I. RÉSZ
Az ókor egyháza
 
ELSŐ FEJEZET 
Az Evangélium terjedése; keresztyén misszió
a három első században

1. §. AZ ELSŐ KERESZTYÉNEK KÖRNYEZŐ VILÁGA
2. §. AZ ELSŐ KERESZTYÉN GYÜLEKEZET; A MISSZIÓ KEZDETE
3. §. PÁL APOSTOL; AZ EVANGÉLIUM TERJEDÉSE A POGÁNY VILÁGBAN
 
 

1. §. AZ ELSŐ KERESZTYÉNEK KÖRNYEZŐ VILÁGA

1. A római birodalom

A keresztyénség föllépésének idején az akkor ismert világnak majdnem négyötödrészét a római birodalom foglalta magában.  Ez a birodalom különféle fajú és műveltségű népek nagy sokaságán uralkodott. Mégis hatalmas egység volt. Egységes államszervezet, jog és hadsereg voltak vaskapcsai. De előmozdította egységét a világforgalom is: rendszeres postaközlekedése, élénk kereskedelme, kitűnő országútai voltak. Végül a nyelvi egység is kialakulóban volt: a görög nyelvet a birodalomban széltére beszélték még a tanulatlanabb emberek is. A görög nyelvnek ez az általános ismerete nagyban megkönnyítette az Evangélium terjedését: a görögül prédikáló és író Pál apostolt például Kisázsiában vagy Itáliában épp oly könnyen megértették, mint a Balkán-félszigeten.
 

2. Valláskeveredés

A birodalomnak ez az egysége a vallásos életre is megtette hatását. Népei között számtalan vallásalak dívott: ezek, a világforgalom révén, érintkezni és keveredni kezdtek egymással. Ennek a nagy valláskeveredésnek (synkre-tismus)¹ az lett az első eredménye, hogy egyes nagy keleti vallásalakok elhatoltak Nyugatra és ott bámulatos hódításokat tettek. A népek lelke ugyanis telve volt vallásos sóvárgással s mohón vetette rá magát minden újfajta hitre és szertartásra. Különösen hódítottak a misztériumok: ezek egyes keleti istenségek tiszteletére szolgáló titokzatos szertartások, kultuszi drámák voltak; hívő résztvevőiknek, „beavatottaiknak” csodás lelki megújulást kínáltak. Egyik legkedveltebb volt köztük Mithrasnak, a perzsa eredetű nap-istennek a misztériuma; a Mithras-kultusz nyomai Magyarország területén is fennmaradtak egyéb római emlékek között. Keleti eredetű volt a császár-kultusz is, azaz a meghalt császárok istenítése, majd az élőké is, és a szobraik előtt áldozás. Ez mint állami vallásos szertartás kötelező erővel bírt. Keletről jött Nyugatra később a régebbiek mellé, épp a hódítani kezdő keresztyénség versenytársaként, egy új vallás is: a perzsa Máni alapította manichaeismus, melynek alapgondolata a sötétség és a világosság küzdelme volt. 

A másik fontos eredménye ennek a valláskeveredésnek az, hogy a birodalomszerte legjobban elterjedt vallások bizonyos közös vonásokat kezdtek fölvenni. Mindegyik váltságvallássá lett, azaz a testi és a lelki rossz bilincseiből való megváltást, szabadulást ígért híveinek. De ennek fejében mindegyik megkövetelte tőlük a testi-lelki tisztaságra törekvést, különféle önmegtartóztatási „gyakorlatok”:  aszkézis² útján. Végül mindegyik ilyen vallásalakban kezdett derengeni az a sejtelem, hogy a számtalan tarka-barka istenalak mögött egyazon isteni lényeg és erő rejlik: tehát mindegyik az egyistenhívés (monotheismus) felé haladt. Így ezek a pogány vallásalakok előkészítőivé lettek a keresztyénség hódító útjának is, bár egyébként merev ellentétben álltak az Evangéliummal. 

