Dr BUCSAY MIHÁLY: Bullinger Henrik gondolatainak kisugárzása Magyarországon, különösen Méliusz Juhász Péter teológiájában.

A svájci reformátor halálának 400. évfordu!ója alkalmából Zürichben megjelent emlékkönyvbe készített dolgozat magyar szövege.(1975) Megjelent: Theológiai Szemle1975 XVIII. 284-291. oldal

.... .... 

A kettős elválasztás tana Bullingernél, Kálvinnál és Méliusznál

A címünkben említett mindhárom reformátornál kiemelkedő jelentősége volt a predestinációról szóló bibliai tanításnak, mert nincs e tannál határozottabb és teljesebb kifejezése annak, hogy a bűnös ember megigazulása egyedül Isten megmentő szeretetén és egyedül a Krisztus áldozatán nyugszik. Ez a meggyőződés a reformáció központjában áll. Méliusz azonban nem osztotta Kálvin tanításának azt a meredek következtetését, hogy Isten szuverenitása csak oly módon teljes, ha a gonosz sem cselekedheti a gonoszt az Isten tudta és akarata nélkül. Méliusz határozottan visszautasította azt a gondolatot, hogy Isten a rossznak is a szerzője, mert a rosszat az ember követi el. Bullinger végeredményben ugyanígy tanított, de Méliusz nemcsak Kálvinnal, de Bullingerrel szemben is a maga útján járt a predestináció értelmezésében, legalábbis az útnak egy jelentős szakaszán. Legyen szabad ezt tüzetesebben megvilágítani.

Bullinger csak addig ment el, hogy tanított a ,halála való eleve elrendelésről" („praedestinatio ad mortem"), vagy az Isten által „előre tudottan elkárhozó" emberről („praescitus ad damnationem"), de itt aztán meg is állt és így folytatta: „Mélyebben és tovább nem akarok az Isten tanácsába behatolni"^28.

Kálvin viszont nem állt meg a kárhozat okának titka előtt. A genfi tanáccsal 1552. október 6-án ily módon közölte álláspontját: „Teljes mértékben elismerem, hogy azt tanítottam, miszerint Isten az Ádám esetét nemcsak előre látta, de el is rendelte, és ezt a tanítást mint igazat fenntartom"²⁹. Kálvinnak e következtetése ellen fordult Bullinger. Hangsúlyozta, hogy Ádámot Isten úgy teremtette meg, hogy nem kellett volna elkövetnie a bűnt, nem Isten a bűn szerzője. A bűnt az ember követte el kényszerítés nélkül, szabad akaratból.^30.

Méliusz a kérdés e vonatkozásában nem tért el Bulingertől. Sok iratából idézhetnénk tanítását, de itt had álljon csupán a Csengeri Hitvallás világos fogal­mazása: „Lehetetlen, hogy Isten, aki a világosság, az igazságosság, az igazság, a bölcsesség, a jóság, az élet, oka legyen a sötétségnek, a bűnnek, a hazugságnak, a tudatlanságnak és a vakságnak, a gonoszságnak és a halálnak, hanem mindezek oka a Sátán és az emberek"³¹

Méliusz azonban összhangban látta azt a tételt, hogy a bűn oka maga az ember, másfelől pedig a Szentírásnak az elvettetésről, a veszedelemre való elválasztásról szóló tanítását. Ebben tért el Bullingertől. A Méliusz teológiájára legjellemzőbb pontok egyikénél vagyunk ismét. Egyfelől Bullingerrel együtt tanította, hogy Isten a bűnt csak „megengedi, de nem cselekszi" („permittit, non facit"), vagy hogy Ádám esetét Isten előre látta ugyan, de nem rendelte el eleve³²". Másfelől azonban nem volt hajlandó Bullingerrel együtt arra az útra lépni, amelyen az Ige egyházában az elvettetés bibliai tanítása (pl. Ján. 12:40, Róm. 5:18, Róm. 9:11-23) elhalványodik. Méliusz az elvettetésben Istennek azt a munkáját látja, amellyel megvédi a szabad személyeknek azt a közösségét, amelynek tagjává ő teremtette az embereket. Isten az elvettetéssel a közösséget, a közösség szabad életét védi. Persze Istenről isteni módon, a teremtményről a természet rendjében kell gondolkodni. Isten az idő fölött áll, amit ő tesz, az örök végzés, az emberek viszont az időben élnek, és életükben az Isten tette az időben érvényesül.

Méliusz tehát teljes nyomatékkal tanított a reprobációról, azaz az örök életre el nem választottaknak az örök halálra való eleve elrendeléséről. Ezt a bibliai tanítást azonban Méliusz nem csupán Isten szuverénitásával indokolta meg, hanem az Isten emberszeretetéről és az ember istenképiségéről szóló alapvető bibliai igazságból következtette. Így írt: „Ez a halálra való előrendelés szükséges a maga változhatatlan okai miatt. Így azért, mert a bűnök aharag edényeiben nem változnak, mert az emberek magoktól megtérni, a törvényt betölteni nem képesek, hanem a Fiú kegyelme nélkül megmaradnak bűneikben. Aztán a bűnt büntető Isten igazságossága ezeket a harag edényeit a veszedelemre rendelve elvégezte, hogy vesszenek el, és ez a végzés nem változik meg"³

