I. RÉSZ
HARMADIK FEJEZET
A magyar protestáns egyházak megalakulása és élete a XVI. században

7. §. REFORMÁTORI IRÁNYOK
8. §. EGYHÁZI SZERVEZKEDÉS ÉS ÁLLAPOTOK; SZELLEMI ÉLET
   

7. §. REFORMÁTORI IRÁNYOK

1. Erasmisták; Luther-Melanchthon; anabaptizmus; Zwingli

A reformáció fő- és mellékirányainak kikristályosodása Magyarországon is változatos szellemi mozgalmakkal járt. Már az igazi reformátori irányok fellépését megelőzőleg s azután velük jóideig összefonódva, határozott nyomokat hagyott a magyar szellemi életben is az Erasmus-féle humanista vallási reformirány. Ennek hívei — tehát eszményi lelkű, mérsékelt reformkatholikusok — voltak többek közt az első magyar újkori bibliafordítók: Komjáti Benedek (ha ugyan ő „A szent Pál levelei" magyar nyelvű fordítója, Krakkó, 1533.) és Pesti Mizsér Gábor (Új testamentum magyar nyelven, Bécs, 1536.). Önálló vezetőszerepre azonban ez az irány a magyar szellemi életben sem tudott emelkedni; legértékesebb képviselőivel, így különösen Sylvesterrel, beletorkollott a két nagy protestáns irányba.

Luther eszméi a magyarságra leginkább a Melanchthon Fülöp tolmácsolásában hatottak, aki különös szeretettel volt a wittenbergi magyar diákok iránt. Melanchthon pedig, a maga finom theologiai nyelvén, világos tolmácsa volt ugyan a nagy reformátornak, de prófétai mélységét és evangéliumi következetességét nem mindig tudta eléggé híven tükröztetni. Ezt a Melanchthon lelkén átszűrődött lutheri felfogást, tehát az ágostai hitvallásban összefoglalt tanításokat vallják magukénak, első egyházi tömörüléseik alkalmával, úgy az erdélyi szászok, valamint a felső-tiszavidéki (Szatmár stb. vármegyékbeli) és a felsőmagyarországi magyar és német nemzetiségű protestánsok. Ez jut kifejezésre a magyar reformáció első hitvallási iratában is, az 1515-iki erdődi zsinat végzéseiben.

Ennek az iránynak azonban kezdettől fogva másokkal kellett megosztania a befolyást. A Luther reformációjának pár évig veszedelmes versenytársa, az anabaptizmus, Magyarországon is csakhamar felbukkant. A Felvidék egyik legkorábbi reformátora, a vértanú Fischer András (mh. 1540 körül) ennek az iránynak volt hirdetője. Azonban a kíméletlen hatósági üldözés és a többi protestáns felekezetek bizalmatlansága itt is éppúgy elnyomta a forradalmi hírbe keveredett szektát, mint a külföldön.

Zwingli eszméinek hatása is jelentkezett már a mohácsi vész előtt, méginkább a nagy úrvacsoratanvita (1529) lezajlása óta, először különösen a Felvidéken, ahol — főrendű hívektől is támogatva — már a század közepére megbontja a luther-melanchthoni tanegységet. Az 1548-iki törvényhozás ezt a „sacramentarius" irányt is, mint az anabaptizmust, üldözéssel sújtotta, de terjeszkedésének nem tudta útját állani. A magyar vidékeken legnagyobb hatású terjesztője Kálmáncsehi Sánta Márton volt (megh. 1557), az egykori tudós gyulafehérvári kanonokból lett tüzes, vakmerő, durva humorú népszónok, Petrovics Péter pártfogoltja, pályája legvégén debreceni lelkipásztor és püspök.

