HATODIK FEJEZET
A magyar protestantizmus szellemi élete az ellenreformáció korában

19. §. HITVALLÁSI SZELLEM ÉS THEOLOGIAI IRÁNYOK  20. §. ISKOLÁZÁS  21. §. IRODALOM
 

19. §. HITVALLÁSI SZELLEM ÉS THEOLOGIAI IRÁNYOK

1. Orthodoxia

A protestáns vallási gondolkozásban e kor folyamán, amint külföldön, úgy Magyarországon is, az orthodoxia volt az uralkodó. Az orthodoxia keményen ragaszkodott a bibliai kijelentés tiszta teljességéhez, úgy, amint azt a reformáció újra megtalálta. Ez elévülhetetlen érdeme volt. De viszont beleesett abba a hibába, hogy a bibliai kijelentésről szóló emberi tanításokat, theologiai formulákat is csalhatatlanoknak és változtat-hatatlanoknak tekintette. A „Formula Concordiae" mintájára a református egyház is szigorúan körvonalozta a maga tanát — elsősorban a praedestinatio-tant — a németalföldi dordtrechti zsinaton (1618–1619). E zsinat összehívását azok a heves viták tették szükségessé, melyek a holland református egyház kebelében a praedestinatio kérdése fölött támadtak a kegyelem egyetemességét hirdető, humanista szellemű arminianusok^l és a bibliai alapon álló, következetes kálvinista theologusok között. Élesen megfogalmazott hittételeihez mindkét protestáns egyház keményen ragaszkodott. Hivatalosan is elfogadott theologiai tételeikből egy betűt sem akartak engedni. E miatt a két nagy protestáns hitvallás hívei között amint külföldön, úgy Magyarországon is örökös volt a súrlódás. Egymással csaknem annyi hitvitát folytattak, mint a római egyházzal. Sokszor nem is tartották egymást igaz keresztyéneknek. Különösen a lutheránusok voltak haraggal eltelve a reformátusok iránt, mert — alaptalanul — az ő terhükre rótták a szakadást a két főirány között.

2. Uniótörekvések

A legnagyobb elfogultság idején is mind a két egyházban akadtak olyan emelkedett lelkek, akik lehetségesnek tartották a protestáns testvériséget s az eltérő tantételek fölötti megegyezést. Ez ún. „irénikusok", azaz béketheologusok egyik legnevezetesebbje volt a heidelbergi híres református tanár, Pareus (Wangler) Dávid, aki a törekvéseivel rokonszenvező Bethlen Gáborral is levelezésben állott. Pareusnak sok magyar tanítványa közül kettő, Samarjai János felsődunamelléki református püspök és Alvinczi Péter kassai lelkipásztor, a híres író és prédikátor (1570–1634), Bocskay és Bethlen kedves embere, Magyarországon is élénk tevékenységet fejtett ki a protestáns unió érdekében. Alvinczi őszintén hirdette: „Én Calvinista nem vagyok, sem Lutherista nem vagyok, mert megtanultam azt az Szent Pál írásából, hogy sem Apollóstól, sem Kéfástól nem kell neveztetni senkinek², hanem mi igaz keresztyéneknek neveztettünk az Úr Jézus Krisztusról". Törekvéseiknek azonban egyelőre nem sok kedvező visszhangjuk volt. Csak később, a közös nagy szenvedések súlya alatt közeledett jobban egymáshoz a két ellenséges testvéregyház. A nemes gondolkozású De Ruyter tengernagy a fölszabadított ágostai és helvét hitvallású gályarab lelkészeket és tanítókat nagyon nyomatékosan figyelmeztette az egyetértés kötelességére.

¹ Főképviselőjükről, Arminius (Hermanszon) Jakab leideni egyetemi tanárról nevezték így őket. ²  L. 1. Kor. 3. r.

20. §. ISKOLÁZÁS

Iskoláira a magyar protestantizmus ebben a korszakban is nagy gondot fordított. Erre szükség is volt, mert veszedelmes versenytársaik lettek a jezsuita iskolák, amelyek nagy súlyt fektettek a megnyerő külső tulajdonságok, társadalmi ügyességek kifejlesztésére. A jezsuiták iskolái ezért csakhamar kedveltségre tettek szert a hitükben ingadozó protestáns előkelők közt is. A protestáns iskolákra viszont éppúgy ránehezült az üldözés, mint az egyházakra. Ezt a hitükben állhatatos fő- és közrendű protestánsok kettőzött áldozatkészséggel igyekeztek ellensúlyozni. Számos nagyérdemű tanintézet lett e korban végleg vagy egyidőre áldozata a kormány és a klérus ellenreformációs buzgalmának vagy a háborús viszontagságoknak. Így kergette bujdosásba a Báthory Zsófia vakbuzgósága a reformátusok sárospataki híres kollégiumát; így tette tönkre török-tatárdúlás a nagyváradi és a gyulafehérvári főiskolákat, mely utóbbit e miatt kellett Nagyenyedre áthelyezni. Ez csak néhány példa a sok közül. Tanárok és tanítványok híven ragaszkodtak iskoláikhoz és sokszor vették kezükbe a vándorbotot, csakhogy együttmaradhassanak.

