NYOLCADIK FEJEZET.

Az emberi értelemhez viszonyítva elég erős bizonyítékok vannak a Szentirás hitelességének megerősítésére.

1. Ha ez az erős bizonyosság, mely minden emberi itélőképességnél erősebb és feljebb való, nincs meg bennünk, hiába támogatjuk a Szentirás tekintélyét érvekkel, hiába szilárdítjuk meg azt az egyház köztudatával, hiába erősítjük egyéb támaszokkal; ha nem ezen a jól megvetett alapon áll, mindig kétes marad. Igy viszont, mihelyt a Szentirást a közönséges könyvek sorából kivéve vallásos buzgósággal s méltóságának megfelelően öleljük magunkhoz, akkor mindazon bizonyítékok, melyek előbb nem voltak képesek lelkünkben a bizonyosság érzetét felébreszteni és megszilárdítani, meggyőzőkké lesznek. Mert csodálatos dolog, hogy mily hitbeli meggyőződés származik abból, ha komolyan fontolóra vesszük, hogy mily szépen rendezve mutatkozik abban az isteni bölcsesség, mily teljességgel égi s egyáltalán nem földi ez a tudomány, mily szép megegyezés van az összes részek között, s több efélét, melyek mind arra valók, hogy a Szentirásnak méltóságot szerezzenek. Akkor pedig még jobban megerősödik a mi szivünk, ha fontolóra vesszük, hogy inkább a tárgy fensége, mint a szavak kellemessége ragad bennünket annak csodálására. Mert az sem történt Istennek kiváló gondviselése nélkül, hogy a menyországnak fenséges titkai nagyrészt egyszerű s közönséges szavakkal vannak előadva. Mert ha ragyogóbb ékesszólással volnának előadva, az istentelenek még azzal gáncsoskodhatnának, hogy a Szentirásban pusztán ennek az ereje uralkodik. Ha tehát a Szentirás tanulatlan s majdnem pórias egyszerűsége nagyobb tiszteletet gerjeszt maga iránt, mint bárminő szónoki ékesszólás, mit következtethetünk ebből egyebet, mint hogy a Szentirásban az igazságnak hathatósabb ereje nyilatkozik, semhogy ékesszólásra szorulna (I. Kor. 2:4). Nem ok nélkül mondja tehát Pál apostol, hogy a korinthusiaknak hite Istennek erejére s nem emberi bölcseségre volt alapítva, mivel az ő prédikálását közöttük nem emberi bölcseség hitető beszéde, hanem inkább a Szentlélek erejének megnyilatkozása tette ajánlatossá előttük. Igy az igazság minden kétségen felül áll, midőn nem idegen segítségre támaszkodva, hanem egyedül önerejéből képes fennállani. Hogy pedig ez erő a Szentirást mennyire jellemzi, eléggé kitünik abból, hogy a világi iratok között, bárminő művészettel legyenek is kidolgozva, egy sincs, mely lelkünkre oly mély hatást gyakorolna. Olvasd Demosthenest, vagy Cicerót, olvasd Platót, Aristotelest, vagy akármelyiket ezek közül: elismerem, hogy csodás vonzerőt gyakorolnak rád, gyönyörködtetnek, megindítanak, elragadnak; de ha ezektől a Szentirás olvasásához fordulsz, akarva, nem akarva oly elevenen hat rád, annyira átjárja szivedet, behatol agyadba, hogy mély hatása mellett a szónokok és bölcsészek minden ereje csaknem teljesen eltörpül. Ebből könnyen beláthatjuk, hogy azok a szent iratok, amelyek az emberi szorgalom minden adományát és kedvességét oly nagy mértékben múlják felül, valami isteni erőt lehelnek.

