folytatás

I. RÉSZ
HARMADIK FEJEZET
Az ókori egyház belső fejlődése

9. §. AZ ERKÖLCSI ÉLET   l0. §. AZ EGYHÁZI TAN
 
 

9. §. AZ ERKÖLCSI ÉLET

l. A fejlődés iránya; kettős erkölcsiség

Az ókor nagy városaiban mély erkölcsi romlottság uralkodott. Ennek közepette tündöklő jelenség volt az őskeresztyének tiszta és szigorú erkölcsi élete. Ez természetes következménye volt a Lélek uralmának, valamint a környező pogányvilágtól elzárkózottságuknak és annak, hogy az Úr visszajövetelét a legközelebbi jövőben várták. Idő múltával elhalványodott ez a szent várakozás, a keresztyének száma ellenben annál inkább megszaporodott. A nagy tömegekből álló gyülekezeteket már nem lehetett könnyen elzárni a világtól s megóvni a bűn fertőzésétől. Az egyháznak tehát már a II. század második felében választania kellett: vagy megmarad régi szigorúsága mellett és lemond terjeszkedéséről, vagy pedig tovább hódít és alábbszállítja erkölcsi mértékeit. Az egyház az utóbbit választotta, mert nem akart egy kis felekezetté összezsugorodni, hanem világegyházzá akart lenni. Ez a törekvés érthető, mert az egyház arra érezte magát hivatva, hogy a Krisztus uralmát az egész világra  kiterjessze. De ezt a célt emberi erőre és hatalomra, nem pedig a Krisztus lelkére támaszkodva akarta elérni. Ezért volt szüksége a tömegekre.

Sok jó keresztyénnek annyira fájt ez a megalkuvás, hogy — semmint belenyugodjanak — inkább szakadásba vitték az egyházat. Ők a Lélek és a szentség régi uralmát szerették volna visszaállítani. Ezek a szakadások (gör. schismák)¹⁴ ismételt nagy belső válságokat okoztak, de az egyházat nem bírták eltéríteni fejlődésének már egyszer fölvett irányából. Ez az irány az ókatholicizmusban végtére is kettős erkölcsiségre vezetett. Az átlagos keresztyének nagy tömegétől az egyház beérte egy nagyon mérsékelt krisztuskövetéssel: megengedte nekik, hogy a világban éljenek s avval kiegyezzenek. A szigorú, teljes keresztyénséget pedig csak kevesektől kívánta meg: azoktól akik erre önmaguk szánták rá magukat és szakítottak a világgal.

2. Aszkézis és szerzetesség

Az átlagon felülemelkedő keresztyénségre természetesen kínálkozó út az aszkézis volt. Ez annak a kornak oly általános jelensége, hogy hatása alól a keresztyénség sem vonhatta ki magát. Különben is az aszkézis alapgondolata az, hogy a test fölött a léleknek kell uralkodnia; ez pedig sehol olyan hatalmasan nem érvényesül, mint a keresztyénségben. Érthető tehát, hogy az egyházban az aszkézis már nagyon korán megjelent. Csak az volt a baj, hogy mindjárt eleinte pogányos formában jelentkezett: természetes életszükségletekről és jogosult életörömökről való Istenkísértő lemondásban (böjt, nőtlenség), sokszor bőszült önsanyargatásban. Ez egészen más volt, mint az a nemes és szabad önfegyelem, amelyet az Evangélium kíván. Az egyház ugyan óvta híveit az aszkézis túlzásaitól, azonban magát az aszkézist már a második században a komoly keresztyénség tartozékának tekintette. De ilyen értelemben komoly, következetes keresztyén nem lehetett mindenki. Aki mégis az mert és az tudott lenni, annak ezt a keresztyén közfelfogás már 200 körül különös érdeméül rótta föl s azt vélte, bogy Isten is annak számítja. A kiválóbb aszkétákat, később a szerzeteseket az átlagos keresztyén ember már korán babonás csodálattal vette körül, különleges isteni erők birtokosának tartotta, emléküket tisztelte s képzeletével a szentek alakjait szőtte meg belőlük.

