I. RÉSZ
NEGYEDIK FEJEZET
A magyar protestantizmus küzdelmei az ellenreformációval

9. §. AZ ELSŐ KÉT HABSBURG-KIRÁLY EGYHÁZPOLITIKÁJA 10. AZ ERDÉLYI EGYHÁZPOLITIKA KIALAKULÁSA, 11. §. RUDOLF ÉS A BÁTHORYAK KORA, 12. §. BOCSKAY ÉS A BÉCSI BÉKE  13. §. A FERDINÁNDOK ÉS PÁZMÁNY KORA, 14. §. ERDÉLY ARANYKORA, 15. §. LIPÓT KORA
 

9. §. AZ ELSŐ KÉT HABSBURG-KIRÁLY EGYHÁZPOLITIKÁJA

Magyarországnak Habsburg-uralom alá került északi és nyugati részeiben egészen a XVI. század utolsó negyedéig nem volt része a protestantizmusnak erősebb és rendszeresebb zaklatásban az állami hatalom részéről. I. Ferdinánd (1526–1564) ugyan már uralkodása legelején igen kemény rendeletet adott ki a Luther, Zwingli és egyéb reformátorok követői ellen, azonban a puszta fenyegetőzésnél többre nem ment, mert hatalmi érdekei elnézést parancsoltak neki. Csak amikor már trónját megszilárdultnak érezte s bátyja, V. Károly császár a német protestantizmusra halálos csapást készült mérni: akkor lépett föl erélyesebben a régi egyház mellett. Az ő felszólítására az 1548-iki pozsonyi országgyűlés igen nevezetes törvényeket hoz a teljesen elhanyatlott római katholikus egyház anyagi megerősítése, erkölcsi és szellemi színvonalának emelése érdekében. Ezeket a törvényeket ugyan még jóval később is csak hiányosan lehetett végrehajtani, de az egyházi főhatóságok most már itt-ott nagyobb eréllyel kezdtek föllépni az addig akadálytalanul hódító protestantizmussal szemben. Oláh Miklós esztergomi érseknek, a magyarországi római katholikus egyház első talpraállítójának, és más főpapoknak szigorú fellépését azonban egyelőre ellensúlyozta az a körülmény, hogy az országgyűlésen, úgy a fő-, mint köznemességben, túlnyomó többségbe került a protestáns elem s ezzel I. Ferdinándnak nem volt elég ereje ujjat húzni. Innen érthető, hogy az anabaptisták, és a „sacramentariusok" üldözését már az 1543-iki országgyűléssel kimondatta ugyan, de az ő országrészében leginkább elterjedt ágostai hitvallás hívei ellen sem akkor, sem később nem tudott nyíltan üldöző törvényeket hozatni.

Fiáról, I. Miksáról (1564–76), már trónralépése előtt köztudomású volt, hogy egyenesen rokonszenvezik a lutheri protestantizmussal. Ezt a rokonszenvét a trónon sem tagadta meg. A főpapok üldöző szándékait már mint trónörökös mérsékelni igyekezett s azoknak kereszülviteléhez király korában sem nyújtott segédkezet. Rokonszenvét azonban a református hitvallásra már nem terjesztette ki s úgy ennek, mint az unitárizmusnak terjeszkedése ellen gátat igyekezett emelni: így az 1572-iki orsággyűléssel kimondatta az „ariánusoknak" nevezett unitáriusok megégetését. De a puszta rokonszenvnél tovább nem ment az ágostai hitvallással szemben sem. Az Evangélium igazsága mellett egészen nyíltan és következetesen sohasem vallott színt, mert ezzel koronáit veszélyeztette volna.