A műveltek számára a vallást nagyobbrészt a filozófia pótolta. A korszak legkiválóbb bölcseleti rendszereit szintén vallásos sóvárgás jellemzi. Némelyik bölcselőnél, különösen Senecánál (mh. 65. Kr. U.) egészen az Evangéliumra emlékeztető gondolatok csillannak meg. Legnagyobb hatása e korban az újplátói filozófiának (neoplatonismus) van: ez a lélek végső célját az istenséggel eggyéolvadásban látja.
 

3. A zsidóság

A leghatalmasabb úttörője a keresztyénségnek a zsidóság volt. Ez már a Jézus korában nagyon el volt terjedve. A Földközi tenger partvidékének alig volt, kivált Keleten, olyan nagyobb városa, melyben ne éltek volna a diaspora³ zsidói. Ezek a diaspora-zsidók elsajátították a korszak görögös (ú. n. hellénisztikus) műveltségét, a görög világnyelvvel együtt. Erre a nyelvre lefordították szentirataikat is, mert magát azt az ősi zsidó nyelvet, amelyen az Ószövetség könyvei írattak, ekkor már a vele rokon arámi nyelv és a görög rég kiszorította a közhasználtaból. Ez a fordítás, a Septuaginta⁴ lett  az  Evangélium  terjesztésének egyik nélkülözhetetlen eszköze, mert hiszen az Ó- és az Újszövetség egyazon isteni kijelentés alapvető és betetőző része. Tiszta egyistenhitével, erkölcsi szentségre törekvésével nagyon sok nemes pogány lelket tudott a zsidó vallás ez időben magához vonzani, pedig különben magának a zsidó népnek általános ellenszenv volt az osztályrésze az ókori társadalomban. A zsidó valláshoz vonzódó pogányoknak egy része teljesen át is lépett a zsidó vallásközösségbe s minden pontjában elfogadta a mózesi törvényt. Az ilyeneket hívják görögül prozelitáknak, azaz „csatlakozottaknak”. A másik, nagyobb része nem ment ennyire s csak a lazább összeköttetést tartott fenn a zsidósággal, főkép a zsinagóga istentiszteletén vett részt állandóan. Ez utóbbiak, az „istenfélő pogányok”⁵közül kerültek ki az Evangéliumnak első nem zsidó hívei is.

¹ Ez a név tulajdonképpen annyit jelent, mint „krétai, vaqy: a krétaiakéhoz hasonló összetartás”. Plutarchos ugyanis azt jegyezte föl a krétaiakról, hogy, bár egymás között sokat civódtak, mégis, mikor ellenség támadta meg hazájukat, teljes volt közöttük az egyetértés, amit már ők maguk úgy hívtak, hogy synkretismus. A renaissance és a reformáció korában kezdték aztán ezt a nevet különféle vallásos irányok és pártok, majd különféle keresztyén felekezetek békés egyetértésre alkalmazni, még később pedig a föntemlített valláskeveredésnek is ez lett a tudományban használatos neve.
² Görög szó az askein = szorgalmasan foglalkozni, gyakorolni igéből.
³ A. m. szétszórtság: így hívják görögül a Palesztinán kívül élő zsidóságot.
⁴ Septuagintának, azaz hetvenemberes fordításnak azért nevezik ezt, mert a monda szerint 70 (pontosabban 72: Izráel mind a 12 törzséből 6–6) bölcs zsidó férfiú műve volt.
⁵ Ilyenek az Újszövetségben: a kapernaumi százados (Mt. 8:5–13. és Luk. 7:1–10), Kornélius (Ap. Csel. 10), a szerecsen kincstartó (Ap. Csel. 8:27–39) stb. 

