III. RÉSZ  MÁSODIK FEJEZET  A református protestantizmus

 23. §. ZWINGLI ÉS A NÉMET-SVÁJCI REFORMÁCIÓ  24. §. KÁLVIN ÉLETE ÉS GENF REFORMÁCIÓJA
      25. §. KÁLVIN REFORMÁCIÓJÁNAK ELTERJEDÉSE   26. §. KÁLVIN REFORMÁCIÓJÁNAK JELLEME ÉS HATÁSAI

 23. §. ZWINGLI ÉS A NÉMET-SVÁJCI REFORMÁCIÓ

1. Zwingli élete és működése

A németbirodalmi mozgalmak megindulásával majdnem egyidejűleg keletkezett a reformációnak egy másik gyújtópontja is Svájcban, legelőször Zürichben. A szabad Svájcnak köztársasági városállamokban élő művelt polgársága már a humanista reformeszméket is élénk helyesléssel fogadta. Erasmusnak Svájc-szerte számos híve volt. Ezek közé tartozott Zwingli Ulrik is (1484–1531). Jómódú parasztszülők gyermeke volt. Bécsi és bázeli egyetemi tanulmányai folyamán alapos humanista képzést nyert. Vidéki plébánoskodás után 1519 legelejétől a zürichi nagytemplom papja lett. A Bibliát buzgón tanulmányozta. Kezdetben, igazi humanista módra, ő is azt hitte, hogy a tudományos bibliatanulmányozás és a vallásos irodalom művelése elég lesz az egyház lassú megújítására. De tapasztalatai megtanították mélyebbre látni. A híres búcsújáróhelyen, Maria-Einsiedelnben való lelkipásztorkodása alatt közvetlenül megfigyelhette a babona és a búcsúűzérkedés lélekromboló hatását. Egy nagy pestisjárvány idején pedig, amely őt magát is csaknem elragadta, különösen megtanulta megismerni Isten kegyelmes kezét. E tapasztalatok hatása alatt belátta, hogy az egyéni és az egyházi megújhodás igazi forrása csak a mindenható Kegyelem s a róla szóló Evangélium lehet. Ez a hívő meggyőződése, valamint Luther iratainak és tetteinek hatása a tettek mezejére terelte Zwinglit. Midőn 1522-ben a böjt kérdésében ellentét támadt az egyházi reform zürichi hívei s a régi egyház képviselői között, Zwingli teljes határozottsággal az előbbiek pártjára állt. Szellemének és szavának hatalmával meggyőzte a polgárságot a reformáció szükséges voltáról. Merész tetterejével a Rómával való gyökeres szakítás útjára terelte az ingadozó állami hatóságot. Az istentiszteletnek és az egyházalkotmánynak minden, a Szentírásban egyenesen nem rendelt alkatrészét — azokat is, amiket Luther még megtartott — kiküszöbölték; az egyház kormányzását az állami hatóság vette a kezébe.

Ez a radikális refomátori irány, Zürich példájára, Svájc más nagyobb városállamaiban is, főként Bázelben, rohamosan elterjedt, sőt egyidőre néhány Svájccal határos délnémet város, különösen Strassburg rokonszenvét is megnyerte. De az őskantonok (Schwyz, Uri, Unterwalden) még néhány mással együtt, továbbra is a régi egyházhoz ragaszkodtak. Ezt a vallási ellentétet politikai féltékenység is szította. Zwingli ugyanis hazájának akkor legnagyobb politikusa is volt. Népének erkölcsi és anyagi felemelkedését egyaránt szívén viselte. Ifjabb éveiben a svájci zsoldoshadakkal többször lent járt, mint tábori pap, Itáliában. Ezalatt igen szomorú tapasztalatokat szerzett. Azt akarta tehát hogy a svájci nép ne függjön idegen országok pénzétől és megrontó erkölcseitől. Ezért hazafi lelke teljes odaadásával küzdött Svájc fiainak külföldi zsoldos hadseregekbe való beállása, ez eddig általános kereseti forrásuk ellen. Népének ebben az igazi függetlenségében látta jövendő nagyságának zálogát. Fülöp hesseni tartománygróffal, a reformáció egyik fő pártfogójával együtt szőtt terve az volt, hogy a német protestáns rendek, a francia királyság és más szövetségesek bevonásával egy hatalmas Habsburg-ellenes világszövetséget létesítenek. Zwingli a szövetség központjává Svájcot szerette volna tenni Zürich fősége alatt. Ő ezzel a tervvel is az Evangélium és szeretett hazája érdekeit akarta szolgálni. De kint és bent csalódás érte. A német protestánsokat nem lehetett megnyerni a szövetségnek. Svájcban pedig egyenesen háborúra került a sor Zürich és az ő emelkedését féltékeny szemmel néző, egyébként is Habsburg- szövetségben álló római hitű kantonok között. Zwingli a zürichi sereget, mint lelkipásztor, elkísérte a kappeli ütközetbe (1531). A harcban nem vett részt, de híven ottmaradt a vereséget szenvedett és bomlásnak indult zürichi hadban, a sebesülteket vigasztalni. E közben maga is több sebet kapott s midőn vérébe fagyva ott feküdt a csatatéren, a győztes ellenfél egy tisztje agyonszúrta. Tehát mint jó pásztor, életét adta nyájáért: vérével pecsételte meg hitét és hazafiságát.

