XIV. RÉSZ

A bűnbánatról és az ember megtéréséről

1. Az evangéliommal kapcsolatban van a bűnbánatról szóló tan. Az Úr ugyanis így szól az evangéliomban: Hirdettetnie kell az Én nevemben a megtérésnek és a bűnök bocsánatának minden népek között. (Luk. 24,27) Bűnbánaton pedig értjük a bűnös ember lelkületének átváltozását, amelyet az evangéliomi ige és a Szentlélek idéz elő és amelyet az ember igaz hittel fogad el; minek következtében a bűnös ember a veleszületett romlottságot és az Isten igéje által elibe tárt összes bűneit megismeri és szíve szerint megbánja s nemcsak hogy sír miattok Isten előtt és szégyenérzettel őszintén bevallja, hanem felháborodással meg is veti azokat: immár komolyan gondolkozván a megjobbulásról, az ártatlanságra és erényekre való állhatatos törekvésről, hogy aztán szentül ebben gyakorolja magát életének hátralevő minden napjaiban. És íme, ez az igazi bűnbánat, nevezetesen az Istenhez és minden jóhoz való őszinte megtérés és a sátántól s minden gonosztól való elszánt elfordulás.

2. Határozottan mondjuk pedig, hogy ez a bűnbánat egyedül Isten ajándéka és nem a saját erőink munkája. Mert az apostol parancsolja, hogy a hű egyházi szolga szelíden fenyítse az ellenszegülőket, ha talán egykor az Isten az igazság megismerésére térítené őket. (2 Tim. 2,24-25)

3. Már pedig amaz evangéliombeli bűnös nő, (Luk. 7,38) aki könnyeivel öntözé az Úr lábait, és Péter, aki Urának megtagadása miatt keservesen sírt és könnyezett: (Máté 26,75 Luk. 22,62) nyilván igazolják, milyennek kell lennie a bűnbánó lelkének, amely igazán sír az elkövetett bűnök miatt. De meg a tékozló fiú és az evangéliomban a farizeussal egybehasonlított vámszedő is, a legmegfelelőbb alakjában mutatják fel előttünk, miként kell megvallani bűneinket Isten előtt. Amaz így szólott: Atyám! Vétkeztem az ég ellen és te ellened, és nem vagyok immár méltó, hogy fiadnak hívassam, tégy engem olyanná, mint a te béreseid közül egy. (Luk. 15,18-19) Emez pedig még a szemeit sem mervén fölemelni az égre, veri vala mellét és kiáltá: Isten! légy irgalmas nékem bűnösnek. (Luk. 18,13) És mi nem kételkedünk afelől, hogy Isten őket kegyelmébe befogadta; mert János apostol ekként szól: Ha megvalljuk a mi bűneinket, hű és igaz az Isten, hogy megbocsássa nekünk bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól. Ha azt mondjuk, hogy nem vétkeztünk, hazuggá tesszük Őt és az ő igéje nincs bennünk. (Ján. 1,9-10)

4. Hisszük pediglen, hogy elégséges ez az őszinte vallástétel, amely történik egyedül az Isten előtt, avagy külön, Isten és a bűnös között, vagy nyilvánosan a templomban, ahol a bűnről való egyetemes vallástételt mondjuk el. És a bűnbocsánat elnyerésére nézve nem is szükséges, hogy bárki is a maga bűneit a papnak vallja meg, ennek fülébe sugván azokat, hogy viszont a pap kezének fejre tétele által értesüljön a feloldoztatás felől: mert errenézve a szent iratokban sem parancsolat, sem példa nem fordul elő. Dávid bizonyságot tesz és így szól: Vétkemet bevallám néked, bűnömet el nem fedeztem. Azt mondám: Bevallom hamisságomat az Úrnak és Te elvetted rólam bűneimnek terhét. (Zsolt. 32,5) De maga az Úr is, midőn imádkozni s egyszersmind bűneinket megvallani tanított, így szólt: Így imádkozzatok: Mi Atyánk! ki vagy a mennyekben, bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. (Máté 6,9.12) Szükséges tehát, hogy Istennek, a mi Atyánknak megvalljuk bűneinket, és felebarátunkkal, ha őt megsértettük, béküljünk ki. A bűnbevallás ezen neméről mondja Jakab apostol: Valljátok meg egymásnak bűneiteket. (Jak. 5,16) Ha pedig valaki, bűneinek terhétől és bonyodalmas megkísértésektől lesújtva, tanácsot, oktatást és vigasztalást óhajt kérni külön vagy az egyház szolgájától, vagy az Úr törvényében jártas más atyafitól: azt nem helytelenítjük. Hasonlóképpen teljes mértékben helyeseljük azt az egyetemes és nyilvános bűnbevallást, melyet a templomban és a szent gyülekezetekben szokás elmondani, mert ez a szent iratokkal megegyező.