Méliusz különbséget tett Istennél az eltűrő, illetve a hatékony megengedés között („permissio patiens, permissio potens"). Szerinte Isten az elvettetés esetében hatékony megengedéssel ad teret az igazságnak. Így tanít erről: „Midőn Isten elvakít, megkeményít, fordítja az akaratokat ahova akarja, nem tűrőleg, hanem hatalmasan cselekszik"³⁴. A hatékony megengedés nem közvetlen cselekvés, Isten az ítéletet nem maga hajtja végre. „Nem cselekszik Isten semmit személyesen végrehajtva, közvetlenül, hanem csak közvetve"³⁵. Isten mint megtorló bíró az elvettetés ítéletét eszközeivel hajtja végre, a Sátánnal és a gonosz emberekkel („mediate per Satanam et impios")³⁶. Isten nem hogy nem kényszeríti, de nem is irányítja ezeket, hogy a gonoszt tegyék. Saját akaratukat követik, és mégis Isten igazságos ítéletét hajtják végre a többi gonoszon, azaz joggal végrehajtanák valamennyi emberen, ha csak Isten Krisztus áldozatáért ki nem vette volna a kárhozottak közül azokat, akiket akart.

Isten Méliusz szerint úgy hajtja végre ítéletét, hogy a gonoszokat szabadságuk birtokában hagyja, nem aka­dályozza meg embertelen tetteiket, hatékony megengedést gyakorol, igazságszolgáltatásának eszközeivé teszi őket. A következő Méliusz-idézet képes megvilágítani, hogy milyen szemlélet alapján látja ő Istent akkor is 287. az emberszeretet gyakorlásában, amikor kárhozattal büntet. Így ír: „Azt mondja Isten az ördögnek: Eredj! Csald meg! Úgy fegyverzi fel a Sátánt, mint a bíró a hóhért, és nem csupán engedélyt ad a büntetésre"³⁷. Ebben az utóbbi méliuszi képben (V. ö. I. Kor. 22:22.) tudjuk megragadni az elvettetésről szóló bibliai tanítás sajátos értelmét, ahogy azt Méliusz felfogta. Az elvettetésnek eszerint semmi köze ahhoz, hogy egy szuverén úr, egy despota korlátlan önkényét lássuk benne. Az elvettetés is az embert istenképiségre, személyes kapcsolatra, „családi" viszonyra teremtő jó Istennek az a tette, amellyel megvédi a személyek közösségének jó és szabad levegőjét, megvédi az igazságot. A bűn személy ellen irányul, a közösség szabad levegőjét veszélyezteti. Ha Isten büntet, azért teszi, hogy oltalmazza azt a személyes közösséget, azt a „családot", amelyet szeretetből megteremtett.

E közösség védelmezésének az érdeke határozza meg az elvettetés szükségét és körét. Igazságosság nélkül, annak a levegője nélkül éppúgy nincs valódi személyi élet és normális közösség, mint ahogy nincs szeretet nélkül. A bírói tiszt örök és folytonos betöltése Isten által a szabad és felelős személyek közösségi életének alapja, nélkülözhetetlen feltétele. Ilyen szempontból nézve az örök elvettetésről szóló tan nem kevésbé evangélium, az Isten szeretetéről szóló jó hír, mint ahogy evangélium a Krisztusban ajándékozott kegyelem üzenete. A kettő között az a különbség, hogy az örök elvettetést magának szerzi meg szabadon a bűnös ember, azaz mindenki, míg a másodikat, a kegyelmet ajándékként kaphatja csak.

A kettős predestináció tanának ez a Méliusz-féle értelmezése nem valamilyen eklektikus középarányosa Bullinger tartózkodásának és Kálvin merész következetességének, hanem az idevonatkozó bibliai helyek olyan rendszeres magyarázata, amely folytonosságban van az Ó- és az Újszövetség tanításával. A méliuszi értelmezés sajátossága az, hogy belső rendjét mint alapképzet a „Deus philanthropos", ebből következőleg az em-ber istenképisége és az Isten teremtette személyes kapcsolatok megoltalmazásának szükségessége szabja meg. A közös központi gondolat termékeny és egyéni alkalmazásában Méliusz Bullinger önálló tanítványának bizonyul.

Az isteni cselekvés egyidejűsége az emberélet egymásutániságában Méliusznál. Isten örökkévalósága Méliusz szerint azt jelenti, hogy tettei a mi időnkhöz viszonyítva egyszer s mindenkorra, mintegy pontszerűen mennek végbe, számunkra viszont - mert mi az időben élünk - a mi időnkben teljesülnek. Ebben hatalmas ellentmondás van. Mégsem lehet egyebet tenni, mint felismerni, hogy az idő a teremtéshez tartozik, a teremtés van az időnek alávetve, nem pedig a teremtő. E belátás természetesen nem valamilyen tudományos tétel óhajt lenni, kozmogóniai és kozmológiai, hanem a hit igazsága, az istenhitből következik. Feltétele a hit ajándéka, az Istennel való személyes kapcsolat belső ténye. Ha azonban ez a tény fennáll, a „hittartalom" csak ilyen paradox módon fejezhető ki.