2. A református irány terjeszkedése; Méliusz Juhász Péter

Kálmáncsehi halálakor már a Zwingli hatásával a Kálviné s a kettőjük nézeteit közvetítő Bullingeré is versenyzett Magyarországon s e kettőnek egyesült befolyása csakhamar kiszorította amazét. Kálvinra már Wittenbergben rá kellett terelődnie az ifjabb magyar theologus-nemzedék figyelmének, mert Melanchthon Kálvinnal személyes jóbarátságban volt és az úrvacsora tanában hozzá húzott. A Kálvin vallási felfogása kiválóan alkalmas volt arra, hogy úgy a Luther, mint a Zwingli táborából toborozzon híveket. De magyar hívei nem állottak vele számottevő személyes érintkezésben s így szellemét. inkább csak másodkézből sajátították el, éppúgy, mint a Luther hívei mesterükét. Azonban ez a német és svájci közvetítésen átszűrődött kálvinizmus a genfi reformátor sarkalatos tanításainak erejét nem csökkentette. Az inkább német-svájci reformátusságú Szegedi Kissel és Huszár Gállal szemben kálvini jellegű alak a somogyi származású Méliusz Péter, a magyar református egyház legnagyobb szervezője. Eredetileg Juhásznak hívták, a Méliusz név ennek elgörögösítése. Rövid wittenbergi tanulmányozás után hazajövén, fényes tehetségével már 1561-ben, tehát valószínűleg nagyon ifjan (ha igaz, hogy 1536-ban született, úgy már 25 éves fővel) debreceni püspökké lesz. Élete azontúl összeforr a magyar református egyház sorsával s különösen annak az unitárizmus ellen folytatott élet-halálharcával. Ádáz vitatkozó, hatalmas tudású és termékenységű író volt. Lobogó szent szenvedelme kíméletlenné tette elvi ellenfelei iránt s korán megőrölte életét. (Megh. 1572).

Méliusz és társai tevékenysége folytán a hatvanas évek elejétől kezdve a három országrész minden vidékére, legfőként a magyar nemzetiségűek közé behatol a kálvin-bullingeri református felfogás, mely a luther-melanchthonival elsősorban a főütközőponton: az úrvacsoratanban mérkőzik meg. Erdélyben az addig lutheránus magyar lelkészek élükön szellemi vezérükkel, Dávid Ferenccel, már 1559-ben Méliuszékhoz csatlakoznak s 1564-től szervezik az erdélyi magyar református egyházat. Ugyanekkorra már a Tiszántúl s a felső Tiszavidék magyar protestánsságának zöme is a református tan mellett foglal állást. A roppant terjedelmű debreceni vagy egervölgyi hitvallás (Confessio Catholica 1562) a hit és az élet több kérdését megközelítőleg kálvini szellemben világítja meg. Még hívebben tükrözi ezt a szellemet a magyar- és erdélyországi reformátusok együttes állásfoglalását kifejező ú.n. tarcal-tordai hitvallás (1562-63), mely nem egyéb, mint Beza Theodor (Kálvin jeles genfi munkatársa és utóda, megh. 1605) egyik rendszeres hitvallási művének nem teljes magyar fordítása. Alig történt meg azonban a magyar református iránynak ez az első hitvallási tömörülése, máris állást kellett foglalnia az unitárizmus hódító föllépésével szemben.

3. Az unitárizmus

Az antitrinitarismus Magyarországon és Erdélyben először csak elszigetelt jelenségként bukkan föl, zavaros egyéni nézeteket vetve fölszínre. Hatása akkor dagad meg egyszerre, amikor Blandrata György, János Zsigmond olasz orvosa, a műkedvelő theologus megnyeri a szentháromságtagadó felfogásnak Dávid Ferencet, a fejedelem udvari lelkészét. Dávid kolozsvári szász iparos családból¹ született (1510 körül). A reformációhoz meglett korában csatlakozott. Nagy szónoki és írói képessége természetes vezetőjévé tette volna az erdélyi magyar protestánsságnak, ámde kielégíthetetlen igazságszomja egyetlenegy határozott reformátori irány mellett sem engedte sokáig megállapodni. Szellemét szüntelenül a hit legmélyebb titkai izgatták, de azoknak megfejtését a kutató, bíráló észből akarta meríteni, nem pedig a Kijelentésből. Mohón fölszítta az antitrinitarius nézeteket s úgyszólván az egész erdélyi magyar reformátusságot meghódította azok számára. Erdély legjelesebb szellemi erői támogatták: így a szintén szász eredetű, de Dávidhoz hasonlóan nyelvben és lélekben teljesen magyarrá vált Heltai Gáspár kolozsvári lelkész, az akkori magyar irodalomnak egyik nagyemlékű mindenese (mh. 1574); és pártját fogta János Zsigmond fejedelem is. A Méliusz vezette református védekezés több izgalmas hitvita után sem tudta Erdélyben megszüntetni Dávidnak és új tanainak általános népszerűségét. Az unitárizmus² csakhamar önálló egyházzá szervezkedik s az állami elismertetést is megnyeri (1568-1576), egyidejűleg pedig a Nagy- Alföldet, sőt részben a Dunántúlt és Felsőmagyarországot is behálózza.