2. Zwingli reformációjának jelleme

A humanista és politikus Zwingli az ész és a gyakorlat embere volt. Ez egész reformációi művén meglátszik. Az evangéliumi hit lényegére nézve teljesen egyetértett Lutherrel. Ő is alaptételül vallotta az egyedül hit által való megigazulást. De ő a reformáció diadalát gondolati következetességgel és gyakorlati alkotásokkal (erkölcsi és társadalmi reformmal) is biztosítani akarta, amíg Luther mindezt kevésbé tartotta fontosnak. A két nagy lélek sohasem is tudta egymást megérteni.

Végzetesen eltértek egymástól az úrvacsora- tanban. Zwingli ugyanis, humanista bibliaértelmezéssel, tisztán jelképes értelmet tulajdonított az úrvacsora szereztetési igéinek (I. Korinthus 11:23-26). Túlságosan is leegyszerűsítette az úrvacsorát, amidőn abban puszta emberi emlékünnepélyt látott. Luther ezért Zwinglit és a nyomán járó többi svájciakat szentségtörőknek ítélte. A német refomátor jól látta, hogy az úrvacsorát nem emberi, hanem isteni oldaláról kell értékelni. Nem az ember ünnepel ott, hanem Isten ad ajándékot a hívő léleknek, és az ajándék maga Krisztus. De viszont Luther ezt a kétségtelen igazságot annyira nem szerencsés formában fejezte ki, hogy abban Zwingliék a római katholicizmusba való visszaesést láttak. Különösen nem bírták elfogadni Luthernek azt a bibliai határon túlmenő gondolatát, hogy a Krisztus testét a hitetlenek is „eszik”, mégpedig szájukkal. A Zwingli nagy terveit pártoló német politikusok és theologusok szerették volna ezt az ellentétet elsimítani. Hesseni Fülöp 1529-ben összehozta a két nagy protestáns irány vezérférfiainak személyes találkozását, a marburgi colloquiumot. De ez sem vezetett sikerre; Luther és Zwingli még idegenebbül váltak el, mint ahogy összejöttek.

Egyéb tekintetben is következetesség és gyakorlatiság jellemzi Zwingli reformációját. Az istentiszteletben az újtestamentomi egyszerűséget állította vissza. Az életben a szigorú erkölcsi fegyelmet, a felebaráti segítést és a közhasznú munkát követelte. Szerinte a keresztyén ember hitének és életének egyetlen sziklaalapja a mindenható, szabadon kiválasztó és eleve elrendelő kegyelem, egyetlen zsinórmértéke pedig a Szentírás. E gondolatokat Lutherrel egyetértésben hirdette, de sokkal élesebben kiemelte, mint amaz, mert kemény, következetes lelke így kívánta meg. Tanításaival és életével így lett Zwingli az első nagy példaképe a tetterős, harcias, érchitű és fegyelmezett református keresztyénségnek.

24. §. KÁLVIN ÉLETE ÉS GENF REFORMÁCIÓJA

Zwingli korai halála után a svájci reformáció s nemsokára a németbirodalmi protestantizmus ügye is súlyos válságba jutott. Ekkor azonban Kálvin föllépése új erőforrást fakasztott a reformátori mozgalom számára és országhatároktól függetlenül lendítette azt tovább. Erre az eddigi reformátori irányok nem voltak képesek.

