II. RÉSZ
A középkor egyháza
 
ELSŐ FEJEZET
A keresztyénség terjedése, térvesztése

11. §. ÚJ NÉPEK AZ EGYHÁZBAN; AZ IZLÁM
 
  11. §. ÚJ NÉPEK AZ EGYHÁZBAN; AZ IZLÁM

Az ókorban a Földközi tenger partvidéke, különösen annak keleti része volt a keresztyénség történetének fő színtere. A középkorban ez a színtér áttolódik előbb Itáliára, majd Közép- és Nyugat-Európára. Ennek két fő oka van: az egyik a germán és a szláv népek belépése a keresztyén egyházba, a másik pedig az izlám hódítása.

l. A legrégibb germán keresztyén népek

Már a népvándorlás korában megkezdődött a germánok keresztyén hitre térése. Legelőször (a IV. században) a nyugati gótok vették föl a keresztséget. Tőlük jutott el a keresztyénség többi harcias fajrokonaikhoz: a vandálokhoz, burgundokhoz, keleti gótokhoz is. E népek először mind a keresztyén gondolkodás arianus alakjával ismerkedtek meg, amely a nicaeai zsinat döntése ellenére jó ideig uralkodott a birodalom némely részeiben s egyes császárok pártfogását is élvezte. Az első germán törzs, amely a közzsinatokon megállapított orthodox alakjában ismerte meg és vette föl a keresztyénséget, a frank volt, az V. század legvégén. Mivel pedig akkor a frank volt a leghatalmasabb germán néptörzs, ez a lépés az arianus keresztyénség bukását vonta maga után a germánok között. Egy századdal később kezdődött meg I. (Nagy) Gergely pápa indítására, egy másik hatalmas, hódító néptörzs, az angolszászok megtérítése. Ezek, amikor Britanniába berontottak, ott már a kelta őslakók között virágzó keresztyén egyházi életet találtak. Az angolszász keresztyének kezdettől fogva elismerték a pápa fennhatóságát, amíg a kelták tudni sem akartak erről. Csak nehezen sikerült a hódítóknak elismertetniök a pápa felsőségét. Amíg tehát a frankok megtérése a katholikus orthodoxiának, az angolszászoké már a római egyháznak volt az első nagy diadala az új népek új világában.

2. Az izlám hódításai

A nagy nyugati hódításokkal szemben Keleten a fokozatos térvesztés volt a sorsa a keresztyén egyháznak. Az izlám hódító rohamainak a VII. században egymásután esett áldozátul Szíria, Egyiptom, Észak-Afrika — tehát a birodalomnak éppen ama provinciái, amelyek Róma és Kis-Ázsia mellett legjobban hozzájárultak az ókori egyház fejlődéséhez. A Nyugatot is csak a frank birodalom ellenállása mentette meg a Pirenéus-félszigetet már elözönlött mohamedán áramlattól. A félhold uralma alatt a legtöbb helyt számban és lélekben nagyon aláhanyatlott a keresztyénség. Igazi ellenálló erejük csak a Pirenéus-félsziget keresztyén népeinek maradt. Ezek évszázados harcok után a középkor végére teljesen kiszorították onnan a megvénhedt arab uralmat. Ám Keleten épp ekkortájt (1453) omlott össze az izlám új, friss erejű zászlóvivőinek, a törököknek csapásai alatt a keleti görög keresztyénség és művelődés utolsó bástyája: a kelet-római (bizánci) császárság. A pápák feltüzelték ugyan Európa kereszyén népeit, hogy a Szentföldet és az izlám egyéb ragadományait hódítsák vissza a pogányok kezéből. 1096-ban megindultak s óriási vér- és pénzáldozatokkal két évszázadon át többízben megújultak a hatalmas keresztes hadjáratok. De maradandó sikert egyik sem bírt elérni.

3. A németség megtérítése

A nagy keleti veszteségekért új nyugati hódítások nyújtottak kárpótlást. Frank fegyver és apostoli lelkű szerzetesek missziói buzgalma bevitte a keresztyénséget a német törzsek közé. A német keresztyénség első nagy szervezője a lángbuzgalmú, félelmet nem ismerő angolszász szerzetes, Bonifatius volt. Munkásságát támogatták a frank uralkodók is, de ő elsősorban a pápa tekintélyére támaszkodott és ezt a tekintélyt akarta megyökereztetni a németek közt. Meghalt 754-ben; térítés közben verték agyon a pogányok. Bonifatius munkáját az új Európa első igazán nagy keresztyén fejedelme, a hatalmas Nagy Károly császár (768-814) folytatta a művelődés s a fegyverek erejével. Nagy vérfürdőkkel járt különösen a makacsul ellenálló utolsó pogány német törzsnek, a szászoknak az egyházba terelése. Nagy Károly utódai már nem folytatták ekkora eréllyel a politikai és egyházi hódítást. Így a legészakibb germánok: a skandinávok keresztyén hitre térítése csak sokkal később, a magyarokéval egyidőben következett be.