10. §. AZ ERDÉLYI EGYHÁZPOLITIKA KIALAKULÁSA

Még kedvezőbben alakultak a politikai viszonyok a protestantizmus számára a Zápolyai János király országrészében, a későbbi erdélyi fejedelemségben. Maga János király élete végéig hű római katholikus maradt s trónraléptekor a Ferdinándéhoz hasonló kemény rendelettel fenyegette meg ő is az új eretnekséget. De hatalmi érdekei neki is megkötötték a kezét s a pápától való kiátkoztatása éppen nem volt alkalmas hitbuzgalmának fokozására. Élete vége felé egy Szántai István nevű felsőmagyarországi reformátort még meg is oltalmazott a főpapok üldöző szándékától. Halála után (1540) a püspök-helytartó Martinuzzi György ellenséges magatartást tanúsított a protestantizmussal szemben, de az ország viszonyai őnála is lehetetlenné tették az erősebb rendszabályokat. A protestantizmus feltartózhatatlanul terjedt a magasabb körökben is, úgy, hogy már az 1550-iki országgyűlés protestáns rendei kivívták az (ágostai hitvallású) evangélikus hívek számára a szabad vallásgyakorlatot. A törvényhozás ez állásfoglalását az ötéves Habsburg-uralom sem volt képes megváltoztatni. Izabella visszatértével pedig (1556) egyenesen túlsúlyba jutott az országgyűlésen a protestáns befolyás. A római katholikus püspöki és egyéb egyházi javak állami célokra foglaltattak le. Egyébként azonban az 1557-iki tordai országgyűlés kifejezetten biztosította mind a római katholikus, mind az evangélikus vallás szabadságát, rendelvén, hogy kiki azt a vallást vegye be, amelyiket akarja, de az új vallás követői ne bántalmazzák a réginek a híveit. Az „új valláson" itt még csak az ágostai hitvallás értendő, amely ezáltal „bevett vallássá" (recepta religio) lett.

A rohamosan haladó vallási mozgalom azonban csakhamar továbbragadta mind az ifjú János Zsigmond fejedelmet, mind a rendeket. Már 1564-ben, az ugyancsak Tordán tartott országgyűlésen a református vallás és egyház is bevétetik. Az 1568-iki tordai országgyűlés pedig — a szélsőséges unitárius eszmék hatása alatt — egyenesen korlátlanná teszi mindenféle igehirdetés szabadságát, mert „az hit Istennek ajándéka, ez hallásból leszön, mely hallás Istennek igéje által vagyon". Ez akkor világszerte hallatlan szabadelvű valláspolitikai elvet ugyan a törvényhozás már két év múlva érvénytelenítette, de azért a marosvásárhelyi országgyűlésen, 1571-ben, az unitárizmus szabadsága is biztosíttatott s néhány év múlva ez is „bevett vallássá" lett. János Zsigmond örök érdeme, hogy országa rendjeivel együtt egy akkor Európaszerte páratlanul szabadelvű vallás- és egyházpolitikai rendszert alkotott meg: „a négy recepta religio rendszerét", a kis Erdély legnagyobb belső erősségét önálló állami léte folyamán. Ennek a rendszernek köszönhető, hogy az erdélyi magyar társadalomban később sem uralkodtak elkeseredett vallási ellentétek. Ebben a tekintetben a kisebbségi sorsra jutott mai erdélyi magyarság összetartása is példaszerű.

11. §. RUDOLF ÉS A BÁTHORYAK KORA

Rudolf király (1576–1608) és Báthory István fejedelem (1571–76) személyében mind a két magyar haza trónjára az ellenreformáció szelleme ült. A spanyol nevelésű Rudolf uralma alatt és támogatásával a főpapok: így különösen a kiváló író és hitvitázó Telegdi Miklós pécsi püspök, esztergomi érseki helytartó, valamint Forgách Ferenc nyitrai püspök, majd esztergomi érsek kíméletlen rekatholizáló munkába fognak. A jezsuitákat Oláh Miklós érsek már 1561-ben betelepíti Magyarországra s ezek különösen a nyolcvanas évek óta a magyar protestantizmus ellen is megkezdik hadjáratukat a maguk megszokott módján, királyi és főpapi támogatással.

A jezsuiták behozatala volt legsúlyosabb következményű ellenreformációs ténye Báthory István erdélyi fejedelemnek is. De ő még, politikai esélyességből, óvakodott a túlnyomó többségben lévő protestáns rendekkel nyíltan ujjat húzni. Még mint hatalmas lengyel király is (1576-tól) a bölcs mérséklet szellemében irányította Erdély kormányát testvére, Kristóf és ennek fia, Zsigmond vajdák alatt. Halála után azonban a testileg-lelkileg rendellenes Zsigmond a mérséklet politikájával teljesen szakított s a felekezeti békét a jezsuiták segítségével fölborította. Majd nyíltan az abszolutizmus útjára lépett s ismételt lemondásaival végre egészen Rudolfnak a kezére játszotta országát.