1. Kálvin ifjúsága

Kálvin¹ János 1509. július 10-én született az északfranciaországi Noyonban, tekintélyes hivatalnok-családból. Már gyermekkorában kitűnt lángeszével és vasszorgalmával. Előbb papnak, majd jogásznak készült, de valódi lelkesedésének tárgyai a humanista nyelvi és irodalmi tanulmányok voltak. A Szentírás igazságai iránt is ezek nyitották fel először a szemét. Eszében és szívében, emberi szemek elől elrejtve, sokáig folyt a viaskodás Róma és az Evangélium között. Buzgó római katholikusnak nevelték: az érzékeny lelkiissmeretű fiatalembernek nem volt könnyű a szakítás. De végre — mint maga mondja — „Isten egy hirtelen megtérés által, lelkét tanulékonyságba igázta.” Nem tudjuk, mikor történt ez; de kétségtelenül ennek volt a következménye, hogy múltjával s fényesnek ígérkező jövőjével már 24–25 éves korában végleg szakított. Eldobta magától gyermekkora óta húzott egyházi jövedelmeit s élni és halni kész volt evangéliumi meggyőződéséért. Párizsban a hasonló érzületűek kis köre bámuló tisztelettel vette körül az ifjú tudóst. Reformátori eszméi nem maradhattak sokáig rejtve. Az üldözés elől csak meneküléssel tudta megmenteni életét. Egy darabig Franciaországban bujdosott, majd Bázelben megírta „Institutio religionis christianae”²(megjel. 1536) című főművét. Ez a mű, melyet egész életén át bővített és csiszolt, már ebben az első alakjában is fényesen megírt klasszikus előadásává lett a reformáció gondolatainak. Végleges alakjában (1559) pedig az evangéliumi igazság páratlanul világos, teljes, hatalmas és rendszeres feldolgozása lett.³ A református keresztyénségnek máig felül nem múlt nagy, tiszta vallástétele az Institutio.

E művel írójának az volt az eredeti célja, hogy üldözött francia hittestvéreinek szabatos tanítást nyújtson a tiszta Evangéliumról s egyúttal védelmezze és igazolja hitüket üldözőik és rágalmazóik előtt. Ezek között maga I. Ferenc, a könnyűvérű francia király volt a legelső. Kálvin ezért hozzá intézte a műnek a fenség magaslatára emelkedő előszavát. Ez a könyve már ebben az első kiadásban európai hírre emelte szerzője nevét. Erre ő, a sikertől felbátorítva, arra határozta el magát, hogy továbbra is tollával fogja szolgálni a refomáció ügyét. Úgy vélte, ez a foglalkozás felel meg legjobban visszahúzódó természetének, olthatatlan tudomány-szomjának és írói képességeinek. A reformáció érdekében tett Itáliai utazás után végleg Strassburgban vagy Bázelben akart letelepedni. De odamenet Genfen keresztül vitte útja és ez sorsdöntő eseménnyé lett életében.

2. Kálvin Genfben; száműzetése

Genf városa már ekkor a reformációhoz csatlakozott, de csak azért, hogy még teljesebbé tegye a savoyai hercegi házzal és a genfi püspökséggel szemben kivívott politikai függetlenségét. A város reformátora a tűzlelkű, de vezetésre és szervezésre nem alkalmas francia prédikátor, Farel Vilmos volt. A legjobb igyekezettel sem bírta a könnyelmű lakosságot a komoly, alapos reformáció útjára ráterelni. Tehetetlenségét ő maga is belátta s erősebb kéz után nézett. Ilyet látott a városon keresztülutazó ifjú Kálvinban. Ez megdöbbenve vonakodott az emberfölöttinek látszó feladattól, amikor Farel rá akarta beszélni, hogy maradjon és legyen munkatársa. De Farel nem tágított s a vonakodót végre Isten átkával fenyegette, ha a szobatudós önzésével felelőtlenül kivonja magát az égetően szükséges munkából. Kálvin a rettenetes szavakból Isten parancsát hallotta ki: engedelmeskedett és maradt.

Új munkakörében tisztán állott előtte a feladat: Istennek tetsző szent gyülekezetté tenni Genf ledér népét, tiszta erkölcsi és társadalmi élet teremtésével megbizonyítani az Evangélium hatalmát. Ezert célul tűzte ki egy olyan szigorú egyházi fegyelem életbeléptetését, amilyenre addig a reformáció egyházaiban sehol nem volt példa. Azon volt, hogy a csak külsőleg reformáltakat bensőleg is azzá tegye. Érthető, hogy a víg, fényűző élethez szokott genfi polgárság egyre nagyobb ellenszenvvel fogadta a fiatal jövevény törekvéseit. A lakosság makacs ellenkezését Kálvin csak a politikai hatóság támogatásával tudta volna megtörni. De alkudni nem tudó szigorúságával ezt a támogatást is csakhamar elveszítette. E miatt már 1538-ban száműzetésbe kellett mennie.

Megkönnyebbülve hagyta ott Genfet. Azt remélte, hogy soha többet nem kell visszatérnie emésztő és gyümölcstelen küzdelmeinek színhelyére. Strassburgba, a németbirodalmi protestantizmus ez egyik legerősebb várába vonult el. Itt theologiát tanított és az odamenekült francia reformátusok, honfitársai kis gyülekezetének lelkipásztora lett. Három évet töltött el itt súlyos nélkülözések között és mégis boldogan, mert szakadatlanul és eredményesen dolgozhatott. Tevékeny részt vett a német protestantizmus mozgalmaiban is. Melanchthonnal sírig tartó barátságot kötött. Strassburgban családot is alapított: feleségül vett egy istenfélő özvegyaszonyt, De Bure Idelette-et. Néhány évig boldogan éltek együtt, de beteges hitvese csakhamar követte a sírba egyetlen kis fiukat.