A IV. század folyamán fejlődik ki az aszkézisből annak szervezett és társas alakja: a szerzetesség. Közvetlen előzménye a remeteélet volt. Egyes elszánt aszkéták, hogy a világgal annál teljesebben szakítsanak, kivonultak a vad egyiptomi sivatagba¹⁵, vagy egyéb embernemlakta helyekre s ott elképesztő nélkülözések és önkínzások között folytatták testük „megöldöklését”. A remeteség atyja a kopt származású, egyiptomi Antal volt (300 körül). Ezeket a magános remetéket azonban a teljes testi és lelki elvadulás fenyegette. Pachomius (320 körül), szintén egyiptomi aszkéta belátta, hogy céljukat, az Istennek tetsző életet, sokkal jobban elérik, ha társasággá állanak össze. Ő alkotta az első aszkéta- telepet a Nílus partján. Ez lett az őse a későbbi klastromoknak.^l6 Már maga Pachomius mind férfi, mind női aszkéta-társaságokat szervezett. Ezekből lettek a régi magyar szóval ú. n. szerzetek. Keleten rohamosan terjedt el a szerzetesség. Az egyház legkiválóbb vezetői is felkarolták: így különösen Basilius, a nagy aszkéta caesareai püspök (mh. 379), aki a szerzetességnek a keleti keresztyénségben máig uralkodó rendtartást szabott. Nyugaton eleinte lassabban foglalt teret a szerzetesi élet, de később itt lett igazi nagyhatalommá abban a formában, amelyet a bölcs itáliai aszkéta, Nursiai Benedek 529-ben adott neki. Ő az első rendezett nyugati szerzetestárság: az ú. n. benedekrend alapítója.

A szerzetesség alapgondolata merőben ellenkezik az evangéliumi keresztyénséggel. De Istennek volt hatalma még a tévedésből is jót kihozni. Az Ő akarata volt, hogy a tisztább, nemesebb keresztyén élet a következő századok óriási viharaiban meghúzódhatott a klastromfalak között.

3. Az átlagos keresztyén erkölcsiség

A szerzetesség világmegvetésére és önmegtagadására a keresztyének nagy többsége nem volt képes. Az ilyeneknek valahogyan egyeztetniök kellett az Evangélium és a világ követelményeit, ha sem amazzal, sem emezzel nem akartak végleg szakítani. Ez az egyeztetés már a IV. században egy átlagos erkölcsi felfogást eredményezett. Ezt aztán szentesítette az egyház is. Kezdetben a világi foglalkozások közül az egyház mindazokat tiltotta, amelyek valami kapcsolatban voltak a pogány vallással; pl. a színészetet, a műipart, az áldozati állatokkal való kereskedést. A szigorú keresztyén gondolkodás ezenkívül az első három században még a katonáskodást és a közhivatalviselést sem tartotta megengedhetőnek. Tényleg azonban már Konstantin kora előtt nagyszámú keresztyén katona és állami tisztviselő volt s akadtak közöttük magasrangúak is, pl. helytartók. A többi foglalkozás tilalmát is csak a papokra nézve lehetett teljes szigorral érvényesíteni. A világi szórakozások dolgában sem tudták állandóan fönntartani az eredeti szigorú megítélést. Az egyház hivatalosan mindenféle zajos szórakozást, táncot, játékot „világinak” és elvetendőnek ítélt; a színházat meg a cirkuszt pedig egyenesen a gonosz szellemek tanyájának bélyegezte. De valójában már Konstantin előtt sem minden keresztyén tartotta kötelezőnek ezt a felfogást. Attólfogva pedig, hogy a birodalom hivatalosan keresztyén lett, a nagy tömegek életén még kevésbé látszott meg a keresztyénség hatása. Maguk a keresztyén császárok is hiába hoztak törvényeket a borzalmas gladiátori mutatványok ellen; a „keresztyén” nép éppen olyan mohón követelte és élvezte azokat, mint azelőtt a pogány társadalom.

