III. RÉSZ
A reformáció egyháza

ELSŐ FEJEZET   A lutheri protestantizmus

21. §. LUTHER REFORMÁCIÓJÁNAK TÖRTÉNETE  22. §. LUTHER REFORMÁCIÓJÁNAK EREDMÉNYEI ÉS JELLEME
 
 21. §. LUTHER REFORMÁCIÓJÁNAK TÖRTÉNETE

l. Luther 1517 előtt

Az annyira várt igazi reformáció úttörő és alapvető hőse Luther Márton volt. Paraszti eredetű bányászcsaládba született 1483. Eislebenben (Thüringia). A kiváló tehetségű fiúból apja előkelő hivatalnokot akart nevelni. Felküldte a híres erfurti egyetemre. De még alig kezdette meg jogi tanulmányait az elmélyedő lelkű ifjú, amikor egy hirtelen lelki megrázkódtatás következtében egyszerre szakított a világgal. Klastromba lépett, hogy féltett örök üdvét biztosítsa (1505). Az ágostonos remeték koldulórendének lett a tagja; ez a rend híven ápolta nagy mintaképének, Augustinusnak szellemét s az általános romlás mételyétől kevésbé volt áthatva, mint a többi szerzetek.

De Luther a szerzetben sem találta meg, amit keresett. A legszigorúbb önsanyargatással sem tudta megnyugtatni üdvbizonyosságra sóvárgó lelkét. Már közel állt a kétségbeeséshez s lelki és testi ereje elhanyatlóban volt. De aztán Augustinus, főképp pedig a Szentírás tanulmányozása lassanként kisegítette vergődéseiből. Sok tépelődése után világot gyújtott elméjében és szívében Isten. Legkorábban 1511-ben, legkésőbben 1513-ban történhetett az a csodálatos megvilágosodása, amikor bibliatanalmányozása közben hirtelen rátalált az Evangélium, a Kijelentés szívére. Egyszerre meglátta, hogy a bűnbocsánat és az üdvösség nem önnön érdemünktől, hanem egyedül Isten kegyelmétől függ; a kegyelmet pedig nem kiviaskodni kell aszkézissel, hanem alázatosan elfogadni hittel. A hit az egyedül helyes és igaz lelki magatartás Istennel szemben. Ezt ő az Isten igéjéből így tanulta meg: „Az igaz ember hitből él”. (Habakuk 2:4 és Róm. 1:17.) Ez azt jelenti, hogy bűnbocsánatban, üdvösségben, örök életben, tehát az igazi „életben” csak a hívő ember részesülhet. A hívő ember egyúttal az „igaz” ember is: vagyis az, akiben Isten kedvét leli. Isten pedig nem azért leli az ilyen emberben kedvét, mert ilyen vagy olyan jócselekedetei, érdemei vannak — hanem azért, mert gyermeki hitével egyedül Őrá, az Ő mindenható kegyelmére bízza magát.

Ez a „hit által való megigazulás (vagy üdvözülés)” lett a reformáció alaptana. E tan forrása egy Istenével küzdő lélek megrendítő élménye volt, olyan, aminő egyetlen „előreformátornak” sem adatott. De ebben a forrásban az örök élet vize fakadt fel, az Ige és a Szentlélek éreztette mindenható erejét. Ezért származhatott belőle az egész keresztyén világ számára élet és megújulás.

Maga Luther sokáig nem volt tudatában annak, milyen világraszóló ajándékot kapott ebben a megvilágosodásban. Lelki békességét megtalálta, jól érezte magát rendjében és nem akart szakítani hőn szeretett egyházával. E helyett dolgozott, tanult. Tudása és szorgalma jutalmául 1512-ben a fiatal wittenbergi egyetem theologiai tanára lett (ahol a filozófiai fakultáson már előbb is tanított). Szentírásmagyarázati előadásaiban igyekezett hallgatóit az Evangélium tisztább megértésére vezetni. Azt remélte, hogy majd ily úton mind több és több lélek fog eljutni az Ige éltető forrásához s az egyház csöndesen, belülről megújhodik.