2. §. AZ ELSŐ KERESZTYÉN GYÜLEKEZET; A MISSZIÓ KEZDETE

A Szentírás tanítása szerint az Egyház Isten választottainak társasága. Isten választottai éltek a földön már a Krisztus eljövetele előtt is és hit által reménykedtek az Ő eljövetelében. (Olvasandó Zsidók 11. része) Az Isten egyházának története tehát tulajdonképpen a bibliai történettel kezdődik. De szorosabb értelemben egyháznak mégis csak az Újszövetségben kezdődő keresztyén gyülekezetet szoktuk nevezni. Ez a gyülekezet ott van már a Jézus Krisztus körül, az Ő földi napjaiban. De önálló történeti létre az első pünkösd napján jut.

l. Az első gyülekezet megalakulása; képe; szorongattatása

Az első gyülekezet, a Krisztus egyházának újszövetségi magva, az első pünkösd napján, Jeruzsálemben alakult meg. Ekkor töltötte ki ugyanis a feltámadott és mennybement Úr az Ő egyakarattal várakozó és imádkozó tanítványaira a megígért Szentlelket: ekkor győzte meg őket kétségtelen és megrendítő jelek által, hogy Ő velük van és velük is akar maradni mind e világ végezetéig. A Szentlélek hatalma alatt a tizenkét apostol rögtön csodálatos erővel és hatással bizonyságot tett „Istennek nagyságos dolgairól”. Vezetőjük, Péter pedig hatalmas prédikációban hívta megtérésre a meg-döbbent sokaságot. Az eredmény az lett, hogy a jeruzsálemi zsidók s az ott épp akkor nagy számmal tartózkodó diaspora-zsidók, prozeliták és „istenfélő pogányok” közül még az nap mintegy háromezren tértek meg Krisztushoz és keresztelkedtek meg az ő nevébe, a bűnöknek bocsánatjára. Ennek következtében a Szentlélek ajándékát ezek is elnyerték. (Olv. ApCs 2 r.)

Ez a jeruzsálemi ősgyülekezet napról-napra szaporodott. A Szentlélek hatalma csodákat művelt benne. De mindennapi életén is meglátszott, hogy Krisztus uralma alatt áll. Nemcsak a hitnek, de a szeretetnek is élő közössége lett. Nem engedték, hogy valaki ínséget lásson köztük: önként, boldogan megosztották egymással javaikat. Ez nem volt kommunizmus, mert a kényszernek még az árnyéka is távol állott tőle s nem járt együtt a magántulajdon megszüntetésével. (Olv. Ap. Csel. 5:1–11.) Ez egyszerűen a Szentlélek műve volt, a „szentek egyessége”, amilyennek kellene lennie minden valódi keresztyén gyülekezetnek. Ez volt az első gyülekezet legnagyobb vonzóereje, tagjainak buzgó istenfélelme és tiszta élete mellett.

A jeruzsálemi gyülekezet tagjai még nem akartak kiszakadni népük vallási közösségéből. Buzgón látogatták a templomot, ceremoniális részében is híven megtartották a mózesi törvényt. Abban reménykedtek, hogy ezen az úton egész népüket rnegnyerhetik majd lassanként Krisztusnak. De a zsidóság vallási és polgári vezetőinek bizalmatlansága hamar feltámadt ellenük. Már az első csoda (Olv. Ap. Csel. 3:1–10) megtörténte után felháborodtak azon, hogy az apostolok a gyűlölt, gyalázatos halállal meghalt Názáreti Jézus nevében mertek gyógyítani és prédikálni. Felháborodásuk annál nagyobb volt, mert az apostolokat egyszerű, tanulatlan embereknek ismerték. Ezért a papokból és írástudókból álló nagytanács, a zsidó polgári és vallási főhatóság fenyegetéssel akarta őket eltiltani a további igehirdetéstől és gyógyítástól. De ők „Istennek akartak inkább engedelmeskedni, mint az embereknek” (Ap. Csel. 4:l9, 5:29) és tovább munkálkodtak megfélemlíthetetlenül. Ekkor bebörtönözték őket, de Isten csodálatos intézkedéséből megszabadultak. Ezután a nagytanács már ki akarta rájuk mondani a halálos ítéletet, csak a bölcs és türelmes írástudó farizeus, Gamáliel tanácsára állott el attól s megelégedett az apostolok megvesszőztetésével. Ők örömmel viselték a gyalázatot a Krisztus nevéért s a megújított tilalom ellenére nem szűntek meg Őt tovább prédikálni. (Olv. Ap. Csel. 5:27–42). Igehirdetésük igazságáról maga az Úr tett újabb meg újabb csodákkal bizonyságot.

