Kálvin János Krisztus minden becsületes szolgájának és Isten őszinte tisztelőinek, kik az evangélium tiszta tudományát a szász egyházakban és alsó-Németországban művelik és követik, testvéri érzületből a kegyelem növekedését kívánja az Atyaistentől és az Úr Jézus Krisztustól.

Ámbár teljes tudatában vagyok annak, hogy az az ügy, amelynek megvédelmezésére e könyvben vállalkoztam, helyes és igazságos, és hogy annak a védelmezésében becsülettel forgolódtam, mégis mivel nekem nem elégséges a lelkem benső érzülete, hacsak arra is nem törekszem, hogy Istennek minden fiai helyeseljék eljárásomat, úgy gondoltam, hogy fontos dolgot művelek, tisztelendő és szeretett atyámfiai, ha mindjárt az elején ünnepélyesen bizonyságul hívlak titeket arra, hogy ezt a könyvet úgy csikarták ki tőlem, hogy hallgatásommal el ne áruljam Krisztus igazságát, amelynek elnyomásában némely elvadult emberek felülmúlják a pápaság barbarizmusát. Mivel a sákramentumokról már több mint 20 éven át szerencsétlen módon viszálykodtak a tudós emberek, most, mikor a versengés már lassanként elcsendesült és a lelkek készebbek a mérsékletre, a teljes kiengesztelődésre különösképpen alkalmas módnak látszott az, ha néhány rövid és egyszerű szóval tanúságot teszünk arról a tanról, melyet a helvét házak követnek. Míg ugyanis a küzdelem izzott és a lelkek mind a két részen el voltak keseredve, addig valószínű, hogy sem magát a dolgot nem magyarázták meg elég világosan, sem nem mérlegelték kellő figyelemmel, hogy mit mondanak. Közületek azonban a legtöbbetek előtt ismeretes az a rövid leírás, melyet öt évvel ezelőtt adtunk ki "Megegyezés" cím alatt, amelyben bárkinek a gyalázása s minden keserű szó nélkül, nemcsak az egész vita lényegét foglaltuk össze különböző főpontok alatt, hanem azt is megkíséreltük, hogy amennyire az igazság őszinte vallása megengedte, minden botránkozást gyökerestől meggyógyítsunk. A lelkek megszelídítésére, ha némelyek a méltányosságra kevésbé voltak hajlandók, annak is befolyással kellett lennie, hogy felajánlottuk, miszerint, ha valakinek esetleg nem tehettünk teljesen eleget, munkánkat teljessé tesszük azáltal, hogy magyarázatot csatolunk ahhoz. Mi is megígértük, hogy tanulékonyak leszünk és a jobb tanácsoknak engedelmeskedünk, ha valaki figyelmeztet arra, hogy a dolgot nem elég jól tárgyaltuk.

Két év múlva előállott valami Westphal Joákhim, akit annyira nem szelídített megegyezésre tanunk higgadt egyszerűsége, hogy a "Megegyezés" szót fúria módjára fáklyaként ragadta meg, hogy a tűzvészt megújítsa. Mert ő mindenünnen szándékosan hordott össze, mint ő szeretné feltüntetni, ellentmondó kijelentéseket, hogy ekként Megegyezésünket semmivé tegye, és elárulta, hogy ő a békességgel szemben akkora gyűlölettől lángol, hogy fő mérgét csakis azért árasztja ránk, mivel nehezére esett tűrni, hogy mi egyformán vélekedünk és beszélünk. Azt írja, hogy könyveim a felekezetebeli emberek előtt becsben és kedvességben állottak, mikor még azt gondolták, hogy én a zürichi egyház tanítóitól eltérek. Honnét most ez a hirtelen elidegenülés? Vajon tán a nézetemtől tértem el? De hiszen ő maga sem leplezi, sőt könyve szélén megjegyzi, hogy az, amit Megegyezésünk magában foglal, elszórtan mind előfordul az irataimban. Ki nem látja most már, hogy ennek az embernek gyűlölete olyan engesztelhetetlen azok iránt, akiknek egyszer hadat üzent, hogy ugyanazt a tant, amelyet előbb kedvelt, most ellenség módjára támadja, hogy azokkal az emberekkel valami közössége ne legyen?

