II. RÉSZ  HARMADIK FEJEZET  Az egyház belső élete a középkorban

13. §. A SZERZETES ÉLET   14. §. A NÉP VALLÁSOSSÁGA ÉS AZ ISTENTISZT'ELET
15. §. AZ ERETNEKSÉGEK ÉS AZ INKVIZÍCIÓ  16. §. A MAGYAR KERESZTYÉNSÉG A KÖZÉPKORBAN
 
 13. §. A SZERZETES ÉLET

A középkori keresztyénség fejlődésére a pápaságon kívül semmi sem volt akkora hatással, mint a szerzetesség.

1. A szerzetesrendek és munkájuk

Nursiai Benedek rendalapítása csak a kezdet volt. A nyugati keresztyénség friss szelleme az új szerzetesrendek egész sorát hozta létre. A legfontosabbak voltak a XII. század első harmadában keletkezett cisterciták és premontreiek,¹ akiknek főérdeme a pogánymisszió s az új keresztyén népek kiművelése volt; továbbá a XIII. század első harmadában keletkezett koldulórendek: a minoriták vagy franciskánusok és a dominikánusok² vagy prédikáló testvérek, akik a már névleg keresztyén polgárságot és parasztnépet akarták bűnbánatra indítani s ebben hatalmas sikereket is értek el. Mindezeknek a szerzeteknek női águk is volt.

Ezek a rendek, a nagyszámú többivel egyetemben, nagyon sokféle munkát végeztek. Elsősorban ugyan minden szerzetes a saját lelkiüdvösségén munkálkodott. De a legtöbben nemcsak erre szorítkoztak. Ők folytatták tovább az ókori egyház nagy szeretetmunkáit. Kórházakat, vendégfogadókat rendeztek be. Továbbá már a benedekrend iskolákat állított föl a klastromok falai közt. A szerzetesek buzgón tanítottak; másolgatták a régi pogány klasszikusok és az ókeresztyén írók munkáit; krónikákat írtak. De a gazdasági munkát sem vetették meg: az új népeknek ők adták a legjobb példákat a föld- és a szőlőművelésre, kertészetre, mocsarak lecsapolására, erdőirtásra, állat- és gyümölcsfajok nemesítésére. A koldulórendek ezzel már nem foglalkoztak, mert őnekik nem volt szabad fekvőségeket bírniok. De az ő tagjaik viszont kitűntek mint népies prédikátorok és lelkipásztorok, mint tudósok és egyetemi tanárok, költők, művészek, zenészek.

2. A szerzetesi vallásosság

A szerzetesek lelkében élt a legjellegzetesebb formája a középkori vallásosságnak. Ez a forma volt a misztika. A misztika³ ősi jelensége minden vallásos életnek. Lényege az istenségbe való boldog, titokzatos elmerülés érzése. A misztikus a külvilág iránt elveszti fogékonyságát, de viszont benső tapasztalásokban (látomások, hangok stb.) részesedik. A misztikus állapot legjobb előkészítője az érzékek uralmát leküzdő aszkézis. Innen érthető, hogy a szerzetes élet kezdettől fogva melegágya volt a misztikának.

Misztika, pogány hatás alatt, régtől fogva van a keresztyénségben. De tetőpontjára a középkorban, a szerzeteseknél jutott. Isten az Evangéliumban nem a misztikát, hanem az egyszerű, alázatos és engedelmes hitet jelölte ki az Ő megismerésére vezető útnak.  Ezért a szerzetes misztikusok is többé-kevésbbé mind téves úton jártak. De voltak közöttük egyesek, akik Krisztus iránt való mély szeretetüket ezen az úton is megkapóan ki tudták fejezni. Ilyen volt Clairvauxi Bernát, a cistercita-rend legnagyobb alakja (mh. 1153). Jellemző jelszava volt: „Istent annyiban ismerhetjük meg, amennyiben szeretjük.” Egyszerű barát létére is vezérhatalma lett korának: keresztes hadjáratra tüzelt, pápáknak és fejedelmeknek volt a tanácsadója.

