III. RÉSZ
A legújabb kor
 
ELSŐ FEJEZET
A legújabb kor szellemi irányai és a keresztyénség

31. §. ROMANTIKA ÉS IDEÁLIZMUS  32. §. PROTESTANTIZMUS ÉS TUDOMÁNY  33. §. PROTESTANTIZMUS ÉS ÉLET
34. §. A RÓMAI KATHOLICIZMUS LEGÚJABB FEJLŐDÉSE  35. §. EGYHÁZ- ÉS VALLÁSELLENES IRÁNYOK
 

A felvilágosodás kora I. Napoleon bukásával (1814–15) lezárult. Az emberiség, főleg a nagy francia forradalomból származott hosszas háborúk és egyéb szenvedések hatása alatt, egyelőre kiábrándul a felvilágosodás reform-eszméiből s új szellemi irányok befolyása alá kerül. Ezeknek a szellemi irányoknak egymással való küzdelme tölti be a „legújabb kort": a bécsi kongresszustól a nagy világháború kitöréséig eltelt évszázadot. A keresztyénség s különösen a protestantizmus története a legújabb korban főként e különböző szellemi irányokkal szemben való állásfoglalásból, illetőleg az ellenük való védekezésből áll. Mi az alábbiakban a világháború óta történt Iegfontosabb események közül is meg fogunk említeni némelyeket.

31. §. ROMANTIKA ÉS IDEÁLIZMUS

A felvilágosodás egyoldalú értelmi iránya nagyon sok mélyebb lelket nem elégített ki. Nemcsak az egyszerű kegyesek, hanem nagyműveltségű szellemek is elfordultak tőle. Már Rousseau (mh. 1778.) az érzelem elsőbbségét hirdette az ész fölött s az értelmi művelődés mesterkélt világából a természethez menekült. Ez az érzelmi irány a XVIII. század végére nagyon elhatalmasodott. A felvilágosodás, a maga türelmetlen reformvágyával, mindig csak a jövőbe nézett s az észszerűtlennek talált múltat lebecsülte. Most pedig egyre többen akadtak olyanok, akik kegyeletes érzelmeikre hallgatva, visszatértek a múltba s onnan akartak megújhodást meríteni. Irányukat romantikának^l nevezzük. A romantika vonzódott a római katholicizmushoz s ismét népszerűvé tette azt a műveltek előtt. A felvilágosodás kritikája és a forradalom rombolásai nyomán támadt ürességet újra az ősi, középkori tekintélyek — pápaság, császárság — tiszteletével akarta a lelkekben kitölteni. Az emberiséget újra figyelmeztette a lelki élet mélységeire s a múlt és jelen között fennálló kapcsolatra. Azonban csakhamar szertelenségbe csapott át: vak tekintélyimádatával kezére járt az Európaszerte feltámadt önkénynek. E miatt hitelét elvesztette, csupán a költészetet befolyásolta tartósabban.

Véglegesen a felvilágosodást azok a nagy német gondolkozók szárnyalták túl, akiket közös szóval „német ideálistáknak" nevezünk. Kant Immanuel (1724–1804), a filozófia nagy „kopernikusi fordulatának" mestere, megdönthetetlen tudományos bizonyossággal mutatta ki, hogy a vallás nem elvont észigazságok mesterkélt rendszere, hanem a lélek gyakorlati magatartása. Hegel (mh. 1831.) az emberiség egész történetét úgy tekintette, mint a világszellem kibontakozását, s a múltban szükségszerű és átugorhatatlan lépcsőfokát látta a jelennek. Herder (mh. 1803), a történetfilozófus költő — különben weimari ev. fősuperintendens — Jézusban már nemcsak erkölcsprédikátort, hanem isteni erőforrást látott. E nagy ideálisták egyike sem volt hitvalláshívő keresztyén, de valamennyinek mélyen vallásos volt a lelkülete. Ők tették lehetővé a keresztyénség fejlődő voltának felismerését s ők nyitották föl a dogmáktól elfordult műveltek szemét újra a keresztyén vallás fensége iránt.