2. István vértanú; a szétszóródás és az első misszió; „zsidókeresztyénség”

Súlyosbodott a gyülekezet helyzete az István fellépésével. Ő volt a hét első diakonus közül az egyik. (Olv. Ap. Csel. 6–7. részei.) De nemcsak szeretetmunkát végzett, hanem prédikált és csodákat is tett. Mint görög műveltségű diaspora-zsidó, szélesebb látókörű ember volt a tizenkét apostolnál. Ezért ő már nem elégedett meg annak hirdetésével, hogy Jézus a Messiás, hanem ebből levonta a következményeket is: Isten tisztelete nincs a jeruzsálemi templomhoz kötve, és a törvény külsőleges megtartása nem elég az üdvösségre. Ezt hirdette szent bátorsággal a nagytanács előtt is. Ennek következtében halálra ítélték s az istenkáromlókra mért ószövetségi büntetéssel, megkövezéssel végezték ki.

István vértanúhalála után általános üldözés indult meg a jeruzsálemi gyülekezet ellen. Ennek folytán a jeruzsálemi keresztyének, az apostolok kivételével, elmenekültek a fővárosból s Júdeában és Samáriában szóródtak szét. De ezt az alkalmat is felhasználták arra, hogy tovább terjesszék a Jézus Krisztusról szóló örömhírt, az Evangéliumot. Már ez az első misszió nemcsak zsidókhoz, de pogányokhoz is fordult s azok közül is sokakat megnyert. (Olv. Ap. Csel. 8. része.)

Azon az úton, amelyen István elindult, a misszió csakhamar megérkezett egy nagy kérdés elé: a Krisztushoz térő pogányokat be kell-e terelni a zsidóság közösségébe, fel kell-e vétetni velük az ószövetségi törvény egész igáját? Ebben a kérdésben nem tudtak és nem mertek határozottan állást foglalni a Jeruzsálemben maradt apostolok. Ezek, élükön Péterrel, valamint Jakabbal és Jánossal (a Zebedeus-fiakkal), majd később az apostolok sorába nem tartozó, de nagytekintélyű másik Jakabbal, az Úr „atyjafiával” (testvérével?) erősen ragaszkodtak a zsidósághoz. A Krisztus követését sem tudták másként elképzelni, mint zsidó életformák közt. Ők és híveik, egy későbbi elnevezés szerint, „zsidókeresztyének” voltak. Viszont Isten többízben is csodálatosan megmutatta nekik, hogy Ő „a pogányoknak is adott megtérést az életre”. (Ap. Csel. 11:18., olv. a 10–11. részek.) E miatt ingadozókká lettek a nagy kérdésben. Határozatlanságuk megbéníthatta volna az Evangélium terjedését, ha Isten a munka folytatását rá nem bízza a tizenharmadik és legnyagyobb apostolra: Pálra. A nagy kérdést ő döntötte el: ő vonta le minden következményét annak, hogy Isten a Krisztusban „a pogányoknak is kaput nyitott a hitre”. (Ap. Csel. 14:27.)

3. §. PÁL APOSTOL; AZ EVANGÉLIUM TERJEDÉSE A POGÁNY VILÁGBAN

1. Pál ifjúsága, megtérése

Pál apostol diaspora-zsidó volt. A Kis-Ázsia déli részén levő Kilikia (v. Cilicia) tartomány Tarsus nevű városában született, Benjámin törzséből. Atyja római polgárjoggal bíró farizeus volt: fiát is a farizeusok hagyomány- és törvénytiszteletében akarta fölnevelni. Ezért Jeruzsálembe küldte, a híres Gamáliel iskolájába. Itt rabbivá képezte ki magát. De egyúttal, a rabbik szokása szerint, egy kézművesmesterséget is megtaunlt — mégpedig a Kilikiában különösen dívó sátorkészítés mesterségét — s egész apostolsága alatt ebből tartotta fenn magát. Eredeti zsidó Saul nevét keresztyén missziói munkássága kezdetén változtatta Pálra.