Ez a gyors diadal azonban már magában hordta a gyors bukás csíráját is. Dávidot egyre nagyobb szertelenségekbe sodorta a fékevesztett újításvágy. Első, mérsékelt álláspontján még csak a nicaeai és a chalcedoni dogma szentírásellenes voltát hirdette, egyébként azonban Jézus Krisztus isteni és megváltói mivoltához ragaszkodott, sőt imádandónak vélte őt. De utóbb már csak „puszta embert" látott benne, az evangéliumi protestantizmussal minden közösséget megszakított, a gyermekkeresztségetelvetette, az Ószövetséget kezdte feljebb becsülni az Újnál s a messiásváró rajongás útjára tért. Hívei közül egyesek még mesterükön is túltettek. Izgató propagandájuk nyomán a társadalmi forrongás tünetei is kezdtek már Erdélyben mutatkozni. Ekkor aztán az állami hatalom — melyet 1571 óta már a római katholikus Báthory István tartott a kezében — szükségesnek vélte a beavatkozást. A fenyegető állami föllépésre az unitáriussá lett magyarság legnagyobb része visszatért elhagyott egyházai kebelébe, a megmaradtak pedig visszamentek a régebbi mérsékelt álláspontra: elismerték Krisztusnak isteni méltóságban való részesedését és így imádandó voltát s Socinus tanai alapján szervezték végleg egyházukat. E tanoknak a szentháromságtan éles kritikáján kívül legjellemzőbb vonása a reformátori kegyelemtan elvetése; a keresztyénség lényege szerintük a kijelentés ésszerű megismerése és annak megfelelő erkölcsi cselekvés. Dávid csaknem teljesen magára maradt s kor és szenvedések súlya alatt megtörve, a dévai börtönben halt meg (1579).

4. A protestáns főirányok végleges megszilárdulása

Erdélyen kívül a Méliusz-vezette református irány ellenállása szorította vissza az antitrinitarismust. A debreceni nagy alkotmányozó zsinaton, 1567-ben, a magyar reformátusság legszámosabb képviselete a II. Helvét Hitvallást is elfogadta s úgy itt, mint egyéb tiszavidéki, felső-magyarországi és dunamelléki zsinatokon erőteljesen nyilvánult meg a református szellem közössége. A lutheri irány a kálvinizmus térhódítása következtében színmagyar hívei nagy többségét elvesztette. Sőt a saját kebelében is még sokáig kellett küzdenie a kálvini úrvacsoratan iránt felmerült rokonszenvvel. Ez az ún. kryptocalvinismus³ főképp Melanchthon hatása alatt terjedt el a németországi lutheránusok között s úgy ott, mint Magyarországon évtizedekig tartó heves belviszályokat támasztott Luther egyházában. Ezen és más belső viták utoljára nagyon elmérgesedtek. — A németországi lutheránus theologusok ezért szükségét érezték egy olyan részletes hitvallási mű összeállításának, amely minden kétséget kizárólag adja elő Luther értelme szerint az evangéliumi „tiszta tant". Így jött létre a híres „Formula Concordiae" (1577), mely a kálvinizmussal szemben ridegen állást foglalt. E Formula Concordiae alapján a magyar református diákokat kizárták a wittenbergi egyetemről s a hazában is végleg elszakadt egymástól és egyházilag külön szervezkedett a két protestáns főirány.