Sokkal több eréllyel tudta érvényesíteni az egyház a maga Isten törvényén alapuló elveit az öngyilkossággal, a nemi bűnökkel és a gyermekek kitevésének általános és jogosnak tekintett szokásával szemben. Az ókori társadalomnak e súlyos erkölcsi sebei a keresztyén lélek hatása alatt kezdtek először gyógyulni. De viszont a vagyon, a fényűzés és a műveltség kérdésében megint csak kiegyezett a keresztyén erkölcsi felfogás a környező világgal. Egyre fogyott azoknak a szigorú keresztyéneknek a száma, akik ezekben a dolgokban is csak az ördög csábítását látták. Teljes vagyontalanságra csak az aszkéták és szerzetesek szánták el magukat. Velük szemben folyton több lett a jómódú keresztyén. Az ilyenek aztán a mérsékelt fényűzéstől sem riadtak vissza s előmozdítói lettek a művészeteknek. A tudományos és irodalmi műveltségre is már a II. század óta egyre több a példa a keresztyének között. Mindez nem lett volna baj, ha vagyonnal, művészettel, műveltséggel az evangéliumi keresztyén szabadság szerint éltek volna. De a tömegkeresztyénség éppen erre nem volt képes.

4. A bűnbánati rend

Az átlagos erkölcsi színvonal fenntartására a bűnbánati rend volt az egyháznak leghatalmasabb eszköze. Ezt az őskeresztyénség még nem ismerte. Ott csak a keresztség előtt lehetett szó bűnbánatról. Aki megkereszteltetése után esett súlyos, ú. n. „halálos” (azaz a tíz parancsolat valamelyikét nyilvánvalóan megsértő) bűnbe, azt, mint megfertőzött tagot, örökre kizárták az egyházból. Ez volt a sorsuk legelsősorban a hittagadóknak, mint a legrettentőbb, „halálos bűn” elkövetőinek. De idővel, az erkölcsi szigor általános lazulása folytán ebből is engedtek. Hiába tiltakozott a régi tisztasághoz ragaszkodók pártja: a tömeg kikövetelte az „elesettek” s később más halálos bűnben leledzők számára is az ú. n. „második bűnbánat” lehetőségét. Az ilyen bűnbánókról úgy gondolkoztak, hogy Isten nekik a bűneikért járó örök büntetést, a kárhozatot elengedte ugyan, de nem az idői büntetéseket is, melyekkel Isten a bűnöst szintén sújtja. Hogy tehát az idői büntetésektől is szabaduljanak, a püspök irányításával egy körülményes vezeklésen (latinul: poenitentia, azaz megbánás) kellett keresztülmenniök. Csak ezután fogadtattak vissza az Úr testének közösségébe. Ez a vezeklés eleinte testileg-lelkileg fájdalmas és — mert a nyilvánosság előtt folyt — különösen megalázó volt. Később ennek a szigorúsága is alábbhagyott.

5. A szeretetmunkásság

A keresztyénség erkölcsi ereje még a nagy megalkuvások ellenére is csodásan fénylik az ókorban. Ezt a keresztyén szeretet munkái bizonyítják. A pogány ókor a tiszta szeretetből fakadó társadalmi segítőmunkát még nem ismerte. A keresztyének ellenben már legősibb gyülekezeteikben gyakorolták özvegyek, árvák, szegények, betegek, foglyok, aggok gondozását. A tehetősebb gyülekezetek a szegényebbek, elsősorban a jeruzsálemi számára rendszeresen adakoztak (V. ö.: Róm. l5:26-28, II. Korinth. 9:5-l5). Állandó volt köztük a szegény utazók támogatása s a legszívesebb vendégbarátság. Tevékeny szeretetüket különösen nagy köznyomorúságok, pl. ragályok idején, még a pogányokra is kiterjesztették.  Ezeket sokszor csodálkozásra, nem egyszer megtérésre indították korlátokat nem ismerő önfeláldozásukkal. A későbbi  államegyház nagy birtokadományokhoz jutott s így még hatalmasabban tudott közreműködni a hanyatló ókor rettenetes gazdasági nyomorának enyhítésére. Nagyszerű egyházi jótékonysági intézmények emelkedtek előbb Keleten, majd Nyugaton is: idegenek, szegények, árvák, özvegyek, aggok, gyógyítható és gyógyíthatatlan betegek, lelencek stb. egyaránt menedéket találtak bennük. Az alexandriai egyház az 500-ik év körül 7500 szegényről gondoskodott. A konstantinápolyi Sophia-templom mellett, legnagyobb részben a szegénygondozásra, 100 diakonus és 40 diakonissza volt alkalmazva. Basilius püspök Caesarea kapui előtt egész kis várost alapított kórházakból és menhelyekből; ő maga különösen nagy önfeláldozással ápolta a bélpoklosokat. Rómában Fabiola, ez az előkelő keresztyén nő, alapította a IV. század végén az első kórházat, ahol ő maga ápolta a legundorítóbb bajokban szenvedőket is. A szeretetmunkára az indítást az egyház jobbjainak eleinte kizárólag a lelkükben lángragyúlt krisztusi élet adta. Később azonban egyre nagyobb szerepük lett benne az alantasabb lelki rúgóknak. Főképp a zsidó gondolkozás hatása gyökereztette meg a tömegekben, sőt még a kiválóbb lelkekben is azt a gondolatot, hogy az alamizsnálkodó jutalomra tarthat számot Istentől. Már Cyprianus szerint „alamizsnák és jócselekedetek oltják ki a bűn lángját”.^l7