2. Elismerem ugyan, hogy némely prófétánál könnyed és világos, sőt ragyogó előadásmóddal találkozunk s hogy ékesszólás tekintetében ezek a világi iróktól nem maradnak el. A Szentlélek ily példákkal akarta megmutatni, hogy az ékesszólás tehetségének nem volt híján, ha egyebütt nehézkes és darabos irásmodort használt is. Egyébként pedig akár Dávidot, Ézsaiást s a többit olvasod, kiknek előadása édesen és kellemesen folyt, akár Ámost, a barompásztort, Jerémiást és Zakariást, kiknek érdesebb beszéde póriasságokat is tartalmaz, mindenütt szembeötlő a Szentlélek fentemlített fensége. Jól tudom azt is, hogy a Sátán, valamint sok dologban Istennel versenyez, hogy a hazug hasonlóság örve alatt az együgyüek szivébe annál jobban bevehesse magát, úgy gyakran azon istentelen tévelygéseket, melyekkel a nyomorúlt embereket tőrbe ejtette, tanulatlan s majdnem durva beszéde burkolva hintette el ravaszul s gyakran szokatlan beszédformákat használt, hogy csalásait ez álarccal leplezze. De hogy mily hiábavaló és visszataszító törekvés ez, minden közepes értelemmel felruházott ember látja. Ami pedig a Szentirást illeti, bár vakmerő emberek sokat igyekeznek abban kisebbíteni, bizonyos, hogy telve van oly eszmékkel, melyek emberi értelemtől nem származhattak. Vegyük vizsgálat alá az egyes prófétákat. Egy sincs közöttük, aki az emberi mértéket messze fölül ne haladná. Akiknek tehát az ő tudományuk izetlennek tetszik, azokról azt kell hinnünk, hogy nincsen itélőképességük.

3. E tárgyat mások bőven fejtegették, s így jelenleg elég csak azt érintenünk, ami a dolog lényegére nézve legfontosabb. Az említetteken kívűl nem kis súlya van a Szentirás régiségének. Mert bármennyit regéljenek is a görög irók az egyiptomi theologiáról, nem maradt fönn egyetlen vallás nyoma sem, mely Mózes koránál sokkal fiatalabb ne volna. Mózes nem új Istent gondol ki (kohol), hanem azt adja elő, amit az izraeliták hosszú idők során keresztül az örök Istenre vonatkozólag atyáiktól mintegy kézről-kézre átvettek. Mert mi egyebet cselekedett ő, minthogy őket ismét visszahivta arra a szövetségre, melyet Ábrahámmal kötött az Úr? S bizonyára, ha valami hallatlan dolgot adott volna elő, semmi eredményt sem ért volna el; de a szolgaságból való megszabadításuknak mindnyájuk előtt igen ismeretes és sokat emlegetett tárgynak kellett lennie, hogy annak puszta említésére is valamennyiőjüknek lelke felindult. Sőt valószinüleg azt is tudták, hogy szolgálatuk négyszáz évig tartott. S most el kell gondolnunk, hogy, ha Mózes (aki maga annyival előbb élt, mint az összes többi irók) oly régi időből veszi tanításának hagyományát, mennyire felülmulja a Szentirás régiség tekintetében az összes többi irott emlékeket.

4. Ha csak az egyiptomiaknak nem akarnánk inkább hitelt adni, akik eredetüket a teremtés előtti 6000 esztendeig viszik vissza. De mivel még világi irók előtt is gúny tárgyául szolgált ezek fecsegése, nincs ok, hogy miért foglalkozzam ennek megcáfolásával. Apion ellen irt művében Josephus igen figyelemreméltó bizonyítékokat idéz a legrégibb iróktól, melyekből azt lehet következtetni, hogy minden népek közmegegyezése szerint a legrégibb idők óta hires volt a Törvénybe foglalt tudomány, bár sem nem olvasták, sem igazában nem ismerték. Hogy pedig a rosszakaratuak ez ellen gyanút ne támaszthassanak s az istenteleneknek ne legyen ürügyük a rágalomra, mindkét veszély ellen igen jó eszközöket használ Isten. Mikor Mózes elmondja, hogy mit jelentett ki majdnem 300 évvel ezelőtt égi ihletésre Jákób az ő utódairól, ugyan, hogyan dicséri saját nemzetségét? Hiszen Lévi személyében ép’ ezt bélyegzi meg örök gyalázattal. Igy szól (I. Móz. 49:5,:6) „Simeon és Lévi atyafiak álnokságnak edényei. Az ő titkos tanácsukban részes ne legyen az én lelkem, s az ő gyülekezetükkel ne egyesüljön az én dicsőségem.” E gyalázat felől bizonyára hallgathatott volna, nemcsak azért, hogy atyját kimélje, hanem, hogy magát egész családjával együtt ugyanazon gyalázatnak egy részével be ne mocskolja. Mint eshetnék gyanú arra, aki családjának első tagját, kitől származott , a Szentlélek szavára önként gyalázatosnak hirdetve, sem magának nem kedvezett, sem a haragot s gyülölséget nem vonakodott rokonaitól fölvenni, kikre nézve ez bizonyára kellemetlen vala? Mikor vér szerint való atyjafiának, Áronnak, s nénjének Máriának, istentelen zúgolódását elmondja (IV. Móz. 12:1), vajjon azt mondjuk-e, hogy testi érzéke szerint szólt, vagy azt, hogy a Szentlélek parancsának engedelmeskedett? Ezenkivül, holott tekintélye a legmagasabb fokon állott, miért nem hagyta legalább a főpapság jogát fiaira s mért állította azokat a legutolsó helyre? Sok közül e néhány példát hozom föl; de magában a törvényben széjjelszórva sok bizonyság van, melyek teljes hitelt követelnek az Irás számára, hogy minden ellenmondás nélkül olyannak tünik föl Mózes, mint Isten angyala, ki az égből jő.