Valahol ugyan azzal mentegetőzik, hogy ő csak a hamis megegyezésnek ellensége. De hogyan lehet az, hogy az a tan, amelyet előbb szelíden olvasotté irataimban, most, mikor a zürichiektől jő, mély ellenszenvet ébreszt benne? Bizonyára bármiképpen leplezi is daganatát, nem indította őt erre más, mint csak az, hogy egyesek hajthatatlan makacsságát új segítséggel akarta erősíteni, hogy a nyílt igazságnak ne kelljen engednie. Ennek az embernek gonosz támadását kénytelen voltam egy rövid iratban megcáfolni. Ő, mintha valami kiengesztelhetetlen gaztettet követtek volna el ellene, még sokkal féktelenebbül neki tüzesedett. Már most szükséges volt a fennhéjázást visszavernem. Ha valahol kissé hevesebben támadok ellene, bölcsességetekhez és méltányosságtokhoz képest vegyétek fontolóra, hogy micsoda támadásokkal kényszerített erre. Eretnekségeket és eretnekeket, istenkáromlásokat, a Szentírás istentelen megtagadását, minden szent dolog felforgatását és efféle szidalmakat harsog szüntelenül. Egyszóval a könyve nem irányul másra, mint csak arra, hogy minket az egyházi átkok villámaival a pokol mélységébe taszítson. Mit tehettem mást, mint azt, hogy a gonosz csomóval szemben durva éket alkalmazzak, hogy esztelenségében maga előtt felettébb ne tetszelegjen? Én ugyan, ha reményem volna arra, hogy ezek az emberek megengesztelhetők, nem vonakodnám attól, hogy alázatosan és könyörögve vásároljak békét az egyház számára. De mindenki előtt eléggé ismeretes, hogy erőszakosságuk meddig terjed. Ennélfogva az én zordonságomat, melyet eme durvaság tárgyalása alkalmával tanúsítok, Istennek példája is menti, aki kijelenti, hogy a megátalkodottakkal szemben nemcsak kegyelem nélkül fog eljárni, hanem, hogy velük szemben ő is megátalkodott lesz (Zsolt 18,28). Egyébként, bár a legfőbb törekvésem az volt, hogy egyenesen magát a dolgot tárgyaljam s hogy ennek a tárgyalásától a lehető legkevésbé térjek el, mégis mivel ellenfelem az ő gondolkodásmódjához képest ide-oda ugorva nem engedte meg, hogy rendet tartsak, legyen szabad néhány szóval egész vitatkozásunk anyagát érintenem.

Hogy én a sákramentumok törvényes használatáról, méltóságáról és hathatós voltáról tisztelettel írtam, azt ő maga sem tagadja. Hogy ítélete szerint, milyen helyesen vagy hozzáértőleg, azzal nem foglalkozom, mivel elég, hogy az ellenség részesít engem a kegyesség dicséretében. Ennélfogva három főpontra nézve marad fenn számára a küzdelem: először, mivel azt állítja, hogy az úrvacsorai kenyér állagilag Krisztus teste; másodszor, hogy Krisztus, mint jelenlevő szolgáltathassa ki magát a híveknek az úrvacsorában, azt akarja, hogy Krisztus teste végtelen legyen és a téren kívül mindenütt legyen; harmadszor Krisztus szavaiban semmi szóképet nem akar elismerni, ámbár a dologra nézve megegyezik. Azt, hogy harapósan a szavakhoz ragaszkodjék, annyira becsüli, hogy szerinte jobb, ha az egész föld megrendül, mint hogy valami [hozzácsatolt] magyarázat megengedtessék. Mi azt állítjuk, hogy a Krisztus teste és vére valósággal felajánltatik nekünk az úrvacsorában, hogy lelkünket megelevenítse, s nem is kétséges a mi meghatározásunk, hogy ti. lelkünket ez a lelki táplálék, mely nekünk az úrvacsorában felajánltatik, épp úgy táplálja, mint ahogyan testeink táplálkoznak a földi kenyérrel. Mi tehát a Krisztus testében és vérében való igazi részvételt állapítunk meg az úrvacsorában. Ha valaki a "lényeg" szóról indít civódást, mi azt állítjuk, hogy Krisztus az Ő testének lényegéből lehel lelkünkbe életet, sőt a saját életét árasztja át belénk, csak azt ne képzelje valaki, hogy az ő lényegének valami átárasztása történik.