Az isteni cselekvés egyidejűségéről, egyszer s mindenkori jellegéről szóló méliuszi tanítást a megigazulás kérdésében fogjuk megvizsgálni, mert Méliusz is e fontos tanrészletnél alkalmazta azt a legrészletesebben. Azt tanította, hogy a regeneráció, a megigazítós a Szentháromság Istennek egyidejű, szimultán, örök cselekvése, amely az ember, az emberiség életében történetileg, lélektanilag különböző fázisáéban megy végbe. Az ember megigázulását és megszentelődését Isten egyszerre, egyszer s mindenkorra elvégezte, de ez az isteni cselekvés az embert élete útjának teljes hosszában éri. Legyen szabad röviden utalni arra, hogy a megigazulásnak ilyen egybelátása Isten cselekvésében lehetetlenné, tesz minden természeti vallást, pantheizmust, de Pelagius-féle vélekedést, vagy a semipelagianus érdemteológiát is. Az üdvösség a Szentháromság Isten kegyelmes végzése, amely örök idők előtt kész és befejezett, és amelyből az idői létbe mégis kettő tartozik: Jézus Krisztus keresztáldozata és annak nyomán az örök isteni végzés realizálódása Isten szövetségeseinek ama közösségében, amely az időben él. Lássuk ezt a tant Méliusz saját szövegezésében.

A Debrecen-Egervölgyi Hitvallás a megigazulást úgy tárgyalja, mint ami Isten részéről „örökkévalóan", „egyszerre, a cselekvés azon pillanatában" végeztetett el („aeternaliter", „simul in hoc actus momento"), míg ugyanezt a megigazulást mint az ember életében végbemenőt Méliusz a következő határozókkal jellemzi: „temporaliter", „in hac vita semper", „indesinenter" és „per totam vitam". Hallgassuk meg azt a részletet, amelyben ezek a szavak előfordulnak. Így írja le Méliusz a megigazulást:

„Elsőben az Isten a Krisztusban elválaszt. Azután belsőleg és külsőleg, idő szerint és örökre elhív (II. Tim. 1., Róm. 8. és 9.). Harmadszor a bűnöket megbocsátja, eltörli, tudniillik Krisztus által, annak a keresztfán végzett egyetlen áldozatával. De a Krisztus vérével a Szentlélek által törli, mossa el a bűnöket, tisztít és szentel meg: s egyszerre, a cselekvés azon pillanatában újjászül, új szívet, új lelket, új teremtést alkot, hittel, reménységgel megerősít és szeretettel ruház fel, és az így megszentelteket, megtisztultakat igazaknak nyilvánítja, megigazítja"³⁸. A felsorolt cselekvések Isten tetteiként egyszerre és egyszer s mindenkorra végeztetnek el, az emberélet időbeliségében viszont az egész életen át.

Méliusz emberközelségét, lelkigondozói hajlamát mutatja az a nagy figyelem, amelyet a megigazulás emez emberi oldala iránt tanúsít. Nem szűnik meg hangsúlyozni, hogy a megigazulás minden egyes napunk, az egész emberélet feladata. Így ír: „Krisztus minket ebben az életben mindig, szüntelenül, az egész életen át hitben úgy szül újjá, hogy naponkénti vétkeinkből megelevenít, bennünk a bűnöket öldökölve, minket újból talpra állítva, Krisztus vérének fürdőjében a Szentlélek által megmosogatva saját igazságosságát közli velünk ..."³⁹

Említettük, hogy súlyos ellentmondással állunk szemben, ha megszokott logikánk szerint egymás mellé állítjuk azt, amit Méliusz egyfelől az Isten egyszer s mindenkori cselekvéséről, másfelől ennek az egész emberéletben végbemenő hatásáról elmond. Méghozzá nem is az a legsúlyosabb ellentmondás, hogy ugyanaz a cselekvés egyszerre öröknek, egyszerinek, egyszer s mindenkorinak van feltüntetve, másfelől pedig az egész életben végbemenőnek. Meg merészebb paradoxon az, hogy az ember egyszer s mindenkorra totálisan meghatározott egy örök és „pontszerű" isteni végzés által, ugyanakkor azonban még sincs elhatározva, amit tesz, hanem pusztán vezetést kap, még képes mindennapi vétkekre, harcban áll a vétkek ellen, és ebben a harcban neki kell minduntalan döntenie, ha hatalmas segítség támogatja is. Méliusz számára nem titok ez a logikai ellentmondás, mégis az a véleménye, hogy a hitében az Istennel személyes kapcsolatban álló ember helyzetét csak ilyen ellentmondásosan lehet helyesen leírni.

Éppen azokban a sorokban, amelyek a fenti két idézet között találhatók. Méliusz ki nem mondottan a chalcedoni ökumenikus zsinat végzésére utal, mert az hasonló lehetetlen feladatot kellett hogy megoldjon, és ugyanolyan ellentmondásosan „oldotta meg". Chalcedonban közismerten arról volt szó, hogy miként lakozhatik együtt Krisztusban az isteni és az emberi természet? Nos, Méliusz a chalcedoni formulát veszi igénybe, hogy az ellentmondó tételek viszonyát megállapítsa. Ezt írja: „A megigazulás olyan mint a fő, amelynek részei és valósulásai az újjászületés, a megújulás, a megelevenítés, a megszenteltetés. Bár ezek egymástól nem választatnak el, mégis megkülönböztettetnek"⁴⁰. Az ellentmondó állítások egységbe foglalását, egymással való paradox kiegészítését talán komplementer viszonynak lehet nevezni. A dolog érdemét tekintve azt lehet elmondani, hogy éppen akkor, amikor az ember pszichológiai, morális szabadsága a csúcsaihoz ér, mint például a türelmes kereszthordozás vagy az önfeláldozó felebaráti szeretet tetteiben, ismeri fel a hivő, 288. hogy ezek a saját szabad tettei nem egyebek, mint megnyilvánulásai annak a hitnek, annak a személyes kapcsolatnak, annak a „családi" viszonynak, amelyben Isten ajándékából részesült. Persze semmiképpen nem lélektani vagy filozófiai tétel, hogy az emberéletben kivívott erkölcsi győzelmek az örök és időfölötti Isten egyszer s mindenkorra elvégzett ajándékai. Hitigazság ez, hittapasztalat.

