I. RÉSZ
ÖTÖDIK FEJEZET
A magyar protestantizmus egyházi fejlődése az ellenreformáció korában

16. §. VÁLTOZÁSOK AZ EGYHÁZALKOTMÁNYBAN
17. §. VALLÁSOSSÁG, ERKÖLCSI ÉLET; ISTENTISZTELET
18. §. A PROTESTANTIZMUS AZ ERDÉLYI ROMÁNOK KÖZÖTT
 
 

16. §. VÁLTOZÁSOK AZ EGYHÁZALKOTMÁNYBAN

Az ellenreformáció korának egyházalkotmányát a nemlelkészi („világi", „laikus"¹) elemnek fokozott és intézményes érvényesülése jellemzi. E folyamat legerősebben a reformátusoknál indul meg. Egyre terjedő rokonszenv tárnad a kálvini presbyterium iránt, amelynek páratlan erkölcsfegyelmező erejét egyes buzgó lelkészek a magyar református egyházba is be akarják plántálni. Dunántúl a derék Kanizsai Pálfi János esperes, később püspök kezdte meg a presbyteriumok szervezését, ami 1630-ban minden gyülekezetre nézve kötelezővé tétetett. E dunántúli presbyteriumok derekas fegyelmező munkát fejtettek ki s a mellett az egyházak kormányzásában is tevékeny részt vettek.

Egy évtized múlva a hollandi kálvinizmus és az angol puritánizmus hatása alatt lép föl a magyar reformátusok közt a presbyteri eszme. Tolnai Dali János és társai az igaz egyház tisztaságának nélkülözhetetlen biztosítékául tekintették a presbyteriumot. Viszont ennek a tisztaságnak egyik legnagyobb akadályát az akkor már nyolc évtizede meggyökerezett esperes-püspöki kormányzatban látták. Mozgalmuk úgy a tiszajobbparti egyházmegyék és a debreceni superintendentia, valamint, később, az erdélyi református egyház békéjét is megbontotta. Az újítást nemcsak a régi rendszerhez ragaszkodó lelkészek ellenezték, hanem, méginkább, a fő- és köznemesi pártfogók, kik rendi jogaikat és tekintélyüket féltették a közembernek az egyház kormányában való részvételétől. Nem volt barátjuk a puritán eszméknek az angol forradalommal nem rokonszenvező I. Rákóczy György sem, még kevésbé fia, kinek uralkodása idejére esett I. Károly lefejeztetése.

Szatmárnémetiben 1646-ban a magyar puritán mozgalommal összefüggő izgalmas kérdések eldöntésére összeült az erdélyi, tiszántúli és tiszáninneni református egyházak egységes képviselete, a nagy „nemzeti zsinat". Ezt maga I. Rákóczy György hívatta össze s a keménykezű egyházkormányzó, Geleji Katona István erdélyi püspök vezette. A zsinat konzervatív álláspontot foglalt el, az újítókat meg nem érdemelt szigorúsággal megbüntette s megerősítette a püspök-esperesi rendszert. Geleji a zsinat megbízásából egy 100 cikkből álló egyházi törvénykönyvet szerkesztett. Ezek az ún. „Geleji-kánonok" egészen a legújabb időkig vezető tekintéllyel bírtak a magyar református egyházban. De a törvénykönyvben Geleji sem utasítja el teljesen a presbyterium gondolatát, sőt elismeri annak „sokszerű jeles hasznait s Krisztus és az apostolok rendelete és a régi egyház gyakorlata szerint" való voltát. Csak a viszonyokat nem tartja még egyelőre kedvezőknek a felállítására, részben „a nép nyomorult és szolgai állapota és képességhiánya", részben a fejedelem és a világi urak ellenzése miatt. A nagy reformkérdés körül még a zsinat döntése után jó darabig folyt a szenvedélyes vita. Oly nagy pártfogói is akadtak a presbyteriumnak, mint maga a tiszta református gondolkozású özvegy Zsuzsánna fejedelemasszony és oly kitűnő irodalmi védelmezői, mint a nagyasszony udvari lelkésze, Medgyesi Pál. Ezért a presbyterium már a korszak végén igen sok református gyülekezetben megjelent és elhelyezkedett a hagyományos püspök-esperesi rendszer keretei között. Ez nagy áldás volt, mert a gyülekezetek világi nagy pártfogóikat egyre jobban elveszítették és csak a maguk erejére támaszkodhattak. Ezt az erőt pedig semmi jobban nem fejleszthette, mint a gyülekezet presbyteri önfegyelmezése és önkormányzása.

¹  Ez elnevezéseknek az evangéliumi protestantizmusban, mely a külön szent papi rendet nem ismeri, tulajdonképpen nincs helyük; használatukat csak a megszokás és a rövidség érdeke igazolja.