3. Kálvin visszatérése Genfbe; küzdelmei, eredményei; halála

Igazi életfeladata elől mégsem térhetett ki. A genfi közállapotok, a rendező és fegyelmező vaskéz híján, csakhamar bomlásnak indultak. A polgárság józanabb elemei belátták, hogy az erkölcsi süllyedésnek a nehezen kivívott egyházi és politikai függetlenség elvesztése lesz a vége, a süllyedéstől pedig egyedül csak a számkivetett Kálvin képes megmenteni a várost. A legmegtisztelőbb módon visszahívták tehát. Kálvin ismételt unszolásra is alig tudta magát erre a lépésre elszánni. Előre látta a reáváró további rettenetes küzdelmeket. Iszonyodott attól, hogy újra azokkal cserélje fel strassburgi csendes, munkás életét. De lelkiimeretében s barátai sürgetésében újra hallotta Isten parancsszavát. Mint maga mondá ekkor: „A szívét véres áldozatul felajánlotta az Úrnak” és visszatért Genfbe (1541).

Itt még csaknem másfél évtizedig kellett szívós harcot folytatnia néppel és hatósággal. Nem egyszer forgott kockán a rázúduló gyűlöletben állása és élete. De törhetetlen állhatatossága végre is győzött. Hatalmas szellemi fölénye, érett államférfiúi bölcsesége, sziklahite, tiszta élete és jelleme előtt még azok is meghódoltak, akik  nehezen viselték fegyelmező kezének ércigáját. Az 1555. évtől kezdve, jobbára az ő elvei érvényesültek a genfi egyházi, állami, társadalmi, gazdasági életben. Az egyházi és a polgári hatóság karöltve üldözte a bűnt. De minden erkölcsi vonatkozású kérdésben az egyház fegyelmező testületének, a consistoriumnak volt döntő szava. Ennek a lelke Kálvin volt és így olyan félelmes erkölcsi tekintélyre tett szert, hogy a polgári hatóság is kénytelen volt előtte meghajolni, sokszor éppen nem szívesen.

A nagy harcban természetesen kiéleződtek az ellentétek. Az új rend ellen rugódozó párt léha élvezetekben kereste a szabadságot. Kálvinék viszont a harc hevében érthetően túlzásba mentek. Csaknem ószövetségi szigorral üldözték még az ártatlanabb örömöket is. Nemcsak az erkölcsi kisiklást büntették, hanem még az evangéliumi tantól való eltérést is kíméletlenül megtorolták. A szellemi és erkölcsi eszközök mellett ott szerepelt az új rend megteremtésében a számkivetés, sőt a pallos és a máglya is. Ezt a nem keresztyéni eljárásmódot a reformáció a régi egyháztól örökölte. Még az Evangéliumtól megvilágosított elmék is sokáig rabjai voltak annak a gyászos tévedésnek, hogy hitegységet lehet teremteni erőszakkal, a Szentlélek uralmát lehet biztosítani a test fegyvereivel. De az elkövetett erőszakosságokban volt valami része a Kálvin indulatosságának is, amelyet minden önuralmával sem tudott teljesen lebírni egész életén át. E miatt sok folt esett a genfi reformátor művén. De ez a mű egészben véve mégis csodás alkotás volt. A régi Genf máról-holnapra élő népéből Kálvin hite és erélye megformálta az új Genfet a Krisztus királysága alatt: egy  öntudatos, erős, független keresztyén társadalmat, melynek nemcsak erkölcsi, de politikai és gazdasági súlya is volt, úgy hogy tisztelettel nézett rá az egész Európa.

E közben nőttön-nőtt a Kálvin hatása a város határain túl is. Hihetetlen munkabírásra valló irodalmi tevékenységével, bámulatos kiterjedésű levelezésével vezérhatalmává lett az európai reformációnak. Figyelmét az Evangélium ügyének egyetlen mozzanata sem kerülte ki: Edinburghtól Varsóig hallatta irányító szavát. Híres genfi egyetemén hitvallókat és vértanúkat nevelt. Évtizedeken át egyszerre tudott lenni igehirdető és tanár, lelkipásztor és politikus, tudós és diplomata. S mindezt a tevékenységet törékeny, utóbb a betegségektől teljesen elgyötört testtel végezte. Valóságos csoda volt, hogy három- négyféle kínos, részben halálthozó betegséggel testében, még éveken át a legnagyobb erőkifejtésre volt képes, ez az Istennek engedelmeskedő hívő lélek.

