III. RÉSZ
HARMADIK FEJEZET
A protestantizmus mellékágai

27. §. ANABAPTISTÁK ÉS ANTITRINTTÁRIUSOK. — AZ IGAZI PROTESTANTIZMUS
 
 

27. §. ANABAPTISTÁK ÉS ANTITRINTTÁRIUSOK. — AZ IGAZI PROTESTANTIZMUS

1. Anabaptisták és antitrinitáriusok

A két nagy reformátori főirányba nem tudta magát beletalálni minden elégedetlen lélek. Sokan voltak abban a forrongó korban, akik épp oly hevesen kívánták, de egészen másként akarták megoldani az egyház és a hit reformját, mint a nagy reformátorok. Ezek rendszerint tiszta szándékú, nemes lelkek voltak. Nagyon sok érzékük volt a régi és az új egyházak bajai és hiányai iránt. De a kritikán túl nem volt sok hasznos mondanivalójuk. A legtöbbnek a feje sokkal kevésbé volt tiszta, mint a szíve. Még önmagukat sem tudták megtalálni, nemhogy versenyezni tudtak volna a Luther és Kálvin szellemi erejével s hatásával. Csak kisebb mozgalmakat tudtak megindítani s ezeket nevezzük a protestantizmus mellékágainak. Két határozottabb jellemű s némileg szervezett csoportot lehet megkülönböztetni köztük.

Az egyik csoport az anabaptisták (= újrakeresztelők) szektája. Ebben középkori eretnekségek emlékei, Wiclif és Husz-féle eszmék, misztikus rajongás és kommunista követelések keveredtek össze. A Biblia betű szerint való követésében látták az igazi keresztyénséget. Az életet és a világot a Hegyi Beszéd betű szerint, tehát tévesen értett parancsai alapján akarták berendezni (pl. tiltották az esküt, a fegyverfogást). Az igaz keresztyén gyülekezet tagjaiul csak nagykorú, tökéletes „szenteket” ismertek el. Ezért Krisztus akaratával szembehelyezkedve elvetették a gyermekkeresztséget és újrakeresztelték a hozzájuk csatlakozottakat. Így éles ellentétbe jutottak a fennálló állami és egyházi renddel is. E miatt kezdettől fogva üldözték őket mind a római katholikus, mind a protestáns hatóságok. De a szenvedés csak növelte rajongásukat. Fanatizmusuk végre forradalmi mozgalmakba keverte őket. A nagy német parasztlázadásban is sokan vettek részt, később pedig hatalmukba kerítették Münster városát s ott egy őrületes „Sionkirályságot” létesítettek vagyonközösséggel és többnejűséggel (1534–1535). Csak nagy katonai erővel lehetett ezt vérbefojtani. Ezután a meglehetősen sokfelé elterjedt szektát irgalmatlanul irtotta az üldözés. Csekély maradékaik főképp a türelmes Hollandiában találtak menedékre. A forradalmi láz elmúltával nagyon csöndes, békés, munkás emberek lettek belőlük. Idővel önálló gyülekezetekké is tudtak szervezkedni. Főbb sajátosságaikat — leginkább a gyermekkeresztség elvetését — híven megőrízték ugyan, egyébként azonban lassan a református tanhoz simultak. Így alakultak ki a ma is fennálló s főleg Angliában és Amerikában nagy és virágzó „baptista” (keresztelő) egyházak.

A másik kiemelkedő csoport az antitrinitáriusoké (= szentháromságtan-ellenesek). Ezek a humanizmus szellemétől áthatott merész gondolkozók voltak, akik az óegyházi dogma — a szentháromság- és a krisztustan — alapos kritikájától és reformjától várták a keresztyénség üdvét. A legkülönb, de egyszersmind legkülönösebb fő volt közöttük Servet Mihály, a nagytehetségű spanyol orvos. Gondolatait a római katholikus és protestáns egyházi körök egyértelműleg közveszélyes eretnekségnek ítélték, annálinkább, mert anabaptista nézeteket is vallott s egyébként is hajlott a rajongásra és a felforgatásra. Hosszas lappangás után, a római katholikus inkvizíció körmei közül Kálvin Genfjébe sodorta kalandor vére. Itt, a kor általános felfogásának, a rendkívüli genfi szigorúságnak és a nagy reformátor türelmetlenségének áldozataként, máglyán kellett meghalnia (1553). — Szellemrokonainak, a kiváló, de szintén szélsőséges magyar Dávid Ferencnek és a higgadtabb olasz Socinus Faustusnak sikerült eszméikkel Erdélyben és Lengyelországban szélesebb körökre is hatni s híveiket kis egyházakká¹ tömöríteni. Ezek közül azonban csak az erdélyi „unitárius” (egységhívő) egyház tudott fennmaradni. Később Észak-Amerikában és Angliában is alakultak ilyen unitárius egyházak.

2. Az igazi protestantizmus

Az anabaptistákat, antitrinitáriusokat, mai utódaikat és szellemrokonaikat is protestánsoknak szokták emlegetni. De ezt csak annyiban helyes, amennyiben ezek is, éppúgy, mint a reformátori főirányok, Róma ellen harcoltak s elsősorban a Bibliából érveltek. Mélyebb szellemi rokonság egyáltalán nem volt ezek, meg a Luther és  Kálvin protestantizmusa között. Nem volt pedig azért, mert az anabaptisták és társaik elvetették a hit által való megigazulásról, a mindenható kegyelemről, a predestinációról szóló evangéliumi alaptanokat és az Isten igéjén, a Szentíráson kívül egyéb forrásokra is (misztikus ihletésre, észre) hivatkoztak a maguk tanai hirdetésében. Mai utódaik és szellemrokonaik is legnagyobbrészt így gondolkoznak. Ezért az igazi protestantizmus, azaz a reformátorok tiszta evangéliumi hite és vallása, sem akkor nem vállalhatott, sem most nem vállalhat ez irányokkal közösséget. Az igazi protestantizmus akár lutheri, akár kálvini formájában nem egyéb, mint olyan hit és olyan élet, amely egyedül az Igére hallgat, egyedül Krisztusra támaszkodik és egyedül a kegyetemből táplálkozik. Protestáns az olyan ember, akinek ilyen hite és élete van s aki ezt szóval, tettel és szenvedéssel szakadatlanul meg is bizonyítja, egyben pedig élete árán is ellene áll minden olyan törekvésnek, amely őt és hitbeli testvéreit Krisztustól és az Ő tiszta beszédétől el akarná szakítani.

^l Egyházaknak az unitárius és hasonló szellemű vallásközösségeket csak tágabb és nem tulajdonképpeni értelemben nevezhetjük, a megszokásnak hódolva. Igazi egyház csak ott van, ahol teljes hittel, fenntartás nélkül vallják a Péter hitvallását: „Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia” (Máté 16:16), mert csak ebben a hitben van meg az a kőszikla, amelyre az Úr akarja építeni anyaszentegyházát (Máté 16:18). Ahol pedig a Szentháromságról és a Krisztus istenségéről szóló egyházi tanítást mindenestől elvetik, ott tulajdonképpen ezt a kősziklát vetik el.