2. A 95 tétel

Reménykedéséből durva ökölcsapásként rázta föl egy szégyenletes búcsú-üzlet. A búcsú-űzérkedés vakmerősége ekkor már, a pápák nyílt jóváhagyásával, annyira ment, hogy nemcsak büntetéselengedésnek, hanem egyenesen bűnelengedésnek hirdették s valóságos bűnbocsánat-vásárt csináltak belőle. Kiterjesztették érvényét nemcsak az élőkre, hanem a tisztítóhelyen szenvedő holtakra is. Mindez nagyban fokozta a búcsúárulás jövedelmezőségét, amire a folyvást kiüresedő pápai kincstárnak ugyancsak szüksége volt. X. Leó, a ledér és hitetlen életművész Medici-pápa is így akart pénzt szerezni, mint ő maga bevallotta, a római Szent Péter-templom fölépítésére; valójában ezenkívül még más, alacsony üzleti célok is közbejátszottak. Ennek a búcsúnak egyik árusa, Tetzel János dominikánus barát, Wittenberg közelében működött. Vásári kikiáltó módjára, a búcsúárusok minden addigi vakmerőségét meghaladó lelkiismeretlenséggel kínálgatta portékáját. Luther borzadva látta, hogyan terjed a romlás a félrevezetett hívők lelkében. Kezdték annál könnyebben venni a bűnt, minél kevesebbe került nekik annak „bocsánata”. Egyháza és népe iránti mély szeretete cselekvésre ösztönözte. Kilencvenöt tételt szegezett ki a wittenbergi vártemplom kapujára 1517 október 31-én s ezekben megvitatta a búcsú lényegét és értékét: tiszta evangéliumi szellemben megállapította, hogy az Úr Jézus Krisztus akarata szerint „a keresztyén ember egész életének bűnbánatnak kell lennie” s mérsékletre és magukbaszállásra intette a búcsú vakmerő árusait és hiszékeny vásárlóit.

3. Worms

A tételeknek sem a hangjuk, sem a szellemük nem volt forradalmi. Luther tulajdonképpen csak egy szűk körű theologiai vitát akart velük kezdeményezni. De a német nép reformvágyakkal eltelt lelke azonnal megsejtette a bennük rejlő új elemet. A könyvnyomtatás segítségével villámgyorsan terjedtek el a tételek néhány hét alatt országszerte, sőt még a német határokon túl is. A reménykedő németség, mint a rég várt szabadító hősre, nézett Lutherre, aki ilyen sikerről és hatásról még csak nem is álmodott. De ébren volt a pápai párt is. Ez, meglepő éleslátással, sokkal hamarabb fölismerte a pápaság végzetét, mint maga Luther. Csakhamar eretnekséggel vádolták s Rómából megindították ellene a szokásos eljárást. Valószínűleg nagyon hamar elbántak volna vele, de az egyház reformját őszintén kívánó fejedelme: Bölcs Frigyes, a szász választó, oltalmába vette s nem adta ki.

Különben pedig sem ígéretekkel megszédíteni, sem fenyegetésekkel megriasztani nem lehetett a „kis barátot”. Nézeteit nemcsak vissza nem vonta, hanem egyre jobban meg is alapozta. Folyton tanulva és elmélkedve, rájött a pápa hatalmi igényeinek Krisztus-ellenes mivoltára. Bensőleg megszűnt Róma hű fia lenni. Csodálatos tollával és hatalmas igehirdetésével szakadatlanul ontotta reformátori gondalatait. Egész nemzete rajongó lelkesedéssel sorakozott mögéje. Hiába fenyegette Róma átokkal: ő tűzredobta a fenyegetést tartalmazó bullát (1520) s így nyíltan is szakított az Antikrisztusnak felismert pápával.

Most minden azon fordult meg, milyen állást foglal el a lázadó „eretnekkel” szemben a császár és a birodalom. Luther idézést kapott a wormsi birodalmi gyűlésre (1521). Bár a legkomolyabb oka volt a Husz sorsától tartani, rettenthetetlenül elment oda. A fényes gyülekezet előtt tett magasztos nyilatkozatában tanításai visszavonását kereken megtagadta; Istenre bízta magát és ügyét. Még szabadon eltávozhatott Wormsból. De távozása után a birodalmi gyűlés — főképp a reformációt kezdettől fogva gyűlölő V. Károly császár nyomása alatt — őt, követőit és oltalmazóit kiközösítette a birodalomból, ami az élet- és jogbiztonságtól való teljes megfosztást jelentette. Ha ezt a „wormsi edictumot” akkor hamarosan végrehajtják: a reformáció ügye veszve van.