De a legrokonszenvesebb képviselője a szerzetesi vallásosságnak Assisi Ferenc (mh. 1226). Gazdag kereskedő gyermeke volt. Kora ifjúságában az élet örömeinek s fellengő lelke becsvágyának élt. Betegség és csalódások súlya alatt megtört, kiábrándult és Istenhez tért. Egész valóját megrázó misztikus élményeiből megértette Krisztusnak őhozzá szóló parancsát: követni Őt és hirdetni evangéliumát az apostolokéhoz hasonló szegény és boldog vándoréletben. Erre szentelte egész életét. Vonzó, gyermeteg egyénisége és rendkívüli erejű hite egyre szaporította barátai, hívei számát. Egy kis szabad aszkéta- és igehirdető-társaság alakult körülötte. Ebből lett az első „koldulórend” nem annyira Ferencnek, mint inkább a pápáknak akarata szerint. Ezek ugyanis hamar észrevették, hogy lelki hatalmuk erősítésére világszerte nagyon jól felhasználhatják ezt az alázatos és mozgékony kis csapatot. Így, pápai irányítással, lett Ferenc követőiből, a magukat szerényen „kisebb atyafiak”-nak (fratres minores) nevező aszkéta társaságból a már említett ferencrend, a franciskánusok vagy minoriták rendje. Magának Ferencnek nem telt ebben öröme; de sokkal engedelmesebb híve volt a pápának, hogysem föl merte volna emelni a szavát ellene. Pedig különben gyermeki nagy hite csodásan szabaddá tette. Krisztus boldog követése betöltötte egész életét. Semmi világi dolog nem izgatta. A szegénységet mátkájának, a fájdalmat testvérének tekintette. Ujjongó örömmel hallgatta a természet Istent dicsőítő beszédét. Alakja a világi hatalomtól és gazdagságtól megmámorosodott egyházban a legüdítőbb jelenség.⁴

3. A szerzetesi szellem hatása

Fénye mellett árnya is bőven volt a szerzetességnek. A klastromok gondtalan életet nyújtó falai mögött minden időben sok lelki-testi tunyaság és durvaság bújt meg. Vallásos gőg, szellemi sötétség, erkölcsi romlás nem volt a klastromokban ritka jelenség már a középkor elején és virágjában sem. De egyelőre még az árnyoldalak nem homályosították el a fényoldalakat. A keresztyén emberiség csodálva nézett a szerzetesekre. Az ő hitüket és életüket tekintette igazi eszményi keresztyénségnek. A cluny-i reform szigorú szelleme már a nem-szerzetes papságra nézve is erkölcsileg kötelezővé tette a szerzetes-élet egyik fő vonását: a nőtlenséget (coelibatus). VII. Gergely pápa aztán kíméletlen föllépésével jogilag is kötelezte erre az egész papságot. Ez istenkísértés volt, hamar meg is bosszulta magát. De a pápaság mégis mindmáig ragaszkodik hozzá, mert világuralmi céljai érdekében olyan papi hadseregre van szüksége, amelyet nem köt a családi élet. — Még a lovagságot is megragadta a szerzetesi szellem: a XII. században keletkeztek a lovagrendek, a vitézi és az aszkéta életmód egybeszövései. A nagyobb városokban mindenütt önkéntes polgári aszkéta-társaságok is létesültek férfiakból és nőkből. Ezeknek tagjai nem hagyták el a világi életet és foglalkozást, de ezen belül, amennyire tehették, aszkéta életmódot folytattak és közös szentgyakorlatokat űztek. A lovagrendek és a polgári aszkéta-társaságok versenyeztek a klastromok lakóival a szeretetmunkában. Egyszóval Isten a szerzetesi szellemből is engedett egyháza számára áldásokat fakadni. De mivel a szerzetesi vallásosság alapjában evangéliumellenes volt, ezek az áldások nem tarthattak sokáig. Az elfajulás itt is époly gyorsan bekövetkezett, amilyen gyorsan lehanyatlott maga a pápai világhatalom.

4. A szerzetesség és a tudomány

Nagy érdeme volt a szerzetességnek a tudomány, főképpen a theologia művelése. Ez különösen a XIII. század eleje óta, az egyetemek keletkezésével lendült föl. Az egyetemek tanárai a régibb, méginkább az újabb szerzetesrendekből kerültek ki legnagyobb részben. Az egyetemeken és a kisebb szerzetesi iskolákban folyt tudományművelést nevezték el skolasztikának (azaz „iskolás” tudományosságnak). A skolasztika alapelve a filozófiában is, a theologiában is, az egyházi tekintély előtt való föltétlen meghajlás volt. Így tehát sem a filozófiában nem ismerte el az ész önállóságát s a szabad kutatás jogát, sem a theologiában nem tekintette egyetlen zsinórmértéknek a Szentírást. De még így is sikerült nagyszabású rendszereket alkotnia. A legkiválóbb skolasztikus az olasz grófi családból eredt dominikánus Aquinói Tamás volt (mh. 1274). Máig is ő a római egyház hivatalos mintatheologusa és filozófusa.