Fanatikus farizeus szellemmel telt el a fiatal, rajongó rabbi. Szívéből meggyűlölte az első keresztyén igehirdetőket. Jelen volt az István kivégzésénél és helyeselte azt. Sőt elvakult buzgalmában odáig ment, hogy felhatalmazást kért és kapott a Jeruzsálemből szétszóródott keresztyének üldözésére is. Éppen Damaskus felé tartott, amikor Krisztus elébe állott és egyszersmindenkorra megfordította élete útját. (Olv. Ap. Csel. 9:1–20; 22:3–21; 26:1–20.) Isten csodálatos beavatkozása következtében az üldözőből apostol lett. (Kr. u. 33–35 körül.)

„Nem lett engedetlen a mennyei látás iránt.” (Ap. Csel. 26:19.) Először Damaskusban hirdette az Evangéliumot. Teljes szentírásismeretével, nagy rabbitudományával és fölényes vitatkozókészségével már ekkor zavarba hozta fajtestvéreit. Csakhamar veszedelemben forgott az élete. Ekkor Jeruzsálembe, majd Antiochiába, Szíria fővárosába ment. Itt nemcsak a zsidók, de a pogányok között is volt már megelőzőleg keresztyén misszió: itt keletkezett maga a „keresztyén” elnevezés is (Christianus a. m. Krisztushoz tartozó, Krisztust követő).⁶Pál itt látta meg teljes világossággal, hogy ő a pogányokhoz küldetett. Ismét elment Jeruzsálembe s az „oszlopapostolokat” (Pétert, Jánost és Jakabot) meggyőzte erről az isteni küldetéséről (Olv. Galat. 2:1–10.)

2. Pál missziói útjai; fogságai, halála

Első missziói útjára 42–46 körül indult el. Ciprus szigetén, majd Kis-Ázsia több városában hirdette az Isten igéjét. (Olv. Ap. Csel. 13. része.) Először mindig a zsinagógákban kezdte a prédikálást, de a zsidóknál a legtöbb helyt kevés fogékonyságot tapasztalt az Evangélium iránt; azért a pogányokhoz fordult, akik rendszerint örömmel vették tanítását. A zsidók viszont, ahol tehették, kiüldözték a városból, sőt egyszer majdnem halálra is kövezték. — Ennek az útnak a végén volt Pál nagy vitája Péterrel Antiochiában arról, hogy a pogányokból lett keresztyéneket lehet-é a mózesi ceremoniális törvény megtartására kényszeríteni. (Olv. Galat. 2:11–21.) Az izgalmas kérdést a jeruzsálemi gyűlés rendezte (kb. Kr. u. 50-ben): a pogánykeresztyéneket csak az ú. n. „Nóé-féle parancsolatok” megtartására kötelezték. (Olv. Ap. Csel. 15:1–21; v. ö. I. Mózes 9:4–6.)

Ezután indult az apostol második missziói útjára (51–54). Először most is Kis-Ázsiában akarta hirdetni s egy darabig hirdette is az Igét, de a Szentlélek ismételt titokzatos ujjmutatásaiból megértette, hogy át kell kelnie Európába, Macedóniába. Ezzel dőlt el a keresztyénség világtörténeti sorsa: Ázsia helyett Európa lett főszínterévé. Európában legelőször a macedóniai Filippiben alapított gyülekezetet: itt vesszőzést szenvedett és börtönbe került, de csodálatos módon megszabadult. (Olv. Ap. Csel. 16. része.) Majd munkálkodott a macedón fővárosban Thessalonikában, azután Béreában: de a zsidók bujtogatása következtében mindkét helyről menekülnie kellett. Így jutott Athénbe, az ókori műveltség egyik világhírű központjába, ahol az Areopágon hatalmas bizonyságtevő beszédet tartott a filozófusok előtt. (Olv. Ap. Csel. 17. része.) Innen Korinthusba ment, a fényűző, buja és romlott kikötővárosba. Másfél esztendeig munkálkodott az itt alapított gyülekezetben, noha a zsidók áskálódásától itt sem volt megkímélve. Azután visszatért Kis-Ázsiába: előbb Efezusban tört utat az Evangéliumnak, majd fölment Jeruzsálembe s az ottani nyomorgó gyülekezetnek elvitte az útja közben gyüjtött szeretetadományokat. Bármennyire gyűlölték honfitársai és fajtestvérei: ő bensőséges szeretettel ragaszkodott népéhez és a szent városhoz s kész lett volna nemcsak életét, de még üdvösségét is (Róm. 9:3) odaadni azért, hogy az egész Izráel megismerje Jézust és elfogadja a Messiásának.