Ez utóbbin is évről-évre jobban erőt vett lelki betegsége, minek következtében a kormányzástól visszavonult. Helyette felelőtlenül kormányzó kegyencei az ő abszolutizmusát még szemérmetlen zsarolással is tetézték s a rendek kiváltságaiba és protestáns vallásosságába esztelen módon gázoltak bele. Utóbb már a vármegyei és városi hatóságok ellenállása sem tudott a protestantizmusnak védelmet nyújtani a királyi parancsokkal és katonai erőszakkal dolgozó rekatholizáló hadjárat ellen. A kassai nagytemplomnak az egri káptalan részére való visszafoglalása, valamint a többi városokban is megindult tervszerű protestánsüldözés — lelkészek, tanítók elűzése, iskolák, templomok, jövedelmek lefoglalása — a legfenyegetőbb színben tűntette föl a jövőt. Ugyanekkor Erdélyben a legvadabb zsoldos-uralom dúlt s a szakadatlan háborúzás miatt beállott rettentő ínségben kétszeres súllyal nehezedett a lelkekre a tervszerű protestánsüldözés. A végsőkig feszítette a húrt az 1604-iki pozsonyi országgyűlésnek a rendektől elfogadott törvényeihez a prágai titkos kormánytanács által vakmerő kesztyűdobással odatoldott XXII. cikk^l. E koholt törvény szerint, a király Magyarországot éppúgy, mint egyéb országait fejedelmi kötelességének tartja minden eretnekségtől megtisztítani, ezért a római katholikus egyház érdekében valamennyi előde alatt hozott törvényeket szóról-szóra fenntartja s a vallás ügyét az országgyűléseken ezentúl is tárgyalni akaró „nyugtalan és újságvágyó" embereket a törvényekben megszabott büntetésekkel kívánja sújtani.

¹  Már régebben szokás volt, hogy az országgyűléseken hozott törvények végleges szövegét a kancellária állapította meg, amely, az udvar befolyása alatt, akárhányszor változtatott az országgyűlés hozta határozatokon. De az eddig még soba sem történt meg, hogy egy teljesen új törvénycikket mertek volna koholni, amelyről az országgyűlésen még csak szó sem volt.

12. §. BOCSKAY ÉS A BÉCSI BÉKE

A veszélyeztetett rendi alkotmány megmentője s a vele mély érdekközösségbe került vallásszabadság kivívója Bocskay István lett. Ez a hatalmas lélek csak hosszas belső tusa után tudta magát elszánni 1604-iki „kitámadásá"-ra. Jóformán az utolsó pillanatban vonta ki kardját az egykori hű királypárti a javaira és életére törő Bécs ellen. De ez a kényszerült önvédelem csakhamar közlelkesedéstől kísért nemzeti üggyé vált. Az Erdély fejedelmi trónjára emelt bölcs és önzetlen vezér hosszas tárgyalások után az 1606-iki bécsi békében az ország rendei, városai és végvári katonái szabad vallásgyakorlatának biztosítására kényszerítette a megszorult udvart. A békeokmánynak azonban volt egy kétértelmű és rosszhiszemű záradéka, melyszerint a protestánsoknak a szabad vallásgyakorlat csak „a róm. kath. vallás sérelme nélkül"² engedtetik meg. Ez további huzavonák forrása lett, amelyeket csak Rudolfnak a magyar trónról való lemondatása szüntetett meg. A magyar, osztrák, cseh és morva protestáns rendek egyesült támogatásával királlyá lett II. Mátyás (1608–1619) már megkoronáztatása előtt hozzájárult ahhoz, hogy a protestánsok vallásszabadsága (ti. az ágostai és a helvét hitvallás szabad követése) — a falvak lakóira is kiterjesztve — az országos törvényben biztosíttassék. Ez a törvény elhagyta a békeokmány sérelmes záradékát s megengedte, hogy „mindkét hitvallású evangélikus" egyház — idegen egyházi főhatóságtól mentesen — önállóan szervezkedhessék. Ugyanez a törvényhozás megtiltotta, hogy a jezsuita-rendnek Magyarországon önálló birtoka és birtokjoga lehessen s kimondotta, hogy a király a nádorválasztásnál két róm. kath. és két prot. személyt tartozik jelölni.³ Így a magyar állam az 1608-iki országgyűlésen törvényes szabadságot, közjogi védelmet és biztosítékot adott a magyar protestantizmus két főalakjának és biztosította e szabadságnak egyik leglényegesebb tartozékát: az egyházszervezet és kormányzat autonómiáját is.

