MAGYARORSZÁGI SZENT ERZSÉBET.

Ki a szegények s árvák anyja volt,

Erzsébet, a szent asszony, haldokolt.

A szép királyleány, az egykor oly dús,

Úgy távozik most, mint egy árva koldus.

A jó magyar föld volt szülőhona,

S Thüringiának lett nagyasszonya.

Wartburgnak lakta büszke ormát,

Pompában élt a férje oldalán,

Nézhette a vitézi tornát,

S merenghetett a dalnokok dalán.

De jobb szerette a setét

Kápolna néma rejtekét.

Szegények közt kincsét elosztogatta,

Bíbor palástját vén koldusra adta,

S gondolva Jézus drága szent sebére,

Bélpoklosokhoz is betére.

Fekélyöket tisztára mosta,.

S vigasszal lelköket beharmatozta.

Sanyarta testét, böjtölt, vezekelt,

De férje mellett papirápa kelt,

S mint májusi ég, úgy fénylett, mosolygott,

Az élte szent volt, hálás szíve boldog. "

Hű szerelemmel csüggött hős urán,

De elrabolta ezt a sír korán,

Erzsébet sóhajtott : „A fény minek?

Meghaltam én a föld öröminek."

Darócruhát öltött, s hol ott, hol itt,

Csak járta a szegények kunyhait.

Fölzendült erre a kevély rokonság:

„Meddig tart még ez a kegyes bolondság?

Menjen, ha tetszik, koldusok közé."

S az úrnőt várából kiüldözé.

Erzsébet ment: „Óh hála, Jézusom,

Itass epével, hogyha szomjazom,

Te fényes arcú, égi vőlegény,

Szegény valál, most már én is szegény."

Font. Úgy kereste szűkös kenyerét,

Árváknak adta annak is felét.

Munkában lelte a hajnal s az est,

Nem bírta ezt soká a gyönge test.

„Óh drága Jézusom, kebledre vágyom."

Fohászkodott a bús halálos ágyon.

Az Úr testét Konrád pap elhozá,

S a bűntelent bűntől feloldozá.

Alig nyílt már a haldoklónak ajka,

Hogy tőle a szent ostyát elfogadja.

Feküdt hunyt szemmel, némán, mereven,

Talán már nem is eleven.

Konrád Erzsébet sárga homlokát

Megkente szent olajjal. Már tovább

Nincs mit keressen. Távozott a pap,

A haldoklóval csak két nő maradt.

Apáca ez, imáit mormolá,

S az olvasót szép lassan morzsolá.

Amaz : Erzsébet jó öreg dadája.

Magyar föld volt e nőnek is hazája,

Kísérte, mint árnyék, Erzsébetet,

De elverek mellőle, mint ebet.

Most mégis itt van, mert a szeretet,

Midőn a szív kíntól majd meghasad,

Zsarnoki kénynél is hatalmasabb!

Csodásan enyhe volt az őszi lég,

Sárgult a lomb, de nem hullott le még,

A déli nap sugara szabadon

Áradt be a nyílt ablakon.

Arany kévében hullt a lény,

Megállt a haldokló, fején,

S mint égi jel; jóslat gyanánt, előre

Aureolát festett a drága főre.

Ekkor, ragyogva mint a napsugár,

Beröppent egy fényes madár,

Oly biztosan jött, mintha otthonába,

S lábtól leszállt az ágynak oszlopára.

Kíváncsin forgatá elébb

Okos kis bársonyos fejét,

Majd rákezdett egy csodabájú dalra.

Elnémult az apáca és a dajka,

Betelni nem tudtak vele;

Nem zengett így még fülmile;

Balzsam e hang a szívnek és a fülnek,

Így tán csak az angyalok hegedülnek,

Az üdvözült sereg hall ily zenét...

A haldokló ím felnyitá szemét,

Csodák csodája, csak felült,

Az arca boldog és derült,

S feje fölött aranyló napsugárral,

Dalolni kezdett, versenyt a madárral.

Elbűvölé az apácát az ének,

Hanem a szó oly idegen fülének.

Átszellemülve suttogott a dajka:

"Magyar dalt zeng a szentem ajka."

Elfordult már a fényes napsugár,

Elhallgatott s kiröppent a madár.

Erzsébet sápadt szép feje

Erőtlenül hullt a párnára le.

Egy sóhaj kelt szederjes ajakán,

Nem is sóhaj, elszálló lelke tán.

A jó apáca elfehéredett.

Még mintha hallaná az éneket,

S keresztet vetve háromszor magára:

„Bizony - szólt, mennyből jött ez a madárka.”

A dajka meg, ki térdelt s könnyezett,

Csókkal borítva a kihűlt kezet,

A holt felé zokogva nyögte: „Nem, nem.

Te jól tudod, én édes, drága szentem,

Magyar hazádból jött ez a madár.

De most örök hazád, mennyek országa vár.”