Meg lehet és meg is szokták kísérelni, hogy kevéssé ellentmondásosan szóljanak a hit dolgairól. A gnózis, a thomizmus, a racionális teológia ilyen kísérletek. Méliusz Bullingerrel és Kálvinnal együtt éppen az ellenkező irány felé tart. Élesen megkülönbözteti azt, ami Istenre vonatkozóan igaz („in Deo sese") attól, ami a teremtettségben, az időben igaz („in saeculo temporaliter"). Megkülönbözteti, de ugyanakkor egybe is kell foglalnia, egybe is akarja foglalni, hogy egyházi tanítói küldetését teljesítse. Jobb szót nem talál ehhez az egybefogó művelethez, mint az egyszerű ,sicut" szócskát. Isten a választottakat „az időben, idői módon elhívja, megigazítja, megdicsőíti, miként Önmagában, a világ alapítása előtt, az örök idők előtt elhívta, megigazította és megdicsőítette"⁴¹. Az ilyen ellentmondásos meghatározottság és meghatározás nem gyöngéje a keresztyén hitnek, hanem sajátossága. Ami ebben az időben történik az emberrel, főleg az. ami leginkább ő, ami a legkülönb abból, amit tenni tud, tehát ami „fe­lülmúlja" az embert, az hitben látott örök Társának szeretetében bírja alapját és gyökereit. „Az isteni kegyelem a kezdet, a közép és a vég - sommáz Méliusz -, ő maga kezdi el bennünk a jót, s ugyanő végzi el a Lélek által"41/a.

Bullinger további hatásai

a) Úrvacsoratan

A Bullingerével rokon alapszemlélet következménye Méliusznál, hogy az úrvacsora-tanban nála is nem a jegyeken, hanem a jelzett dolgon van a hangsúly. Méliusz szerint a jelzett dolog, ti. Isten kegyelmi szövetsége Krisztus teste és vére árán, a Krisztussal való reális egyesülés, az időben nem követi, hanem olyannyira megelőzi a jegyeket, hogy az emberszerető Isten örök tanácsvégzésével egyidejű. Ádám, Noé, Ábrahám előbb az ígéretet kapták - fejtegeti - és csak azután következtek a jegyek, amelyek, ”miként az okmányok pecsétei csak a már megkötött szövetségi szerződésre helyeztetnek ..." „Az Atyák, a próféták és Ábrahám előbb megigazultak, előbb kibékültek Istennel, és csak azután kapták a körülmetélést és a felkenetést. Ma is így kell venni a sakramentomokat..." .,Aki tehát az ígéretben jelzett dolgokat nem veszi előbb hittel, az nem eszi a Krisztus testét... " „Hit nélkül haszontalanul és az ítéletre veszi az ember a sakramentomokat"⁴². Méliusz tanítása szerint a gyülekezet hite a szentségek vételekor, ide értve a gyermekkeresztséget is, a szövetséget szerző Istenre irányul, ennél fogva a gyülekezetnek a szövetség alapjában, az élő Jézus Krisztusban való részesülését és a Vele egyesülést Méliusz éppoly ténylegesnek tartja, mint amilyen az evés és az ivás.

Bullinger, akinek feladata volt, hogy Zürichben Zwingli örökségét őrizze, kényesebb helyzetben volt: Méliusznál. Nem egykönnyen helyeselhette Kálvinnak azokat a jelzőit, amelyeket pedig a genfi reformátor készségesen alkalmazott Krisztus úrvacsorai jelenlétének jellemzésére. Ilyen szavak voltak a „reális", a „szubsztanciális". A Zwingli-féle örökség a jelenlétnek szimbolikus, spirituális, mentális értelmezése volt. Bullinger azonban korán eljutott addig a felismerésig, hiszen ez alapszemléletéből következett, hogy az úrvacsorában is Isten szövetsége az elsődleges, és ott nagy, Közvetítő erejű jegyek által az közöltetik a hivőkkel. Isten szövetségében azonban az áldozati báránynak, Krisztusnak teste és vére reálisan és szubsztanciálisan van jelen és a szövetséggel együtt közöltetik. A teológiai alapszemléletben való közösség tette azután lehetővé Bullinger számára az őszinte megegyezést Kálvinnal 1549-ben az úrvacsora kérdésében. Bullinger ezután is hivatásának tartotta a Zwingli-féle örökség őrzését, mégis a II. Helvét Hitvallásban már ilyen mondatot olvashatunk: „Krisztus a szolga ... aki által minden választott ... a Szentlélek által tápláltatik Krisztus valóságos testével és vérével az örök életre"⁴³.