Bocskay István maga e hatalmas vívmányának törvénybeiktatásakor már nem volt életben: áruló kancellárjának mérge vitte (1606 végén) korai sírjába a nagy embert. Öntudatos, erős református volt. Forrón szerette nemzetét és gondviselésszerű megmentőjévé lett annak. Isteni eszköznek tudta magát „a magyarok Mózese" hazája szolgálatában. Hajdúinak letelepítésével s a lelkészi árvák és özvegyek adómentességének kimondásával a magyar református néperőt jelentékenyen fokozta. Erdélyben ő állította lábra a Básta- világban végromlás szélére jutott református egyházat s ő vetette meg alapját későbbi nagy tekintélyének és virágzásának.

²  „Absque tamen praejudicio Romano-Catholicae religionis..."
³  E törvény alapján három evangélikus nádora volt Magyarországnak, Illésházy István, Thurzó György és Szaniszló, kik közül különösen a középső mélyen hitbuzgó ember volt és sok jót tett egyházával.

13. §. A FERDINÁNDOK ÉS PÁZMÁNY KORA

A Bocskay műve nem bizonyult elegendő védelemnek a magyarországi ellenreformáció előretörő árjával szemben. A jezsuiták munkásságának ekkor kezdett a gyümölcse érni. Rendre beférkőztek a legelőkelőbb protestáns családokba s ott prédikálásukkal, rábeszélésükkel egymásután ingatták meg a gyöngébb lelkeket, főként az asszonyokét. Sikereiknek egyik legfőbb oka volt e mellett az, hogy az udvarhoz húzó arisztokrata családok, az ő hatásuk alatt, csakhamar érdeküknek ismerték föl a római egyházba térést. Az előkelők ízlésének megfelelő, elsősorban külső, szemfényvesztő hatásokra törekvő iskolázásukkal pedig a protestáns magyar arisztokrácia ifjabb nemzedékét is befolyásuk alá kerítették.A főúri családokban egymást érő áttéréseknek aztán végzetes hatásuk lett. Néhány évtized alatt megszűnt a magyar arisztokráciában a protestáns elemek óriási többsége. A vakbuzgó új római katholikus főnemesek „földesúri jogaikra" hivatkozva, jobbágyaik erőszakos visszatérítését is megkezdték. Ez a birtokaikon lévő protestáns egyházak és iskolák romlásával járt. Az országgyűléseken is rohamosan erősödött az eleinte kisebbségben volt római katholikus párt és jezsuita sugalmazásra ravasz fogásokkal igyekezett elcsavarni a protestánsokat védő törvény világos értelmét.

A törvényhozásban és azon kívül szívósan folytatott ellenreformátori hadjárat vezérszelleme harminc éven át a legnagyobb magyar jezsuita volt, Pázmány Péter (1570–1637), Esztergom bíboros érseke. Nem egészen alaptalan mondás az, hogy „protestáns Magyarországban született és katholikus Magyarországban halt meg". Bihari református család sarja volt, de már gyermekifjú korában jezsuita befolyás alá került és a római hitre tért. A nagytehetségű ember, mint szónok és mint író nagyon sok lelket tudott a római egyháznak meghódítani, pedig vallási és theologiai gondolkozása nem volt sem mély, sem önálló. Azonban a külsőségeken kapó lelkeket elkápráztatta nagyszerű magyar stílusa és fölényes elméssége. Így érthető, hogy a protestáns táborban hatalmas réseket ütött. A saját egyházának szellemi és anyagi megerősítéséért pedig nem sajnált semmi áldozatot. E végből, ha kellett, még a királlyal is szembeszállott, pedig különben föltétlen híve volt a Habsburg-háznak. Az országgyűléseken elsősorban az ő megtévesztő fejtegetéseinek hatása alatt hódított az a felfogás, hogy a földesuraknak föltétlen joguk van a birtokaikon álló templomokhoz. Pedig máskülönben ez a felfogás a pápai egyházjog tanításával is ellenkezett, de most jó szolgálatot tett a protestantizmus letörésére.

