HARMADIK FEJEZET
A magyar protestantizmus egyházi élete a felvilágosodás korában

26. §. SZERVEZETI ÉS ALKOTMÁNYI VÁLTOZÁSOK ÉS KÜZDELMEK  27. §. VALLÁSI ÉS ERKÖLCSI VISZONYOK
 
 

26. §. SZERVEZETI ÉS ALKOTMÁNYI VÁLTOZÁSOK ÉS KÜZDELMEK

l. Új tagozódás; a világi elem érvényesülése

A II. Carolina Resolutio intézkedése következtében a két magyarországi protestáns egyház eladdig nagyobbszámú superintendentiáinak száma 4—4-re olvadt le (természetesen a külön politikai és egyházi kormányzat alatt élő Erdélyt nem értve bele). Így jött létre a két magyar protestáns egyháznak az 1920-i trianoni békekötésig fennállott kerületi felosztása (az evangélikusoknál a bányai, a tiszai, a dunántúli és dunáninneni egyházkerületek; a reformátusoknál a dunántúli, a dunamelléki, a tiszántúli és tiszáninneni egyházkerületek).

Az átszervezés e munkálataiból a „világi" uraknak jutott az oroszlánrész. A II. Carolina Resolutio kiadásakor gyors intézkedés kellett: nem lehetett megvárni, míg az ezerféleképpen zaklatott lelkészek, talán csak évek múlva, összejönnek országos zsinatukra; ehhez különben is királyi engedély kellett volna s ennek kieszközlése hosszú időbe telt volna és kétséges is volt. A kevésszámú, de annál buzgóbb és hívebb világi előkelőknek módjukban volt gyorsabban összejönniök. Ha nem is az egyházi alkotmány hagyományos formái közt, de a szükség parancsolta módon, ők hajtották végre az átszervezést. Ezt az intéző hatalmukat aztán a világi urak állandóvá akarták tenni. Egészen természetes és méltányos volt az az óhajtásuk, hogy az az egyház és az a lelkészi kar, amely minden bajában igénybevette segítségüket, adjon nekik helyet az egyházalkotmányban intézményesen is. A protestánsok helyzetük bármely kis könnyebbülését hosszú évtizedeken át csak világi előkelőik útján tudták kieszközölni az udvarnál és a hatóságoknál. A világiak egyházvédő munkája azonban csak akkor lehetett sikeres, ha rendszeresen megismerkedhettek és foglalkozhattak az egyház ügyeivel. Innen van, hogy az 1715–1791 közé eső évtizedek folyamán mind a két magyarországi protestáns egyház alkotmányában betetőződik a megelőző korszakban már megindult fejlődés: a világiak az egyház alkotmányában és kormányzatában a lelkészekével egyenlő rangú helyet nyernek.

Ez az evangélikusoknál meglehetős simán, a reformátusoknál ellenben sok küzdelemmel ment. A református vezető világi urak bodrogkeresztúri gyűlése (1734-ben) erdélyi mintára fő- és segédgondnoki állásokat szervezett az egyházkerületek, illetőleg megyék élére, valamint a négy kerület püspökéből és főgondnokából álló egyetemes főtanácsot és annak élén álló főgondnoki tisztséget is. E kétségtelenül üdvös intézkedéseket azonban a lelkészekkel való előzetes értekezés nélkül hozták s ezzel fölkeltették a lelkészek egy jórészének ellenszenvét a hagyományokkal ellenkező s nem törvényes úton létrejött új rend ellen. Évtizedes viszályok indultak meg, különösen a hatalmas tiszántúli egyházkerületben: ugyanis ennek a lelkészi kara érezte aránylag legkevésbé az újítás szükségét, mert itt az egyházak támaszai nem annyira a földesurak voltak, mint inkább a sűrű tömegekben együttlakó, jómódú alföldi református polgárság és köznép. A harc 1791-ben, a tiszántúli püspökválasztáson érte el tetőpontját, amidőn külön-külön püspököt választott a papi („hierarcha") és az „úri" („kyriarcha")¹ párt. A hierarcha-párt püspöke annak nagy tudományú, de szenvedelmesen elfogult vezére, Sinay Míklós debreczeni kollégiumi tanár lett, aki pártjával együtt végül egyenesen a királynál keresett védelmet a világiak „hatalmaskodása" ellen. Emezek viszont utoljára csakugyan hatalmi kérdést csináltak a dologból s a lelkészi párt erőszakos elhallgattatására törekedtek. Sinayt hosszú per után püspöki, majd tanári tisztétől megfosztották s a nagyérdemű tudós csak nehezen menekült meg a koldusbottól. (Mh. 1808). A gyűlölködés izzása közben adta meg a király az engedélyt a két egyház újjászervezését végrehajtandó, rég óhajtott országos zsinatok megtartására.