Méliuszt nem korlátozta a Bullingeréhez hasonló elkötelezettség Zürich reformációs előzményei iránt. Éppen úrvacsoratanában gyakran találkozunk a fenti kálvini jelzőkkel. Méliusz szemében a Bullinger és Kálvin közötti úrvacsorai egységokmány, a Consensus Tigurinus nem kompromisszum számba ment, hanem olyan tanítás volt, amelyre őszintén igent tudott mondani és mindvégig hű maradt hozzá. Elkerülte azonban - ez egészen természetes -, hogy lutheri vagy gnesiolutheránus irányban félre lehessen érteni. Úgyhogy Méliusz formulázásai - ha ilyesmit meg lehet állapítani - Bullingert is kielégítették volna. Ide iktatunk kettőt: „A lelket nem Krisztusnak, vagy Krisztus testének az árnyéka táplálja, hanem maga a szubsztanciája, azaz mennyei és lelki valósága, reális igazsága, élete, lelke, szentsége, mindaz, ami Krisztus testéből kiárad"⁴⁴. „Isten felől nézve igaz sakramentomot vesznek a gonoszok, míg a maguk oldaláról csak üres jegyet... A sakramentom épségéhez nem követelmény a hit, a jelzett dolog vételéhez azonban szükséges⁴⁵. A jelzett dolog a Krisztusban részesülés, a Krisztussal egyesülés. A hit azonban csak a külső oldal, a belső oldal a Szentlélek munkája. „Az úrvacsorában - tanítja Méliusz - a Szentlélek az, aki összeköt Krisztus testével valóságosan, természeti módon" („realiter, naturaliter") ⁴⁶.

b) A „descensus ad inferos" értelmezése

Az a mód, ahogy Méliusz az Apostoli Hitvallás ezt a sok nézeteltérést kiváltó mondatát: „Szálla alá poklokra" magyarázta, kitűnően jellemzi viszonyát Bullingerhez, illetve Kálvinhoz, a helvét reformáció legnagyobb tekintélyű teológusaihoz. Kész volt mindkettőtől tanulni, anélkül, hogy bármelyikük irányában is a feltétlen követésre elkötelezettnek érezte volna magát. E kérdés magyarázatában egyfelől Zwingli és Bullinger, másfelől Luther és Kálvin építettek ki egymástól eltérő magyarázatot. Zwingli és Bullinger az „ad inferos" szó szerinti jelentéséből kiindulva úgy vélték, hogy nem a „pokolról", hanem egyszerűen az eltemetett test helyéről van szó, és az Apostoli Hitvallás e kifejezése csak a halál teljességét mondja ki. Luther és Kálvin viszont a testi szenvedést és a halált betetőző lelki gyötrelmekre való utalást olvasták ki belőle. Szerintük Krisztus nemcsak meghalt, hanem a pokol minden testi-lelki kínját elszenvedte. Az egyébként nem eklektikus Méliusz e tanrészletnél elsősorban arra törekedett, hogy tanításában érvényesítsen minden idevonatkozó szentírási helyet. E cél eléréséhez megfelelő teret adott mind a bullingeri, mind a kálvini magyarázat lényegének.

c) A református egyházi élet képe Debrecenben.

Bullinger magyarországi hatásairól szólva talán minden más előtt az egyházi élet külső képére kellett volna rámutatni Méliusz Debrecenében. Lavaternek fentebb említett beszámolója a zürichi egyházi szokásokról, amelyet Bullinger kifejezetten a magyarok kérésére iratott meg vejével, itthon igen jelentős segítségnek bizonyult. Az istentiszteletet megtisztították a szentképektől, az oltároktól, a gyertyáktól, a miseruháktól. Istennek igéje maradt az istentisztelet tartalma és ékessége felolvasva, hirdetve, imádkozva, zsoltáréneklésben zengedezve. Sőt Debrecen egyházi élete valamivel még puritánabb is lett, mint Züriché. Ünnepet még kevesebbet ültek, a nagyszombatot nem tekintették még abban a mérsékelt formában sem ünnepnek, mint Zürichben. Az Úr asztalához Debrecenben is csak a nagy ünnepeken járultak. Debrecenben éppúgy nem volt harangszó, mint ahogy Zürichben magában sem, a Zürichet környező falvakban azonban, mint Lavatertől tudjuk, még harangoztak⁴⁷. Egyházi temetést ebben az időben nem ismert sem Zürich, sem 289. Debrecen, sem a templomban, sem a háznál, sem a sírnál. A tisztes eltemetést nem az egyház, hanem a család, a rokonok és a jó szomszédok feladatának tekintették. Az istentiszteleten megemlékeztek az elköltözöttről és vigasztalásért könyörögtek a hátramaradottak számára. Később, néhány évtized múlva, ez a szigor már enyhült, de Méliusz életében túl közel volt még a halottak körüli nem mindig teljesen jóhiszemű egyházi buzgólkodás, a tisztítótűz kínjainak emlegetése, a halottért bemutatandó minél számosabb mise ajánlgatása, az eltorzult egyházi élet fő bevételi forrása. A megtisztított keresztyén tanítás szerint a hivő ember halála ajtó megnyílása a Krisztussal közvetlen közösségbe jutáshoz. Az Ige fényében nem a páni félelem, hanem az örvendező reménység helyénvaló. Minthogy minden egyes igehirdetés ilyen reménységre akar nevelni, a temetési kultusz a templomi igehirdetéssel szemben teljesen háttérbe szorult. A halál ilyetén elfogadása a hit próbája volt mind a haldokló, mind környezete számára.