¹ Apját Hertel Dávidnak hívták, ő maga Franciscus Davidisnak — Dávid-fia Ferencnek — nevezgette magát; innen ragadt rá a D. F. név.

²  Az erdélyi antitrinitarismusnak ezt a később általánossá lett nevét csak a XVII. század elejétől kezdik használni.
³  A. m. rejtett kálvinizmus

8. §. EGYHÁZI SZERVEZKEDÉS ÉS ÁLLAPOTOK; SZELLEMI ÉLET 

1. A nagyobb egyházi testületek kialakulása

A hitvallási irányok kialakulásával párhuzamban folyt le a magyar protestantizmusnak nagyobb területi egységekbe való tömörülése és szervezkedése is, a század közepétől annak végéig. Erdélyben kialakult a szász evangélikus, a magyar református és az unitárius egyház, a tiszántúli részeken a hatalmas debreceni református superintendentia (később tiszántúli egyházkerület). A tiszajobbparti magyar reformátusság között egyelőre csak lazább szervezeti egység, esperességek szövetsége alakult ki (ebből lett később a tiszáninneni egyházkerület). A Duna mentén is alakult két, előbb lutheránus, később református superintendentia (ezek olvadtak később össze dunamelléki egyházkerületté). A Dunántúl és a Dunamellék némely vidékein szintén több protestáns superintendentia, a hitvallási szakadás után külön lutheránus és református superintendentiák alakultak (a mai dunántúli evangélikus és református egyházkerület).

2. Egyházi alkotmány, szervezet és kormányzat 

Ha az állami hatalom nem is, az alsóbbfokú (földesúri és városi) hatóságok legtöbb helyt tevékenyen pártolták a reformáció terjedését. Ez a pártfogás tette lehetővé, hogy az új egyházközségek és lelkészeik a régi egyházi javak és jövedelmek egy kisebb részének a birtokába jutottak. Már csak ebből is érthető, hogy a főúri és városi pártfogók szavának súlya később is nagy, sokszor döntő maradt az egyházak életében. Az egyházak létrejöttében és fenntartásában viselt kiváló szerepük természetszerűen juttatta őket kiváltságos jogokhoz is. Az ő védelmük alatt folytak le a szervezkedés munkálatai s nem egyszer irányítólag is beleszóltak azokba. Mint kegyuraknak, a lelkészi állások betöltésére nagy, sokszor kizárólagos befolyásuk volt (különösen a városi magistratusoknak). Általában alig volt az egyházi életnek olyan kérdése, melynek eldöntésében ne érvényesült volna a városi tanácsoknak, a nagy földesuraknak, sőt olykor a nemesi vármegyei hatóságoknak az akarata.

A magyar protestáns egyházak legősibb alkotmánya sem tiszta lutheri, sem tiszta kálvini, hanem vegyes typusú. Ez a typus úgy a lutheránusoknál, mint a reformátusoknál és az unitáriusoknál kialakult, természetesen a részletekben sok eltéréssel. Az egyház közvetlen kormányzata a lelkipásztorok kezébe van letéve. Elsősorban az ő feladatuk a gyülekezetben úgy a rendtartás, mint a fegyelmezés, bár mind a kettőhöz igénybeveszik szükség esetén a világi hatóságnak, vagy előkelőbb egyháztagoknak a közreműködését. A nagyobb területi egységek egyházi kormányzása céljából a lelkészek espereseket (senior, decanus) és püspököket (superintendens) választottak maguk közül. Az esperesek állottak a kisebb egyházvidékek élén (esperesség v. egyházmegye; senioratus, tractus), míg az azokat egybefoglaló nagyobbakat {superintendentia, vagy — Erdélyben — országos egyház) püspökök igazgatták. Az esperesi-püspöki egyházkormányzás legfőbb eszköze a rendszeres egyházlátogatás (canonica visitatio) volt. Úgy az esperesek, mint a püspökök számadással és felelősséggel tartoztak az esperesség és a superintendentia legfőbb hatóságának: a provincialis, ill. generalis zsinatnak, mely a lelkipásztorok gyülekezete volt ugyan, de rendszerint képviseltette magát rajta az illetékes világi hatóság is. A közrendű nem-lelkészi („laikus") hívők közönségének akarata leginkább csak lelkipásztori állások betöltésében érvényesült, bár ott sem döntőleg; egyébként pedig majdnem semmi befolyása nem volt az egyház ügyeinek vitelére.⁴