2. A budai és pesti zsinatok

Az 1791 őszén összeült református budai és ev. pesti zsinat izgalmas tanácskozások között, a világi urak mindvégig túlhatalmas befolyása alatt folyt le. A világiak az új egyházalkotmányhoz olyan külföldi mintát kerestek, amely minden kétséget kizárólag biztosítja az „úri" elem fölényét a „papi" fölött: ezt pedig a maroknyi lengyel protestáns egyházak 1780-iki egyházi törvénykönyvében, az ún. „lengyel dissidens kánonokban"² találták meg. Ez a munkálat egy sebbel-lobbal készített tákolmány volt: az igazi protestáns elv csak torzalakban érvényesült benne, valójában a túltengő lengyel nemesi önérzetet tükrözte. A magyar protestáns világi urak mégis ezen a nyomon, a történeti fejlődéssel majdnem teljesen szakítva akarták újjáépíteni egyházaik alkotmányát.

A két zsinat, hosszas és elkeseredett viták után, a két hitvallású magyar prot. egyház számára egy-egy, minden lényeges pontjában teljesen azonos alkotmányt dolgozott ki. Ez alkotmány legalsóbb egysége a helyi presbyterium, magasabb tagozatai az egyházmegyék, egyházkerületek gyűlései; csúcspont az ev. és a református egyházak közös egyetemes tanácsa (consistorium generale v. conventus generalis) élén a református és az ev. egyetemes főgondnokkal: ez azonban nem állandó kormányhatóság, csak az egyöntetű eljárás kedvéért időnként összehívott közös gyűlés, melynek egyik főszerepe az, hogy a közös protestáns érdekeket a kormánnyal szemben egységesen képviselje. Törvényhozó testülete mindkét egyháznak a 10 évenként összeülő, külön-külön zsinat. A szervezet minden fokán látszólag nagy gonddal keresztülvitték a lelkészi és világi elem közötti „paritást", de valójában a világi urak túlsúlya érvényesült, s a tényleges helyzet az volt, hogy ők „megengedik" a lelkészeknek az egyházkormányzatban való részvételt.

Azonban a világiak győzelme nem volt teljes, mert a király sem a budai, sem pesti kánonokat nem erősítette meg, amiben a lelkészi párt felfolyamodásának is része volt. Ezért a törvények egészben véve egyik egyházban sem jutottak kötelező érvényre, csak egyes intézkedéseik mentek át a gyakorlatba az egyházkerületek és egyházmegyék akaratából. Így a budai és a pesti zsinatok csak félmunkát végeztek. Azonban nagy érdemük, hogy igyekeztek megalkotni a két protestáns országos egyházat s azok testvériségét intézményes kötelékkel is próbálták erősíteni (közös főtanács); továbbá, hogy az egyházalkotmány legfőbb körvonalait: az ún. „zsinat- presbyteri rendszert", a részletekben elkövetett pártos túlzások ellenére is, helyesen vonták meg.

¹ A kyrios: úr görög szóból.
²  Dissidens-eknek (eltérőknek) hívták Lengyelországban a nem róm. kath. (prot. és gör. kel.) ker. felekezeteket.

27. §. VALLÁSI ÉS ERKÖLCSI VISZONYOK

1. A magyarországi helyzet

A szenvedések súlya alatt a magyar protestánsságnak úgy alsóbb, mint magasabb társadalmi osztályaiban nagyon gyakori eset volt a hithagyás. De a megmaradtak kettőzött hűséggel ragaszkodtak hitükhöz és egyházukhoz. A lelkipásztorok fennkölt lélekkel hordozták a legtöbbször ínségesen javadalmazott állásuk nagy terheit. E korban már nem alkalmazhatták az egyházi fegyelmet oly szigorral, mint azelőtt. Ezt főként az a körülmény akadályozta meg, hogy a fegyelmi intézkedések foganatosítására vagy éppen nem állt rendelkezésre a világi hatóság, vagy nem a régi készséggel többé. Most már a lelkipásztoroknak csak lelki hatásokkal lehetett a népet magukhoz és az egyházhoz kapcsolniok. Tehát gyakoribb lett az egyéni lelkigondozás zajtalan munkája, amire az előző korszakok lelkészei még nem helyeztek elég súlyt. A lelkészek buzgólkodása következtében rendszeressé lettek a házi áhitatosságok (Biblia, énekeskönyv, kegyes iratok olvasgatása) — sok helyt egyetlen lelki menedéke a templomtól, lelkésztől, iskolától megfosztott népnek. Jó példaadásban versenyeztek a lelkészekkel a világiak is. Az olyan sziklahitű, mély kegyességű női lelkek, mint a hitvalló Árva Bethlen Kata (megh. 1759), vagy a hitükért és egyházukért minden munkára és áldozatra kész olyan világiak, mint a kiváló vallásos költő, Ráday Pál (megh. 1733), egyik egyházban sem ritkák. Árva Bethlen Katát, gróf Teleki József özvegyét, rendkívüli lelki és testi szenvedései által formálta Isten keze a magyar református keresztyénség egyik legnemesebb alakjává. Nemcsak, mint imádkozó és hite mellett minden kísértésben megálló lélek érdemli csodálatunkat, de mint az irodalomban és annak pártolásában, a hasznos munkában és a kifogyhatatlan jócselekedetekben fáradhatatlan nagyasszony is: egyebek közt még a szegény nép orvoslásával is sikeresen foglalkozott. A nagytudású Ráday Pál, II. Rákóczi Ferenc kitűnő diplomatája, a maga korában a magyar református egyháznak legnagyobb védelmezője volt: mély vallásossága és tiszta jelleme a visszatért Habsburg-uralom alatt még római katholikus körökben is becsületet szerzett neki és egyházának. Szerzetes tudós írja róla: „Vallását bátran megvallotta, bátran gyakorolta, bátran védelmezte... gyakran egész napon, sőt éjjelen át szent elmélkedésekbe mélyedt." De viszont akadtak az egyházaknak olyan előkelő tagjai is, akik csak hatalomvágyuk kielégítésére követeltek maguknak vezető helyet. Sőt arra is volt néhány szomorú eset mind a lelkészek, mind a világiak között, hogy csak anyagi haszonért szolgálták egyházukat s mihelyt ez a haszon elmaradt, hátra állottak: így tett pl. Bessenyei György, a különben nagynevű költő, aki, midőn a református egyetemes consistoriumnál viselt jó javadalmú titkári állását elvesztette (1779), meggyőződött voltaire- ianus létére is római katholikussá lett s Mária 'I'erézia kegydíján élt tovább. Egyéb társadalmi körökben sem voltak szokatlanok az ilyen jelenségek. Főképp a műveltebbek között kezdett lábrakapni bizonyos erkölcsi lazaság és vallási közöny, amelyeknek igazolását a Nyugatról beszivárgó „felvilágosult" eszmékben szerette megtalálni nagyon sok éretlen fő.