¹  A név onnan ered, hogy ez az irány a maga irodalmi mintáit a középkori románnyelvű (francia, olasz, spanyol) irodalomban — lovagköltészet stb. — találta meg, ellentétben a klasszicizmussal, mely a görög-római mintákért lelkesedett.

32. §. PROTESTANTIZMUS ÉS TUDOMÁNY

A német ideálisták nagy szellemrokona Schleiermacher Frigyes (1768-1834) berlini református lelkipásztor és egyetemi tanár, nemzete lelkének nagy ébresztője volt a napoleoni háborúk szenvedései között. A romantika lelkétől ihletett híres „Beszédei a Vallásról, az azt megvető műveltekhez" (1799) megragadóan mutattak rá, hogy a vallás „se nem gondolkodás, se nem cselekvés, hanem szemlélet és érzelem". Schleiermacher szelleme nevelte — a Kant s a Hegel hatásaival egyesülten — a német protestáns vallástudomány vezéralakjait. A történet-kritikai irány, élén Baur Ferdinánd Keresztéllyel (mh. 1860) szigorúan következetes történelmi módszerrel kutatta az őskeresztyénséget s függetlenné tette a dogmáktól a Biblia tudományos vizsgálatát. Főképp ez irány eredményeinek alapján alakult ki az ún. „liberális" vallástudományi felfogás. Ez a keresztyénségnek minden dogmától és hitvallástól független tudományos megértéséért harcolt. A keresztyén világnézetet ki akarta békíteni a modern kultúrával. Nagy tudományos alkotásoknak adott létet, de hibái is éppoly nagyok voltak. Kritikája igazolhatatlan rombolásba és tagadásba csapott át. A kultúrához való alkalmazkodása elfelejttette vele, hogy a keresztyénség minden kultúrának fölötte áll, Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz, Isten országát semmiféle emberi munka és művelődés nem pótolhatja, nem is hozhatja meg. A liberális irány ezért teljes joggal hívta ki a hitvallásokhoz ragaszkodó theologusok ellenmondását. Új orthodoxia keletkezett, amelynek képviselői szintén derekasan művelték a theologiai tudományt. Az irányok ütközéséből heves világnézeti és közéleti harcok támadtak az egyházakban, különösen a német protestantizmusban. De a harcoló felek nemcsak keserű csapásokat, hanem értékes szellemi hatásokat is váltottak egymással. A liberálizmus gyarapodott vallásos mélységben, az orthodoxia megtanulta jobban megbecsülni a szigorúan tudományos módszert. Mai napság ezek a régebbi ellentétek már többé-kevésbé feloldódtak. Helyettük új theologiai irány alakult ki, a nagy reformátorok, különösen Kálvin szellemének felújult hatása alatt, s ez irány középpontjában az Isten igéjének föltétlen tekintélye áll.