A Pázmánytól hűségesen támogatott II. Ferdinánd (1619–1637) a magyar trónra jutása előtt Ausztriában, majd 1620 után Csehországban irgalmatlan, véres rekatholizációt vitt végbe, de Magyarországon mégsem tudta teljes mértékben érvényesíteni törekvéseit. A protestáns rendiség még mindig igen erős volt az országgyűléseken és a vármegyékben, városokban. E mellett pedig a két nagy erdélyi fejedelem, Bethlen Gábor és I. Rákóczy György a harmincéves háború kedvező esélyeit felhasználva, ismételten (a nikolsburgi, II. bécsi, pozsonyi és linzi békékben 1622–24–26. és 1645) újabb biztosítékokat erőszakolt ki az 1606–1608-iki nagy vallásügyi vívmányok számára II., illetőleg III. Ferdinándtól (1637–1657). A linzi békét törvénybeiktató 1647-iki országgyűlés félreérthetetlenül biztosította a jobbágyok vallásszabadságát, elrendelte a már addig nagy számban elfoglalt protestáns templomok egy részének visszaadását s korlátozni igyekezett a rekatholizáló földesurak önkénykedéseit. Mindez azonban a római katholikus országgyűlési párt buzgalmát csak ideig-óráig gátolta. A templomfoglalások, lelkészek, tanítók elűzése úgy a városokban, mint a falvakban tovább is napirenden voltak s a főpapok és a jezsuiták a hátuk mögött álló udvar akaratára hivatkoztak.

14. §.  ERDÉLY ARANYKORA

A kis Erdélyország, nagy református fejedelmei alatt, a jólét és a tekintély magas fokára emelkedett s egyházpolitikájában — a református egyház fölényének biztosítása mellett — újra érvényre juttatta a XVI. században megállapított elveit. A szerencsétlen jellemű „utolsó Báthory" (Gábor 1608–1613) ugyan uralkodása végén református létére is a Habsburgokkal kezdett kacérkodni, ami egyházpolitikai tekintetben is végzetes következményekkel járhatott volna. De gyors bukása még idején elkészítette a helyet Bethlen Gábor (1613-1629) számára.

Ez az egyik legnagyobb magyar és protestáns fejedelmi személyiség nemcsak a protestantizmus fegyveres oltalmazásában volt nagy, hanem a református egyházi élet belső erejének fokozásában is. Mint hű református, elsősorban a saját egyházát és annak szolgáit halmozta el jótéteményeivel, de a többi keresztyén egyházakban is fölismerte az értékes elemeket; támogatását ezektől sem vonta meg s így ezek is készséggel állottak nagy, országalkotó céljainak szolgálatába. Kancellárjai közül az egyik római katholikus, a másik (Pécsi Simon) szombatos volt. A jezsuita Káldi Györgyöt a latin Vulgata alapján készített bibliafordítása kiadásában nagyobb összeggel támogatta. Uralkodása utolsó évében országa mindenkori reformátuslelkészeit és azoknak maradékait nemességgel ruházta fel. A református nemzeti kultúra érdekében hozott számos áldozatának koronája a gyulafehérvári „academicum collegium" megalapítása, melyet az erdélyi magyar művelődés hatalmas, messzefénylő tűzhelyévé tett.

Ezekben az intézkedéseiben az a csodálatos tisztalátás vezette, hogy egy ország legnagyobb erőssége nem a hadseregben és a mindig változó politikában van, hanem a kiművelt emberfőkben és az istenfélő jellemekben. Tehát minden áldozattal biztosítani kell a vezető intelligencia folytonos felfrissülését a nép legalsóbb, őserejű rétegeiből. Ebből a célból tette kollégiumát kifejezetten a szegények iskolájává. Ezért tudott az erdélyi magyarság és reformátusság akkor is fennmaradni és továbbfejlődni, amikor már Erdély önálló állami életének vége lett. Nagyszabású gazdasági politikájának is — ellentétben a Habsburgokéval — a nép jólétének és művelődésének fejlesztése volt a vezető gondolata. Igaza volt egyik utódjának, Kemény Jánosnak, aki I. István és Igazságos Mátyás mellett benne látta a legnagyobb magyar uralkodót.