17. §. VALLÁSOSSÁG, ERKÖLCSI ÉLET; ISTENTISZTELET

l. A rajongás tünetei; a szombatosság

Az elnyomás és üldözés a gyönge hitet megingatta, de az erős hitet még jobban megedzette. A hithez való ragaszkodásnak számtalan fölemelő példájával találkozunk nemcsak a gályákon, de palotákban és jobbágykunyhók födele alatt is. Az sem csoda, hogy egyes izgatott és megsanyargatott lelkekhez a tévelygő rajongás is utat talált. Erdélyben már a korszak elejétől ott lappangott s a XVII. század első évtizedeiben meglepően elterjedt a rajongás legérdekesebb alakja: a szombatosság. Ez tulajdonképpen nem volt egyéb, mint az unitárizmus korcshajtása. Dávid Ferenc utolsó álláspontja az ószövetségi szellemű, messiásváró rajongás volt. Ezt tették magukévá és fejlesztették tovább azok a kevésszámú hívei, akik nem akartak a többséggel együtt visszahátrálni a Socinus-féle mérsékelt álláspontig. Az eleinte csak rejtekben és szórványosan jelentkező „zsidózás" két előkelő erdélyi főúrnak, Eőssi Andrásnak és Pécsi Simonnak irányítása és védelme alatt élénk propagandát űző szektává fejlődik s Erdélyszerte elterjed. A nagyműveltségű, kalandos multú Pécsi tudásával és költészetével irodalmilag is apostoloskodott a „szombatlás" mellett. Nagyszámú hívei már az ő hatása alatt minden kapcsolatot megszakítottak a keresztyénséggel: Jézustól teljesen elfordultak, szemeiket egy várva- várt és közel eljövendő igaz „messiásra" függesztették s a mózesi törvény teljes és szigorú megtartásától — a szombat megünneplésétől, rituális tisztasági és ételszabályoktól stb. — várták az üdvöt. Ezzel, és kihívó viselkedésükkel gyorsan felidézték végzetüket. I. Rákóczy György ítélőszéke, az egész erdélyi keresztyén társadalom közvéleményének megfelelően, az 1638-iki dési törvénynapon súlyos büntetésekkel rettentette el őket és terelte vissza elhagyott egyházaikba. Egy kis töredék azonban mindennel dacolva kitartott s a Székelyföld egynéhány helységében egészen a legutóbbi időkig fenn tudta magát tartani. Néhány családra leolvadt maradékaik az udvarhelyszéki Bözödújfaluban nyíltan fölvették 1868-ban a zsidó hitet. Ez volt a kikerülhetetlen végkövetkezménye a teljes Szentírástól való tévelygő elszakadásnak.²

2. A puritán szellem

Minden szektás rajongásnál értékesebb volt az a kísérlet, amely tiszta és teljes bibliai alapon a református egyház belső megtisztítását célozta. A folytonos háborúskodás és egyéb szenvedések közben nemcsak a népnek, de még a lelkipásztoroknak kegyessége és erkölcsi ereje is hanyatlásnak indult. Ez a fájdalmas jelenség és a külföldi református egyházi élet ragyogó példái a komoly magyar lelkeket cselekvésre ösztönözték. Különösen a kiváló tehetségű Tolnai Dali Jánosnak lelkére volt nagy hatással a szigorúan következetes és mégis bensőséges hollandi és angol kálvinizmus. Külföldi tanulmányozása közben néhány más, hasonló érzületű diáktársával együtt (London, 1638) megfogadta, hogy életét a tiszta bibliai kegyesség és erkölcsiség terjesztésére fogja szentelni. Hazajövén, azonnal munkához fogtak. Tolnaival az élükön — aki előbb sárospataki iskolaigazgató, utóbb abaúji esperes lett — fiatal lelkük egész mohóságával láttak hozzá az egyházi élet minden körének gyökeres reformjához. Templomban, gyülekezetben, családban, iskolában és a lelkészek között bibliás szellemet és szent fegyelmet akartak meghonosítani. Családi istentiszteletek tartására buzdították a népet, alaposabb lelkigondozásra a lelkipásztorokat. Tiszta szándékaik félre-ismerhetetlenek voltak, de tisztogató hevük sokszor ragadta őket fiatalos, meggondolatlan túlzásokra is. A presbyterium pártolása mellett ez is egyik oka volt annak, hogy kezdetben nagyon erős ellenszenvvel kellett küzdeniök s a szatmárnémeti zsinaton vereséget szenvedtek. Ez azonban nem lankasztotta buzgalmukat. A viszályok elültével példájuk úgy a lelkészekre, mint a gyülekezetekre kitűnő és maradandó hatással volt. E nélkül a puritán megtisztulás nélkül sokkal kevesebb lett volna a magyar reformátusság lelki és erkölcsi ellenálló képessége az üldözések alatt.