5. Az a sok jeles csoda, melyről Mózes ir, mindmegannyi szentesítései az általa hozott s általa előadott tudománynak. Mert hogy ő ködben vitetett a hegyre, hogy ott 40 napig ki volt ragadva az emberi társaságból, hogy a törvény kihirdetése alkalmával arca mintegy napsugaraktól környezve ragyogott, hogy mindenünnen villámok cikáztak, s az egész ég zúgó mennydörgéstől harsogott, s a trombita, bár ember ajka nem fútta, megzendült, hogy mikor a szent sátorba lépett, köd burkolta el a nép szeme elől, hogy tekintélye oly csodás módon megtartott Abirám, Dáthán, Kóré s az egész istentelen párt borzasztó pusztulása által, hogy a kőszikla az ő vesszejének ütésétől azonnal vizet bocsátott ki, hogy kértére az égből manna hullt, vajjon mindezzel nem azt bizonyította-e Isten az égből, hogy Mózes kétségtelenül az ő prófétája? Ha valaki azt veti szememre, hogy bebizonyítottnak veszem, ami még vita tárgyát képezi, az ilyen ember fecsegését is könnyű megcáfolnom. Mert mikor Mózes mindezeket a népgyülés előtt kihirdette, hogyan hazudhatott volna olyanok előtt, kik e dolgoknak maguk is szemtanúi voltak? Hogyan állhatott volna elő s a népet hűtlenséggel, makacssággal, hálátlansággal és egyéb bűnökkel vádolva, hogyan kérkedhetett volna azzal, hogy az ő tanítását saját szemük láttára erősítette meg Isten csodákkal, ha azok maguk e csodákat sohasem látták volna?

6. Mert az is figyelemreméltó, hogy valahányszor csodákról beszél, mindig oly feddő szavakat csatol azokhoz, amelyek bizonyára az egész népet ellentmondásra ingerelhették volna, ha erre a legkisebb alkalom lett volna is. Ebből kitünik, hogy tudománya befogadására nem másként jutottak el, mint hogy saját tapasztalataik eléggé meggyőzték őket. Különben, mivel a dolog sokkal világosabb volt, semhogy a világi irók tagadni merték volna, hogy Mózes csodákat tett, a hazugság atyja azt a rágalmat sugallta nekik, hogy e csodákat bűvész-mesterségnek tulajdonítsák. De minő okoskodással állíthatnák bűvésznek azt, aki e babonaságtól annyira irtózott, hogy kővel verette agyon, akik bűvészektől s varázslóktól csak tanácsot kértek is? Bizonyára minden csaló azért üzi a szemfényvesztést, hogy a tömeg lelkét ámulatba ejtse s hirre jusson. Hát Mózes? Mikor azt hangoztatja, hogy ő és testvére, Áron, csak semmik s csupán Isten parancsát viszik véghez, eléggé elutasít magától minden ilyen megbélyegzést. Már ha magukat a tényeket vizsgáljuk, ugyan micsoda ördögi varázslás lett volna képes azt véghez vinni, hogy az égből naponta hulló manna a nép táplálására elégséges legyen s ha valaki a rendes mértéknél többet szedett, az összegyüjtött manna megrothadásából tanulja meg, hogy hitetlenségét Isten megbünteti. Vegyük figyelembe azt is, hogy Isten annyi komoly próba alá engedte vetni az ő szolgáját, hogy az istentelenek ő ellene való lármájukkal ma már nem boldogulhatnak. Mert hányszor lépett föl gőgösen és követelőleg az egész nép; hányszor igyekeztek összeesküvés által elpusztítani Isten szent szolgáját? Hogyan lett volna képes haragjukat szemfényvesztéssel elhárítani? Az eredmény nyilván hirdeti, hogy ily módon tudománya örök időkre meg van erősítve.