Méltó utódja volt „öreg" Rákóczy György (1630–1648). Ez a kemény kálvinista a máshitűekkel szemben egyénileg kevésbé volt türelmes, mint Bethlen, de a négy recepta religio rendszerét éppoly becsületesen fönntartotta, mint nagy elődje. A különben fukarságig takarékos fejedelem bőkezűségét egyházának számos gyülekezete, iskolája, lelkésze, tanítója, írója áldotta. Az Isten igéjéből rendszeresen táplálkozott s feleségével, Lorántfy Zsuzsánnával, tündöklő tisztaságú családi életet élt.

Udvarában sem tűrte az erkölcsi szennyet s különös gondja volt arra, hogy a főnemes ifjúság erős hitben és tiszta erkölcsben növekedjék föl. Felesége, a bibliás, mély hitű nagyasszony, nemcsak a kormányzás és a gazdálkodás nehéz terhei hordozásában volt férjének nagyszerű segítsége, hanem alapos theologiai képzettséget is szerzett, a tollat is forgatta és olyan hitvédő képességgel bírt, amelynek még az ellenfél is elismeréssel adózott.

Fiok, II. Rákóczy György (1648–1658), azonban sem apjának szilárd jellemét és tiszta látását, sem anyjának mély és tisztult bibliai hitét nem örökölte. Egyházával még ő is sok jót tett ugyan, de belső ügyeibe nem egyszer hatalmaskodó, szerencsétlen kézzel nyúlt bele. Végzetes lengyelországi kalandjával pedig nemcsak a saját sírját ásta meg, hanem országát s annak virágzó kultúráját is egy csapással a végromlás szélére sodorta.

15. §.  LIPÓT KORA

1. Lipót első évei

Erdély hirtelen romlása s később a török hatalom összeomlása legerősebb gátjaitól szabadította meg a rekatholizáló áramlatot. A papnak nevelt, szelíd lelkületű, de teljes életében a jezsuiták és alacsonylelkű tanácsosai befolyása alatt álló I. Lipót (1657-1705) hosszú uralkodása az alkotmány és a vallásszabadság ellen intézett merényletek szakadatlan sorozata volt. A térítő erőszakosságok mind tovább folytak s bennük maga az ősei emlékét megtagadott Nádasdy Ferenc országbíró, meg II. Rákóczy Györgynek a római katholikus egyházba visszatért fanatikus özvegye, Báthory Zsófia vezetett. A kisebbségre olvadt protestáns rendek elkeseredett tiltakozása levegőben hangzott el az országgyűléseken. Ellenben Bársony György püspök büntetlenül hirdethette („Veritas toli mundo declarata" c. munkájában⁴1671), hogy a királyt a protestánsok vallásszabadságát biztosító törvények nem kötelezik, mert a protestánsok nem létezhetnek a római katholikus vallás „sérelme" nélkül, továbbá, mert a római katholikus rendek a szóbanforgó törvények ellen tiltakoztak s végül, mert a protestánsok eltértek eredeti hitvallásaiktól! Az ugyanekkor fölfedezett Wesselényi-féle szövetkezés s később egyéb, koholt összeesküvési tervek megtorlásának örve alatt irtó hadjárat indult meg a nemzeti ellenállás szellemével összeforrott protestantizmus ellen.

2. A „gyászévtized"

Az 1671–1681. évek közti időszakot méltán nevezték el a magyar protestánsok „gyászévtizedének". Előbb főként a protestáns köznemesek ellen dühöngött a pozsonyi „rendkívüli törvényszék" (delegatum judicium). Ennek esett áldozatául 1671-ben többek közt két hőslelkű református hitvalló, tolcsvai Bónis Ferenc előkelő köznemes és Czeglédi István kassai prédikátor, a jezsuiták félelmes irodalmi ellenfele. Majd Szelepcsényi György érsekprimás, a kapzsi törvénykezési helytartó (kinek morvaországi terjedelmes birtokain jó pénzért békét élvezhettek a protestánsok) a magyar protestáns lelkészek és tanítók rendszeres kiirtását vette tervbe. Az alkotmány felfüggesztésének évében, 1673-ban, 33 (mások szerint 35) protestáns lelkészt és tanítót (köztük csak egy reformátust) idézett meg a pozsonyi rendkívüli törvényszék elé. Ezek majdnem mind meg is jelentek ott s névtelen és koholt levelek alapján a római katholikus vallás és a felség megsértésével, lázítással és a törökkel való cimboráskodással vádoltattak. A vádak nyilvánvalóan hazugok voltak s komoly bizonyításuk megkísérléséről még csak szó sem volt. Mégis sikerült a megjelenteket annyira megfélemlíteni, hogy egyikük áttért, a többi pedig térítvényt adott, hogy vagy lemond hivataláról, vagy számkivetésbe megy.