¹⁴ Szkizmának olvasandó!
¹⁵ Innen a név is: eremites, gör. sivataglakó. Másik szokott elnevezésük: anachoreta, gör. elhúzódó.
¹⁶ Claustrum lat.: zár, korlát, „zárda”. Ebből ered a magyar klastrom (kolostor) szó.
¹⁷ Az e §-ban tárgyalt jelenségeket nagyszerű költői képben mutatja be Herczeg Ferenc A Nap Fia c. regénye.

10. §. AZ EGYHÁZI TAN

1. A theologia kezdete

Az őskeresztyének nem érezték szükségét annak, hogy az ő egyszerű de forró és erős hitüket szabatos fogalmakba öntsék. Isten igéje közvetlenül hatott reájuk az ó- és újszövetségi Szentírásból s az arra támaszkodó prédikálásból. Ők még nem szorultak rá, hogy tanokban adják nekik elő, fogalmilag magyarázzák meg nekik az Igét. Azonban már őközöttük is vannak egyes kiváló lelkek, elsősorban Pál és János, akik a gondolkozás eszközeit is fölhasználják a maguk és testvéreik hitének tisztázására, erősítésére, védelmére. Őtőlük erednek az első szálai a bibliai Kijelentés tudományának, a theologiának. A II. századtól kezdve mind nagyobb szükségük lett a keresztyéneknek a theologiára, mert az egyháznak belülről és kívülről olyan ellenségei támadtak, akik ellen csak a tudomány fegyvereivel lehetett sikeresen küzdeni. Amazok voltak a gnostikusok, emezek pedig egyes kiváló pogány filozófusok, akik irodalmi úton igyekeztek cáfolni a keresztyénséget. Ez ellenfeleket a nagy keresztyén gondolkozók csak a saját fegyvereikkel: azaz a görög filozófia segítségével győzhették le. Így a keresztyén theologia a kijelentett igazságnak filozófiai formában veló kifejezése és igazolása lett.

2. Az első nagy theologusok

Már a második század végén annyira föllendült a theologia művelése, hogy az ókori szellemi művelődés középpontján: Alexandriában egy nagy keresztyén theologiai főiskola (az ú. n. „katecheta-iskola”)¹⁸ alakult. Ennek tanárai lángoló meggyőződésű keresztyének voltak, de egyszesmind vérbeli filozófusok is. Legnagyobb volt köztük a keresztyén theologia első nagy összefoglalója, a lángeszű és hihetetlen munkabírású Origenes. Ő vette fel győzelmesen a harcot a keresztyénség egyik legelső irodalmi ellenfelével, az éleseszű pogány filozófus Celsus-szal. Nagyszerű munkát végzett a szentírásmagyarázat terén is. Tudásánál csak szerénysége volt nagyobb, filozófiájánál csak hite mélyebb és erősebb. A Decius-féle üldözések alatt őt, a hetven éves, elgyöngült testű, de lélekben törhetetlen aszkétát is kínpadra vonták s az elszenvedett kínzások következtében nemsokára (254) meg is halt. Állítólag 6000 különféle irodalmi művet hagyott hátra.