Végre 1564 tavaszán érezte, hogy itt a vég. Elvitette magát a templomba és a gyülekezettel együtt részesült az Úr vacsorájában; el-elakadó lélekzettel zsoltárokat is énekelt. Majd halálos ágyán búcsút vett a genfi tanácstól: bocsánatot kért erőszakos indulatosságáért s más hibáiért és a tanácsuraknak lelkükre kötötte az Isten iránt való engedelmességet. Ugyanígy elbúcsúzott lelkésztársaitól is: „mindaz, amit tettem, értéktelen — mondá nekik —, én pedig egy nyomorult teremtmény vagyok. Azt azonban elmondhatom, hogy jót akartam, a hibáimban sohasem gyönyörködtem és az Isten félelmének gyökere megvolt a szívemben. Kérlek, bocsássátok meg, amit vétettem; ha azonban volt bennem valami jó is, tartsátok magatokat ahhoz és kövessétek”. Hosszú haldoklását türelemmel viselte, pedig mindvégig tiszta öntudatánál volt a legnagyobb kínok közt is. Május 27-én halt meg: végső akaratához képest nem hangzott fölötte beszéd és egy mindmáig ismeretlen sírba temették.

^l Családjának eredeti neve Cauvin (olv. Koven) volt; ezt latinosította ő, a kor általános szokása szerint, Calvinusra s ebből lett, franciás kurtítással a Calvin (olv. kalven) név. A magyaros „Kálvin” írást és kiejtést régi, kegyeletes szokásból használjuk.
² Magyarul: Tanítás a keresztyén vallásra.
³ Világszerte ismerik és emlegetik egy XVI. századbeli magyar református prédikátornak, Thúri Pálnak e műről írott epigrammját:   Praeter apostolicas post Christi tempora chartas, /    Huic peperere libro secula nulla parem.  /
Magyarul, a Szenczi Molnár Albert fordításában:  Az szent könyvek után, kiket a nagy apostolok írtak.  /  Ennél jobb könyvet még soha senki nem írt.

25. §. KÁLVIN REFORMÁCIÓJÁNAK ELTERJEDÉSE 

Kálvin reformációja eleitől fogva nem volt alávetve azoknak a nemzeti és politikai korlátoknak, amelyek a Lutheréhez s a Zwingliéhez hozzátapadtak. Ez a körülmény és a Kálvin egész Európát behálózó fáradhatatlan tevékenysége volt az oka annak, hogy az európai protestantizmusból — a németbirodalmi és a skandináv területeken kívül — szórványos kivétellel mindenütt máshol református protestantizmus, vagy amint mondani szokás, „kálvinizmus”⁴ lett.

1. Svájc

A Zwingli emlékéhez és tanaihoz ragaszkodó svájci németek hosszas súrlódások után végre is meghajoltak a Kálvin szellemi fölénye előtt. Kálvin sem következetességben, sem világosságban nem maradt Zwingli mögött, mélységben pedig jóval meghaladta őt. Ez különösen meglátszott úrvacsora-tanában. Szerinte is jelképek ugyan az úrvacsora jegyei, de a hívő ember e jegyek vétele közben Isten különös kegyelmi ajándékában részesedik (tehát nem csak „emlékünnepélyben” vesz részt): lelke a Krisztussal egyesül. Kálvin szerint tehát Krisztus az úrvacsorában testileg nincs jelen; de a hívő lélek, az úrvacsora jegyeinek vétele közben a Szentlélek ereje által égbeemelkedve „lelkileg veszi a Krisztus testét”, azaz mégis a Krisztus egész szent és dicsőült valóságával egyesül és belőle csodálatos erőt merít. E tanítás bibliai igazsága előtt a Zwingli utódai is meghódoltak. A bölcs zürichi lelkipásztor és Kálvin jóbarátja, Bullinger Henrik szerkesztette az ú. n. „Második Helvét Hitvallást” (l566): ez a legszebb emléke a francia és a németsvájci reformáció szellemi egyesülésének Kálvin hatása alatt — s egyúttal a református protestantizmusnak máig az egyik legtöbbre becsült hitvallási irata külföldön s hazánkban is.

2. Franciaország

Franciaország reformációjára Kálvin — a szülőhazája és honfitársai iránt soha ki nem alvó szeretetétől indíttatva — mindig kiváló gondot fordított. Az ő hatására lett az először csak tapogatódzó francia evangéliumi mozgalmakból öntudatos és erélyes szervezkedés, melyet az egyházi és állami hatóság kegyetlen üldözése nem tudott megtörni. Kálvin halálakor a francia reformátusok, a hugenották,⁵ már nagy szellemi és társadalmi súllyal bírtak az országban. Egyházi életük a genfiével vetekedő tisztasággal fénylett s az állam ellenséges indulata csak önállóságát növelte.