Ez engesztelhetetlen harag oka Westphalra nézve, mert mikor mi azt valljuk, hogy a Krisztus teste éltető és hogy mi annak az úrvacsorában valósággal részeseivé leszünk, ezzel az egyszerű kijelentéssel meg nem elégedvén, azt sürgeti és állítja, hogy a kenyér lényegileg test. Ebből származik az a másik dogma is, hogy az istentelen ember szája éppen úgy benyeli Krisztus testét és vérét, mint a kenyeret és bort. Mert miképpen történik, hogy ő olyan makacsul erősíti, hogy Júdás nem kevésbé vette a Krisztus testét, mint Péter, hacsak azért nem, mivel az ember hitetlensége folytán a jegy állaga nem változik? Aztán olyan lényeget képzel, amely Isten igéjével a legkevésbé sem egyezik meg, hogy ti. a kenyérhez Krisztus az ő testét lényegileg hozzácsatolja. Az ugyanis, amit ők felhoznak, hogy képtelenség lenne, ha az emberek hitétől függene Isten ígéreteinek igazsága, minden fáradság nélkül megcáfolható. Mert világosan kijelentjük, hogy semmi hitetlenség nem akadályozza meg azt, hogy Krisztus szent rendelése megtartsa erejét és természetét, hogy az ő teste és vére mindenkinek felajánltassék lelki ételül és italul; hogy a kenyér a testnek, a bor a vérnek igazi jelképe legyen, hogy állandó és bizonyos legyen az, amit Krisztus az égből kijelent, hogy ti. a testet, amelyet egyszer áldozatul mutatott be az Atyának, most az embereknek táplálékul ajánlja fel. Ha az istentelenek megfosztják magukat ettől a jótéteménytől, és hitetlenségük azt műveli, hogy ennek élvezete nem jut el hozzájuk, tagadjuk, hogy ezért a sákramentumon akárminő kisebbség esnék, mivel az ép marad.

A vitás kérdés második főpontja nem más forrásból ered, mint a közöltetés módjából, amelyről Westphal azt gondolja, hogy Krisztus testének végtelenségével szükségképpen össze van kötve. Ő azt tartja, hogy ha a Krisztus teste nem helyeztetik elénk, nincs valóságos közöltetés. Mi pedig azt az ellenvetést tesszük, hogy a térbeli távolság nem akadályozza a léleknek azt a végtelen erejét, mely az életet Krisztus testéből belénk átárasztja. És ezen a helyen lelepleztetik azok istentelensége, kik gyűlöletből azt terjesztik a nép között, hogy mi Krisztus jelenlétét az úrvacsorában megszüntetjük, mivel Isten hatalmát a mi felfogásunkkal mérjük. Mintha bizony az emberi szellem felfogását nem haladná felül a következő misztérium fensége, hogy Krisztus, ámbár a mennyei dicsőségben marad, ami testének téri helyzetét illeti, mégis lelkének titkos kegyelmével alá száll hozzánk, hogy minket magával egyesítvén életének részeseivé tegyen. Mintha bizony az, aki azt tanítja, hogy az élet Krisztus testéből árad belénk, nem épp oly fényesen magasztalná Isten hatalmát, mint az, aki Krisztus testét az égből varázsolja le, hogy ránk nézve megelevenítő legyen. E dolgokat most csak futólag érintem, mert majd bővebben és világosabban megmagyarázva megtalálja őket az olvasó a maguk helyén.

Hogy azonban tovább ne tartóztassalak benneteket könyvem olvasásától, röviden említést teszek még az utolsó főpontról. Westphal úgy vélekedik, hogy nem szabad keresni, minő értelemben mondotta Krisztus, hogy a kenyér az ő teste, mivel a szavak világos volta minden magyarázatot visszautasít. Mi pedig a Szentírásban otthonos és gyakori szokásra hivatkozunk, mely a jelzett dolog nevét, valahányszor sákramentumokról van szó, magára a jegyre viszi át s erre a dologra példa nem egyszer, vagy kétszer fordul elő, hanem a Szentírásban jártas emberek előtt gyakori volta miatt általános szabályul szolgál. De a hívek szemét mégsem üres alakzattal legeltetjük mi, akik világosan állítjuk, hogy az Úr valósággal nyújtja azt, amit bizonyít, s mi csupán azt a megkülönböztetést akarjuk tenni, hogy a jegytől és a látható cselekménytől a lelki dologra történik a menetel. Mert mi célból adja elénk Krisztus földi elemekben az ő testének és vérének zálogát, ha nem azért, hogy minket a magasba emeljen? Hogyha ezek a mi tudatlanságunk segédeszközei, akkor magához a valósághoz senki sem fog eljutni, csak az, aki így segíttetve, a földről az égbe, mintegy lépcsőfokokon megy fel. Ennélfogva nemcsak Krisztusnak egész rendjét forgatják fel, hanem Isten lelkétől is elrabolják a szokásos beszédmódját azok, akik tagadják, hogy a kenyér jelképe alatt Krisztus teste van megjelenítve előttünk. Ez oknál fogva, a test nevet a kenyérnek tulajdonítja. De micsoda szerénység az, ha odáig ragadtatják magukat, hogy a magyarázatról azt kiabálják, hogy azt a legnagyobb szentségtörésnek kell tartani.