A halottnak nem harangoztak, ezt is a régi egyházi élet egyik hiúságra, költekezésre csábító, elüzletiesedett külsőségének tartották. Fekete zászló jelezte a templomon, hogy a gyülekezetnek halottja van. A halottat „pap nélkül" temették, a család, a rokonság, a barátok és ismerősök zsoltárokat és halotti énekeket zengedezve kísérték ki a városon kívüli temetőkertbe. A pap nem mint olyan, nem kultuszi feladattal vett részt a menetben. Szakítottak a templom falában vagy a templom köré való temetéssel is. Méliuszt is ezen a roppant egyszerű módon temették el. Méliusz igen határozottan vallotta, hogy a templom vagy a templomkert nem szentebb hely az eltemetés szem-pontjából, továbbá, hogy az egyház szolgája, legyen az püspök, vagy plébános, de a világi kegyúr sem igényelhet különb sírhelyet, mint az egyszerű hivő. Azt is világosan tanította, hogy nem az egyházi beszentelés miatt, hanem Jézus Krisztusban szentek a halott hivők. Említsük még meg, hogy sem Zürichben, sem Debrecenben nem használták már a kultikus papi öltözetet az istentisztelet során, hanem a lelkészek tisztes polgári öltözetben végezték templomi szolgálataikat.

Mindössze egyetlen szokásban tért el Debrecen Zürichtől, mégpedig teljes tudatossággal. A zürichi templomi gyülekezet nem énekelt, míg a magyar reformátorok nemcsak az Istentiszteleten, de temetéskor és más alkalmakkor is bő teret engedtek a közös keresztényi éneklésnek. A múltból örökölt, gondosan megrostált himnuszokhoz egy sereg új zsoltárfordítás és a zsoltárok hangvételét követő lelki ének járult. Méliusz is szerzett néhányat, ezek versbe szedett teológiai tanítások. Az 1560-as évek Debrecenében és a debreceni típusú reformáció területén több énekeskönyv jelent meg. Ezek közül legalább egynek a kiadásában Méliusz is részt vett.

d) Közéleti tennivalók

Bullingerhez hasonlóan Méliusz sokat tett az iskolaügyért, a közművelődésért, a méltányos és helyes jogi és gazdasági gondolkodás kialakításáért, sőt Méliusz még kifejezetten a nép testi és lelki egészségéért és betegségeinek gyógyításáért is. E feladatok eredményes teljesítésére sokoldalú szaktudást és tapasztalatot gyűjtött és gyümölcsöztetett. A hatalom kérdésében Méliusz a maga korának fenekestől felkavart társadalmi életében rettenthetetlen bátorsággal lépett fel a helyzetükkel visszaélő egyházi és világi tisztségviselőkkel szemben, prófétai felelősségre vonással fordult a gazdagokhoz, és hatalmasokhoz. A hitnek és a bátor bizonyságtevésnek, a bensőséges személyes kegyességnek és a serény szolgálatnak magas hatásfokú egysége Méliusznál épp úgy megfigyelhető, mint Bullingernél.

Összefoglalás

Az eddig előadottak után aligha kell még különösebben bizonygatni, hogy Bullingernek nem pusztán egyszerű és világos észjárása és kifejezésmódja volt az, ami a magyarokra erősen hatott. Bizonyára hitének és magatartásának a tartalmi vonásai tettek hazánkban is mély benyomást és szereztek követőket. Ha csak a világos stílusú Bullingert tartanánk szemünk előtt, akkor az sem egyszerű, sem különösebben világos, bár mégis sajátosan erőteljes stílusú Méliuszt szinte a svájci teológus ellentétének kellene nyilvánítani. Méliusz roppant erőfeszítéssel próbálta előadásmódját világossá tenni, szorgosan állította glédába az arisztotelikus-skolasztikus okfajtákat, előadása azonban ettől - vagy talán inkább éppen emiatt - nem lett világosabb.

Még annyit, hogy nem véletlenül került Bullinger személye, hitének széles üdvtörténeti szárnyalása, reformátori ténykedésének okos, erélyes és türelmes volta a magyar reformátorok érdeklődésének homlokterébe. Magyarország körülményei, a nép roppant veszedelme arra késztették a jobbakat, hogy tan- és életmintákat keressenek. Bullinger nem lett kisebb attól, hogy ilyen helyzetben választották őt a magyarok tanítójukká, hanem talán még nagyobb. A találkozás hatásai mind máig tartanak. A Bullinger lelkisége által leginkább érintett magyar város, Debrecen lett a magyar református keresztyénség központja, mintája és nevelője egészen a XIX. századig. Sőt az emberszerető Istenbe vetett hit, aki a maga képére teremttette az embert, hogy barátságának elronthatatlan közösségébe fogadja, nevelő munkájával a földnek savává tegye, nemcsak Méliuszt kötötte össze Bullingerrel, hanem ma is az a forrás. amely a magyar református keresztyénséget élteti.