^l Nevük alapításuk helyeiről ered: Cistercium v. Citeaux és Prémontré Franciaországban.
² Alapítójuk a spanyol (Guzman?) Domokos.  ³ Ered, ugyanúgy, mint a misztérium szó, a görög müein = szemet behunyni szóból.  ⁴ Életének örökifjú bájjal megírt emléke: a Fioretti (Virágocskák) című legendagyűjtemény magyar fordításokban is (Kaposi Józseftől, Erdős Renéetől, Tormay Céciletől) olvasható.

14. §.  A NÉP VALLÁSOSSÁGA ÉS AZ ISTENTISZTELET

l. A nép vallásossága

A középkorban a nép vallásossága teljes mértékben az egyház és a papság tekintélyének uralma alatt állott. A pap, mint mennyet és földet összekapcsoló közvetítő hatalom állott az egyszerű ember előtt. Az egyház a földi élet minden mozzanatában ott volt mint parancsoló és áldó, segítő és szentelő erő. Az emberek szorgalmasan és sűrűn látogatták a templomot. Különben ez egyházi és állami törvényekkel kötelezővé is volt téve. Az istentiszteletek elhanyagolásáért súlyos büntetések jártak. Otthon is mindegyre imádságok, áldások, szentelések szakították meg a napi munka folyását. — Ennek azért is szükségét érezték, mert a középkori ember képzeletében tovább élt az antik szellemvilág: a boszorkányokban, a gonosz szellemekben való sötét hit általános volt. Ezeknek ellenszeréül folyamodtak az egyház nyújtotta szentelő kegyelemhez, amelyben varázserőt, bűvös hatalmat láttak.

Ehhez természetesen vaskos csodahit kellett. A középkor az örökös csodalátások kora. Ezeknek csak egy kisebb részét lehet „kegyes” csalásból magyarázni. Nagyobb részüknek természetes forrása a rengeteg szenvedésen keresztülment középkori ember erősen izgatható lelkiállapota volt. Ebben a lelkiállapotban hajlandó volt a középkori ember minden meglepő és szokatlan jelenségben természetfölötti tüneményt látni. Hiszen a természet erőit és törvényeit még ő is, éppúgy mint az antik ember, csak a legfogyatékosabban ismerte. Innen érthetők a legendák fantasztikus története. Sokszor megdöbbentő tömegmozgalmakat is támasztott ez az állandó izgatottság: ilyenek voltak tulajdonképpen maguk a keresztes hadjáratok is, még inkább az önostorozó (flagellans) zarándoklatok.⁵

Ebben a lelkiállapotában a középkor emberét örökös félelmek gyötörték: félt a pokoltól, a „tisztítóhely” kínjaitól. Ezért reszkető mohósággal vágyott a bűnbocsánatra. Mindennap előfordult, hogy a világba elmerült emberek hirtelen szakítottak a tobzódó élettel s a bőszült önkínzó vezeklés másik végletébe csaptak át. Ugyanezen okból gyakorolta a középkori ember a jócselekedeteket is. Serény volt a böjtben, alamizsnálkodásban, de akárhányszor ezzel sem érte be s hogy bizonyosabb legyen üdvösségében, szerzetbe lépett. A tehetősek ezenfelül még nagy anyagi áldozatokkal is igyekeztek minél több „érdemet” szerezni Isten előtt. Nemesség és polgárság versengett a templomok, klastromok, kórházak, menhelyek építtetésében, kegyes adományokban. Csakhogy ezekben a jótettekben még a nemesebb lelkeknél is a saját üdvösségük biztosítása, tehát egy alapjában önző érdek volt a rúgó. Maga az egyház hivatalosan is tanította, hogy „a gazdagnak épp oly szüksége van a szegényre, mint a szegénynek a gazdagra”, mert a gazdag ember a maga lelki üdvét legkönnyebben a szegények megsegítésével biztosíthatja. A koldulás és az alamizsnálkodás egyaránt „érdem” lett. Így ez a nem evangéliumi vallásosság mesterségesen tenyésztette az ingyenélést. A koldulás a középkor vége felé egyik legnagyobb gazdasági terhük volt a keresztyén államoknak. A koldulásra pedig elsősorban épp a legnépszerűbb szerzetesrendek adtak példát.