3. Istentisztelet, egyházi ének

A puritánok a református istentiszteletet is meg akarták tisztítani a múlt korszakból még hozzátapadt katholikus formaságaitól. E törekvésükkel különösen a gyülekezeti ének terén értek el maradandó sikereket. Kálvin példája nyomán a zsoltáréneklést tartották a legméltóbb — mert egészen a Bibliából merített — isteni dícséretnek. Erre kitűnő érv volt a kezükben: Szenczi Molnár Albert verses zsoltárfordítása (Psalterium Ungaricum 1607). Ez a fáradhatatlan és kiváló irodalmi értékű tudós református író (szül. 1574, megh. 1634) örökösen egyháza és nemzete szellemi szükségleteinek ütőerén tartotta a kezét. Számos nagybecsű irodalmi műve között éppen zsoltárfordításának: a Marot—Beza—Lobwasser-féle francia, ill. német verses zsoltárkönyv sikerült magyar átültetésének lett legnagyobb hatása. A formás, szép nyelvezetű, megragadó francia dallamokra alkalmazott darabok diadalmasan szorították ki a régebbi énekköltés gyarlóbb termékeit. Nemcsak a magyar református nép vallásos lelkének lettek drága kincseivé, hanem egész nemzeti költészetünk meggazdagításában is nagy részük volt. A zsoltáréneklés nagy népszerűségre jutása ennek a megbecsülhetetlen gyűjteménynek és a puritánok munkásságának köszönhető. A. konzervatív egyházi párt, magának I. Rákóczy Györgynek a pártfogásával, a Keserűi Dajka János és Geleji Katona István erdélyi püspökök szerkesztésében (1636) megjelent „Öreg Gradual"³ c. szertartási énekgyűjteménnyel akarta ellensúlyozni a zsoltárkönyv hódítását. A Gradual a kath. eredetű istentiszteleti formák megőrzésén alapult, a gyülekezeti ének és az istentisztelet meggazdagítására törekedett. De a zsoltárokkal sohasem bírt népszerűség dolgában versenyre kelni s mindössze néhány szép darabja (pl. a mai 21. és 27. dicséret) ment át a nép ajkára.

²  Jókainak „Egy az Isten" című, különben híres szép regénye az unitáriusokról és a szombatosokról a történeti valóságnak meg nem felelő, túlzottan eszményített képet fest. ³  A név a róm. kath. miséből ered, hol egy az oltár lépcsőjén (gradus) elénekelt éneket hívnak így.

18. §. A PROTESTANTIZMUS AZ ERDÉLYI ROMÁNOK KÖZÖTT

A XVI–XVII. századbeli erdélyi protestantizmus missziói felelősségérzetét bizonyítják azok a kísérletek, amelyek az erdélyi románságnak a lutheri, majd a református keresztyénség számára való rnegnyerését célozták. Előbb lutheránus (szász) részről indultak meg a kísérletek már a XVI. század negyvenes éveitől. Hamarosan románnyelvű protestáns vallásos irodalom keletkezett (szentírásfordítás, énekköltés), melynek született román művelői is akadtak. De a szászságtól csakhamar a református rnagyarság vette át a románok evangelizálásának munkáját. Ezt a munkát az államhatalom is pártfogása alá vette s a reformátussá lett románok külön egyházi szervezkedését is megengedte a saját maguk közül választott püspökkel az élükön. Egyre több lett az olyan románok száma, akik „tulajdon nyelveken hallgatták az Isten igéjét" s liturgiájukba is beleillesztették a saját nyelvükön való zsoltár- és dícséreténeklést. Ez nemzeti öntudatuk szempontjából is fontos volt, mert addig liturgiájukban az ószláv-bulgár nyelv és a cyrillbetűs írás volt az uralkodó. Románnyelvű irodalmuk, sajtójuk egyáltalán nem volt addig, amíg a reformáció el nem jutott közéjük.

A XVII. században főképpen maguk a református fejedelmek segítették elő a misszió munkáját. A fejedelmek keresztyéni bölcsessége az erőszakos térítés helyett célszerűbbnek találta az iskola, irodalom, sajtó útján való lassú nevelését úgy a papságnak, mint a népnek. E végből nagy áldozatokat is hoztak: így pl. Lórántfy Zsuzsánna fejedelemasszony Fogarason alapított 1657-ben híres román református iskolát s a magyar és román ifjaknak lehetővé tette egymás nyelvének alapos megtanulását. Más iskolákat és külön nyomdát is állítottak föl a románok reformálására a hitbuzgó fejedelmek s a Heidelbergi Kátét és nagyszámú más vallásos művet is kiadattak román nyelven. De a fejedelmi korszak lezárultával félbemaradt a nemes munka. A Diploma után a csöndes református térítést mohó római katholikus propaganda váltotta fel, melynek részben meg is valósult célja a románságnak a pápa fennhatósága alá terelése volt (így alakult az ún. „görögkatholikus", helyesebben „görög szertartású római katholikus" egyház). A római unió érdekében dolgozó jezsuitáknak az udvar részéről is támogatott aknamunkája azután csakhamar elsöpörte az Erdélyszerte virágzott román református gyülekezeteket és iskolákat. De az erdélyi román reformáció hatása nem tűnt el nyom nélkül. A református misszió hatását a román nyelv és nemzeti szellem, meg a görögkeleti egyházi élet fejlődésére mai román tudósok is hálásan elismerik.