A korszak legnagyobb protestáns tanügyi alkotása a Bethlen Gábor academicum collegiuma (Gyulafehérvárt, 1662-től Nagyenyeden), mely 1622-ben alapíttatott országgyűlési határozattal. Anyagiakban is fejedelmileg megalapozva I. Rákóczy György alatt élte fénykorát. Országos egyetemmé való kiépítése nem volt lehetséges, de külföldi és hazai tanerői — mint Opitz Márton, a jeles német költő, Alsted János, korának egyik legkitűnőbb református theologusa és philosophusa, Bisterfeld János Henrik, a sokoldalú diplomata tudós, Apáczai Csere János és az iskolának a legnehezebb években valósággal megmentője, a fáradhatatlan tanár és hasznos író, Pápai Páriz Ferenc — a hazában és a külföldön nagy hírnevet biztosítottak neki.

Igazi népiskola még ebben a korban nem volt. Már a legalsóbbfokú oktatás is a „deáki tudomány"-nyal kezdődött. Ennek hátrányát Magyarországon legelőször a puritánok vették észre, akik az oktatásban természetes jogaihoz akarták juttatni az anyanyelvet. Főképp az ő lelkes ösztönzésüknek lehet köszönni, hogy a korszak második felében több egyházi hatóság „nemzeti iskolák" azaz magyar nyelvű elemi népiskolák felállítását rendeli el — a szatmárnémeti zsinat (1646) a leányok számára is, külön nőtanítókkal. De más nevelés-oktatásügyi reformok számára sem volt a magyar protestáns iskolában meddő a talaj. Az egyik legnagyobb paedagogus, a morva eredetű Comenius Ámos János változatos életének négy esztendejét (1650–1654) a Rákóczy- család meghívására a sárospataki főiskolánál töltötte s új korszakot teremtett annak életében. Comenius szellemi rokona volt a tragikus sorsú ifjú tanár: Apáczai Csere János (1625–1659), aki az erdélyi református tanügyet igyekezett reformálni. Teljesen szegény sorsból emelkedett, öt évi külföldi tanulmányozás után, huszonnyolc éves fővel a Bethlen-kollégium tanári székébe. Itt izzó tettvággyal kezdte hirdetni paedagogiai reformeszméit. De csakhamar oly féltékenységet és gyűlöletet vont magára, hogy már néhány év múlva (1656) elüldözték gyulafehérvári tanszékéből. Ekkor csüggedetlen akaraterővel száműzetése helyének, a kolozsvári kisebb iskolának főiskolai színvonalra emeléséhez fogott, ami sikerült is neki, de sorvadásos teste már három év múlva erőt vett hatalmas lelkén.

21. §. IRODALOM

Bizonysága az ellenreformáció-korabeli magyar protestantizmus szellemi erejének az irodalom is. Ez túlnyomó részében hitvitázással vagy elvont theologiai fejtegetésekkel foglalkozik. Pázmánynak csak a nyelv művészetében nem voltak a protestánsok között egészen méltó ellenfelei, de theologiai tudomány dolgában akárhányan fölértek vele. Így elsősorban legfélelmesebb ellenfele, Alvinczi Péter, de mások is sikerrel mérték össze vele fegyvereiket, úgy református, mint lutheránus részről. Már a Pázmányék vitái sem voltak mindig a tárgy komolyságához méltó hangúak, de a következő nemzedékben az ügy szentségét sokszor már egészen eltakarta a hang sivársága s nem eszköznek, de öncélnak tűnik fel a mosdatlan gorombáskodás. Római katholikus részről Sámbár Mátyás jezsuita volt ez elfajult viták főbajnoka, aki azonban sem tudományban, sem durvaságban nem tudta felülmúlni református ellenfeleit: Pósaházi Jánost, a tudós sárospataki tanárt, meg kézdivásárhelyi Matkó Istvánt, a sokat hánya-tott prédikátort, aki oláh református gyülekezetnek is állott, Karánsebesen, az élén. Ezeknek a vitáknak visszataszító eldurvulását római katholikus részről az elbizakodás, protestáns részről az elkeseredés magyarázza.

Azonban ezek a vitatkozások egyáltalában nem merítették ki a magyar protestáns szellem erejét. Voltak kitűnő művelői a bibliai tudományoknak: így pl. Komáromi Csipkés György, a tudós debreceni tanár és lelkipásztor, aki nagyszámú egyéb művei mellett szerencsétlen sorsú új bibliafordításában adta tudományosságának érett gyümölcsét (megjelent halála után negyven évvel 1718-ban, Leidenben, Debrecen város költségén; 4200 példányának csak ¼-része tudott eljutni jó 70 év múlva Debreczenbe, a többit a jezsuiták aknamunkája következtében az egri püspöki palota udvarán égették el). Mint műkedvelő theologusok forgatták a tollat Lorántfy Zsuzsánna és I. Apafi Mihály fejedelem is; az előbbi a legelső olyan magyar nőíró, akinek írása nyomtatva is megjelent. Szenczi Molnár Albert egyéb közhasznú munkái mellett a Kálvin Institutiójának sikerült fordításával („Az keresztyéni religióra és igaz hitre való tanítás", Hanau, 1624.) tett nagy szolgálatot a magyar theológiai tudománynak. A népszerű vallásos irodalom is nagyszámú hívatott művelőkre talált. Főrangú személyek és a nép ismeretlen fiai (kurucköltészet) gazdagították a vallásos költészetet. A szellemi élet egyéb mezőin is (nyelvtudomány, philosophia, történelem stb.) protestáns lelkészek és tanárok jeleskedtek, akik a legnagyobb nyomorúság idején sem lettek hűtelenek a tudományhoz és az irodalomhoz. A magyar református egyház első nagyszabású történelmét például írója, a tudós Debreczeni Ember Pál lelkipásztor folytonos hányódás, bujdosás, üldöztetés közepette dolgozta ki és fejezte be. (Megjelent halála után 1728. Utrechtben, a Lampe Fr. A. neve alatt.)