I. RÉSZ
MÁSODIK FEJEZET
A keresztyénség és a római állam

4. §. A KERESZTYÉNSÉG ÜLDÖZTETÉSE
5. §. A KERESZTYÉNSÉG MINT A RÓMAI BIRODALOM ÁLLAMVALLÁSA
 

  4. §. A KERESZTYÉNSÉG ÜLDÖZTETÉSE

1. Az előzmények

A római állam az uralma alatt élő népek vallásaival szemben rendszerint türelmet gyakorolt. Csupán a közerkölcsiség és az állami rend tiszteletben tartását kívánta meg bármely vallás híveitől. Ebben az általános vallási türelemben része volt a zsidóságnak is. Sőt ennek még az a kiváltsága is megvolt, hogy nem tartozott résztvenni a császárkultusz gyakorlásában, pedig erre kötelezve volt valamennyi többi engedélyezett vallás (religio licita) követője. Innen van, hogy fennállása első évtizedeiben a keresztyénségnek sem volt része állami zaklatásban. A római hatóságok egyszerűen zsidó felekeztnek nézték s nem törődtek vele. Az a vérengzés, amelynek Nero alatt 64-ben esett áldozatául a római keresztyének nagy tömege, még nem tekinthető igazi állami üldözésnek, minthogy egészen különleges oka volt: ez az eszelős zsarnok Róma felgyújtásának gyanúját akarta önmagáról a keresztyénekre hárítani s ezért végeztette ki őket válogatott, látványos kínzásokkal.

2. Az állam föllépése

Mihelyt az állami hatóságok fölismerték, hogy a keresztyénség a zsidóságtól különböző vallás, hivatalosan is fölléptek ellene, mert követői állhatatosan megtagadták az állami kultuszban való részvételt. Így tehát az I. század legvégétől megkezdődött a keresztyének állami üldözése. Ez egyelőre csak szórványos volt, mert Traianus császár (98–117) csak az esetre engedte meg a keresztyének ellen a törvényes eljárást, ha valaki nyílt panaszt tett ellenük az állam isteneinek megvetése miatt; de határozottan megtiltotta, hogy panasz nélkül vagy névtelen feladások alapján üldözzék őket. Maguk a hatóságok legtöbbször nem is lelték kedvüket az üldözésben, de sokszor a közvélemény nyomása alatt voltak kénytelenek vele. A nép ugyanis általában embergyűlölőknek, istentagadóknak és az állami rend ellenségeinek hitte az elzárkózott életet élő, titkos istentiszteleti öszejöveteleket tartó, az áldozatokban, cirkuszi játékokban részt nem vevő keresztyéneket. Ezért gyűlölte őket s a róluk keringő legképtelenebb rágalmaknak is (emberhús-evés, fajtalankodás, varázslás stb.) hitelt adott. Nagy elemi csapásokban és egyéb bajokban (éhínség, ragály) a tömeg az istenek bosszúját látta a keresztyének eltűrése miatt s ilyenkor parancsolóan követelte: christianos ad leonem, oroszlán elé a keresztyéneket! Erre aztán tömegesen fogdosták össze az illető városban vagy vidéken Krisztus híveit, s ha hitüket meg nem tagadták, mint felségsértőket és szentségtörőket halálra (lefejezés, máglya, cirkuszi vadállatok elé vettetés), vagy a halálnál is borzasztóbb, életfogytiglan tartó büntetésre (bánya, gladiator- iskola) ítélték őket.

3. Az üldözés tetőpontja és bukása

Az üldözések kegyetlensége és a büntetések borzalmai a gyöngébb lelkű keresztyének közül sokat megfélemlítettek és hittagadásra bírtak (ezek voltak az „elesettek” = lapsi). De a hívek mindvégig megállottak s mint vértanúk (martyr) vagy hitvallók¹(confessor) tettek bizonyságot Megváltójukról. Ezek a bizonyságtételek sokszor épp a szem- és fültanú pogányokat nyerték meg a Krisztusnak. Egyre szaporodó megrendítő megtérések igazolták a Tertullianus mondását: Semen est sanguis christianorum (mag a keresztyének vére). A III. század közepére az egyház már annyira megerősödött, hogy a római államnak a leszámolás erősebb eszközeiről kellett gondoskodnia. Decius és Valerianus császárok (250 körül) tűrhetetlennek tartották, hogy a birodalom alattvalóinak egy folyton növekvő csoportja következetesen kivonhassa magát az állami kultuszból. Megindították tehát az első rendszeres és általános, minden provinciára kiterjedő üldözést. Ez egy évtizedig tartott, borzalmat borzalomra halmozott, de célját: a keresztyének kiirtását még sem érte el. Ezután háborúk és belviszályok egyelőre megakadályozták a császárokat a rendszeres üldözés folytatásában. Csak 300 körül tett még egy kísérletet a birodalom újjászervezője, Diocletianus császár és uralkodótársai. Ez az üldözés kegyetlenségben és tervszerűségben valamennyi előzőt fölülmúlta s különösen a keleti gyülekezeteket sújtotta rettenetesen. Azonban a Diocletianus utódai közt kitört egyenetlenségek csakhamar mérsékelték a hevét. Végül az egyeduralomért küzdő vetélytársak közül Constantinus belátta, hogy a hatalmasan szervezett és csodásan ellenálló erejű keresztyén egyház megsemmisítése immár lehetetlen; a római állam számára, ha belső rendjét és békéjét biztosítani akarja, csak egy út marad hátra: az egyházzal szövetkezni.²

¹ Így hívták azokat, akik hitükért halált nem, csak fogságot vagy bántalmakat, kínzást szenvedtek.
² A diocletianusi üldözés korában játszik Móra Ferenc Arany koporsó c., nagy tanulmányon alapuló vonzó regénye. 