Nyugaton az első nagy theologus Tertullianus, egy karthagói pogány centurio fia (200 körül). Először ügyvéd volt és mint ilyen tért meg. Fényes írói tehetségét egészen Krisztus szolgálatára szentelte. Heves vérű, eredeti gondolkozású s erkölcsi fölfogásában a végletekig következetes ember volt. Nem is volt maradása a katholikus egyházban, mert végképp megromlottnak látta azt; kivált belőle és egy rajongó szakadáshoz csatlakozott.

Cyprianus Karthagónak — szintén pogány ügyvédből lett — nagy püspöke volt a másik nagy nyugati theologus. Egyházát a Decius-féle üldözések alatt erélyesen és bölcsen pásztorolta; később (258) vértanúhalált halt. Ő adott először világos irodalmi kifejezést annak a gondolatnak, hogy a katholikus egyház egyedül üdvözítő. „Nem lehet — úgymond — Isten atyja annak, akinek az egyház nem anyja”. Az egyházba pedig csak az tartozhatik bele szerinte, aki nemcsak a tanításait hiszi és vallja igazaknak, hanem a vezetőinek, a püspököknek is feltétlenül engedelmes. Ezekkel a gondolatokkal Cyprianus már veszedelmes lejtőre jutott: a Szentírás az üdvösségnek ilyen feltételeiről (látható egyházba tartozás, emberi tekintélyeknek engedelmeskedés) egyáltalában nem tud.

3. A dogma

A nagy theologusok tanításaiból (közülük a legnagyobb tekintélyre jutottakat később egyházatyáknak nevezték) választotta ki az akkori egyházi köztudat a neki legmegfelelőbbeket s emelte hivatalos, kötelező egyházi tanná: dogmává.¹⁹ A dogma kialakulását hosszas és heves szellemi harcok előzték meg. E harcok legfőbb ütköző pontja Krisztusnak Istenhez való viszonya volt. Ez volt ugyanis az akkori keresztyén gondolkodás legfőbb kérdése. A létnek legmélyebb titkát, a végesnek a végtelenhez való viszonyát fürkésző görög szellem a keresztyénségben sem tudott megnyugodni mindaddig, amíg ezt a kérdést a maga számára bölcseleti úton meg nem oldotta.

Először abban kellett dönteni: Krisztus egylényegű-é (homousios) Istennel, azaz öröktől fogva való isteni lény-e, vagy pedig pusztán teremtmény, vagy, mint egy közvetítő irány hirdette, legföljebb hasonló (homoiusios) az Atya lényegéhez? Azok, akik Krisztust puszta teremtménynek hirdették, az Isten egységét akarták ezzel megóvni. Ennek a nézetnek egyik főképviselője volt Arius alexandriai pap, akiről ez az irány később a nevét is kapta (arianismus). A másik irány szerint Krisztus váltsága csak akkor teljes, hogyha Őbenne magát az Atyát bírjuk, az istenség teljességét tesszük magunkévá. Ezért ragaszkodott ez az irány az egylényegűség gondolatához. Hogy mi megistenülhessünk — gondolta a görög keresztyén —, Istennek emberré kellett lennie. Ez az utóbbi nézet győzött, mert ennek volt mélyebb bibliai alapja. A Szentírás ugyanis nemcsak azt tanítja, hogy Isten egy, hanem azt is, hogy Isten Krisztussal egy és Krisztusban lett a miénk.

Ez alapon a nicaeai „oikumenikus” zsinat (325) kimondotta, hogy a Fiú egylényegű az Atyával. Ehhez a konstantinápolyi közzsinat (381) következetesen hozzácsatolta a Szentlélek (a velünk levő Atya és Fiú) egylényegűségét is. Az ellenkező nézetűekre pedig átkot (anathema) mondtak: azaz kimondották, hogy aki ezekről a dolgokról nem úgy gondolkozik, ahogyan a hivatalos egyház tanít, az kiesik az anyaszentegyház üdvözítő közösségéből. Az átkot a császárok támogatása tette foganatossá: ők hívták össze ugyanis a közzsinatokat — az elsőt, a nicaeait maga Nagy Konstantin — s a döntésre is nekik és udvari theologusaiknak volt legnagyobb hatásuk. Így alakult ki a keresztyén alapdogma, a Szentháromságtan (a trinitas tana), mely szerint az egy isteni lényegben három személy van: Atya, Fiú, Szentlélek.