JEGYZETEK

1, Heinrich Bullinger 1504-1575. Gesammelte Aufsätze zum 400. Todestag. TVZ Verlag Zürich 1975. – 1/a. Die Beziehungen Heinrich Bullingers zu Ungarn. Disszertáció, Zürich, 91 p. A dolgozat jelentős része a 46-69. és a 73 -78. lap kivételével megjelent a „Zwingliana" XII. kötete 5. füzete (1966) 330. és köv. lapjain, továbbá mint különnyomat (1-48. P.). Végül ugyanez megjelent a „Wirkungen der deutschen Reformation bis 1555" című kötet, szerk. Walther Hubatsch. Darmstadt 1967. 351 - 395. lapjain. – 2. Glauben und Bekennen. 400 Jahre Confessio Helvetica Pos-terior. Szerk. J. Staedtke, 1966. 104 - 202. p. – 3. Studia et Acta, II. Bp. 1967. 57 - 86. p. – 4. Bullingers Werke I. Abt.: Bibliographie Bd. I. Gedruckte Wer-ke. Bearb. J. Staedtke. Zürich, 1972. A Staedtke által felsorolt magyarországi Bullinger-iratokhoz legyen szabad még a következőket pótlásként hozzáadni: N° 62 (1534) MTA könyvtára Bp., N° 190 (1588) Széchényi könyvtár Bp. N° 361 (1575) Kollégiumi Nagykönyvtár, Debrecen. – 5/a. 1531-ben Bullinger Fejérthóy kérésére tanítást küldött hazánkba a hit fő kérdéseiről, amely kéziratban járta be az országot, míg 1559-ben Huszár Gál óváron és Heltai Gáspár Kolozsváron más-más címmel kinyomtatta. A mű új kiadását magyar fordítással és magyar-német bevezetéssel Nagy Barnának köszönjük (Bp. 1967). – 5/b) Huszár Gál kérésére Bullinger 1559-ben elkészítette vejével, L. Lavaterrel a zürichi reformált egyház életrendjének gondos leírását. A mű: De ritibus et institutionibus ecclesiae Tigurinae opusculum nagy hatást gyakorolt a kultusz és az egyházi élet külső formáinak kialakulására hazánkban. – 6. Glauben und Bekennen ... Szerk. J. Staedtke, 1966. p. 12, 7. sz. jegyzet. – 7. Studia et Acta, II. 1967. p. 86. – 8. Régi Magyar Költők Tára. Kiad. Szilády Áron, I. k. Bp. 1880. p. 203:142. sor, p. 202:94-96. sor és az istenkép szépségéről p. 201:61-64. és 75. sor. – 9. B. Nagy: Quellenforschungen zur ung. Reformationsliteratur unter besonderer Berücksichtigung der Beziehungen zu Bullinger. Zwingliana, XII. köt. 3. füzet, 1965. p. 190 - 206. Szegedi Kis István Speculum Romanorum pontificum c. művének forrásait a mű jó részére nézve pontosan ki lehetett mutatni a szerző következő munkájában: Das Speculum des István Szegedi und die Helfer seiner Ausgaben in Basel. Basler Zeitschrift für Geschichte und Altertumskunde, 73. kötet, 1973. p. 71-97. - 9/a. Kathona Géza: Fejezetek a török hódoltsági reformáció történetéből. Bp. 1974. 147-193. p. – 10. Méliusznak a lélek halál utáni állapotáról szóló, töredékben fennmaradt művében (Debrecen, 1563). Méliusz pontosabb utalás nélkül hivatkozott e polemikus munkájában Bullingernek a Zsidókhoz írt levélhez írt kommentárjára, továbbá mint szintén az ő nézetét támogató teológusokra, Lutherre, Kálvinra, Melanchthonra, Musculusra és Brenzre. Studia et Acta II. Bp. 1967. p. 218. – 11. Ifj. Révész Imre kutatásaira és közléseire gondolunk itt elsősorban. – 12. Zwingliana, XII. kötet. 5. füzet, 1966. p. 39. – 13. Uo. p. 42. – 14. Decades. 1552. p 20/b. – 15. Uo. p. 175/b. Német fordításban közli W. Hollweg: Heinrich Bullingers Hausbuch. 1956. 4. decas 4. prédikációja. p. 444. - 16. C. R. XIV. p. 208, 210, 215. Lásd Peter Walser: Die Praedestinationslehre bei H. Bullinger. 1957. p. 57. – 16/a. H. Bullinger: Antiquissima fides ... C ív 1. – 17. Die Götteslehre der Confessio Helvetica Posterior. Glauben und Bekennen ... Szerk. J. Staedtke, 1966. p. 253. – 18. W. Hollweg I. m. p. 449. – 19. P. Wallser: I. m. p. 237. – 20. G. W. Locher: Die Lehre vom Heiligen Geist in der Confessio Helvetica Posterior. Glauben und Bekennen ... 290. Szerk. J. Staedtke, 1966. P. 336. – 21. Confessio Csengeriana. Ed. H. H. Niemeyer, 1840. P. 246: „ .. foedus seu pactum ipsum, quod est Dei gratia reconciliatio cum hominibus propter Christum, dona propter Christum per Spiritum Sanctum, electis fide exhibita et applicata ..." – 22. Nagyvárad. 1568. p. Yy. – 23. Facsimile kiadás. Bp. 1897. p. 3-9. – 24. Uo. p. 5. – 25. Uo. p. 3. – 26. 