5. Az Isten országának kulcsairól, melyeket az Úr az apostoloknak adott át, sokan bámulatos dolgokat mesélnek és ezekből fegyvereket, szuronyokat, királyi pálcákat, koronákat és a legnagyobb országok, sőt a halandók lelkei és testei felett való hatalmat kovácsolnak. Mi egyszerűen Isten igéje szerint ítélvén, azt mondjuk, hogy minden törvényesen elhívott lelkipásztornál megvannak a kulcsok és ők gyakorolják is azoknak alkalmazását, midőn az evangéliomot hirdetik, azaz a hűségökre rábízott népet tanítják, intik, vigasztalják, feddik és fegyelemben tartják. Mert ily módon az engedelmeskedők előtt a mennyországot föltárják és az engedetlenek előtt bezárják. Ezeket a kulcsokat az Úr az apostoloknak ígérte (Máté 16,19) és meg is adta, (Márk 16,15 Luk. 24,47 Ján. 20,23) midőn tanítványait kibocsátá és nékik meghagyta, hogy hirdessék az egész világon az evangéliomot és bocsássák meg a bűnöket. Az apostol azt mondja a korinthusbeliekhez írott levelében, hogy az Úr az egyház szolgáira bízta a megbékéltetés szolgálatát (2 Kor. 5,18.20) és mindjárt meg is magyarázza, miben áll az, tudniillik a megbékéltetés beszédében vagyis tudományában. És még világosabban értelmezi szavait, midőn hozzáteszi, miszerint Krisztus szolgái a Krisztus nevében járnak követségben, mintha általok Isten maga szólna, intvén a népeket, hogy békéljenek meg Istennel, tudniillik hitbeli engedelmesség által. Ők tehát a kulcsokat akkor alkalmazzák, midőn a hitre és bűnbocsánatra figyelmeztetnek. Így békéltetnek ki az Istennel; így bocsátják meg a bűnöket; így nyitják föl a mennyországot és vezérik be a hívőket, nagyon különbözvén azoktól, akikről az Úr az evangéliomban így szólott: Jaj néktek törvénytudóknak, mert elvettétek a tudománynak kulcsát, timagatok nem mentetek be, sőt akik be akartak menni, azokat is visszatartóztattátok. (Luk. 11,52)

6. Helyesen és foganatosan oldanak fel tehát az egyházi szolgák, midőn hirdetik az evangéliomot s abban a bűnök bocsánatát, mely minden egyes hívőnek ígértetik, aminthogy mindnyájan is részesültek a keresztségben és bizonyságot tesznek arról, hogy az mindenkit kiváltképpen érdekel. Nem is vagyunk abban a véleményben, hogy ez a föloldozás ha hatályosabbá válnék az által, ha azt kiválólag valakinek a fülébe vagy a feje felett hemzsegik el: mindazáltal azt tartjuk, hogy a Jézus Krisztus vére által való bűnbocsánatot az embereknek szorgalmatosan hirdetni, egyszersmind őket egyenként inteni kell arra, hogy a bűnbocsánat rájok tartozik.

