Mivel ugyanis fájlalni kell, hogy azok között az egyházak között, melyek az evangélium tisztább tanítását felölelve a Krisztusnak egy zászlaja alatt harcolnak a pápaság ellen, a szerencsétlen viszálykodás tüze, mely már-már kialudt, hirtelen újból kigyulladt, joggal mondtam, hogy ezt a tüzet rossz előjelek között az ördög csóvái gyújtották fel. Ennélfogva ízetlen Westphalnak eme kérdése: Ha az ördög már huszonöt esztendővel ezelőtt támasztotta a tragédiát, akkor én minő képpel vádolom őt azzal, hogy ő támasztotta a viszálykodást, mivel én sohasem az első támadásról szólottam, hanem a háború megújításáról, amelyben ő is vétkes az ördög után. Mert miért lett volna szükség arra, hogy Münzer Tamást, Pelletier Menyhértet, Pelargus Miklóst, tehát olyan embereket vádoljak, akiket én nem is ismerek, akiktől már régen el van véve a képesség arra, hogy árthassanak? És bizonyára, mikor engem a tolongásban szorítanak, igen balga dolog volna, ha másokkal perlekedném, s nem azokkal, akik engem szorítanak. Engem pedig elmésen hasonlít a gyújtogatóhoz, mivel én nemcsak titokban helyezem el a gyúanyagot, hanem nyilván lődözöm a tüzes nyilakat és gyújtogatom az épületeket, azoknak pedig, akik azért futnak, hogy a lángokat kioltsák, útját állom. Vajon nekem, aki mindig a kegyes és üdvös megbékélésen munkálkodtam, ezt a jutalmat kell nyernem? Hiszen mostanában micsoda új dolog látott tőlem napvilágot? Sőt inkább a zürichi testvérekkel való Megegyezésemnek enyhítenie kellett volna az ellenpárt haragra gyúlt lelkületét; amit Vitus Theodorus leveléből meg fogok mutatni, hogy ő ezt inkább óhajtotta, mint remélte.

Biztattam őt, hogy Luther könyveit ne fertőztesse meg annak a szerencsétlen harcnak említésével. Erre ő azt felelte, hogy ha kivihetem azt, hogy a tanításnak az a neme, melyet a Megegyezés-ben felöleltünk, az én barátaim körében érvényre jut, akkor neki igazságos oka lesz a megnyugvásra. Cruciger Gáspár pedig teljes lelkéből éppen úgy egy nézeten van velem – és ezt magánúton ki is jelentette – mint azok, akik nyilvánosan odaadták a nevüket. Csak a halottakról szólok, hogy Westphal, ha az élőket hozom fel, súlyosabb támadást ne intézzen ellenük. Mégis mivel közülük sokakat a gondolkozásmódjuk után másoknak ítéltem, abban a reményben voltam, hogy ha a mi Megegyezésünket közrebocsátom, sokan, kik azelőtt hevesebb indulatba jöttek, majd megbékülnek és jobb indulattal lesznek irántunk. Hogy ez a reményem, ha Westphal meghiúsította is, nem volt teljességgel alaptalan, arról a méltányos és mérsékelt emberek bizonyságot fognak nekem tenni.

 

Szabolcska Mihály
Uram, maradj velünk!

          

Mi lesz velünk, ha elfutott a nyár?
Mi lesz velünk, ha őszünk is lejár?
Ha nem marad, csak a rideg telünk…
Uram, mi lesz velünk?

Mi lesz velünk, ha elfogy a sugár,
A nap lemegy, és a sötét beáll.
Ha ránk borul örök, vak éjjelünk:
Uram, mi lesz velünk?

Mi lesz, ha a világból kifogyunk?
S a koporsó lesz örök birtokunk.
Ha már nem élünk, és nem érezünk:
Uram, mi lesz velünk?

tied a tél Uram, s tiéd a nyár,
Te vagy az élet, és te a halál.
A változásnak rendje mit nekünk?
Csak Te maradj velünk!

 

 

 

Üdv a Olvasónak! Regards to the reader! Grüsse an den Leser!

 

Istvándi történetéhez

 

ÁROKHÁTY BÉLA
1890-1942

 

Dr BUCSAY MIHÁLY
1912 - 1988 - 2019
31 éve halt meg

 
Garai Gábor Jókedvet adj

Garai Gábor: Jókedvet adj

                  ennyi kell, semmi más

   Jókedvet adj, és semmi mást, Uram!
   A többivel megbirkózom magam.
   Akkor a többi nem is érdekel,
   szerencse, balsors, kudarc vagy siker.
   Hadd mosolyogjak gondon és bajon,
   nem kell más, csak ez az egy oltalom,
   még magányom kiváltsága se kell,
   sorsot cserélek, bárhol, bárkivel,
   ha jókedvemből, önként tehetem;
   s fölszabadít újra a fegyelem,
   ha értelmét tudom és vállalom,
   s nem páncélzat, de szárny a vállamon.
   S hogy a holnap se legyen csupa gond,
   de kezdődő és folytatódó bolond
   kaland, mi egyszer véget ér ugyan –
   ahhoz is csak jókedvet adj, Uram.