E sikeren felbuzdulva, 1674-ben újra összeült a pozsonyi törvényszék, mely elé akkor már 33 vármegyéből kb. 700 prédikátor és tanító volt megidézve s közel negyedfélszáz, ebből mintegy 60 református, meg is jelent. A hódoltságbelieket maguk a török hatóságok tartották vissza a megjelenéstől. A vádak ugyanazok és ugyanoly értékűek voltak, mint az első alkalommal. A vádlottak védekezése s a perfolyam tárgyilagossága lehetetlenné volt téve: hiszen tulajdonképen vádlóik voltak egyben a bíráik is. Alig egy havi tárgyalás után valamennyiökre kimondatott a halálos ítélet. Ennek inkább csak az elrettentés volt a célja, amit a nagy többségnél el is értek. A legtöbben aláírták az egyik vagy a másik föntemlített térítvényt, néhánya hitehagyottá lett s így vagy más módon megszabadultak. Maradtak körülbelül százan — köztük a fele református — akiket, hogy megtörjenek, megalázó és utálatos várfogságra hurcoltak és ott hosszú hónapokon át gyötörtek, közben pedig folytonosan csábítgattak az áttérésre, annak világos bizonyságául, hogy igazában csak egyetlen „bűnök" volt: a vallásuk. Néhányat már ekkor a halál, sokat pedig a térítvényadás vagy a szökés szabadított meg. De körülbelül hatvanan (ebből több, mint 40 református) megállották ezt a nehéz próbát is. Ekkor legnagyobb kínzójuk, a durva katonából püspökké, később esztergomi érsekké lett Kollonics Lipót gróf vetette föl azt a gondolatot, hogy gályákra kellene őket hurcolni. Ez a büntetésmód addig a magyar jogban ismeretlen volt és csak egy vallási és nemzeti gyűlölettel eltelt idegen lélek sugallhatta. Lehajtották tehát őket, leírhatatlan szenvedésekkel teljes úton, Nápoly felé, ahová azonban már csak a fele érkezett meg, a többi útközben meghalt, megszökött, vagy Triesztben és Buccariban bebörtönöztetett. (1675 márc.–júl.) A harminc hős hitvallót fejenként 50 darab aranyon adták el a nápolyi gályákra. Itt ma már alig elképzelhető embertelen testi-lelki kínzatásuk háromnegyed évig tartott. Csak több külföldi protestáns hatalom diplomáciai fellépésére, főként a Lipóttal politikai és hadi szövetségben álló németalföldi köztársaság közbenjárására és Hollandia nagy tengeri hősének, De Ruyter Mihálynak, az erőshitű református admirálisnak erélyes föllépésére következett be szabadulásuk. A gályákról De Ruyter 1676 februárjában szabadította meg az akkor még életben volt 24 hitvallót (és kettőt a nápolyi börtönből: ebből a 26-ból 19 volt református). Ezek az ő föllépése nélkül, a diplomáciai út hosszadalmassága folytán, valószínűleg sokkal tovább senyvedtek volna szörnyű helyzetükben. Nemsoká a többi börtönökben szenvedőket is (akik közül szintén többen meghaltak) szabadon bocsátotta Lipót császárkirály, de még évekig nem engedte meg nekik a hazába való visszatérést. Így a protestáns külföldön bujdostak, ahol a hittestvérek vendégszeretete viselte gondjukat s tisztelet és csodálat vette őket körül. A magyar protestantizmus a külföld előtt egész története folyamán ezeknek a hitvallóknak elgyötört alakján ragyogott a legszebb fényben.