7. E mellett ki tagadhatja, hogy prófétai lélekkel cselekedett, mikor Jákób pátriárka személyében Juda törzsének adja az elsőséget (I. Móz. 49:10)? Különösen ha magát a dolgot, amint az események is igazolták, vizsgálat alá vonjuk. Tegyük fel, hogy Mózes volt e jóslat első szerzője. Azonban, mióta ő ezt megirta s az emlékezetnek átadta, négy oly évszázad mult el, melyben Juda uralmáról semmi említés sincs. Saul fölkenése után, úgy látszik, mintha a királyi hatalom Benjámin törzsére szállt volna. Mikor Sámuel Dávidot fölkeni, micsoda oka van annak, hogy a királyi hatalom erre szálljon át? Ki remélhette volna, hogy a pásztorember alacsony házából király származzék? S a hét testvér közül ki szánta volna e dicsőséget a legkisebbiknek? S aztán hogyan jut ő arra, hogy királyságot reméljen? Ki mondhatná, hogy emberi mesterség, szorgalom, vagy okosság intézte az ő felkenését s nem mennyei jövendölésnek teljesülése volt az? Hasonlóképen az a jóslat, amelyet a pogányoknak az isteni szövetségbe való fölvételéről, bár homályosan, mond, miután csaknem kétezer évvel később valóságra vált, nemde nyilván azt bizonyítja, hogy ő isteni ihletésből szólott? Mellőzöm egyéb jóslatait, amelyek oly közvetlenül éreztetik az isteni kijelentést, hogy épeszü emberek előtt világos, hogy Isten az, aki szól. Röviden: Mózes amaz egy éneke is (V. Móz. 32.) fényes tükör, melyben Isten szemlátomást megjelenik.

8. A többi prófétánál e dolog még sokkal világosabban szemlélhető. Csak néhány példát hozok föl, mert az összes adatok egybegyüjtése roppant munka volna. Mikor Ézsaiás idejében Juda országa békében volt, sőt midőn azt gondolta, hogy a kaldeusok neki bizonyos védelmet nyujtanak, Ézsaiás a város lerombolásáról s a nép fogságba viteléről jövendölt. Tegyük fel, hogy az isteni ihletésnek még nem elég világos bizonyítéka az, hogy a próféta oly dolgokat beszélt, melyek akkor mesének látszottak, de később valóknak bizonyultak; azt azonban, amit egyuttal a nép megváltására nézve jövendölt, honnan származtassuk mástól, hanemha Istentől? Megnevezi Cyrust (Ézs. 45:1), aki le fogja igázni a kaldeusokat s a népnek visszaadja szabadságát. Több mint száz év telt el Cyrus születése előtt, hogy a próféta ekként jövendölt, mert Cyrus körülbelül száz évvel vagy még valamivel később született a próféta halála után. Akkor még senki sem sejthette, hogy lesz egyszer egy bizonyos Cyrus, aki a babyloniakkal háborut fog viselni, aki az oly hatalmas birodalmat meghódítja s az izraeliták fogságának véget vet. Maga e puszta elbeszélés minden szóval való szépítgetés nélkül nem világosan bizonyítja-e, hogy Ézsaiás beszéde nem emberi következtetés, hanem Istennek minden kétségen kivül álló jövendölése. Ugyancsak, midőn Jeremiás (25,:11–12) kevéssel a nép fogságba hurcolása előtt a fogság idejét 70 évre tette s a visszatérést és szabadulást megmondta, nem Isten lelkének kellett-e a próféta nyelvét kormányoznia?
Micsoda szemérmetlenség kell tehát ahoz, hogy valaki tagadja, hogy ily bizonyítékok erősítették a próféták tekintélyét és hogy annyira beteljesedett, amit ők felhoznak, hogy szavaiknak hitelt szerezzenek! „A régi dolgok ime eljöttek és én ily dolgokat jövendölök; minekelőtte meglennének, megmondom néktek.” (Ézs. 42:9). Nem említem, hogy Jeremiás és Ezékiel, bár egymástól oly távol ugyanazon korban prófétáltak, kijelentéseikben úgy megegyeznek egymással, mintha kölcsönösen egyik a másiknak mondotta volna tollba a szavakat. Hát Dániel? Nemde majdnem 600 évvel előre jövendölt a következendő eseményekről, mintha már megtörtént s közismert dolgoknak a történetét irta volna meg. Ha ezeket jól fontolóra veszik a kegyes emberek, bizonyára bőven fel lesznek szerelve az istentelenek ugatásának megfékezésére. Mert e bizonyítás világosabb, semhogy valami fecsegés neki árthatna.