3. Vallási és erkölcsi élet; istentisztelet

A szigorú egyházi rendtartás és fegyelem a népet templomhoz szoktatta, erkölcstelen szokásait és babonaságait üldözte, a lelkészeket, tanítókat pedig arra szorította, hogy családjukkal együtt a józan, egyszerű és tiszta életnek, istenfélelemnek élő példái legyenek a nép előtt. Ez volt az, ami a reformációt megelőző magyar világban leginkább hiányzott. Innen érthető a protestánssá lett magyar nép vallásos buzgóságának és erkölcsi színvonalának feltűnő emelkedése a század második felében. Római katholikus vallású történetírók is elismerik, hogy a közerkölcsiség a protestánssá lett Magyarországon, különösen a városokban, rendkívül magasra emelkedett a XVI. század végére.

A protestáns gyülekezet vallásosságának kifogyhatatlan táplálója, erkölcsi életének legfőbb szabályozója a Szentírás volt. Az Isten igéjének magyarul való megszólaltatásában, amint láttuk, már a harmincas évektől kezdve többen munkálkodnak; később, egyebek mellett, oly jelesek is bocsátanak közre részleges bibliafordításokat, mint Méliusz és Heltai. A század végére pedig (1590), az abaújvármegyei Vizsolyban kikerült a sajtó alól az első teljes magyar bibliafordítás, Károlyi (Radics) Gáspár gönci református lelkésznek és abaúji esperesnek, az „istenes vén embernek" tollából. Ennek a fordításnak kinyomatását előkelő és hitbuzgó református főuraknak, így a hatalmas ecsedi Báthory István országbírónak, meg Rákóczy Zsigmondnak a későbbi erdélyi fejedelemnek bőkezűsége tette lehetővé. Ezeknek hatalmas védelme akadályozta meg, hogy Rudolf király kormánya a Biblia kinyomatásán munkálkodó vizsolyi sajtót el ne kobozza. Önzetlen áldozatkészségük bizonyságára még a nevüket sem engedték kitenni a bibliatordítás előszavában, pedig ez akkor általános szokás volt. A Károlyi-fordítás a kor tudományos színvonalán álló világos, ép magyarságú munka. A magyar vallásos léleknek századokon át drága kincse, a magyar nyelvnek és irodalomnak rendkívüli gazdagítója és sugallója volt. Arany, Jókai, Ady költői nyelve és gondolatvilága elképzelhetetlen a Károlyi-biblia hatásai nélkül. Többszörösen átdolgozott kiadásaihoz mind e mai napig kegyelettel ragaszkodik mind a három protestáns felekezet. De még másvallású írók, költők sem vonhatták ki magukat a Károlyi-fordítás ódonzamatú szépségeinek hatása alól. „Csoda — írja már Bod Péter — mint megszentelte és megáldotta az Isten ezt a Károlyi fordítást!"

Az Isten igéjének nemzeti nyelvű hirdetése lett Magyarországon is középpontja a protestáns istentiszteletnek. Ez azonban a XVI. század folyamán még sokat megtartott katholikus külsőségeiből és formáiból — leginkább a lutheránusoknál, de kisebb mértékben a reformátusoknál, sőt az unitáriusoknál is (pl. a párbeszédes formát a lelkész és a kar, illetőleg a gyülekezet között; a lelkész magánénekét, a latin szövegeket, passzióéneklést stb.). A nép a protestáns istentiszteletben legjobban azt szerette meg, amiben ő maga is szíve szerint tevékeny részt vehetett : ti. a gyülekezeti éneket. Nyomtatott énekeskönyvek már a század harmincas éveitől keletkeztek és számos igazi vallásos és költői ihletből fakadó eredeti és fordított darabot tartalmaznak. A kiváló reformátorok közül több volt jels énekköltő (Sztárai, Szegedi Kis stb.). Az első nagyobb református énekgyűjtemény — a mai református énekeskönyv őse — az 1560-as években jelent meg, Méliusz, majd Szegedi Gergely debreceni lelkipásztor szerkesztésében.