33. §. PROTESTANTIZMUS ÉS ÉLET

Míg a német protestantizmus az elméleti munkában vezetett, addig az angolszász és a skót protestantizmus a gyakorlati keresztyén munkában lelt mesterévé a legújabb kornak. Kálvin szelleme s a methodizmus indításai sem Angliában, sem az Északamerikai Egyesült Államoknak puritán ősöktől származott lakosságában nem haltak ki. Új meg új „hitébredések" támadtak már a korszak legelejétől kezdve: nagy tömegek hatalmas vallásos megrendülései. Ezeket sokszor beteges jelenségek kísérték, de végül is mindig nagy életmegtisztulást, a keresztyén szeretet munkáinak föllendülését eredményezték. A keresztyén áldozatkészség és testvériség terén az angol és az amerikai protestantizmusnak ma sincsen párja. Egyik legnagyszerűbb alkotása a Brit és Külföldi Biblia-Társulat (1804), mely nagyon szerény kezdetből kiindulva, Isten igéjének leghatalmasabb terjesztője lett a földön: százhuszonöt év alatt több, mint 600 nyelven és nyelvjáráson és majdnem négyszáz millió példányszámban adta ki és terjesztette egészben vagy részleteiben a Szentírást; csak magyar nyelven is vagy másfélmillió példányban. A társadalmi segítőmunkát is — betegek, szegények gondozását, az ipari munkásság testi-lelki bajaival való törődést, a börtönügy felkarolását, a harctéri betegápolást, küzdelmet a rabszolga-ság, az alkoholizmus, a kicsapongás ellen — legelőször az angol és amerikai protestantizmus indította meg. Azonban e példák hatása az európai kontinensen sem maradt el. Wichern János Henrik, az apostoli lelkű hamburgi ev. lelkész megindította a „belmissziót" (1848- tól); Fliedner Tivadar, kaiserwerthi református lelkipásztor, megalapította (1836) a diakonissza-intézményt; Bodelschwingh Frigyes báró, ev. lelkész pedig, a gyógyíthatatlan betegek önfeláldozó barátja, Bethelben, Bielefeld mellett (1877-től) egész kis várost teremtett gyönyörű szeretet-intézményekből.

E példák hatása alatt ma már egy nép és ország protestantizmusa sem éri be a régi, avult egyházi hagyományok és szokások őrizgetésével. Kisebb-nagyobb mértékben mindenütt él és hat a cselekvő, szolgáló keresztyénség. Természetesen ehhez az volt szükséges, hogy a protestantizmus ne csak a lelkészek dolga legyen, hanem öntudatos és erős evangéliumi keresztyénség támadjon a legkülönbözőbb társadalmi osztályokba tartozó „világiak" közt is. Legszebben ez is az angol és az amerikai protestantizmus kebelében valósult meg. Itt a Bibliából és az imádság erejéből táplálkozó egyéni vallásos élet oly erős, hogy akárhányszor a meglevő egyházak, szekták egyikével sem éri be s új közösségeket teremt. Ez még túlságba is megy: pl. az Északamerikai Egyesült Államokban ma több, mint 150 protestáns felekezet van.

Ennek a szétdarabolódásnak a veszedelmes voltát a protestantizmus legjobbjai már a világháború előtt, de kivált azután belátták. Fölismerték a testvéri összefogás fontosságát. Nagy evangéliumi világmozgalmak és világszövetségek létesültek. Ezek az egyes egyházak történeti sajátosságainak tiszteletben tartásával eredményesen munkálkodnak az evangéliumi keresztyénség közös, nagy céljaiért. Ilyen pl. a már több, mint 50 éve fennálló református Presbyteri Világszövetség; ilyen a minden evangéliumi alapon álló felekezetre kiterjedő Keresztyén Ifjúsági Egyesületek Világszövetsége (1844- től) és az ebből kiágazott Keresztyén Diákmozgalom stb. 1925-ben Stockholmban az Élet és Munka nagy keresztyén világmozgalma tartotta konferenciáját, amelyen a világ csaknem összes protestáns egyházainak hatalmas képviselete — a görögkeletieket is bevonva — a gyakorlati keresztyénség egységes alapelveit igyekezett megállapítani s ez által megoldását kereste a világot kínzó társadalmi és gazdasági problémáknak. Két év múlva (1927) pedig Lausanne-ban összeült a Hit és Szervezet nevű másik nagy világmozgalom konferenciája: ez, leginkább anglikán vezetés alatt, szintén felöleli csaknem az összes protestáns és görögkeleti egyházakat és arra törekszik, hogy a keresztyének tanbeli és szervezeti egyesülésének útjait egyengesse. Mind a két mozgalom a nagy világkonferenciák után is tovább folytatja munkáját. Az evangéliumi keresztyén egységeszmének — különösen gyakorlati, szociális irányban — legnagyobb képviselője volt napjainkban Söderblom Náthán, a svéd evangélikus egyház érsekprímása, az Élet és Munka mozgalom alapítója (meghalt 1931).