9. Tudom, hogy némely semmirekellő mit morog a sarokban, hogy Isten igazsága ellen harcra kelve éleselméjüségét mutogassa. Azt kérdik ugyanis: ki biztosít arról, hogy mindazt, amit Mózes és a próféták neve alatt olvasunk, valósággal ők irták? Sőt azt is kérdésessé teszik, hogy létezett-e Mózes egyáltalán. De ha valaki kétségbe vonná, hogy volt-e valaha Plato, Aristoteles vagy Cicero, ki ne mondaná tüstént, hogy az ilyen bolondságot arculveréssel, vagy korbáccsal kell gyógyítani? Mózes törvényét inkább az égi bölcseség, mint az emberek buzgósága őrizte meg csodálatosan. S ámbár a papok hanyagsága folytán egy kis ideig elfeledve hevert, amióta a kegyes Jósiás király megtalálta, azóta állandóan az emberek kezén forgott. S Jósiás sem úgy hozta elő, mint valami ismeretlen, vagy új dolgot, hanem mint olyat, amely mindig közismert volt s amely akkor is nagy hirben állott. Az eredeti irat a templom számára volt rendelve, a királyi levéltárban pedig az erről leirt példányt őrizték. Csak az történt, hogy a papok abbahagyták magának a törvénynek ünnepélyes módon hirdetését s a nép maga is elhanyagolta a szokásban volt olvasást. Mi több, alig mult el ez évszázad is anélkül, hogy a törvény szentesítését meg ne erősítették, fel ne újították volna. Vajjon Mózes ismeretlen volt azok előtt, akik Dávidot forgatták? De, hogy valamennyiről együttesen szóljak: a bizonyosnál is bizonyosabb, hogy a szent irók iratai mintegy kézről-kézre adva jutottak az utódokra; azt lehetne mondani, az évek szakadatlan során fiaiknak adták át az atyák, akik részint még hallották a prófétákat beszélni, részint azok hallgatóitól tanulták meg friss emlékezettel, hogy mit beszéltek a próféták.