2. sz. kérdés Ed. W. Niesel, III. kiad. 1938. p. 3:19-23. sor. -27. „Stultum et impium est haeredes et dominos otnnium creaturarum a Domino Deo factos fatere servos in vestitis, cibo et potu superstitioso". Conf. Csengeriana. Ed. Niemeyer, 1840. p. 548. – 28. W. Hollweg: I. m. p. 443. – 29. Calvini Opera (C. O.) XIV. Sp. 370, 1659, sz. – 30. C. O. XIV. Sp. 510 f, 1720. sz., továbbá Sp. 533 f., 1739. sz. W. Hollweg: I. m. p. 308. V. ö. még Conf. Hely. Post. ed. Niesel, p. 231:21-49. sor. – 31. Conf. Csengeriana, ed. Niemeyer, 1840. P. 549: ”Impossibile est Deum, qui est Lex, Justitia, Veritas. Sapientia, Bonitas, Vita causam esse tenebrarum, peccati et mendacii, ignorantiae, coecitatis, malitiae et mortis: sed horum omnium causa Satanas et homines sunt." – 32. C. O. XIV. Sp. 483. Hollweg: I. mp. 333. – 33. E. F. K. Müller: Die Bekenntnisschriften usw. p. 277:5-10. sor: „Haec praedestinato ad mortem necessitat propter causas immutabiles: Quia peccata in vasis irae non mutantur, homines enim converti per se, implere legem non possunt, sed sine Filii gratia manent in peccatis. Deinde justitia Dei vindicantis aptavit haec vasa irae ad interitum, decrevit perdere, et hoc decretum non mutatur". A magyar fordítás Kiss Áron: A XIV. században tartott magyar református zsinatok végzései. Bp. 1881. szerint, p. 104-105. A továbbiakban is megjelöljük Kiss Áron fordítása lelőhelyét, de szükség szerint korrigáljuk a fordítást. – 34. U. o. p. 338:40-41: „Cum excaecat, indurat, vertit volun-tates, quo vult, non patienter, sed potenter facit". H. Kiss: I. m, p. 221. – 35. U. o. p. 278:12-13. sor: Nihil agit Deus propinque, effective, directe, nisi indirecte". Kiss: I. m. p. 107. – 36. U. o. p. 338:23. sor. – 37. U. o. p. 278:7-9. sor: „Dixit Diabolo: Abi decipe: armat ut index carnificem Satanam, non tantum permittit ad puniendum". Kiss: I. m. p. I06. – 38. E. F. K. Müller: I. M. p. 331:29-35. sor. Müllerrel együtt elhagyjuk a bibliai hivatkozásokat. Az idézet így hangzik: ,Primum Deus in Christo elegit. Post vocat intus et foris, temporaliter et aeternaliter. Tertio peccata remittit, tollit, scilicet per Christum in cruce, sacrificio unico. Sed per Spiritum S. in Christi sanguine delet, abluit peccata, purificat, sanctificat: regenerat simul, in hoc actus momento, cor novum, spiritum novum facit, novam creaturam, fide, spe fuicit et caritate vesti et sic sanctificatos, purgatos, justos pronunciat, justiticat". Kiss: I. m. p. 208. – 39. U. o. p. 331:42-44, sor: „Christus in hac vita semper, indesinenter nos ex quotidianis delictis vivificans, peccata mortificans, regenerans, abluens in lavacro sanguinis perSpiritum Sanctum fide per totam vitam innovat, communicat suam justitiam nobis..." Kiss: I. m. p. 208. – 40. U. o. p. 331:39-41. sor: „Justificatio quasi caput, huius partes et executiones sunt regeneratio, reformatio, vivificatio, sanctificatio. Haec etsi non separantur, tamen ditinguuntur." Kiss: I. m. p. 208.. – 41. U, o. p. 276:12-14. sor: „.. in saeculo temporaliter, sicut in sese ante conditum mundum, ante tempora aeterna vocavit, justiflcavit, glorificavít". Kiss: I. m, p. 103. Méliusz egységben tudja magát nemcsak a Szentírással, hanem a keresztyén hagyománnyal is. Hivatkozik általánosságban az atyákra, név szerint viszont, de lelőhely nélkül Augustinusra, Hieronymusra, Origenesre, Ambrosiusra, Gratianus Decretumára, valamint a Szentírásból Ef. 1-re, I. Pét. 1-re, a Zsoltár 84-re és II. Tim. 2-re. – 41. Kiss: I. m. p. 102. – 42. U. o. 332:6-21. sor: „ut sigilla diplomatum foederi prius icto apposita sunt ..." „Patres, Prophetae, Abraham prius justificati, reconciliati sunt Deo, sic circumcisi et tincti sunt. Ita et nunc sacramenta accipienda sunt Qui ergo fide in promissione prius signata non sumit, non manducat carnem ... Inutiliter et ad judicium sumuntur sacramenta sine fide." Kiss: I. m. p. 209. - 43. Ed. Niesel, XIX. fejezet. 259:45-50. sor. – 44. E. F. K. Müller: I. m. p. 336:1921. sor: , ... Anima non umbra Christi et carnis Christi, sed ipsa substantia, id est realitate coelesti ac spirituali: reali justitia, vita, spiritu, sanctitate, quae ex carne Christi defluunt, pascitur". – 45. U. o. p. 337:4-5. sor: „Ex parte Dei verum sacramentum sumunt impii, ex parte sui nudum signum… Ad integritatem sacramenti non requiritur fides, sed ad rem sumendam necessaria est." – 46. U. o. p. 333:19. sor. – 47. „In agro pulsantur campanae" p.14. 291. -

Megjelent: Theológiai Szemle1975 XVIII. 284-291. oldalak