4. Protestáció és hitvallás, Luther munkássága, halála

Hű gondviselője, Bölcs Frigyes most sem hagyta cserben Luthert: dacolva az edictummal, elrejtette Wartburg várában. Tíz hónapig tartózkodott itt kedve ellenére a „német próféta”, akinek tolla most sem pihent. Itt kezdett bele többek között egyik legértékesebb munkájába, a bibliafordításba, mely a német vallásos léleknek, nyelvnek, irodalomnak máig egyik legdrágább kincse. Azonban wittenbergi hívei az ő távollétében elhamarkodott reformokba kezdtek. Ezok nyomán vallásos rajongás és társadalmi zűrzavar támadt. Ez veszélyeztette az Evangélium szent ügyét. Luther, ezt meghallván, elhagyta rejtekét, haláltmegvető nyugalommal Wittenbergbe ment s ott személyiségének és szavának erejével lecsillapította az izgalmakat és nyugodt mederbe terelte a reformok folyását.

Ekkor már a reformátori mozgalom messze túlcsapott Wittenberg és a szász választófejedelemség határain. Az evangéliumi igehirdetés az 1522–23. években az egész birodalmat beszáguldotta, sőt felhangzott a szomszédos országokban is. Csakhamar vértanúi is lettek. A császár kezét megkötötte a folytonos külföldi háborúskodás. Nem tudott kellő eréllyel föllépni a wormsi edictum végrehajtása érdekében. Sőt, hogy a belső békét biztosítsa, egyenesen kedvüket kellett keresnie a hatalmasabb tartományi fejedelmeknek. Ezek közül most már Bölcs Frigyes mellett mások is a reformáció párthíveivé szegődtek. Éltek a középkorból örökölt, csaknem korlátlan politikai, és egyházi hatalmukkal és szabad kezet biztosítottak a reformátori munkának. A mozgalom ez első sikerei ugyan majdnem veszendőbe mentek az anabaptista rajongás következtében, majd a nagy német parasztlázadás borzalmai között (1524–25). De Luther meg tudta őrízni önállóságát. Erélyesen megakadályozta, hogy a reformáció jelszavaival más célokra visszaéljenek. Inkább áldozatul dobta népszerűségét, semminthogy az Evangélium ügyét zavaros mozgalmakra, vad tömegekre bízza.

A válságok elmúltával megkezdődött az első „evangélikus” tartományi egyházak szervezése, az illető fejedelmek védelme és irányítása alatt. A birodalmi kormány kezdetben tétlenül volt kénytelen nézni ezt; később azonban, a császár külföldi hadi sikerein megbátorodva, erélyesebben lépett föl. Az 1529-iki speyeri birodalmi gyűlés római hitű többsége a wormsi edictum szigorú végrehajtását mondotta ki. Erre az evangéliumi hitű rendek ünnepélyesen kijelentették, hogy „az Isten dicsősége s a lélek üdvössége dolgában kiki csak maga adhat számot Istennek”, tehát hitbeli és lelkiismereti kérdést nem lehet egyszerű többségi határozattal eldönteni. Az evangélikus rendeknek ez az ünnepélyes hitnyilatkozata a „protestáció” nevet viseli. Ebből ered a „protestáns” név.¹ Hovatovább nyilvánvalóvá lett, hogy a pápai és a protestáns párt között kenyértörésre fog kerülni a sor. De a császár egyelőre még tanácsosabbnak tartotta a békés egyezkedést. Ezért hívta össze 1530-ban az augsburgi birodalmi gyűlést. A protestáns rendek ennek színe elé nyújtották be az evangéliumi tan első közérvényű összefoglalását, az ú. n. augsburgi vagy ágostai hilvallást. Ezzel azt akarták igazolni, hogy ők nem eretnekek és felforgatók, hanem az igaz keresztyénség ügyét képviselik és az egyház javát akarják. Azonban a pápai párt rideg elzárkozása következtében szó sem lehetett megértésről. Római és evangéliumi hitű rendek csakhamar politikai és katonai szövetségekké szervezkedve néztek egymással farkasszemet.