10. Sőt amit a Makkabeusok történetéből a Szentirásba vetett hit megdöntésére felhoznak, olyan dolog, hogy e hit megerősítésére megfelelőbbet már gondolni sem lehet. Mégis mutassuk ki előbb, hogy csak látszat, amit ürügyül hoznak fel, aztán fordítsuk ellenük a fegyvert, melyet velünk szemben akarnak használni. Igy beszélnek: „Ha Antiochus minden könyvet elégetett, honnan valók a ránk maradt példányok?” Én meg viszont azt kérdem: „Melyik műhelyben készültek el oly gyorsan?” Mert bizonyos, hogy a kegyetlenség lecsillapulta után e könyvek csakhamar közkézen forogtak s minden kegyes lélek, mely a szentiratokban foglalt tudományban nevelkedve azokat jól ismerte, minden ellenmondás nélkül elfogadta. Sőt midőn minden istentelen mintegy összeesküdve vakmerően tört a zsidókra, soha senki sem merte szemükre vetni, hogy szent könyveik meg vannak hamisítva. Mert bárminő is véleményük szerint a zsidó vallás, azt mégis elismerik, hogy annak szerzője Mózes. Mit árulnak el hát a fecsegők egyebet, minthogy vakmerőbbek az ebnél is, mikor azt hazudják, hogy meg vannak hamisítva azok a könyvek, melyeknek szent régiségét az egész történelem közmegegyezése támogatja? De hogy ily idétlen rágalmak megcáfolására több gondot ne fordítsak haszontalanúl, inkább arra gondoljunk, hogy Istennek mily nagy gondja volt igéjének megőrzésére, midőn azt a kegyetlen zsarnok zordon kezéből, mintegy fenyegető tüzvészből, mindenek várakozása ellenére kiragadta; hogy kegyes papokat s másokat oly állhatatossággal ruházott fel, hogy nem haboztak e kincset szükség esetén életük árán is az utódoknak megtartani s hogy annyi tiszttartónak és szolgának szorgos kutatását csúffá tette. Ki ne tulajdonítaná Isten kiváló s csodás művének, hogy azok a szent emlékek, melyekről az istentelenek azt hitték, hogy megsemmisültek, rövid idő alatt régi jogukba visszatértek és pedig még nagyobb tisztességgel. Mert elkészült a görög fordítás, mely a Szentirást az egész világ közkincsévé tette. S nemcsak az csodás, hogy Isten szövetségének tábláit Antiochus vérengző parancsai ellenében is megőrzé, hanem az is, hogy e táblák a zsidókat ért oly sok csapás között, melyek eltiporták, elpusztították s majdnem teljes megsemmisülés szélére hajtották őket, mégis épen és sértetlenül megmaradtak. A héber nyelv nemcsak megvetés tárgya volt, de majdnem ismeretlenül hevert; s ha Isten a vallásról nem akart volna gondoskodni, bizonyára egészen elveszett volna. Mert, hogy a fogságból való visszatérésük óta mennyire kitanultak a zsidók a honi nyelv közönséges használatából, azon kor prófétáiból látható. S ezt azért hasznos megjegyeznünk, mert ebből az összehasonlításból világosabban kitünik a törvénynek és a prófétáknak régi volta. S az üdvösségnek a törvénybe és a prófétákba foglalt tudományát ki által tartá meg Isten, hogy Krisztus a kellő időben kijelentessék? Éppen Krisztusnak legdühösebb ellenségei, a zsidók által, akiket Augustinus méltán nevez a keresztyén egyház könyvtárosainak, mivel kezünkbe szolgáltatták azt az olvasmányt, melynek ők hasznát venni nem tudják.

11. Ha továbbá az új-szövetséghez érünk, mily szilárd támaszokon nyugszik annak igazsága! Krisztus történetét három evangélista beszéli el egyszerű s alázatos előadással. Sok gőgős léleknek visszatetszik ez az egyszerüség. Persze, mivel nem figyelnek a tudomány fő tételeire, melyekből könnyen megitélhetnék, hogy az evangélisták oly mennyei titkokról beszélnek, melyek az emberi értelmet fölülmúlják. Bizonyára akikben közülök a szeméremérzetnek egy cseppje van, elszégyellik magukat, ha Lukács evangéliumának első fejezetét elolvassák. Krisztus beszédei pedig, melyeket ama három evangélista őrzött meg, irásaikat minden időben könnyen megvédik. János viszont, mintha csak a magasból mennydörögne, minden villámnál erősebben sujtja azoknak megátalkodottságát, kiket a hit iránt való engedelmességre nem kényszerít. Álljanak elő mindazok a finnyás birálók, kiknek legfőbb gyönyörüsége, ha mind a maguk, mind mások szivéből kiirthatják a szent iratok iránt való tiszteletet. Olvassák János evangéliumát s akarva, nem akarva, találnak abban ezer oly mondást, mely legalább léhaságukból felriaszthatja őket, sőt borzasztó sebet égethet lelkiismeretükön nevetésük elfojtására. Így vagyunk Péterrel és Pállal is. Mert ámbár ezeknek iratait a nagy többség, mintegy káprázatba esve, nem érti, a bennük megnyilatkozó égi fenség azonban mindenkit lekötve s mintegy lebilincselve tart. De az az egy körülmény eléggé, sőt magasan a világ fölé emeli tudományukat, hogy Máté vámszedő asztalához kötve, Péter és János pedig hajóikon járva, mint műveletlen, tudatlan emberek, semmit sem tanultak az emberek iskolájában, amire másokat taníthattak volna. Pál pedig, aki nemcsak nyilvános, hanem vérengző és kegyetlen ellenségből egészen új emberré változott, hirtelen és váratlan változásával kimutatja, hogy égi parancs kényszeríté az általa üldözött igazság védelmére. Ám tagadják azok a kutyák, hogy a Szentlélek az apostolokra kitöltetett, ám vonják kétségbe a szent történet igaz voltát, maguk a tények hangosan kiáltják, hogy azokat, akik azelőtt a nép közt is megvetettek volna s akik most hirtelen oly nagyszerüen beszéltek mennyei titkokról, maga s Szentlélek tanította meg.