Harmadik missziói útjának (55–58) előbb Kis- Ázsia volt a színhelye. Itt Efezus volt a központ, ahol majdnem három esztendeig munkálkodott. (Olv. Ap. Csel. 19. része.) Hatalmas harcot indított az itt uralkodó babonás pogány vallásosság, különösen a népszerű Artemis (Diana)-kultusz ellen. Sok megrázó megtérés lett eredménye munkájának, de az Evangélium zsidó és pogány ellenségei itt is népzendülést támasztottak ellene, melytől csak csodamódon menekült meg. Innen Macedóniába és Görögországba ment s újból szeretetadományokat gyűjtött a jeruzsálemi gyülekezetnek.

Ezután következett az apostol utolsó jeruzsálemi útja. (Olv. Ap. Csel. 20. része és 21:1–15.) Isten előre megjelentette neki többféleképpen is, hogy ott szenvedés és fogság vár reá. Ám ő „nemcsak megkötöztetni, hanem meghalni is kész volt az Úr Jézus nevéért”. Jeruzsálemi tartózkodása alatt fanatikusan gyűlölködő zsidó ellenségei csakugyan rá is törtek s egy népcsődület leple alatt rövid úton el akarták tenni láb alól. Azonban a római katonaság kimentette a dühöngők körmei közül és őrizet alá helyezte. Ügyét a római hatóság sokáig vizsgálta, mert Pálnak, mint született római polgárnak, joga volt ehhez a törvényes védelemhez, másfelől azonban a rómaiaknak tekintettel kellett lenniük a folyton lázongó zsidóságra is, amelyet vérig sértett volna a Pál teljes fölmentése. Az apostol végre is a császárhoz fellebbezett (Ap. Csel. 25:1–12) s erre az őt enyhe vizsgálati fogságban tartó római hatóság katonai őrizet alatt elindította a birodalmi fővárosba. Útközben hajótörést szenvedtek s a telet Málta szigetén kellett tölteniök.

Rómába kb. a 61. év tavaszán, Nero uralkodásának 7. évében érkezett meg. Itt még enyhébb fogságban tartották, külön bérelt szálláson lakhatott s az Evangéliumot éveken át „teljes bátorsággal, minden tiltás nélkül”  hirdethette (Ap. Csel. 28:31), gazdag eredménnyel. Élete végéről sem az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv, sem egyéb bibliai adatok nem szolgálnak pontos értesüléssel. De, úgy látszik, szilárd alapja van annak a hagyománynak, hogy az első római fogságából még megszabadult s egy vagy több missziói utat tett (talán Rómától nyugatra is, egészen Hispániáig) s ezután került ismét fogságba Rómában és itt érte a vértanúhalál Nero alatt (64–67 körül): mint római polgárt, valószínűleg bárddal végezték ki Krisztushoz való hűségéért.

3. Pál apostol jelentősége; a zsidókeresztyénség sorsa

Pál volt az Úr legtöbbre bízatott apostola, a legjobban megáldott őskeresztyén misszionárius. Élőszóval és írásban egyaránt csodás hatalommal és hatással hirdette az Evangéliumot, pedig semmiféle szónoki és írói műfogáshoz nem folyamodott, teljesen a Szentlélek erejére bízta magát. Tizenhárom levele maradt reánk, de bizonyosan több forgott közkézen. Nagyszámú pogánykeresztyén gyülekezetet alapított s ezeket bölcsen rendezte és teljes pásztori odaadással gondozta is, semmi áldozattól és szenvedéstől vissza nem rettenve az Úr és egyháza szolgálatában. (Olv. II. Korinth. 11:22–33.) Élete, munkássága, tanítása a feltámadott Krisztus első nagy győzelme a pogányvilágban. Ő teszi a keresztyénséget világvallásá és ő plántálja át Nyugatra. Ő előtte is volt ugyan már keresztyén misszió Nyugaton (a római gyülekezet valószínűleg már a negyvenes években megalakult; már Pál úgy emlegeti a római keresztyéneket, hogy az ő hitüknek „az egész világon híre van” Róm. 1:8). De Pál apostol nélkül Nyugaton is csak az lett volna a keresztyénség sorsa, ami részben Keleten volt: zsidós zugvallásá zsugorodott volna össze.