34. §. A RÓMAI KATHOLICIZMUS LEGÚJABB FEJLŐDÉSE

1. Az ultramontánizmus kialakulása

A romantika szelleme a francia forradalomban végromlással fenyegetett római katholicizmust új dicsfénnyel vonta be. A pápaság Európa kifáradt népei és új forradalmaktól remegő uralkodói előtt úgy tűnt fel, mint leghatalmasabb támasza a régi rendnek és a trónoknak. VII. Pius pápa sietett is kihasználni a megváltozott közhangulatot s már 1814-ben visszaállította a jezsuitarendet, amely különben a maga lappangó működését feloszlatása alatt sem szüntette meg. Ezzel a pápaság teljesebben, mint valaha, a diadalittas rend befolyása alá került. A jezsuitarendnek van a legnagyobb része a római katholicizmus legújabbkori uralkodó irányának: az ultramontánizmusnak² a kialakulásában. Ez az irány következetesen azonosítja a keresztyén egyháznak és a pápáságnak az érdekeit.³ A politika, a tudomány, a társadalmi tevékenység, a sajtó eszközeivel a pápa abszolutisztikus hatalmának erősítésére tör s az egyes államokban minél nagyobb befolyást igyekszik neki biztosítani. Szívós, céltudatos munkával nagyon sok részleges sikert ért el s ismételt kudarcok után a világháború előidézte politikai és lelki zűrzavarban újra megerősödött.

2. Az ultramontánizmus a politikában

A célja felé való törésben az ultramontán irány a legkorlátlanabb alkalmazkodást tudja kifejteni. Az egyes államokban teljesen különböző politikát folytat: a szerint, amint érdekei kívánják, az államhatalmat támogatja vagy forradalmat szít, konzervatív vagy demokrata, s hol az abszolutizmussal, hol a szociálizmussal kacérkodik. Franciaországban a harmadik köztársaság idején a radikális egyház-, sőt vallásellenes iránynak az egyház és állam teljes szétválasztásával (1905) sikerült reá nagyon súlyos csapást mérnie, de Róma szellemi befolyása a francia nép vallásos részében azóta is megmaradt. Határozott sikereket ért el a protestáns porosz állammal, utóbb az új német császársággal szemben, pedig ennek politikáját az öntudatos evangélikus keresztyén Bismarck herceg vaskeze irányította. A hetvenes években folyt elkeseredett, hosszú „kultúrharcban" a porosz állami s a német birodalmi politika engedményeket volt kénytelen tenni a birodalom belső nyugalmát már felborítással fenyegető ultramontán iránynak. A császárság megszünte óta pedig még sokkal nagyobb Németországban a római katholicizmus politikai hatalma és társadalmi be-folyása. Itáliában politikai téren súlyos vereség érte az ultramontánizmust, amikor I. Victor Emanuelnek az egységes Olaszországot összekovácsoló fegyverei véget vetettek (1870. szeptember 20.) a több, mint ezeréves egyházi államnak. IX. Pius pápa az egységes olasz államot nem ismerte el s úgy ő, mint utódai „a Vatikán foglyainak" tekintették magukat. De a világháború után az Olaszországban diadalra jutott fasizmus nemzeti érdekből kibékült XI. Pius pápával s a béke zálogául önálló államnak ismerte el a vatikáni palota területét (1929). A két hatalom békéje azonban azóta sem látszik teljesnek és őszintének.