7. Hogy azonban a bűnbánóknak mennyire vigyázóknak és buzgóknak kell lenni az új életre törekvésben, az ó-ember megöldöklésében és az új ember fölébresztésében: erre evangéliomi példák tanítanak bennünket. Jézus ugyanis az általa meggyógyított gutaütött emberhez így szólt: Ímé meggyógyultál, többé ne vétkezzél, hogy gonoszabbul ne legyen dolgod. (János 5,14) Ugyanő így szól a vád alól fölmentett parázna nőhöz: Menj el és többé ne vétkezzél. (Ján. 8,11) E szavaival bizonyára nem célzott arra az eshetőségre, hogy az ember, amíg még e testben él, olykor-olykor nem vétkezik, hanem ajánlja a vigyázást és gondos buzgólkodást, hogy minden áron törekedjünk arra és könyörögjünk Istenhez, hogy vissza ne essünk a bűnökbe, amelyekből mintegy feltámadtunk és ne győzzön meg bennünket a test, a világ és a sátán. Ama vámszedő Zakeus, midőn kegyelmébe fogadta az Úr, így kiált fel az evangéliomban: Uram! íme minden jószágomnak felét a szegényeknek adom és ha valakitől valamit patvarkodással elvettem, négy annyit adok helyébe. (Luk. 19,8) Hasonlóképpen hirdetjük mi is, hogy a visszatérítés és a könyörületesség, úgyszintén az alamizsnálkodás szükséges az igazán megtérőkre nézve és általában mindenkit intünk az apostol eme szavaival: Ne uralkodjék a bűn a ti halandó testetekben, hogy engedjetek annak az ő kívánságaiban, sem pedig ne állassátok a ti tagjaitokat hamisságnak fegyvere gyanánt a bűnnek, hanem állassátok magatokat Istennek, mint a halálból megelevenítettek és a ti tagjaitokat igazságnak fegyvere gyanánt az Istennek. (Róm. 6,12-13)

8. Következésképpen rosszaljuk némelyeknek istentelen beszédeit, kik visszaélnek az evangéliom hirdetésével és azt mondogatják: Könnyű az Istenhez való visszatérés; Krisztus minden bűnt kiengesztelt; könnyű dolog a bűnbocsánat, mit árt hát az, ha vétkezünk? a bűnbánattal nem kell szerfelett törődni és így tovább. Azonban folytonosan tanítjuk, egyfelől, hogy minden bűnös előtt nyitva van az Istenhez vezető út; másfelől, hogy ő minden hívőnek megbocsátja bűneit, kivéve a Szentlélek ellen elkövetett bűnt. (Máté 12,31-32 Márk 3,29) Ennélfogva kárhoztatjuk mind a régi, mind az új novatianusokat és katharusokat. Kárhoztatjuk kiváltképpen a pápának a bűnbánatról szóló nyerészkedő tanát és simoniája ellen, nemkülönben simoni bűnbocsátásai ellen Péter apostolnak Simonról mondott amaz ítéletét alkalmazzuk: A te pénzed veled együtt vesszen el, ki azt állítottad, hogy az Isten ajándékát pénzen meg lehet venni. Nincsen neked részed, sem örökséged e dologban, mert a te szíved nem tiszta az Isten előtt. (Csel. 8,20-21) Rosszaljuk azok felfogását is, akik azt vélik, hogy saját elégtételökkel eleget tehetnek elkövetett bűneikért. Mert mi azt tanítjuk, hogy minden bűnért egyedüli elégtétel a Krisztus szenvedése és halála, az Ő üdvszerző és engesztelő áldozata; ám, amint előbb is mondottuk, szünetlenül sürgetjük a testiség megöldöklését, de hozzátesszük azt is, hogy ezt nem szabad fennhéjázólag a bűnért való elégtétel gyanánt Isten előtt fitogtatni, sőt inkább Isten fiaihoz illőleg alázatosságban kell gyakorolni, mint új engedelmességet, háládatosságból azért a váltságért és bűntől való tökéletes mentességért, amelyben részesültünk az Isten Fiának halála és elégtétele által.