Luther ezekben a válságos évtizedekben rendíthetetlen hittel és nyugalommal dolgozott az Evangélium ügyének előmenetelén. Egész életén át a wittenbergi egyetem tanára maradt. Élőszóval és tollal bámulatos tevékenységet fejtett ki. Családot csak 1525-ben alapitott: Bora Katalint vette feleségül, egy volt apácát, akivel Istennek tetsző házaséletet élt és számos derék gyermeket nevelt föl (nőági ivadékai ma is nagy számmal élnek). A nagy reformátor sokszor igen nehéz anyagi és családi körülményekkel küzdött, de ez mitsem változtatott jellemén: mindvégig egészen önzetlen, az Úrnak szentelt és egyházának, népének, embertestvéreinek átadott élet volt az övé. Sok öröm mellett sok csalódáson is át kellett esnie: alkonyi éveiben sokszor mély keserűség fogta el, mert a reformáció sok állítólagos hívéből nagyon kiábrándult. De abban mindvégig szilárdan bizonyos volt, hogy Isten akaratából lépett föl s jól tette, amit tett. Ezt a bizonyosságát még haldoklása közben is kifejezte. Meghalt Eislebenben l546 (lelkipásztori szolgálatra, a mansfeldi grófok családi viszályát kiegyenlíteni, betegen ment el télvíz idején szülővárosába s ott jött el utolsó órája).

5. Küzdelmek és béke

A császárnak a folytonos külföldi háborús bonyodalmak miatt még másfél évtizedig kellett várnia az alkalmat, hogy lecsaphasson a gyűlölt protestánsokra. Ez időt a protestantizmus terjeszkedésre és szervezkedésre használta föl. Több hiábavaló egyezkedés volt még, de ezeknek a céljuk inkább csak időnyerés volt s 1546-ban kitört a vallási háború. A világbíró császár az egymással meghasonlott protestáns rendek fegyverein könnyű diadalt aratott. Most azt hitte, épp ily könnyű lesz megtörnie a lelkek ellenállását. De ebben rosszul számított. Az a rendelete, amellyel a protestánsoknak a római egyházba való visszaterelését akarta előkészíteni, az evangélikus nép, polgárság és lelkipásztorok részéről váratlan ellenállással találkozott. A hitvalló bátorsággal szemben tehetetlennek bizonyult a császári tekintély és erő. Politikai helyzetük is egyszerre megjavult a protestánsoknak, amikor Móric, a becsvágyó szász választó, visszatért az evangélikus szövetségbe, amelyet előbb hűtlenül elhagyott volt. E miatt most már a császár került szorongatott helyzetbe. Csalódottan, a világot meggyűlölve hagyta ott nemsokára trónját. Testvére és utóda, I. Ferdinánd kötötte meg a protestánsokkal az augsburgi vallásbékét 1555-ben. E béke elismerte az augsburgi hitvallású protestantizmus létjogát a német birodalomban s az egyes fejedelmek tetszésére bízta, hogy tartományaikban az új egyházat honosítják-e meg, vagy pedig a régit tartják fenn. Ez a vívmány tehát még nem a modern értelemben vett vallásszabadság, mert nem minden egyes állampolgárnak szól, hanem a tartományi fejedelmek kezébe van letéve, annak a régesrégi (még a pogány világból eredő) elvnek az alapján, hogy „akié a föld, azé a vallás” (cuius regio, eius religio). A további fejlemények során sok keserű gyümölcsöt termett ez az elv a protestantizmus számára.

^l Protestari lat. a. m. valamiről nyilvánosan bizonyságot tenni. A szó eredeti jelentése tehát nem „tiltakozni”. Ez a jelentés csak későbben tapadt hozzá a szóhoz, annál a természetes oknál fogva, hogy ha valami mellett bizonyságot teszek, annak az ellenkezője ellen szükségképpen tiltakozom. De még a mai francia nyelvben is elsősorban pozitív, és csak másodsorban negatív jelentéssel bír a „protester” ige. A protestáns névhez is csak később tapadt hozzá a Róma-ellenes „tiltakozás” fogalma. A speyeri protestáció a leghatalmasabb pozitívumon épült fel!