3. Németalföld, Anglia, Skócia

A spanyol Habsburg uralom alatt álló Németalföldön már régóta volt humanista, majd lutheri szellemű egyházi reformmozgalom, de ebből is csak a Kálvin hatása alatt lett célratörő, szervezett reformáció. A németalföldi polgárokból, ebből a csöndes kalmár- és iparosnépből a Kálvin szelleme nevelt katonákat későbbi dicsőséges szabadságharcuk számára. — Angliában, hol a Wiclif szelleme sem volt még eltemetve, VIII. Henrik, a tanult, de zsarnoki hajlamú király kicsinyes személyes indítóokból elszakadt a pápától s az angol egyházat Rómától független államegyházzá tette (1534). Ez egyelőre egészen a Rómáéhoz hasonló szellemű volt ugyan — szervezetében, istentiszteletében később is az maradt —, de a Kálvin hatása elől nem zárkózott el. Erzsébet királynő alatt pedig (1558-tól) nagyjából a református tan alapjára helyezkedett. De voltak és egyre szaporodtak Angliában Kálvinnak egészen következetes, szigorú hívei, a vallás, egyház, istentisztelet, erkölcsi élet teljes, bibliai „tisztaságát” (puritas) követő puritánok is. — Az akkor még önálló Skóciában jóformán eleitől fogva a kálvini irány vezetett. A gályarabból lett nagy reformátor, az „emberi arctól soha nem rettegett” Knox János kérlelhetetlenül vívta harcát a pápai egyház bálványozása és a ledér Stuart Mária „zsarnok asszonyi kormánya” ellen. Az eredmény egy, a Kálvin szigorát lehetőleg még túlhajtó tiszta református államegyház fölállítása lett (1560), amely a skót nép egész jellemét átnemesítette.

4. Németország

Kálvin mindig fájlalta hogy a németbirodalmi s a svájci reformáció között — a Luther és a Zwingli közt kifejlődött ellentét következtében — oly nagy volt az idegenkedés. Odaadással csüngött az evangéliumi egyház egységének gondolatán, tisztelettel és hálával ragaszkodott a nagy Lutherhez s igyekezett eloszlatni a két nagy reformátori főirány közt lévő ellentéteket. Ezt a törekvését a német reformáció vezérei közül is többen méltányolták és elősegítették: így Bucer Márton (mh. 1551), a békeszerető strassburgi lelkipásztor, akitől Kálvin maga is sokat tanult, azután maga Melanchthon is, aki Kálvin úrvacsoratanával a lényegben egyetértett, habár ezt soha egészen nyíltan ki nem fejezte. Épp a Kálvin úrvacsoratana lett volna a természetes egyesítő kapocs a két főirány hívei közt. De a németországi theologusok többsége Luthernek nemcsak a szelleméhez, hanem a szavaihoz is ragaszkodni kívánt és bizalmatlanul fordult el a svájciaktól. Annyi eredményük mégis lett a békéltető törekvéseknek, hogy egynéhány német tartományi és városi egyház szakított a türelmetlen Luther-utódok nézetével és a Kálvin tanát fogadta el. E reformátussá⁶ lett német egyházak köréből került ki a III. vagy Kegyes Frigyes pfalzi választófejedelem parancsára készített Heidelbergi Káté. Ez a máig legelterjedtebb és legnépszerűbb, tiszta tükre a hamisítatlan református szellemnek (1563).

5. Egyebütt

Ezenkívül a kálvini reformáció eszméi Európának majdnem minden többi művelt országába is, a lutheri iránnyal párhuzamban és a legtöbb esetben azt fölváltva, behatoltak: így Itáliába, Spanyolországba, az osztrák tartományokba, Cseh-Morva-és Lengyelországba, valamint Magyarországba és Erdélybe. De a két legutóbbi országot kivéve, egyikben sem tudtak meggyökerezni a lelkek csekélyebb fogékonysága, a korán megkezdődött kíméletlen üldözések vagy egyéb mostoha viszonyok miatt.

⁴ A „kálvinista”, „kálvinizmus” szavakat először a római katholikusok, meg a lutheránusok használták a Kálvin tanítását elfogadott reformátusok elnevezéséül, mégpedig gúnyos éllel: azt akarták ezzel kifejezni, hogy a reformátusok csak Kálvinnak, de nem Krisztusnak a tanítványai és követői. A XVI-XVII. századi reformátusok éppen ezért elkeseredetten tiltakoztak a „kálvinista”, „kálvinizmus” elnevezések ellen, mert ők egy bármily nagy emberhez sem akarták kötni hitüket és hitvallásukat. Csak a református öntudat meggyöngülése idején, a XVIII. századtól kezdve lett népszerűvé a reformátusok közt is ez a két név. Öntudatos, hívő, Krisztusnak engedelmes református ember ma sem nevezi magát kálvinistának. „Kálvinista hit, vallás, egyház” emlegetése valóságos szentségtörés számba megy s a Kálvin emlékének is súlyos megsértése. „Kálvinizmus” név alatt azonban jogosultan foglalhatjuk össze és emlegethetjük a Kálvin tanának és egész életművének világtörténeti hatásait.
⁵ Ez a szó eredetileg gúnynév volt: egy amolyan „Erlkönig”-féle francia népies kísértet-alakról, a „Húgó király”-ról ragadt a protestánsokra, akik titkos összejöveteleiket éjfélkor, a kísértetek óráiban tartották. (A hugenotta szó tehát kb. annyi, mint: „a Húgó király embere”.) Később ezt a nevet a francia köztudatban összekeverték az „Eignot” (= Eidgenossen) névvel: így hítták ugyanis Genfben, még Kálvin odamenetele előtt, a Svájchoz és a reformációhoz húzó pártot.
⁶ A „református” nevet először ezek a német Kálvin-tanítványok foglalták le a kálvini irány számára, mivel egyfelől meg akarták különböztetni magukat a Luther-követőktől (akik addig az „evangélikus” és a „református” elnevezést vegyesen használták) másfelől a már mondott okból el akarták kerülni a „kálvinista” elnevezést.