12. Vegyük figyelembe még azt is, hogy vannak más, igen fontos okok is, amiért az egyház közmegegyezését nem szabd kicsinyelni. Mert nem kell igen jelentéktelennek tartanunk azt sem, hogy mióta a Szentirás nyilvánosságra került, annyi évszázadon át az emberek közös akarata állandóan engedelmeskedett annak s bárhogyan törekedett a Sátán az egész világgal együtt csodás módokon azt elnyomni, vagy megsemmisíteni, vagy elhomályosítani s teljesen kitörülni az emberek emlékezetéből, mégis, mint a pálma, mind nagyobbra nőtt s győzhetetlenül megállott. Hiszen hajdan nem volt egy kiválóbb szellemü álbölcs, vagy szónok sem, aki erejét az Iráson ne próbálta volna ki; de valamennyien sem tudtak elérni semmit. Elpusztítására az egész világ hatalma fölfegyverkezett, de vele szemben minden igyekezetük füstbe ment. Midőn mindenünnen reá törtek, hogyan állhatott volna oly erővel ellen, ha csupán emberi segítségben bizhatott volna? Sőt éppen az bizonyítja, hogy Istentől származott, hogy bár minden emberi törekvés szembe szállt vele, önerejéből mégis mindig győzedelmeskedett. Vegyük figyelembe még azt, hogy nem egyetlen állam, nem egyetlen nemzet határozta el közakarattal annak elfogadását, de ameddig a föld kerekségének határai terjednek, oly különböző nemzetek szent megegyezése által nyerte tekintélyét, amelyeknek különben egymáshoz semmi közük sincs! Továbbá bár az oly különböző s egyébként összes körülményeikben egymástól távol álló lelkeknek ily találkozása szükségképen kell, hogy a legnagyobb hatást gyakorolja ránk, mivel nyilván kitünik, hogy e megegyezést csak isteni akarat hozhatta létre, mindazáltal nem kis mértékben növeli tekintélyét, ha figyelembe vesszük azok kegyességét, akik e pontban találkoznak; persze nem valamennyiét, hanem csak azokét, akikkel, mint szövétnekekkel, akarta az Úr az ő egyházát tündöklővé tenni.

13. Mily nagy bizalommal kell azért nekünk azon tudomány alá adnunk magunkat, melyről látjuk, hogy annyi szent ember szentelte és erősítette meg vére hullásával! Azok nem haboztak az igazságért, melyet egyszer elfogadtak, bátran, rendületlenül, sőt vigan elszenvedni a halált; mi azt a tudományt, amely ily záloggal együtt jutott birtokunkba, hogyne fogadnók el szilárd és rendületlen bizalommal? Nem kis bizonyság hát az Irás mellett, hogy annyi tanúnak vére pecsételte meg; kivált, ha elgondoljuk, hogy azok hitük bebizonyítására nem rajongásból, mint néha a tévelygő lelkek szoktak, hanem Isten iránt való erős, kitartó, de józan buzgóságukból szenvedtek halált. Van még egyéb nem kevés és nem is erőtlen bizonyíték, mely a Szentirás fenségét és méltóságát nemcsak szilárddá teszi, a kegyes keblek előtt, hanem kiválóan meg is védi azt a rágalmazók mesterfogásai ellen. De ezen bizonyítékok közül több önmagában nem elég erős arra, hogy a Szentirás iránt szilárd hitet támasszon, míg ama mennyei Atya saját istenségét kinyilatkoztatván benne, tiszteletét minden vitán felül nem emeli. Ezért valójában akkor lesz végre elégséges Istenüdvözítő megismerésére a Szentirás, mikor annak bizonyossága a Szentlélek benső, meggyőző erején alapul. A Szentirás tekintélyének szilárdítására szolgáló emberi bizonyítékok pedig akkor nem lesznek haszontalanok, ha, mint erőtlenségünk másodrendü támaszai, csatlakoznak amaz első és fő bizonyítékhoz. Balgán járnak el azok, akik a hitetleneknek azt akarják bizonyítani, hogy a Szentirás Isten igéje; mert ezt csak hit által lehet megismerni. Helyesen figyelmeztet tehát Augustinus arra,Libr. de utilitate credendi.* hogy az Isten félelmének és a sziv békességének már meg kell lenni, hogy az ember ily nagy dolgokból valamit megérthessen.