NEGYEDIK FEJEZET
A magyar protestantizmus szellemi munkája a felvilágosodás korában

28. §. VÁLTOZÁS A VALLÁSOS VILÁGNÉZETBEN  29. §. ISKOLÁZÁS  30. §. IRODALOM
 
 

28. §. VÁLTOZÁS A VALLÁSOS VILÁGNÉZETBEN

A felvilágosodás szelleme a protestáns vallásos gondolkozásra is igen erősen hatott. A theologiában, főként a németeknél, a rationalismus lett uralkodóvá. A vallásos gondolkozásnak ez a téves iránya azt igyekszik kimutatni, hogy a keresztyénségben semmi sincs, ami az ésszel (ratio) ellenkező volna, sőt a keresztyénség lényeges tartalma azonos az általános „ész-vallással". A rationalismus nagyban előmozdította a protestáns vallástudomány fejlődését s a különböző felekezetű lelkészeket, theologusokat jobban megtanította egymás meggyőződésének meg-becsülésére. De amikor a keresztyénség forrását az isteni kijelentés helyett az észben kereste: ezzel óriásit tévedt, sokat ártott az élő hitnek s az igazi theologiának s elszakította a lelkeket a bibliai alapon álló ősi hitvallástól. A nép erkölcsi felemelésén ugyan buzgón dolgoztak a protestáns rationalista lelkipásztorok is, de buzgalmukkal nem álltak arányban az elért lelki eredmények. Igehirdetésük száraz, lapos, erőtlen volt, evangéliumi igazságok helyett közhasznú „morált" prédikált; Krisztusban csak erénytanítót látott.

A magyar protestáns lelkészek és theologusok közé a sűrű külföldi tanulmányozás révén ez a rationalismus is korán eljutott. Itthon azonban a nagy többség nem hódolt be gyorsan a divatos áramlatnak. A legjelesebb magyar prot. lelkészek és theologusok rnég a korszak vége felé is inkább a kissé már enyhített hitvallási orthodoxiához húznak. Azonban a rationalismusnak is volt már köztük a korszak végével több kiváló képviselője. Valamennyi között a legnemesebb alak az irodalomtörténetileg is emlékezetes Péczeli József, komáromi református lelkipásztor (mh. 1792), akit mint igehirdetőt, lelkivezért és írót felekezetkülönbség nélkül becsültek polgártársai. Sokkal nagyobb és gyorsabb hatást tett a változott vallásos világnézet a világi urakra. Ezek, a kor általános szokása szerint, örömmel műkedvelősködtek vallási és theologiai kérdésekben s különösen Voltaire- ért lelkesedtek. A hitvalláshoz ragaszkodó református lelkészi kar (főként a tiszántúli) e miatt is rossz szemmel nézte a világiak térfoglalását az egyház alkotmányában. Viszont a világiaknak a (szerintük) „fekete sárral bővölködő vérű theologusi lélek" eggyel több okuk volt arra, hogy a lelkészektől magukhoz igyekezzenek ragadni az egyház kormányát. Lelkészek és nem lelkészek vallásos gondolkozása között itt támadt az a végzetes szakadék, amelyet a magyar protestantizmusnak azóta sem sikerült teljesen áthidalnia.

29. §. ISKOLÁZÁS

Az állami önkény súlyosan nehezült e korszakban a magyar protestáns iskolákra is. Tengernyi zaklatás és nyomorúság forrásai lettek az 1715-iki törvényhozásnak amaz intézkedései, amelyek a király főfelügyeleti jogát a prot. iskolákra nézve is megállapították s másfelől mindenféle önmaguk közti gyűjtéstől és adókivetéstől eltiltották a protestánsokat. Az előbbi intézkedés módot adott a kormánynak, hogy a klérus ösztönzésére a prot. iskolák legbensőbb ügyeibe is beleavatkozhassék. Sokszor semmitmondó ürügyek alatt bezárták vagy magasabb fokúról alsóbb fokúvá szállították le az intézeteket. Több jóhírű intézet szűnt meg e miatt vagy süllyedt alá puszta „grammatikai iskolává." A pápai főiskolának Mária Terézia parancsára oda kellett hagynia már akkor több mint kétszázados székhelyét s harminc éven át egy szomszéd faluban kellett nyomorognia, mint alsóbbfokú iskolának. A sárospataki főiskolát még a III. Károly uralkodásának elején csak a helybeli polgárság, elsősorban a hős pataki asszonyok bátor ellentállása mentette meg a feloszlatástól s vagyona elrablásától. A másik intézkedés, a gyűjtés eltiltása pedig az iskolák fenntartásának s főleg a tanulók segélyezésének egy nagyon jelentékeny forrását tömte be erőszakosan. E miatt nemcsak a diákság, de a tanítók, tanárok anyagi helyzete, ellátása is sokszor a nyomorral volt határos. Ezt a nyomort azonban a legtöbben valódi hősiességgel hordozták.