2. Az istentisztelet  - Az istentisztelet középpontjában a sákramentomokkal élés állott.

Ezeknek a száma most már hétre szaporodott (keresztség, bérmálás, úrvacsora, penitencia vagy régi magyar nevén „ódozat”, utolsó kenet, pappá szentelés, házasság). Hatásukat egészen gépiesen fogták fel, mágikus kegyelemközlésnek tekintették. A főistentisztelet tetőpontja az úrvacsora volt, a miseáldozat alakjában. Az 1215-i lateráni zsinat emelte dogmává a transsubstantiatio (átlényegülés) bibliaellenes tanát. E szerint a pap által kimondott szereztetési igék („hoc est corpus meum” stb.) hatása alatt az ostya és a bor lényege Krisztus testévé és vérévé változik át, csupán a külső tulajdonságai — színe, íze, szaga — maradnak meg. A laikusoknak már régebb ideje csak ostyát adtak, azaz „egy szín alatt” úrvacsoráztatták őket; hiszen — amint mondották — a „test”-ben már úgyis ott van a „vér”. Valójában ezzel is a papi tekintélyt akarták még jobban fokozni. A transsubstantiatio dicsőítésére hozták be a XIII. században az „úrnapja” (festum corporis Domini) hivalkodó ünneplését.

A hívők életében legnagyobb szerepet játszó sakramentum a penitencia volt. Ez foglalta el az őskeresztyén vezeklés helyét. Az egyház t. i. most már nemcsak a halálos, hanem mindenféle bűnökért, még a gondolatban elkövetettekért is megkövetelte a hívőktől a vezeklést, viszont azonban ennek nyilvánosságát megszüntette. A bűnök megvallása, a gyónás (confessio) csak a pap előtt történt, fülbesúgással: a pap azután kiszabta a vezeklési büntetést (imádság, böjt, alamizsna, vagy egyéb aszkétikus gyakorlatok), amely elégtételt (satisfactio) ad a megsértett Istennek; és ennek a föltétele alatt föloldozta a hívőt vagyis bűnbocsánatot (absolutio) adott neki Isten nevében. A bűnbocsánat hathatósságához megkívánták ugyan, hogy a gyónónak igazi szívtöredelme is legyen (contritio), — de ezt a hívők és a papok átlaga sohasem vette nagyon komolyan. Később egyenesen azt is tanították, hogy már a büntetéstől való puszta félelem elegendő ahhoz, hogy valaki bűnbocsánatot nyerjen, csak a satisfactiót teljesítse pontosan. De a lazább lelkek még a satistfactiótól is szabadulni igyekeztek s így jött divatba annak pénzen való megváltása: a búcsú.⁶

A sákramentomok az istentisztelet szellemi részét, az igehirdetést egészen elnyomták. Csak a kolduló rendek lendítették föl újra, mindenütt a nép nyelvén. Ennek azonban bizonyos nevelő hatása csak a műveltekre, főképp a polgárságra volt. Az alsóbb néprétegek vallásossága megmaradt a maga érzékies, pogányos alakjában. Minden keresztyén tudta ugyan a Miatyánkot és a Hiszekegyet; de azért az egyszerű ember a maga igazi segítőit mégis csak a szentekben látta. Ezeknek a száma rendkívül fölszaporodott. A népképzelet és a csodakórság minden kiválóbb aszkétából, szerzetesből csodatévő szentet csinált; sokszor a hivatalos pápai szentté avatást sem várták meg. A Mária-tisztelet most már egyenesen elhomályosította a Szentháromság egy Isten tiszteletét. Ezekkel kapcsolatosan óriásilag elterjedt és egyre sivárabbá lett a képek és az ereklyék kultusza is. Mindez végzetes és kárhozatos eltávolodás az Evangéliumtól.

Ebben az érzékies vallásosságban természetesen hatalmas szerephez jutott az érzéki szép. A középkor a virágkora a vallásosságtól ihletett művészetnek, különösen az építészetnek, amely a „román” és a „gót” stílust alkotta meg. Az egyházi zene reformátora Nagy Gergely pápa volt.

⁵ Lásd egy ilyenről Arany János mesteri és történetileg hű leírását Toldi Szerelme 8-9. énekében.
⁶ Régi magyar szó; a. m. „büntetéselengedés”.Megkülönböztetendő a búcsújárástól, amely nem egyéb, mint valamely kegyhelyre való zarándoklat, búcsú, azaz büntetéselengedés nyerése végett.