2. Pietizmus és methodizmus

Ily jelenségek a külföld nagy protestáns országaiban — Németországban, Angliában — is fölléptek. Németországban a harmincéves háború lezúgása után az egész egyházi élet romokban hevert. A lélektelen orthodoxia nem volt képes új életet lehelni az elalélt lelkekbe. A műveltek a kezdődő felvilágosodás hatása alatt kezdték lenézni az egyházat. Az általános sivárság közepette emelték fel szavukat a pietisták³ (1675-től). Ezek hatalmas hitű, kegyes és munkás lelkek — eleinte legnagyobbrészt ev. lelkészek voltak. Személyes tapasztalásuk alapján rámutattak arra, hogy a vallásban nem a tan pontos tudása és elhivése, hanem a „szív kegyessége" s az abból származó szent erkölcsi életfolytatás a fődolog. A mozgalom megindítója — részben a rokon kálvini puritán szellem hatása alatt — Spener Fülöp Jakab drezdai, majd berlini udvari lelkész (1635–1705) volt. Igazi vezére később Francke Ágost Hermann (1663–1727) hallei lelkész és egyetemi tanár lett. Ez a nagy keresztyén jellem a lehető legszerényebb kezdetekből hatalmas és máig virágzó nevelő- és szeretetintézmények egész sorát hozta létre.

A pietisták az orthodox, maradi lelkészek és tudós theologusok, meg a csúfolódó világiak részéről nagyon sok heves támadásban részesültek. Erre olykor tényleg rászolgáltak, mert később nagyon sok lelki félszegség burjánzott fel közöttük: így pl. a megtérésnek naphoz, sőt órához kötése, a műveltségnek és az élet nemes örömeinek oktalan lebecsülése, a betegességig túlhajtott vallásos érzelgés, a farizeusi gőg. De mindent összevéve, mégis mérhetetlenül sokat köszönhetett nekik a német protestantizmus: ők töltötték el újra az Evangélium életerőivel és ők ellensúlyozták a felvilágosodás tisztán értelmi irányát.

Hasonló természetű mozgalom volt Angliában a methodizmus.⁴ Megindítói: a nagytehetségű anglikán pap, Wesley János (1703–1791) testvérével, az énekköltő Károllyal és a csaposlegényből páratlan hatású bűnbánathirdetővé lett Whitefield György (1714–1770). A methodizmus — a kálvini szellemnek megfelelően — eleitől fogva sokkal nagyobb missziói lendülettel dolgozott, mint az inkább kisebb körökre szorítkozó pietizmus. Főképpen a nyomorba és bűnbe süllyedt munkástömegek fölrázásával és fölemelésével ért el maradandó eredményeket. A pietizmus hibái azonban a methodizmusnál még fokozottabb mértékben megtalálhatók. Annyira hangsúlyozta a megtérés emberi oldalát, hogy az isteni kegyelem mindenhatóságát, a predestináció bibliai sarkigazságát teljesen elejtette. E miatt nagyon alkalmas talaja lett a vallásos magabízásnak, a „vallásos ember" fölmagasztalásának az élő Istennel szemben.

E két irány közül Magyarországon maradandóbb hatást csak a pietizmus tett, főként az evangélikus egyházban.

³ Ez a szó eredetileg gúnynév, mellyel a folyton pietast, azaz élő kegyességet követelő férfiakat illették ellenfeleik.
⁴  Eredetileg szintén gúnynév, arról a szigorúan megszabott módszerről (methodus), melyet a két Wesley-testvér már diákkorában követett tanulmányaiban és vallásos gyakorlataiban.