Következményeikben még végzetesebbé lehettek volna Mária Terézia kormányának a külföldi tanulmányozást korlátozó s olykor, háború címén, egyenesen eltiltó intézkedései. Bécsben igen jól számítottak arra, hogy a magyar protestantizmust semmivel sem lehet olyan gyorsan megbénítani, mint azzal, hogyha kiapadhatatlan külföldi szellemi életforrásaitól szigetelik el. De a legszigorúbb ellenőrzéssel sem értek célt: a tudományszomjas diákok, ha másképp nem lehetett, álruhában, ezernyi kellemetlenséggel, sőt életveszedelmmel dacolva, szökdöstek ki a határokon s a külföldi tanulmányozás folytonossága sohasem szakadt meg. Amikor pedig enyhült a korlátozás, az ifjak oly tömegesen siettek fölhasználni a kedvező alkalmat, hogy egy 16 éves időköz folyamán 700 (hétszáz) magyar prot. „akadémikus" diáknak adott a kancellária külföldre szóló útlevelet. A híres németországi, svájci, hollandiai egyetemeken a magyar ifjakra szellemi javak mellett anyagi támogatás is várt stipendiumok, alumneumok (természetbeli ellátás) alakjában. A külföldi (főként hollandi és angol) testvérek rokonérzése e szomorú időkben sokszor nyújtott bőkezű támogatást az itthoni szűkölködőknek is: pl. a nagyenyedi, a debreceni és a sárospataki főiskoláknak. Az itthoni áldozatkészség sem szűnt meg, bár arányaiban nem érte el a megelőző korszakét.

Az iskolázás szelleme tért engedett a korszerű reformtörekvéseknek is. A Mária Terézia- és II. József-féle, nemzetietlen és részben róm. kath. szellemű, bár sok tekintetben üdvös tanügyi reformok kierőszakolását ugyan, amennyire csak lehetett, elhárították a protestáns egyházak. De saját kezdeményezésükből sokat tettek a nevelési és oktatási rendszer javítására. A két ország protestánsainak iskoláikhoz való ragaszkodását szépen mutatják maguk a számbeli adatok is, melyek szerint az állandó zaklatás e korszakában is 10–12 főiskolájuk (azaz főgimnáziumszerű tanfolyam, melyet jogi és theologiai oktatás tetőzött be), 70–80 középrangú intézetük (ún. „particula": körülbelül a gimnázium alsóbb tanfolyamának felelt meg), valamint 8–900 legalsóbb fokú latin iskolájuk, illetőleg „nemzeti" népiskolájuk működött. Harmincnál több sárospataki s néhány debreceni, túlnyomó részben színmagyar theologus a Türelmi Rendelet kiadatása után megható áldozatkészséggel még arra is vállalkozott, hogy a romjaikból újraéledő cseh és morva református gyülekezetek lelkészhiányán segítenek. A maroknyi cseh-morva reformátusság egyházi újjászervezkedése ez idegenbe szakadt lelkes magyar ifjak önfeláldozó munkásságának köszönhető.