4. Iskolázás, tudomány, irodalom, sajtó

Az egyházi fegyelem és a nemzeti nyelvű igehirdetés mellett az iskola volt a protestantizmus legnagyobb szellemi hatalmassága. A protestáns iskola elsősorban a Biblia öntudatos megértésére akar nevelni. Az iskola Magyarországon is, éppúgy, mint a külföldön, elmaradhatatlan tartozéka lett a protestáns egyházi életnek. A régi egyház csak ereje és hatalma teljességében tudta fenntartani az alsóbb és magasabbfokú iskolázásnak azt a színvonalát, amit most a kezdet kezdetétől fenntart a protestáns polgárság és köznép. Ezeknek iskolaügyi áldozatkészsége aránylag véve sokkal nagyobb volt még a főúri pártfogókénál is, akik pedig hellyel-közzel szintén jelentékeny erővel támogatták az egyházi közoktatást. A magyar protestáns iskolázás a külföldi (német) humanisztikus prot. iskolatypushoz alkalmazkodott. Istenfélelemre, jó erkölcsökre és klasszikus műveltségre nevelt. Kitűnő latin tudást adott s a tanítás minden fokán kiváló eredményeket ért el. Egyes országos hírű intézetekbe örömest adták a gyermekeiket római katholikus szülők is. Ezzel különben jórészük kénytelen is volt, mert a XVI. század folyamán Magyarországon fennállott különböző felekezetű több, mint másfélszáz iskolának csak egyötöde volt róm. katholikus kézen. A református iskolák közül már ebben a korszakban legnagyobb tekintélyre jut a debreceni és a sárospataki főiskola.

Az iskolák magas színvonala természetszerűen összefüggött az azokat vezető s a később azokból kikerülő protestáns lelkészek nagyfokú képzettségével. A kiválóbb protestáns prédikátorok és tanítók mind megfordultak küföldi egyetemeken, akadémiákon (eleinte leginkább Wittenbergben) s hazajövén, nemcsak élőszóval, de tollukkal is szolgálatára álltak az Evangélium ügyének. Sikerrel művelték a vallásos irodalomnak minden ágát, a tudományos vagy vitatkozó theologiai irodalomtól elkezdve a prédikációkig, kátékig, a népies erkölcstanító és feddő iratokig. Még a nem vallásos jellegű magyar irodalom művelésében is a legelsők közt állottak, úgy mennyiség, mint minőség dolgában. Magyar protestáns prédikátor műve a legelső magyar nyelvtan (Sylvester; ugyancsak az ő munkái a legelső magyarnyelvű nyomtatványok is), a legelső magyarnyelvű világtörténelem (Benczédi Székely István) és hazai történelem (Heltai),a legelső magyar füvészkönyv (Méliusz), a legelső eredeti magyar színdarab (Sztárai), a legelső magyar Sophokles- fordítás (Bornemisza Péter) stb. Semmi sem bizonyítja jobban a protestantizmus vezérszerepét e kor magyar szellemi életében, mint az a tény, hogy a XVI. századbeli Magyarországnak körülbelül 30 nyomdahelye közül huszonkilene szolgált protestáns és csak egyetlenegy római katholikus érdekeket: ezt az egyet is csak a század vége felé sikerült felállítani.

⁴  De később általánossá lett, különösen a református egyházban, az ún. papmarasztás gyakorlata: ti. a gyülekezetnek az a szokása, hogy lelkészét évről-évre „marasztotta meg", vagy bocsátotta el.