Dr BUCSAY MIHÁLY: Bullinger Henrik gondolatainak kisugárzása Magyarországon, különösen Méliusz Juhász Péter teológiájában.

A svájci reformátor halálának 400. évfordu!ója alkalmából Zürichben megjelent emlékkönyvbe készített dolgozat magyar szövege.(1975) Megjelent: Theológiai Szemle1975 XVIII. 284-291. oldal

Mint ismeretes Méliusz Juhász Péter Luther és Melanchthon teológiájától kapta a döntő indítást, de tanult Brenztől, Flaciustól és Osiandertől is, hogy azután egy közte és Szegedi Kis István között lezajlott teológiai vita eredményeként Bullinger és Kálvin irányához csatlakozzék. Lefordította és kiadta Kálvin Kátéját, de kiadta a sajátját is, mégpedig kijavítva „Kálvin János írása szerint". Mindez még debreceni működése elején és azelőtt történt. A Debrecenben kibontakozott életmű alapján gyakran, bár kissé pontatlanul nevezik Méliuszt, „magyar Kálvinnak". Pontatlanul, mert teológiájában a Kálvintól kapottak mellett Bullinger alapszemlélete meghatározó jelentőségű.

Ha ennyi oldalról és ekkora mélységben fogadott el idegen hatásokat Méliusz, akkor nem kell-e őt végül is önállótlan eklektikusnak tekinteni? Ezt vizsgálva mindjárt arra a furcsaságra bukkanunk, hogy a kutatás egyértelműen éppen Méliusz észjárásának és stílusának az eredetiségét emelte ki. Összehasonlítva a XVI. századi magyar református egyház másik nagy tanítójával, Szegedi Kis Istvánnal, azt látjuk, hogy az utóbbi a helvét irány jeles külföldi teológusaitól nem csupán egyes formulákat vett át, de követte egy-egy nagyobb tanrészlet teljes gondolatmenetét is. Méliusz viszont, miközben mély megértéssel tette magáévá a külföldi reformátorok gondolatait, azoktól ugyancsak ritkán vett át akár egy-egy formulát vagy mondatot is, teljes gondolatmenetet azonban eddigi tudomásunk szerint sohasem. Méliusz hitének, gondolkodásának és tanításának kohójában az idegen anyag jellegzetesen egyéni, de szerves egésszé hasonult. Viszont talán éppen emez eredetiség miatt vált Méliusz a magyar református egyház legfontosabb formálójává. A következőkben arra teszünk kísérletet, hogy kimutassuk Méliusz teológiájának azokat a vezérgondolatait, amelyek1 nála Bullinger teológiájának a kisugárzásaként jelentkeztek.

Köztudomású, hogy Bullinger már Méliusz fellépése előtt is és egyre szélesebb körben hatott a magyar reformációra. E hatások számbavételével tekintélyes irodalom foglalkozik. Legyen szabad itt csak a négy legutóbbi tanulmányt említeni. Schlegl István 1965-ben erről írta Zürichben doktori értekezését.¹ Nagy Barna nagyobb dolgozat keretében számolt be ide vonatkozó eredményes kutatásairól. és megrajzolta a II. Helvét Hitvallás történetét és jelentőségét a kelet-európai országokban^2. Zsindely Endre nemcsak összefoglalta, de ki is bővítette korábbi ismereteinket Bullinger magyar kapcsolatairól szóló tanulmányában^3. Ugyanő az éppen most megjelent Bullinger-Emlékkönyvben is gazdája volt ennek a témának.