Ez a sors valóban el is érte azt a keresztyénséget, amelyet a Pál iránt mindvégig bizalmatlan jeruzsálemi zsidókeresztyének vallottak. Ők — Péter és János apostolok kivételével — mindvégig megmaradtak azon az állásponton, hogy a keresztyén embernek is minden pontjában meg kellett tartania a mózesi törvényt. Tiszteletreméltó hősiességgel megállottak ebben a nézetükben, pedig a zsidók őket csak éppúgy üldözték azután is, mint a Pál apostol tanítványait. Az ismételt üldözések folymán Jeruzsálemben mind a két Jakab vértanúságot szenvedett. Jeruzsálem pusztulása idején (70) végleg el kellett hagyniok a zsidókeresztyéneknek a szent várost és a szeretett templomot. Ettőlfogva mint jelentéktelen vallásközösség tengődtek, főként Szíriában. Önállóságukat nem tudták megőrizni s akik a tiszta Evangélium ismeretére el nem jutottak közülük, azok a zsidóságba, más keleti vallásokba, később az izlámba olvadtak bele.

4. Az Evangélium terjedése

Pál apostolnak és misszionárius társainak (Barnabás, Timotheus, Lukács stb.) munkássága által, a világforgalom révén ismerkedett meg a pogányvilág mindenfelé a Krisztus evangéliumával. Az Evangélium „Istennek hatalma minden hívőnek üdvösségére” (Róm. 1:16), tehát azokat, akik az Evangéliumot elfogadták, Istennek ereje hódította meg, mint kiválasztottait. De Isten az Evangélium tanúbizonyságaiul embereket rendelt. Ezeknek az embereknek, az első keresztyéneknek az élete és jelleme volt a leghatalmasabb keresztyén prédikáció. A jobblelkű pogányok megrendülve látták, mily csodás bizalommal tekintenek ezek az emberek az ítéletnapja és a világvége elé, mekkora önfeláldozásra képesek egymásért és milyen földöntúli erőt nyertek hitük által. Ennek a hódító erőnek következtében a második század végén már a Földközi tenger egész partvidékén el volt terjedve az Evangélium, sőt a távolabbi provinciákban (Gallia) és még a birodalom határain túl is (Mezopotámia) megjelent. Számbelileg még ekkor erősebb volt Keleten, mint Nyugaton; fajilag főként a görögök és a görögös műveltséggel bíró keletiek között vert gyökeret; társadalmilag pedig leginkább a városok alsóbb néprétegeiben — kispolgárok, rabszolgák között — volt otthon, bár már az első évtizedek óta a vagyonosabb és előkelőbb osztályokból is toborzott híveket. Mindamellett a három első század folyamán a római birodalom lakossága zömében pogány maradt.

⁶A „keresztyén” szónak a „kereszt” szóhoz semmi köze sincsen. A „christianus”-ból származik, szláv közvetítéssel. A régi magyar nyelvben „keresztyén”-nek, ritkábban „keresztény”-nek írták és ejtették. Ez először csak önkéntelen nyelvi változatosság volt. (A Sebestyén név is előfordul így: Sebestény.) Később azonban az ellenreformáció idején Pázmány és társai (akik pedig maguk is keresztyént írtak és mondtak még) kitalálták, hogy a keresztyén szó a kereszt-ből származik, tehát akik a kereszt jelét nem tisztelik, keresztyéneknek sem tekinthetők. Erre visszahatásul kezdtek aztán a reformátusok a „keresztyén” alakhoz ragaszkodni, amíg a római katholikusoknál a „keresztény” lett általánossá.