26. §. KÁLVIN REFORMÁCIÓJÁNAK JELLEME ÉS HATÁSAI

l. Vallása

Kálvin a hit és az élet alapvető kérdéseire nézve teljesen egyetértett Lutherrel, akinek úttörése nélkül az ő fellépése egyáltalán nem is volna elképzelhető. De ő a Luthertől és többi reformátor elődjétől vett hatásokat a saját hatalmas egyénisége tüzében egy nagyszerű új egésszé, egy teljesen önálló vallásalakká tudta összeolvasztani. Kálvin vallásának alaphangja nem a bűnbocsánatot nyert hívő lélek öröme és nyugalma, ami Luthernél uralkodik. Kálvin szerint az üdvösségre kiválasztott embernek Isten megadja a bizonyosságot is abban, hogy ő kiválasztott. Megadja azzal, hogy egyre erősebben összekapcsolja Krisztussal, aki a választottak feje. Az az ember, aki üdvösségében ekképpen bizonyos, szüntelen törekszik is ezt a bizonyosságát kifejezni: nem teheti, hogy erre ne törekedjék. Erre pedig csak egy módja van: magát, családját, munkáját és egész környező világát egyedül Istennek szentelni. Miért?

Kálvin szerint minden létnek csak egyetlen célja lehet: Isten dicsőítése. Minden lét csak akkor értékes, ha benne Isten dicsősége, azaz kijelentett akaratának fensége és szabadsága érvényesül. Ennélfogva maga az üdvösség sem arravaló, hogy élvezzük, hanem arra, hogy erőt merítsünk belőle Isten dicsőségének munkálására. Tehát a hívő, aki üdvösségében, azaz kiválasztott voltában bizonyos, szükségképpen lesz Isten dicsőségének eszközévé, Isten munkatársává. Isten dicsőítésének legmagasabb formája pedig a Kálvin szemében nem a békességes tűrés, mint Luthernél, hanem a munka és harc Isten ügyéért, az Evangélium győzelméért, Kálvin kedvelt kifejezése szerint a „Krisztus királyságáért”.

E gondolatokkal Kálvin ezrek szívében gyújtotta lángra a keresztyén hősiességet. Ennek kiapadhatatlan forrása az a meggyőződés, hogy az embersors egyedül és kizárólag Isten kezében van, az egyes ember üdve, vagy kárhozata egyedül Isten dicsőségét szolgálja és az ő öröktőlfogva változhatatlan eleveelrendelésén, predestinációján alapul. Ezt a meggyőződést rögzítette meg Kálvin az ő bibliai predestinációtanában, amelyet a többi reformátorokkal és Augustinusszal egy értelemben s azok hatása alatt vallott az Isten tiszta igéje alapján, főként a Pál apostol (Róm. 9–11. része) tanítása szerint. Ő azonban sokkal jobban hangsúlyozta és sokkal következetesebben kidolgozta ezt a tant, mint bárki más őelőtte. A véges elmét és a gyönge szívet megdöbbentő módon azt is tanította, egészen bibliai alapon, hogy Isten a kárhozatra éppúgy predestinált egyeseket, mint az üdvösségre. Ez a tan éppen ebben az alakjában volt az ő és mások számára rendületlen megnyugvás és törhetetlen erő forrása. Kálvin tanítványai kiválasztott, predestinált voltuk szilárd bizonyos-ságában emelkedtek az akkori és későbbi Európa vezérnépei közé. Sokszor voltak keresztyénietlenül zordonok, de mindig nagyok voltak mind a béke, mind a harc műveiben. Később az ellenreformáció súlyos megpróbáltatásai alatt, kemény és tettrekész ellenállásukkal megmentették az európai protestantizmust.