De itt még nem állhatott meg a nyughatatlan görög keresztyén szellem. Rögtön felvetődött a másik kérdés: ha Krisztus Isten, egy az Atyával — akkor ezzel hogyan fér össze ember- mivolta? Miként lakozhatik a teljes istenség egy történelmi, hús és vér emberalakban? Pedig ott kell lakoznia: mert azt is jól látta a bibliai keresztyén hit, hogy ha a Krisztus istensége nélkül a váltság nem lehet teljes: embersége nélkül viszont nem lehet valódi. Most tehát Krisztus isteni és emberi természetének viszonyát kellett meghatározni. Itt is több nézet küzdött egymással. Küzdelmük úgy elmérgesedett, hogy évszázadokon át fölkavarta ez egyház és a birodalom békéjét. A hivatalos döntést a 45l-iki chalcedoni közzsinat hozta meg: e második fő keresztyén dogma szerint Krisztus egy személyében elegyítetlenül, de másrészt elválaszthatatlanul együtt van a két természet. Ez a hívő lélek számára kétségkívül bibliai alapon álló, kielégítő megoldás volt, de a filozófiai fürkészést nem elégítette ki. Nem is szűntek meg a theologiai harcok a chalcedoni dogmával. Az ellenkező nézetűek közül sokan, az átokkal nem törődve, kiléptek az anyaegyházból s külön egyházakat alapítottak. Ezeket természetesen a hivatalos birodalmi egyház eretnekeknek tekintette. Romjaikban még ma is fennállanak ezek a kicsiny egyházak, amelyek az évszázadok során rengeteget szenvedtek meggyőződésükért (ilyen pl. az örmény és az egyiptomi kopt egyház).

Az ókor egyházának így kialakult „orthodox” szentháromságtani és krisztustani dogmája: a trinitas tana és a christologia a maga nehézkes és ódon filozófiai köntösében is sarkalatos keresztyén üdvigazságokat fejez ki. Ezért a miatta lefolyt harcokat nem lehet meddő szellemi erőpazarlásnak tekinteni.

4. A nyugati továbbfejlődés; Augustinus

A fődogmák kialakítása a keleti egyházfél műve volt; itt, Keleten érte meg ugyanis első nagy fölvirágzását a keresztyén theologia. De még mielőtt a birodalom nyugati fele a barbárok csapásai alatt végleg összeomlott volna, itt is támadtak kiváló theologusok.

A legnagyobb nyugati egyházatya s általában Pál apostol és a reformátorok között a leghatalmasabb és legeredetibb keresztyén gondolkodó Augustinus, magyarosan Ágoston volt (354-430). Numidiában, szegény tisztviselő családból született: csak az anyja, a kegyes és finomlelkű Monnica volt keresztyén. Ifjúságát mohó tudományszomj és viharos életörömök emésztették föl. Lelke igazságért, teste élvezetért lángolt. A keresztyénség nagyon sokáig nem tudta vonzani. Csak hosszas vergődések után, miután a manichaeismusba és a filozófiai kételkedésbe egyaránt belekóstolt, jutott el az újplátói bölcselet segítségével a Kijelentés igazságának fölismerésére. De teljesen csak akkor lett keresztyénné, amikor, már mint 32 éves férfi Milanóban, egy csodálatos megtérésben teljesen szakított addigi világias életével. Eszét, szívét és akaratát alávetette Istennek s egészen az Ő mindenható kegyelmére bízta magát. Megtérése után otthagyta fényesnek igérkező világi pályáját is. Előbb aszkétaéletre adta magát,  majd pappá lett és nemsokára püspökké egy kis északafrikai városban, Hippo- Regiusban. Ebben a szerény állásában csakhamar a nyugati keresztyénség vezető szellemévé lőn. Agg korában ragadta el a járvány, miközben Hippot a vandálok ostromolták.