22. §. LUTHER REFORMÁCIÓJÁNAK EREDMÉNYEI ÉS JELLEME

1. Elterjedése

Németországban a protestantizmus oly erősen elterjedt, hogy 1570 körül a birodalom lakosságának körülbelül ⁹/₁₀-e protestáns volt. A birodalmon kívül legerősebben a skandináv államokban gyökerezett meg a lutheri egyház: a svéd, norvég és dán nép (a svéd uralom alatt állott finnekkel együtt) ma is a legtisztábban lutheránus² népei a világnak. Európa egyéb országaiban a Luther tanítása csak átmenetileg hódított: néhány évtized múlva vagy a Kálvin hatása váltotta fel, vagy pedig az erős római visszahatás szorította ki.

2. Alapgondolatai

A hit által való megigazulás nagy bibliai gondolatából az következik, hogy a keresztyén ember vallása egészen szabad, szellemi és személyes életnyilvánulás. Nem az egyházi tan vak elfogadása és a papi tekintély tisztelete, nem sákramentomélvezés és nem érdemszerző cselekvés a lényege: hanem hívő bizodalom Istennek a Krisztusban megjelent bűnbocsátó kegyelméhez, rendíthetetlen üdvbizonyosság és szent bátorság hitvallásban és kereszthordozásban. Akinek ilyen vallása van, annak erkölcsi élete nem lehet más, mint a szeretet szolgálata. Ennek a szolgálatnak gyakorlására mindenkinek elég alkalmat nyújt a saját hivatása, foglalkozása. Mindenféle, hittel és szeretettel végzett munka egyértékű; nincs kettős erkölcsiség, nincsenek Isten előtt érdemek. A világ a siralmak völgye ugyan s a keresztyén ember igazi hazája a menny; de amíg e földön járunk, békességesen tűrve fel kell vennünk a harcot a gonosszal s közben tiszta szívvel élvezhetjük az élet örömeit is Isten ajándékaiként. Ez a vigasztaló és erőtadó hit egyedül Isten igéjén alapul, úgy, amint az a Szentírásból — és csak onnan — hangzik felénk.

3. Viszonya a római katholicizmushoz

Ez alapgondolatokból a római katholikus tekintélyek összeomlása következett. Az egyházi hagyomány, a pápai rendeletek és zsinati határozatok az Isten igéjével szemben puszta gyarló emberi találmányok. Külön, közvetítő papirendre nincsen szükség; a papság egyetemes, mert minden igaz hívő tagja a ,,szent népnek és királyi papságnak” (I. Péter 2:9/a) és maga, önállóan mutathatja be Istennek szüntelen hálaáldozatát imádságban és keresztyéni életben. Engesztelő áldozatot viszont senki emberfia nem mutathat be Istennek, mert azt egyszersmindenkorra és tökéletesen bemutatta egyetlen Főpapunk, a Jézus Krisztus. Nincsenek tehát papok, csak megbízott gyülekezeti igehirdetők, „egyházi szolgák”, lelkipásztorok vannak. Így elesik az egész hierarchikus egyházalkotmány s a klérus és a laikusok közti mély különbség.Az egyház Luther számára az üdvre kiválasztott lelkek szent közössége, melynek egyetlen feje a Krisztus. Mindenütt ott van az egyház, ahol az Evangéliumot helyesen hirdetik és a sákramentomokat helyesen szolgáltatják ki.

Mivel pedig a hit tisztán szellemi, a sákramentomok érzéki felfogása is megszűnik. Luther csak két sákramentomot tart meg, a keresztséget és az úrvacsorát. Ezeket az Ige kiábrázolásának, hitünket tápláló és erősítő isteni szerzéseknek tekinti. Ebből következőleg a transsubstantiatio tanát s a miseáldozat mágiáját is elvetette. De azért a Krisztus tényleges jelenlétének hatalmas és vigasztaló bizonyosságát a Luther hívő lelke sem akarta nélkülözni a sákramentomok, különösen az úrvacsora felfogásában. Szerinte az úrvacsorai jegyekben, jegyekkel és jegyek alatt valósággal és lényegileg ott van a Krisztus teste és vére, amelyeket nemcsak a hívők, de a hitetlenek is szájukkal vesznek.