Jónak láttuk, hogy ujjal mutassunk az egész vita forrásaira, hogy e dolgokról kiderüljön, miszerint inkább az ellenpárt gőgös nagyralátásai folytán, mint jogos ok miatt gyúl fel az a viszálykodás, amelynek már ki kellett volna aludnia. Ha féltek, hogy ennek a dolognak gyászos és siralmas kimenetele lesz, amint bizonyára félnetek is kell, a Krisztus szent nevére és a benne való egyességünk kötelékére ünnepélyesen kérlek titeket, hogy komolyan törekedjetek gyógyszert találni. A megengesztelődésnek bárminő módszerét fogják felajánlani, kijelenteni, hogy annak felkarolására én nemcsak hajlandó, hanem egyenesen gyors leszek. A ti részetekről viszont, kegyességetek és emberiességetek feladata az lesz, hogy akiről tudjátok, hogy minden buzgalmát és fáradságát a legjobb hittel s nem valami megvetendő eredménnyel az egyház építésére fordítja, inkább támogassátok, mint megengednétek, hogy egy összeférhetetlen embernek nagyzoló szeszélye lábbal tapodja őt. De mit beszélek én a magam személyéről? Nektek sokkal inkább azt a sok egyház közötti szent egyességet kell számba vennetek, amelyet ez az ember lerombolni készül. Mert bármit fecseg is az ellenkező részre, bizonyos, hogy ebben a hitbeli megegyezésben a pápaság nyomorult züllöttsége után testvériesen forrottunk együvé.

Az egy Istenről, az ő igaz és törvényes tiszteletéről, az emberi nem megromlásáról, az ingyen való üdvözülésről, az igazság elnyerésének módjáról, Krisztus testéről és erejéről, a bűnbánatról és annak gyakorlatairól, a hitről, amely az evangélium ígéreteire támaszkodva az üdvösség bizonyos voltát hozza számunkra, Isten imádásáról és a többi főpontokról, mind a két részen ugyanaz a tudomány hangzik nálunk. Egy Istenhez imádkozunk, ugyanabban a közbenjáróban bízva; az örökbefogadásnak ugyanaz a lelke a záloga előttünk jövendő örökségünknek, Krisztus mindannyiunkat ugyanazzal az áldozattal engesztelt meg, elméink abban az igazságban nyugosznak meg, amelyet ő szerzett nekünk, s ugyanabban a főben dicsekszünk. Csodálatos azonban, ha Krisztus, akiről azt hirdetjük, hogy ő a mi békességünk, aki megszüntetvén a viszályt, minket a mennyei Atyával kiengesztelt, azt is nem eszközli, hogy e földön a testvéri békességet kölcsönösen műveljük. Mit mondjak arról, hogy nekünk az Antikrisztus és annak zsarnoksága ellen, a keresztyén vallás rút megromlásai ellen, az istentelen babonák és minden szent dolog meggyalázása ellen napról-napra ugyanaz alatt a zászló alatt kell harcolnunk. Ha tehát valaki a szent összeköttetésnek ezeket a zálogait és ezt a megegyezést, amelyről világos, hogy Isten szentesítette, figyelmen kívül hagyván, a szétszakadást kísérli meg azok között, akik ugyanazon seregben harcolnak, ez nem kevésbé kegyetlen, mint istentelen marcangolása Krisztus tagjainak, s a legkevésbé sem volna méltányos dolog, ha ti ezt az eljárást kegyelnétek, vagy bármi módon helyeselnétek.