3. A Syllabus és a csalatkozhatatlansági dogma

Szellemi téren a pápaság előre kárpótolta magát minden veszteségéért. A jezsuiták vak eszköze, IX. Pius már 1864- ben kiadott egy „tévelygésjegyzéket", az ún. Syllabust, mely a modern tudomány, kultúra, állami, társadalmi, gazdasági rend valamennyi, már akkor Európaszerte meggyökerezett alapeszméjét (tudomány szabadsága, vallások egyenlőjogúsága, államfönség, „szabad egyház szabad államban" stb., stb.) kárhozatos tévelygésként elátkozza. E Syllabusra támaszkodva, a jezsuitáknak sikerült elnémítaniok az egyházon belül feltámadt szabadelvű ellenzéket s 1870-ben, az egyházi állam önállóságának megszüntetése előtt két hónappal kierőszakolták a vatikáni zsinattól a pápai csalatkozhatatlanság (infallibilitas) kimondását. E tan szerint a pápának a hit és az erkölcsök kérdésében az egész egyházra nézve kötelezőleg kimondott tanmegállapításai az isteni kijelentés értékével bírnak és változhatatlanok. Az infallibilitas kimondása a despotizmusig fokozott ultramontánizmust tette a római egyház hivatalos irányává. Ez irány lényegében mind a mai napig nem változott; az egyik legfőbb ereje szervezettségében rejlik. Legnagyobb művészei a jezsuiták. Ők gondoskodtak a bibliai alap vakmerő elvetésével (1854) Máriának félisteni rangra emeléséről (a „szeplőtlen fogantatás" dogmájának pápai kimondatásával, mely szerint Mária az eredendő bűntől menten fogantatott) s e dogma babonás „igazolásáról" a csodákon mindig kapó róm. kath. közvélemény előtt (1858. Lourdesi Mária-jelenések és csodás „gyógyulások").

4. Visszahatás a római katholicizmus kebelében

Sok hívő, de szellemileg független és művelt róm. katholikus nézte az ultramontánizmus túlkapásait idegenkedéssel és fájdalommal. Az infallibilitas kimondása után a német, majd a svájci és francia katholikusok egy kis töredéke le is szakadt a pápától s külön egyházat alapított „ókatholikus egyház" néven. De ez az ultramontánizmus tömegsikereivel szemben mind e mai napig nem tudott kellőleg érvényesülni. A legutóbbi évtizedekben azután egész sereg kitűnő és őszintén hívő róm. kath. tudós támadt — az ún. „modernisták" —, akik szellemi téren, a modern filozófia és történettudomány fölhasználásával, meg akarták törni az ultra-montánizmus uralmát. A modernisták szeretettel ölelik körül róm. kath. vallásukat és egyházukat, de annak győzelméért kizárólag szellemi fegyverekkel akarnak küzdeni. Szép álmaikra ridegen sújtott le X. Pius átka (1907). Annyiban igaza is van az ultramontánizmusnak velük szemben, hogy a római katholicizmus hatalmi intézmények és merev kizárólagosság nélkül előbb vagy utóbb megszűnik az lenni, ami. Ez derül ki abból is, hogy XI. Pius pápa az előző paragrafusban jellemzett keresztyén egységmozgalmakkal szemben a legridegebb visszautasítás álláspontjára helyezkedett (1928) s az azokban való részvételt a római katholikus papoknak és hivőknek semmiféle formában nem engedte meg.

²  „Hegyentúli", azaz Olaszországból, Rómából irányított kath. egyházi és politikai gondolkodás és cselekvés.
³  Egy híres római katholikus pap-tudós (Kraus X. Ferenc) meghatározása szerint: „ultramontán mindaz, aki az egyház fogalmát a vallásé fölé helyezi, s aki a pápát összetéveszti az egyházzal; mindaz, aki azt hiszi, hogy vallásos meggyőződést fizikai erőszakkal ki lehet kényszeríteni, vagy meg lehet törni; mindaz, aki bármikor kész a saját lelkiismerete világos parancsát egy idegen tekintély parancsszavának feláldozni."