2. Istentisztelete és egyházalkotmánya

A Kálvin vallása teljes kiépítése a Zwinglitől kiinduló református keresztyénségnek. Kálvin az Isten dicsőségét legközelebbről a vallásos élet megnyilvánulásaiban igyekezett érvényesíteni. Természetes tehát, hogy e téren hajthatatlan következetesség jellemezte alkotásait. A római katholicizmus minden maradványával gyökeresen szakított. Ennek következtében a református vallás és egyház a római katholikusnak sarki ellentéte, a lutheránusnál százszor félelmesebb ellenfele és vetélytársa lett. Kálvin a vallásos és egyházi élet külsőségeiben is egyedül a Szentírást tekintette szabályozó zsinórmértéknek. Ezért az istentiszteletben ő is, miként Zwingli, a teljes bibliai egyszerűséghez ragaszkodott. Az ebből származható ridegséget azzal igyekezett ellensúlyozni, hogy — itt már Zwinglivel ellentétben — nagy gondot fordított az egyházi ének fejlesztésére. A versekbe foglalt és megragadóan megzenésített Zsoltárok könyve az ő indítására lett a református népek különleges lelki kincsévé.

Az egyházi élet berendezésében is hasonló következetességgel járt el. Ő is vallotta ugyan még azt a középkori nézetet, hogy az államnak joga van beleszólani a hit dolgaiba. De magát az egyházat igyekezett önállóvá tenni az állammal szemben — nem úgy, mint Luther vagy Zwingli. Egyházának bibliai alapon, őskeresztyén mintára, minden papuralmat kizáró egyszerű szervezetet adott. A lelkipásztorok és a doctorok (vallástanítók) tiszte mellé fölállította a prezsbiteri és a diakonusi tisztet. A prezsbiterek a pásztorokkal együtt a consistoriumban az egyházi fegyelmet gyakorolták, a diakonusok pedig a gyülekezeti szeretetmunkát — betegek, szegények rendszeres gondozását — látták el. E négy tisztség együttes működése teszi a Kálvin egyházát olyan szent gyülekezetté, mely nemcsak veszi a kegyelmet Igében és sákramentomban, hanem szakadatlanul meg is bizonyítja annak birtokát. Egyházfegyelme, melyről már szólottunk is, az erkölcsi tisztaság és felelősségérzet oly magas fokára emelte a genfi népet, hogy még a Kálvin reformációjának ellenségei is tisztelettel emlegették. De a genfi egyház az önzetlen keresztyéni szeretetmunka szervezésének is példa nélkül álló képe volt. Maga az egyház rendszeres kórházi diakoniát és lelkigondozást tartott fenn. A dologtalanság üldözése még sokkal szigorúbban keresztül volt vive itt, mint a lutheránus községben. A református egyházak kevés kivétellel világszerte e genfi minta szerint rendezkedtek be. Kálvin útmutatása nyomán kialakították az ú. n. prezsbiteri-zsinati rendszert. Az állami hatalomnak sehol sem lettek önállótlan szolgáivá. Ellenben mindenütt forrásai lettek egy tiszta és becsületes keresztyén közszellemnek és példaképei a tervszerű egyházi szeretetmunkának. Az újabb idők nagy belmissziói intézményeihez, különösen pl. a férfi és női „diakoniához” a református egyházak adták a példát.

3. Hatása a művelődésre

A nagyműveltségű Kálvin a kultúra minden nemes és közhasznú munkáját is az Isten dicsősége munkálásának tekintette. A Kálvin szellemétől áthatott polgáremberek életében egyfelől a fáradhatatlan munka, másfelől a szigorú erkölcsi fegyelem nagy vagyonosodást eredményezett. Ez viszont a tisztességes vállalkozó kedvet növelte. Annál is inkább, mert Kálvin, Lutherrel ellentétben, keresztyén szempontból is jogosultnak ítélte a törvényes (mérsékelt, legföljebb 4–5%-os) kamatszedést s a becsületes kereskedő munkájában is Istennek tetsző dolgot látott. Az anyagi jólétre jutott református polgárság aztán — a hiábavaló fényűzés tiltva lévén — a szellemi művelődésben és annak bőkezű előmozdításában találta nemes örömét. Kálvin a nagy természetben és az emberi szellem alkotásaiban Isten fenségét és jóságát látta tükröződni. A tudományt és a művészetet Isten „egyetemes kegyelme” ajándékának hirdette s bennük az isteni Lélek munkáját csodálta. Ezért nyíltabb szemmel tudta méltányolni az emberi tudást, mint legtöbb reformátortársa. Igazi tudományos szellem és élet az újkorban legelőször a református népek körében, főként Hollandiában keletkezett. Végül a kálvini típusú református egyházi élet egyik hatalmas nevelője lett az újkori demokrácia szellemének is, minthogy a legegyszerűbb sorsú hívőnek is tevékeny szerepet juttatott s minden állami nyomással szemben szilárdul ragaszkodott önállóságához.