15. §. AZ ERETNEKSÉGEK ÉS AZ INKVIZÍCIÓ

Az egyházi egység és a papi tekintély sokáig lehetetlenné tett a középkorban rnindenféle vallási pártütést. De amint a keresztes háborúk idejében nagyobb világforgalom indult meg: a szellemi érintkezésre is több alkalom nyílt s megkezdődött a lelkek forrongása. A XII. században meglepő hirtelenséggel két új eretnekség ütötte föl fejét. Az egyik a katharosok (tiszták) szektája volt.⁷ Ez Keletről eredt; gnostikus, manichaeista és keresztyén tanok keveréke volt. Legnagyobb ereje nem a tanaiban rejlett, hanem fölcsigázott aszkézisében, rajongó törekvésében az erkölcsi tisztaságra. Vándor apostolai ostorozták a hivatalos egyház papjainak és híveinek sok erkölcsi foltját s a hozzájuk csatlakozóknak tökéletes üdvöt ígértek. A Balkántól Dél-Franciaországig a legkülönbféle társadalmi rétegekben meggyökereztették a szektát, más-más nevek alatt (így pl. Dél- Franciaországban albigenseknek hívták őket, mert főfészkük Albi városa volt).

A másik nagy szekta, a valdenseké, már egészen keresztyén eredetű. Alapítója Wald (v. Waldes) Péter, gazdag lyoni kereskedő. Az apostoli szegénység gondolata 1176-ban annyira megragadta a szívét, hogy minden vagyonát elosztotta a szegények közt, ő maga pedig a hasonló gondolkozásúakból kis társaságot („lyoni szegények”) alakított és az Evangélium vándor prédikálásához fogott. Mindenben az Úrnak az apostolokhoz intézett utasításaihoz alkalmazkodtak (olv. Máté 10., Lukács 9-10. része). Főfegyverük a Szentírás volt, amelyet a nép nyelvén olvastak és terjesztettek. Életeszményük Krisztus és az apostolok követése. Ezt a Biblia, főképp az Újszövetség parancsainak betű szerint való megtartásával akarták elérni. Ez a szekta is széles körben elterjedt, Franciaországon és északi Itálian kívül Közép-Európában is. A nép rokonszenvét és a papság gyűlöletét főképp az „apostoli szegénység” hirdetésével és megvalósításával keltette föl.

A katharosok és a valdensek a középkori egyház nem egy téves szokását és tanítását elvetették: így amazok a szentek, a képek, az ereklyék tiszteletét, emezek a búcsú és a tisztítóhely tanát. Ennyiben tehát a reformáció előfutárjainak tekinthetők, de csakis ennyiben. Mert lényegében az ő vallásosságuk egyáltalán nem állott magasabban a rómainál, csak aszkétikus erkölcsi szigorúságban volt következetesebb nála. A reformáció egyházai a hit nagy kérdéseiről az Evangélium alapján egészen másként gondolkoznak, mint ők. Mindazonáltal a pápa egyháza így sem nézte jó szemmel ezeket a szektákat. Féltette tőlük egységét, papjai gazdagságát és tekintélyét. Ezért, már III. Ince óta, erélyesen föllépett ellenök. Főképp az ő népszerűségük ellensúlyozására alakultak a koldulórendek. De a pápaság nem érte be a békés küzdelemmel. A katharosok ellen, a francia királyság támogatásával, rettenetes hadjáratot indított. Majd (1232-ben) felállította az inkvizíciót, azaz eretnekkutató törvényszéket, amely a legkegyetlenebb eszközök alkalmazásával nyomozta, büntette és félemlítette meg az eretnekeket. A látszat megóvásáért ugyan hangoztatta az egyház, hogy ő „nem szomjazik vérre” s a kivégzések végrehajtását a világi hatalomra bízta. Azonban ez nagyon kopasz mentség, ha meggondoljuk,  hogy az egyház akkor tényleg világhatalom volt s a világi hatóság az ő tekintélyének nyomása alatt volt kénytelen elvállalni az eretnekekkel szemben a bakó szerepét. Kínpad és máglya megtette a magáét: a katharosokat sikerült teljesen kiitani, a valdenseket pedig megtörték vagy szétszórták. Ezeknek egyes maradékai azonban bámulatos szívóssággal századokon át fenn tudták magukat tartani s a reformáció idején elfogadták a tiszta Evangéliumot.

⁷ Secta latin szó (a sequor = követni igéből); a klasszikus latinban a. m. bölcseleti iskola, világnézeti párt; a keresztyén nyelvhasználatban a görög hairesis egyértékese: vallási pártütés, a hivatalos egyházon kívül álló vallási közösség.