35. §. EGYHÁZ- ÉS VALLÁSELLENES IRÁNYOK

A felvilágosodás eszméit az abszolutisztikus visszahatás nem tudta eltemetni. Újult erőre kaptak azok a huszas- harmincas évek óta a liberálizmusban. A liberálizmus nem egyéb, mint a felvilágosodás szabadelvű és haladó hagyományainak (államfönség, vallásszabadság, polgári jogegyenlőség, észszerű gazdasági rend) szövetsége a nemzeti eszmével. A liberálizmus forradalmi mozgalmakban birkózott meg (1830 és 1848) a reakció hatalmaival s a század második felének uralkodó irányává lett. Az ultramontánizmusnak érthetőleg esküdt ellenségévé vált. Egyházpolitikai jelszava a református anyától származott Cavour grófnak, I . Victor Emanuel nagy miniszterének híres elve lett: „Szabad egyház szabad államban". A liberálizmus magában még nem jelentett vallás- vagy egyházellenességet.

Már a XVIII. század felvilágosodásának egyes szélsőséges franciaországi hívei nyílt materializmusba, atheizmusba és erkölcsi nihilizmusba süllyedtek. Ez az irány — a természettudományok rohamos fejlődésének hatása alatt is — a XIX. század közepének forrongásaiban újra felütötte a fejét s a művelt s még inkább a félművelt körök kedvenc világnézete volt néhány évtizedig. (Fő programirata Büchner Lajos hirhedt műve: „Erő és Anyag" 1855). A közelebbi évtizedekben legjobban kiélezte ezt a vallásellenességet a Haeckel—Osixald-féle „monista" propaganda, mely igazolatlan természettudományos hypothesisek és ősrégi materialista tévelygések alapján tagadta Istent és a szellem önálló létét.

A szociálizmus a nagytőke telhetetlen uralmát akarta megtörni, a munkásmilliók kizsákmányolásának megszüntetésére s egy, az emberi testvériségnek megfelelő társadalmi és gazdasági rend kialakítására törekedett. Eredeti alapelvei összehangzanak az Evangéliummal. Első rajongói (pl. Saint-Simon gróf, mh. 1825) vallásos szellemű férfiak voltak. De a fennálló társadalmi rend ridegen visszautasította törekvéseit s az egyházak sem voltak iránta kellő megértéssel. Ez a szocialisták lelkéből természetes ellenszenvet váltott ki a „régi rendet" védelmező egyházakkal szemben. De a szocializmus a gyakorlatban ma sem feltétlenül vallás- és egyházellenes.⁴

(szerk. megj.: nem tudjuk, mi okozta Révész Imre vonzódását a szocializmushoz. A bolsevik összeesküvők nagy szavai ellenére a tájékozottabb keresztények és lelkészek kezdettől fogva tudták, hogy a szocalizmus tulajdonképpen a keresztény államokból a kereszténységet akarja eltörölni. 1931-ben, a kézirat lezárásakor, a szocializmus barbár jövőbeni győzelme még nem volt ismert, aminthogy az sem, hogy a század végéig a szocializmus fizikai áldozatainak száma becslések szerint eléri a 100 milliót, a lelki áldozatok — ateistává vált és ezért pusztulásra ítélt lelkek — számát pedig nem fog lehetni felmérni. A hírzárlaton és az újságok hallgatásán keresztül azonban már akkor is átjutott, hogy Oroszországban a keresztények és papok tömeges mészárlása folyik. Egy ilyen rendszerről pedig nem mondható el, hogy nem keresztény-ellenes. Lehet, hogy Révész Imrének az ilyen állásfoglalásai indították bírálóit arra, hogy könyve egész szellemének megváltoztatását kérjék, lásd ELŐSZÓ.)

A különféle vallás- és egyházellenes irányok hatása alatt a régi keresztyén államokban világszerte nagy tömegek szakadtak el az egyháztól és a hittől. A keresztyénségnek ma nincs súlyosabb problémája annál, miként tudja ezeket Krisztusnak újra meghódítani.

⁴  A Marx Károly (mh. 1883) tanította ún „történelmi materializmus" a keresztyén világnézet szempontjából nem fogadható ugyan el, de a fentebb említett, ún. „vulgáris materializmus"-sal sem lehet azonosítani.