Augustinus bámulatos irodalmi működést fejtett ki egyháza szolgálatában. Gazdag és mély szellemével évszázadokig páratlanul hatott a keresztyén gondolkozásra. Mestere volt a lelki önmegfigyelésnek; ebben a tekintetben ő az első modern ember. Világhírű Confessióiban Istennel való társalkodás alakjában, megragadó őszinteséggel és csodás fínomsággal írja le ifjúkori lelki fejlődését és megtérését. Soha el nem homályosuló tükre ez a könyv a kegyelemben megvigasztalódott szívnek, amely bűneinek bocsánatát tapasztalta s az örök élet előízét érzi. Mint theologus is, legtöbbet azért az igazságért dolgozott és küzdött, hogy az ember üdve egyedül Isten kegyelmén alapul. Ez az ő számára a tapasztalás megrendíthetetlen ténye volt. Theologiai kifejezést a predestináció tanában adott neki. E bibliai alapon álló tana szerint Isten az eredendő bűnben megromlott, kárhozatraméltó emberiségből egyeseket kegyelemből üdvösségre rendelt és választott ki. Ezeket aztán a földi életben ellenállhatatlan kegyelmével úgy vezérli, hogy semmiképp el nem bukhatnak. Legnagyszerűbb theologiai művében, a keresztyénség védelmére írt De Civitate Dei-ben (Isten városáról, v. ö. Jelenések 2l:2 skk.) pedig ezt a gondolatot még jobban kiszélesítette. Az emberiség egész életét úgy mutatta be, mint a kegyelemre kiválasztottak és a kegyelmen kívül állók: a Civitas Dei és a Civitas Diaboli (az ördög városa) nagy harcát. A Civitas Dei tagjai alkotják az igazi, láthatatlan anyaszentegyházat, amelyet a földön a látható és egyedül üdvözítő katholikus egyház képvisel. A Civitas Diaboli-ba tartozik viszont minden emberi közösség, művelődés, állami és társadalmi rend mindaddig, amíg csak alá nem rendeli magát az egyháznak.

Ezekkel a gondolataival Augustinus az utókornak évezredes irányt szabott. A predestinációról szóló tana azonban nem maradt ellenmondás nélkül. Az egyházi gondolkodást addig főként az aszkéták irányították, akik inkább a szabad akarat gondolatán csüngöttek: azt hitték, ezen fordul meg az ember üdvössége. Augustinus mély keresztyén tapasztalását és tanítását kevesen voltak képesek megérteni. A legtöbb jóravaló, de felszínes lélek az ember erkölcsi szabadságát, önállóságát és „érdemeit” féltette a predestináció tanától. Egy brit aszkéta, Pelagius, nagy vitát is indított e miatt Augustinusszal. Őneki, világtól elvonultságában sejtelme sem volt a bűn rettentő hatalmáról. Ezért egészen mereven azt hirdette, hogy az üdvösség az ember szabad akaratának műve; az isteni kegyelem csak épp annyiból áll, hogy az embert szabadakarattal ajándékozza meg s aztán „segíti” annak felhasználásában. Még Augustinus halála után sem szűntek meg e tárgy körül a viták. Az egyház hivatalosan Augustinus tana mellett foglalt állást, de a keresztyének átlagos erkölcsi felfogása mindig inkább Pelagius felé húzott. Teljesen csak a nagy reformátorok tudták Augustinus kegyelemtanát megérteni és méltányolni.

A Civitas Dei-ről szóló tanításával pedig a középkori egyház világhatalmának eszmei alapjait rakta le Augustinus. Mély hálával ragaszkodott a katholikus egyházhoz, amelynek kebelén a kegyelmet megtalálta. Határtalanul tisztelte az egyház tekintélyét. Lényegileg azonosnak hitte a földi egyházat a Civitas Dei-vel. Azt gondolta, hogy az embereket, a saját üdvösségük érdekében, még erőszakkal is lehet kényszeríteni, hogy a katholikus egyházhoz tartozzanak. Ez a nembibliai gondolkozása végzetes hatással volt az egyház későbbi fejlődésére. De viszont a mindenható kegyelemről, a predestinációról szóló bibliai tanával ő lett a reformáció előkészítője is.

¹⁸ Azaz a hittanítás iskolája.
¹⁹ Dogma gör.: nézet, rendelet, alaptétel.