3. Az Explanatio

A testében-lelkében agyonsanyargatott magyarság, erdélyi és török támogatással, fegyverhez nyúlt. Megkezdődött a rettenetes kuruc-labanc világ. A kiváló evangélikus kurucvezér, Thököly Imre gróf támadásai s a külföldi harctereken előállott nehéz helyzete az alkotmányossághoz való visszatérésre kényszerítették Lipótot. Az 1681-iki soproni országgyűlés újra biztosította a vallásszabadságot, de már csak szomorúan megcsonkított alakban: a protestáns vallás szabad gyakorlata csak „a földesurak jogának épségben hagyásával"⁵ engedtetett meg. Vigasztaló pontnak egyedül a törvénynek amaz intézkedése látszott, hogy a protestánsoknak elvett templomaik helyett névszerint megjelölt falvakban, városokban és véghelyeken ingyen telkeket kell kapniok. De később épp ez a pont lett végzetükké.

Budavár visszavétele után (1686) új erőre kapott az önkény. Az erdélyi fejedelemség önállósága I. Apafi Mihály fejedelemmel együtt (1662-1690) kimúlt. Lipót a hagyományos erdélyi valláspolitikát a Diploma Leopoldinumban (1691) politikai belátásból a protestáns rendi többségre tekintettel fenntartani ígérte. A magyarországi protestáns rendeknek ellenben már az 1687-iki pozsonyi országgyűlésen tudtul adta, hogy a vallásszabadságot biztosító törvényt 1681-iki alakjában is csak „kegyelemből és kegyességből" hajlandó „még" fenntartani,⁶ mivel a protestánsok óvást emeltek az akkor hozott két törvénycikk ellen s így „visszaéltek" a bennük nyújtott „kedvezményekkel" s maguk fosztották meg magukat azoktól. Ez elvnek megfelelő volt a gyakorlat is. Az üldözés most már kiterjedt a törököktől visszafoglalt területek színmagyar protestáns népére és lelkészeire is: e területeken, mint szerintük császári fegyverrel „visszahódított" földön különben is még kevésbé érezte magát a törvénytől s az alkotmánytól megkötve az uralkodó s a papság.

A protestánsok elkeseredett tiltakozásaikkal csak azt érték el, hogy 1691-ben megjelent a vallásszabadsági törvény hivatalos „magyarázata", az ún. „Explanatio Leopoldina", ez a netovábbja a jezsuita szellemű törvény-csavarásnak. Ez, a törvényhozásban addig ismeretlen módon, különbséget tesz nyilvános és magán vallásgyakorlat között (az utóbbin a családi körben való áhítatoskodást, biblia, vagy egyéb kegyes könyvek olvasását érti). Nyilvános (tehát tulajdonképpen „szabad") vallásgyakorlatot csak az „articularis" (azaz az előbb említett 1681-iki törvényhozás XXVI. cikkében névszerint felsorolt és prot. templom számára telekadásra kötelezett) helyeken folytathatnak.⁷Nem articularis helyeken a szabad és nyilvános vallásgyakorlat minden ténye — igehirdetés, keresztelés, esketés, temetés — eltiltatik. Ezeket az illető helyek prot. lakói csak articularis helyeken, azok lelkészeivel végeztethetik, de előbb a stólát tartoznak megadni a saját községük róm. kath. plébánosának. Úgyszintén tartoznak a róm. kath. papnak tizedfizetéssel is. A protestánsok, különösen az iparosok, kötelesek megülni a róm. kath. ünnepeket. A földesurak a saját várkápolnáikban tartott magánistentiszteletre családjukon kívül más híveket, vagy éppen prédikátorokat semmi szín alatt nem bocsáthatnak be. Ez a törvénymagyarázat bőven adott alkalmat újabb kegyetlenkedésekre, 1701-ben egy másik lesújtó rendelettel is kiegészíttetett, amely a töröktől visszahódított területeken csakis a róm. kath. vallás szabad gyakorlatát engedte meg. Az ellenreformáció, a Kollonics-rendszer segítségével, egyszázados küzdelem után végre diadalmaskodni látszott a vérevesztett magyar protestantizmuson.

⁴  A. m. „az egész világ előtt kinyilvánított igazság". ⁵  „Salvo tamen jure dominorum terrasirium . . ."  ⁶  „Ex gratia et clementia adhuc . . ." ⁷  Ez azért volt nyilvánvaló hamisság, mert magának az illető 1681. XXVI. cikknek még egyáltalán nem volt meg ez a kizáró szándéka és értelme.