4. A szlávság megtérítése

Német kard és német szerzetes kapcsolta bele a keresztyén művelődés közösségébe a nyugati szláv törzseket: a cseheket, a lengyeleket s az azóta részben vagy egészben elnémetesedett vendeket, pomeránokat, poroszokat a X–XIII. századok folyamán. A legutolsó pogány szláv törzs, a litvánoké, csak a XIV. század végén lépett be a Nyugat nagy keresztyén népcsaládjába. A keleti és a déli szlávok megtérítése viszont a bizánci államegyház utolsó nagy tette volt: a bulgárok, a Balkán szlávjai, oláhjai és az oroszok ennek a keresztyénségét sajátították el. A szlávok két nagy apostola, Methodius és Constantinus (ismertebb néven Cyrillus) még nyugatabbra, a morvák között is megpróbálta meghonosítani Konstantinápoly hitét, de maradandó sikert nem ért el; itt már hatalmasabb volt a római egyház és a nyugati művelődés ereje.

5. A magyarság megtérítése

A pogány magyarság már honfoglalása előtt sűrűn érintkezett nemcsak zsidó és mohamedán hitű fajrokon törzsekkel, de keresztyén misszionáriusokkal is. Már ezeknek hatása is előkészítette az egyistenhitre s a keresztyénség befogadására. Az új haza határai között kezdett aztán erősebben hatni reá a keresztyénség, részint az itt talált és meghódított szláv népek és avar néptöredék, részint a rabszolgákká tett hadifoglyok útján. Minthogy a magyarság éppen a keleti és a római egyház határterületein ékelődött bele a keresztyén világba, érthető, hogy mindkét oldalról történtek kísérletek megtérítésére. A keleti kísérletek emlékei nagyon homályosak; mindenesetre a bizánci császárság politikai érdekeit is szolgálták. Azonban már Géza fejedelem (970 körül) belátja, hogy népére nézve politikailag előnyösebb a Nyugattal keresni barátságos kapcsolatot. Hogy békés szándékait igazolja az akkori nyugati Európa vezérhatalma, a „római császári” koronát viselő német királyok előtt: befogadja országába az első térítőket, sőt ő maga is megkeresztelkedik. Fia, a már keresztyén anyától született István (997-1038) a cluny-i reform (l. alább 12. § 2.) szellemétől áthatva s a Nagy Károly példáján lelkesedve, személyes hitbuzgalommal folytatja és tetőzi be apja kezdését. Békés és fegyveres úton oly eréllyel lép föl a keresztyénség érdekében, hogy II. Sylvester pápa már néhány év múlva koronát küld neki s ezzel független keresztyén királynak ismeri el (megkoronáztatik 1001 augusztusában), — egyúttal pedig kivételes jogokkal ruházza föl az egyház szervezésére. A szervező munkát István érsekségek, püspökségek alapításával, a benedekrend betelepítésével stb. bölcsen elvégezte. Sikerét bőkezű adakozásokkal és erős törvényekkel biztosította. — Az eszményi lelkű, önfeláldozó nagy királynak keresztyén művelődése biztos alapvetését köszöni nemzete.

A germánok, a szlávok és a magyarok megtérése az egyházat óriási feladat elé állította. Ő volt a görög-római művelődés egyetlen örököse, tehát csak ő adhatta át ennek a kincseit a barbár népeknek. Az egyháznak a népek nagy nevelőjévé kellett lennie. Ezt a feladatot vállalta és megoldotta. Évszázadokon át az egyház kezében volt és őtőle függött a művelődés minden ága. Ez világtörténetileg az egyház legnagyobb érdeme. De azért, hogy ezt kivívhatta, nagy árat is kellett fizetnie: a világi hatalomnak, nagyon sokszor vérontó fegyvereknek a segítségét kellett igénybevennie Krisztus igazságának terjesztésére. Így ez az igazság nem tudott az új népek lelkébe mélyen belegyökerezni. A középkori Európa keresztyénsége, amilyen általános, olyan felszínes is.