16. §. A MAGYAR KERESZTYÉNSÉG A KÖZÉPKORBAN 

1. Állam és egyház

István király örökségét a középkori magyar állam híven őrízte és fejlesztette. A királyság a római egyház védelmét és erősítését a legelsőrangú állami feladatnak tekintette. Az egyház és papjai ott álltak, mint nélkülözhetetlen tényezők az állami élet minden működésénél, különösen az igazságszolgáltatásban és a törvényhozásban. A főpapság, nagy vagyoni erejével, fontos tényezője volt a honvédelemnek. Az egyház ügye teljesen állami üggyé lett. De éppen ezért a magyar királyok is féltékenyen őrködtek egyházi hatalmuk fölött, akárcsak a német császár-királyok. A pápasággal fönntartották a tisztelettel teljes, hagyományos jó viszonyt, de nem engedték, hogy a pápák túlzott követeléseikkel csorbítsák a magyar koronának az egyházzal szemben szerzett ősi szokásjogait, legfőképpen a főpapi állások betöltésében való döntő szerepét. I. Lászlónak és Kálmánnak, Nagy Lajosnak és Igazságos Mátyásnak a pápai székhez való viszonyát egyképpen ez jellemezte. Csak nagy belső zavarok idején, a királyi hatalom időnkénti elhanyatlásakor volt módjuk egyes pápáknak — így pl. III. Incének — mélyebben belenyúlniok a magyar egyházi ügyekbe, olykor még az állam belső politikájába is.

2. Vallásosság és művelődés

A magyarság is, mint minden más pogány nép, nehezen, dacos ellenkezéssel nőtt bele a keresztyénség lelkiéletébe és kultúrájába.⁸ A pogány magyar vallás, lappangó ördöngősség és egyéb babonák alakjában, még századokig élt a nép között. Egyes maradványai a magyar keresztyénségbe is fölszívódtak. Ámde végre is meg kellett kedvelnie a magyar népnek a keresztyén vallást. Hiszen ebben a legjobb nevelői maguk nagy királyai voltak, akik — különösen az Árpádházban — családjukkal együtt személyes vallásosságukkal is kitűntek. Nagy nemzeti csapások, különösen a tatárjárás elszenvedése után a keresztyén magyar nép lelkén valóságos vallási rajongás vett erőt s ilyenkor pompásan fellendült az egyházi élet.

A papság a magyar középkor virágjában válogatott erőkből állott. A régibb és újabb férfi és női szerzetesrendek széltére el voltak terjedve s nagy tiszteletnek és népszerűségnek örvendettek.⁹ Élénken mutatja a középkori magyar társadalom lelkesedését a szerzetesség iránt az a tény, hogy a XIV. század elején külön magyar szerzet is keletkezett, a pálosremeték rendje, mely rövid idő alatt közkedveltségre jutott s külországokban is elterjedt.

Az egyház irányította hazánkban is a művelődés minden ágát. Teljesen az ő kezében volt az iskolázás. Plébániai (alsófokú), káptalani és monostori¹⁰ vagy klastromi (középfokú, de a papságra is képesítő) iskolák már I. István király idejétől kezdve működtek az országban. Pécsett, Óbudán és Pozsonyban egyetemek alakultak; több szerzetesi főiskola is volt. Nagy számmal keresték föl magyar ifjak a középkor világhíres egyetemeit is (Párizs, Bologna, Pádua, Prága, Krakkó, Bécs) s nem egy közülök tanárként működött azokon. A Mátyás király korában élt Temesvári Pelbárt franciskánus szerzetes (mh. 1504) — ez a szigorú, megalkuvást nem ismerő papi jellem — nemcsak hazájának, de az egész akkori európai keresztyénségnek egyik legjelesebb igehirdetője. Külföldi egyházi írók is sokat tanultak tőle, művei számos kiadásban forogtak Európa-szerte közkézen.

Egyszóval a római egyház a középkori magyarság életében is betöltötte ugyanazt a szerepet, amelyet egyebütt. Amíg csak teljesen el nem fajult, bírta is a nemzet zömének szeretetét és ragaszkodását.

⁸ Ennek megkapó lélektani ábrázolása Herczeg Ferenc Pogányok című regénye.  ⁹ Történetileg is hű rajza a középkori magyar szerzeteséletnek Gárdonyi Géza Isten rabjai című regénye.  ¹⁰ A görög-latin monasterium = szerzetesek lakhelye szóból.