30. §. IRODALOM

Az iskolákra nehezült rosszakaratú gyámkodásnak párja volt az, amely a protestáns irodalmat sújtotta e korszak legnagyobb részében. A hivatalos könyvvizsgálat, a cenzúra, főpapi irányítás alatt állt s rendesen jezsuita kezekben volt. Ezért úgy a hazai, mint a külföldről behozott prot. irodalmi termékeket elfogult felekezeti szempontból bírálta el s nagyon sok esetben erőszakkal akadályozta meg terjesztésüket. Még magának a Heidelbergi Káténak a használatát is eltiltotta 1748-tól a helytartótanács a róm. katholikusok érzékenységét sértő egyes tételek miatt¹ s később is csak módosított alakban — e tételek megcsonkításával és átdolgozásával — lehetett belőle új kiadást rendezni. Elkobzás, dézsmálás napirenden volt ezen a „könyvharmincadon". Természetesen leginkább az olyan művek estek áldozatul, amelyek a protestáns egyházak tanainak magyarázatával, védelmével, igazolásával foglalkoztak. A nem theologizáló, gyakorlati, „építő" vallásos irodalom termékei aránylag több kíméletben részesültek. Innen van, hogy — ellentétben az előző korszakkal — az ilyen építő, áhítatossági (eredeti vagy fordított) irodalmi termékek s különösen a kinyomtatott prédikációk, halotti beszédek száma messze fölülmúlja a tudományos theologiai munkákét. Máig méltán leghíresebb terméke e korszak protestáns építő irodalmának Szikszai Györgynek, a kegyes és tudós debreceni református lelkipásztornak, Keresztyéni Tanítások és Imádságok c. elmélkedés- és imádsággyűjteménye (1786), mely napjainkig igen nagyszámú (negyven körüli) kiadást ért meg. Színtiszta evangéliumi vallásosságot lehelő, egyszerű előadásával úgy hozzá tudott férkőzni a magyar református nép lelkéhez, mint a Biblián s a zsoltároskönyvön kívül egyetlen más munka sem. A lelkészek mellett előkelő világiak is sikerrel forgatták a tollat. Ráday Pál, a nagyműveltségű református vezérférfiú „Lelki hódolás és istenes énekek" (1715) c. imádságos és énekes gyűjteményében adta gazdag vallásos életének, költői és írói tehetségének megragadó jelét. Különösen buzgón rnűvelték az áhítatossági, sőt még a theologiai irodalmat is az erdélyi főúri társadalom egyes kiváló férfi- és nőtagjai. Kimagaslik közülök Telekiné (Árva) Bethlen Kata grófnő szép imádságos könyvével és rendkívül vonzó Önéletírásával.

A tudományos munka oroszlánrésze e korban a bibliai és történeti mezőre esik. Evangélikus tudós lelkészek (Torkos András, Bárány György) új bibliafordítások létrehozásában fáradoznak. Mindkét egyház történelmének kutatása és földolgozása e korban virágzik föl először. Ekkor él és működik a magyar protestantizmus egyik legnagyobb történetírója: Bod Péter, magyarigeni református lelkipásztor (1712–1769), aki más mezőkön is igen hasznos, a magyar irodalomtörténetben Magyar Athenás-ával egyenesen alapvető irodalmi munkásságot fejtett ki. Szegénysorsú székely fiú volt, aki csak a legnagyobb nehézségek között juthatott tanuláshoz, pedig otthon, a csorda őrzése közben is égő vágyat érzett a tudomány után. A nagyenyedi kollégiumban hamar fölismerték rendkívüli tehetségét s így jutott ki Hollandiába is, ahol három évig tanult. Idehaza pedig Árva Bethlen Kata grófnő vette bőkezű támogatásába. Bámulatos termékenységű irodalmi munkásságot fejtett ki. Élete végén, erős református szellemben írt munkáiért, üldözés indult meg ellene, amelytől csak a halál szabadította meg. Legnagyobb műve a Historia Hungarorum Ecclesiastica, a máig legnagyobb szabású magyar protestáns egyháztörténelem. Bod Péterrel vetekedő, de munkásságuk javát nem a theologiának szentelt elsőrangú magyar tudósai e kornak Bél Mátyás, pozsonyi ev. rector, majd lelkész (mh. 1749) és Benkő József, a sokat hányatott erdélyi református lelkipásztor is (mh. 1814). Még ez a kedvezőtlen korszak sem tudta tehát megsemmisíteni a magyar protestáns szellem tudományos és irodalmi erejét és kapcsolódását az egyetemes művelődéssel.

¹  A 30., 57. és 80. kérdések.