  

 

 

Dr. LAJTHA LÁSZLÓ
1892-1963-2019
56 éve halt meg

 

Protestáns Graduál

 

Dr FEKETE CSABA

 

 Fekete Csaba: A délvidéki graduálok egy zsoltárpárjának tanulságai
 Fekete Csaba: A délvidéki graduálok és a viszonyítás megoldatlanságai (délvidéki graduálok: bélyei, kálmáncsai, nagydobszai)


látogató számláló

 

Zsoltár és Dicséret

 

Egyháztörténet

 

Tóth Ferentz

 

Történelem

 

Történelem. Török hódoltság kora

 

Dr SZAKÁLY FERENC


történész 1942-1999 - 20 éve halt meg

 

Világháborúk - Hadifogság
Málenkij robot - Recsk

 

Keresztyén Egyházüldözés
Egyház-politika XX.század

 

Roma múlt, jövő, jelen

 

PUSZTULÓ MAGYARSÁG - EGYKE

 

 

ADY ENDRE MAGYARUL

   

   Nem adta nekünk az Isten,

   Hogy ki szeret, az segítsen,

   Sohasem.

 

   Magunk is ritkán szerettük,

   Kikért szálltunk hősen, együtt,

   Valaha.

 

   Valahogyan bajok voltak,

   Lelkünknek, e toldott foltnak

   Bajai.

 

   Egyformán raktuk a szépet

   Barátnak és ellenségnek,

   Mert muszáj.

 

   Egyformán s mindig csalódtunk,

   De hát ez már a mi dolgunk

   S jól van ez.

 

   S szebb dolog így meg nem halni

   S kínoztatván is akarni:

   Magyarul.

 

 

KARÁCSONY ÜNNEPÉRE

 

HÚSVÉT ÜNNEPÉRE

 

PÜNKÖSD ÜNNEPÉRE

 

Gyerekeknek - Bibliai Történetek
másolható, nyomtatható

 

WEÖRES SÁNDOR

A bűn nem akkor a legveszedelmesebb, mikor nyíltan és bátran szembeszegül az erénnyel, hanem mikor erénynek álcázza magát. 

 

 

A református keresztyénséget úgy tekintjük, mint a lényegére redukált evangéliumi hitet és gyakorlatot. Ez a szemünk fénye. De mint minden magasrendű lelki tömörülés, ez sem mentes a deformálódás és a korrumpálódás veszélyétől, amint továbbadja azt egyik nemzedék a másik nemzedéknek, egyik nép egy másik népnek. A Kálvin-kutatók kongresszusai arra hivatottak, hogy segítsenek megőrizni és megtisztogatni a református teológiát és a református egyházat az elmocsarasodástól. Dr Bucsay Mihály Előre Kálvinnal                      Oldal tetejére          látogató számláló

 

Angolturi Lerakat - Angol használtruha kereskedés. Gyerek és felnõtt ruhák már 350.-Ft/kg-tól Gyors kiszállítás    *****    Ismerd meg és nézd meg a norvég SKAM címû sorozatot és 7 további remake sorozatát! Naponta friss hírek! SKAM - SKAM    *****    KÖLTÖZÉS - www.kitfitbefit.hu- Fitness - Életmód - Cikkek- www.kitfitbefit.hu - www.kitfitbefit.hu - www. kitfitbefit.hu    *****    Ismerd meg és nézd meg a norvég SKAM címû sorozatot és 7 további remake sorozatát! Naponta friss hírek! SKAM - SKAM    *****    Suzanne Collins - Énekesmadarak és kígyók balladája Gyere nézz be! #ÉhezõkViadala #Read&Speak Blog #GyereNézzBe    *****    Mistfall egy csodálatos hely amely elvarázsol játék közben!    *****    Mistfall egy gyönyörû hely amely elvarázsol játék közben!    *****    A horoszkóp a lélek tükre,egyszer mindenkinek bele kell néznie. Rendeld meg a képleted én segítek értelmezni amit látsz!    *****    Hamarosan megjelenik a Csókfülke címû film második része. Premier: 2020 július 24. Ne maradj le semmilyen információról!    *****    Silhouette in the Darkness - Reménykedni valamiben, majd elveszíteni: az jobban fáj, mintha semmit sem reméltél volna.    *****    Enigma Disease ⊱ Egy háborút már önmagában vívni is nehéz; s megmenteni mindenkit? Tudd: nem lehet...    *****    Horoszkóp megrendelések, asztrológiai és ezoterikus olvasmányok, szoftverek, letöltések. Szeretettel várlak az oldalon!!    *****    Részletes személyiség és sors analízis,3 év elõrejelzéssel + ajándék névmisztikai elemzés júliusban. Rendeld meg most!!!    *****    Szeretnél egy nagyon részletes születési horoszkópot, 3 év elõrejelzéssel, vagy egy párkapcsolati elemzést? Rendeld meg!    *****    Hozd létre a saját Istenedet és légy az Univerzum Ura! Várunk!    *****    IG: @dalszovegforditasok | DALSZÖVEGFORDÍTÁSOK | IG: @dalszovegforditasok | DALSZÖVEGFORDÍTÁSOK | @dalszovegforditasok    *****    Angolturi Lerakat - Angol használtruha kereskedés. Gyerek és felnõtt ruhák már 350.-Ft/kg-tól Gyors kiszállítás    *****    Egy horoszkóp a lélek tükre, egyszer mindenkinek bele kell néznie, én segítek értelmezni amit látsz, de a döntés a tiéd!    *****    Születési horoszkóp, elõrejelzés, gyermektervezés,párkapcsolati elemzés,biotérkép készítés diplomás asztrológustól.Itt!    *****    Részletes személyiség és sors analízis diplomás asztrológustól,szóban és írásban, nagyon kedvezõ áron.Ne hagyd ki! Katt!