Mindezen reformokat Luther nem rohamosan hajtotta végre. Megelégedett, ha magát az elvet biztosítva látta s a külső formákkal nem szakított kíméletlenül. Sok finom kegyelet volt benne a múlt iránt, s ezt a durván fellépő tömegmozgalmak még jobban megerősítették. Főként innen magyarázható az, hogy a Luther reformációjának formailag és a gyakorlatban erősen konzervatív jellege van.

4. Istentisztelete, egyházalkotmánya, hatása a művelődésre

A múlt formáihoz való kegyeletes ragaszkodása leginkább az istentisztelet berendezésében nyilvánult meg. A katholikus istentiszteletnek csak a szellemét változtatta meg, de az egész keretét megtartotta. Fő jelentőséget biztosított ugyan az igehirdetésnek, de a külsőségeket, habár csökkentette is, megőrizte: így a főoltárt, a képeket, a gyertyákat, a felelgető éneket. Rendkívül sokat tett a gyülekezeti ének fejlesztéséért: ő maga is ihletett énekköltő volt („Erős várunk...”, ,,Az Istennek szent angyala...” stb.).

Az egyházi élet szervezésében sem alkotott merőben újat. Elvileg elismerte ugyan a keresztyén hívőknek az egyházban való teljes egyrangúságát (egyetemes papság), de az anabaptizmus és a parasztlázadás szomorú tapasztalatain okulva, a közembernek az egyházi élet vezetésében mégsem biztosított tevékeny részt; azt a fejedelmekre és a lelkipásztorokra bízta.

De Luther reformációja még ebben a konzervatív alakjában is annyi újat hozott, hogy a művelődés egyéb területeit is meg tudta termékenyíteni. Legelsősorban az iskolázás és a tudomány köszönhetett sokat a reformációnak. A megszüntetett klastromok egy részét, vagyonukkal együtt, iskolai célokra fordították. Luther maga is igen sokat tett a népoktatásért. Leghívebb munkatársa, a lángeszű tudós: Melanchthon Fülöp (mh. 1560) vérbeli humanista és pedagógus volt. Szervező keze alatt megújult az egész közép- és felsőiskolai oktatás, a humanizmus értékes tudományos vívmányai közkincseivé lettek a protestáns iskolának. Ez szinte egy csapásra túlszárnyalta a római katholikus iskolázást és fölényét nagyon sokáig megtartotta.

A társadalmi életkörök közül a lutheri reformáció legerősebben a családi életre hatott. A házaséletet, a római egyházban elfoglalt alsóbbrendű erkölcsi fokáról, fölemelte igazi keresztyéni tisztességébe. A családi élet nemességére a legszebb példát a nős evangélikus lelkipásztorok adták, legelsősorban maga Luther. A protestáns népek szellemi vezetői attólfogva máig igen nagy részben lelkipásztori családoknak az ivadékai. A fölösleges ünnepek eltörlése, a népet kiélő szerzetek föloszlatása, az ingyenélést támogató papi vagyon apadása és a tisztességes munka megbecsülése emelte a népjólétet és fokozta a gazdasági életet. Ez utóbbit ugyan csak módjával, mert Luther a kereskedelmet, a vele gyakran együttjáró erkölcsi fogyatkozások miatt, nem sokra becsülte s a középkori egyházzal egy értelemben (a Lukács 6:34–35 helytelen általánosításával) azt tanította, hogy a kamatszedés és a pénzügylet nem keresztyén emberhez illő. Az „érdemszerző” koldulás és alamizsnálkodás helyett a lutheri reformáció a rendszeres községi szegénygondozást hozta be. Csak az kaphatott segélyt, aki igazán rászorult; a többinek dolgozni kellett. A művészet terén Luther vallásának bensősége különösen az egyházi zenében és költészetben éreztette hatását.

² A „lutheránus” elnevezést — ámbár bibliai alapon (olv. I. Korinth. 1:11–13; 3:4–7) súlyos kifogást lehet ellene tenni — már a XVI. században elvállalták s azóta is büszkén viselik az ágostai hitvallású evangélikusok. Egészen más a helyzet a „kálvinista” névvel; erről alább szólunk.