XXIII. RÉSZ

Az egyházi könyörgésekről, az éneklésről és a kánoni órákról

l. Bizonyára mindenkinek szabad imádkozni magánosan bármely nyelven, amelyet ért; (Márk 11,24 Ján. 14,13-14 Jak. 1,5) ámde a nyilvános könyörgéseket a szent gyülekezetekben, közönséges, azaz mindenki előtt ismeretes nyelven kell tartani. A hívők minden imádsága, egyedül Krisztus közbenjárása által egyedül Istenhez szálljon fel, hitből és szeretetből. Krisztus Urunk főpapi tiszte és az igaz vallás megtiltja égi szentek segítségül hívását, vagy ezeknek közbenjárókul való felhasználását. Könyörögni kell pedig a polgári hatóságért, a királyokért és minden méltóságban levőkért, (1 Tim. 2,2) az egyház szolgáiért és az egyházak minden szükségletéért. A háborúságok közepett pedig, főképpen ha azok az egyházat sújtják, mind magánosan, mind nyilvánosán szünetlenül kell könyörögni.

2. Viszont szabad akaratból kell könyörögni, nem kényszerűségből, nem is valamely bérért. Az sem illő dolog, hogy az imádkozást babonaságból helyhez kössék, mintha másutt nem volna szabad imádkozni, csakis a templomban. Nem szükséges az sem, hogy a közönséges könyörgések alakra és időre nézve minden egyházban egyformák legyenek. Minden egyház ugyanis éljen a maga szabadságával. Sokrates az ő egyháztörténelmében azt írja, hogy egy vidéken sem találhatsz sehol két olyan egyházat, amely az imádkozásra nézve teljesen egyező volna egymással. Azt vélem, - úgymond - hogy az ilyenféle különbözőségnek okozói azok, akik váltakozó időkben előljárói voltak az egyházaknak. (Hist. Eccl. Lib. 5., c. 22.) Ha mégis vannak e tekintetben összehangzó egyházak, akkor ez nagyon ajánlandó és úgy látszik, hogy a többiek szintén utánozhatják.

3. De mint akármely dologban, úgy a nyilvános könyörgésekben is mértéket kell tartani, hogy azok felette hosszadalmasak és fárasztók ne legyenek. A szent gyülekezetekben tehát az evangéliomi tudományra kell legtöbb időt fordítani és vigyázni kell arra, hogy a közönség a gyülekezetben el ne fáradjon a szerfelett hosszadalmas imádságok miatt, nehogy mikor az evangéliom hirdetését kellene hallgatni: vagy távozni kívánkozzanak, vagy az elfáradás miatt általában a gyülekezet szétoszlását óhajtsák. Az ilyeneknek az egyházi beszédben az is szerfelett hosszadalmasnak tűnik fel, ami különben eléggé össze van vonva. Illő tehát, hogy a prédikátorok is mértéket tartsanak.

4. Éppenígy az éneklésben is, ahol ez a gyülekezetben szokásos, mértéket kell tartani. Az úgynevezett Gergely-féle éneklésben nagyon sok képtelenség van; ezért úgy a mi egyházaink, mint több más egyház, méltán elvetette azt. Ha vannak olyan egyházak, melyekben a hitbuzgó rendes imádkozás megvan, de az éneklés hiányzik: ezért azokat nem kell hibáztatni; mert nincs módjában mindenik egyháznak, hogy az éneklést állandósítsa. És az ős egyház tanúságai szerint bizonyos, hogy valamint a keleti egyházakban az éneklés régóta gyakorlatban volt: úgy a nyugati egyházak is csak későbben fogadták azt el.

5. A kánoni órákat, azaz a nap bizonyos óráira szerkesztett és a katholikusok által énekelt vagy elmondott imádságokat nem ismerte az ős egyház, amit ezekből az órarend szerint való imádságokból és több más bizonyító okokkal is igazolni lehet. De - hogy egyebet ne mondjunk - sok érthetetlenség is van azokban; annálfogva helyesen mellőzik a gyülekezetek, helyettesítvén olyan dolgokkal, melyek az Isten egyetemes egyházára nézve üdvösek.