5.§. A KERESZTYÉNSÉG MINT A RÓMAl BIRODALOM ÁLLAMVALLÁSA

l. Nagy Konstantin és utódai; a pogányság vége

Constantinust a történelem ,,nagy”-nak nevezi. Méltán, mert csodálatos világossággal ismerte fel, hogy a római birodalom a keresztyénség fenntartó erejét nem nélkülözheti. Ezt a felismerést a politikai érdek is sugallta neki, nemcsak a vallásos érzés. Az „in hoc signo vinces” látomás legendaszerűen kiszínezett történet, bár az alapja Konstantinnak személyes élménye lehetett. Az bizonyos, hogy Krisztusban maga is őszintén hitt, de a keresztyén vallásban és egyházban főként politikai tényezőt látott. Amikor már a többi vetélytársai fölött diadalt aratott, mint nyugati császár keleti uralkodótársával, Liciniusszal együtt 313-ban rendeletet adott ki, amelyben a keresztyénséget engedélyezett vallásnak (religio licita) ismerte el. Amikor aztán ezt az utolsó vetélytársát is letörte s a birodalom egyedüli ura lett, még határozottabban pártját fogta a keresztyénségnek. Bőséges erkölcsi és anyagi támogatásban részesítette az egyházat és papjait. De azért a még mindig nagyon erős pogánysággal sem szakított teljesen és csak a halálos ágyán keresztelkedett meg. Utódai tovább haladtak a tőle kijelölt úton. Az egy Julianus volt kivétel, aki a keresztyén vallást és egyházat egyes képmutató keresztyének miatt nagyon meggyűlölte. Ő egy utolsó kísérletet tett a keresztyénség elnyomására és arra, hogy a pogány vallásosságot a filozófia segítségével visszaállítsa régi fényébe. Ez a kétségbeesett kísérlet azonban főleg Julianus korai halála (363) miatt hamar megbukott. Ezóta a keresztyénség háborítatlanul élvezhette kiváltságos helyzetét a birodalomban, míglen Nagy Theodosius császár (380) kizárólagos államvallássá emelte s a pogány vallások gyakorlását eltiltotta és üldözőbe fogta. Ettőlfogva a pogányság a közéletből kiszorult. A végső csapást a pogányság szellemi életére a birodalom utolsó nagy császára, I. Justinianus mérte, midőn a világhírű athéni főiskolát (529) bezáratta. A művelődés fegyvereitől is végleg megfosztott pogányság kihúzódott az elmaradottabb vidéki lakosság, meg a nagyvárosi nép-alj közé. Ezekben a körökben aztán még sokáig és szívósan fennmaradt.³

2. A császári egyházpolitika

A császárok a keresztyénség diadalát azért segítették elő, mert az egységesen szervezett egyházban új, erős kötőanyagot nyertek a lazulni kezdő birodalmi egység számára. Ezért az volt a legfőbb gondjuk, hogy magának az egyháznak az egységét mindenáron megóvják. E célból beleavatkoztak az egyház legbensőbb ügyeibe, például a tan és a fegyelem kérdéseibe is. Még erőszakos eszközök alkalmazásától sem riadtak vissza, csakhogy véget vessenek az egyház egységét fenyegető viszályoknak. Az egyház a császári beavatkozásoknak sok hasznát látta, de nagy árat fizetett érte: szabadságát. Ura és parancsolója a császár lett. Ez volt az ú. n. caesareopapismus. Ez azonban teljes kifejlődésre csak a keletrómai birodalomban juthatott: itt az egész középkoron át fennállott, míg Nyugaton már nem volt ideje kifejlődni.

³ De a „paganus” név, melyből a magyar „pogány” szó lett, nem onnan ered — amint régebben gondolták — , hogy végtére a városok népe mind keresztyénné lett s a nem- keresztyéneket „falusiak”-nak (pagani) gúnyolta. A „paganus” szó a nem- keresztyénekre alkalmazva már akkor is előfordul, amikor a pogányság még távolról sem volt a vidékre kiszorulva. Valódi eredete a paganus-pogány névnek az, hogy a keresztyének magukat Krisztus katonáinak (milites Christi) tekintették 2 Tim. 2:3 szerint,a nem-keresztyéneket viszont olyanoknak, akik ebből a szent katonáskodásból kivonják magukat, tehát „pagani”-nak, ahogyan a római köznyelvben a nem-katonát, a „civilt” nevezték.