Bullinger magyarországi kapcsolatairól kiterjedt levelezés, továbbá a reformátor gazdag irodalmi termésének kevéssel a megjelenés után hazánkba került darabjai tanúskodnak. Az ember csodálkozva látja J. Staedtke nagyértékű bibliográfiájában, mennyi XVI. századi Bullinger-kiadvány található magyar könyvtárainkban^4. Ezek között is egy darabig az a két irat vezetett hatás dolgában, amelyet Bullinger magyarok kérésére írt vagy íratott⁵. Ezekhez társult és ezeket hatotta túl évszázadokon át a II. Helvét Hitvallás, egyházunknak az 1567. évi debreceni zsinattól kezdve hitvallása. Ismeretes, hogy 1881-ig „helvét hitvallású evangélikus” volt egyházunk neve. Mindebből kétségtelen. hogy Bullinger Lutherrel, Melanchthonnal és Kálvinnal együtt legnagyobb befolyású egyházi tanítóink sorába tartozik, sőt Bullinger az előbbieket abban az egy vonatkozásban túl is szárnyalta. hogy az ő hitvallása lett egyházunk szimbolikus könyve, amely a Heidelbergi Kátéval és a genfi zsoltárokkal együtt ma is összefűzi egyházunkat a világ reformátusaival.

Ha azonban tüzetesebben is ki óhajtanánk mutatni Bullinger hatását egyházunk teológiájára, bevallottan a legnehezebb feladatok egyikéhez közeledünk. Nagy Barna így írt erről: „Bullinger magyarországi teológiai hatásának beható feldolgozása a magyar kutatás még meg nem oldott feladatainak sorába tartozik"⁶. Zsindely Endre ugyanilyen értelemben nyilatkozott^7. De miért bizonyult ilyen nehéznek a feladat? Legyen szabad elöljáróban két buktatóra is rámutatni. Az első az, hogy nem könnyű a reformátori gondolatanyagot az egyes hatásforrások szerint pontosan szétválogatni. Ismeretes, hogy Luther és Melanchthon továbbhatott Bullingeren és Kálvinon át is. Kálvin vagy Bullinger esetében viszont azt kell megkérdezni, hogy magyar reformátoraink az ő gondolataikat közvetlenül tőlük vagy pedig olyan közvetítők írásából ismerték meg, mint Musculus, Vermigli vagy Béza.

A másik nehézség az, hogy magyar reformátoraink számára nemcsak külföldi közvetítők tolmácsolhatták Bullingert vagy Kálvint, hanem azzal is számolni kell, hogy pl. Méliusz magyar közvetítőkön keresztül kaphatta tőlük az első hatásokat. A helyét úrvacsoratant tekintve teljesen hiteles adatunk maradt fenn arra nézve, hogy azt Méliusz nem Bullingertől vagy Kálvintól tanulta, hanem hosszas vita során Szegedi Kis István győzte meg őt annak helyességéről. A helvét irány eszméi korán meglelték az utat Magyarországra, talán már Méliusz születése előtt. Bizonyos, hogy Dévai Kátéjában Kálvin Instituciójának némely gondolata tűnik elénk. Kétségtelen tény, hogy Révay Ferenc, ez a befolyásos nagy földesúr, ismerte és magáévá tette Zwingli elgondolásait. Szkhárosi Horváth Ádám egy 1546-ban írt versében akkora határozottsággal tanítja a keresztyén hit egységét és folytonosságát egészen Ádámtól kezdve, hogy ebben inkább Bullinger mint Melanchthon hatását fedezhetjük fel, hiszen e gondolat Malenchthonnál halványabban és mellékesebb szerepben található meg^8. Méliusz Kátéjának elemzése során kimutathattuk, hogy jól ismerte a szerző a hazai reformátori irodalmat. Ha Méliusz nagy ritkán készen vett át egy-egy fogalmazást, ezt a kivételt magyar elődeinek szövegeivel tette. Nem lehetetlen tehát, hogy Zwingli vagy Bullinger egy-egy nézete nem közvetlenül került magyar teológusaink némelyikéhez, hanem magyar közvetítő útján. Persze a helvét hatások felmérése szempontjából ez a hatás nem válik kisebb értékűvé azzal, hogy nem közvetlenül Bullingertől vagy Kálvintól származik, hanem valamelyik helvét irányú teológusunk hazai tanító erőfeszítéseinek a gyümölcse.

Ha a fentiek előrebocsátása után hozzálátunk a Bullinger-hatások kimunkálásához, akkor Szegedi Kis István írásai esetében könnyű dolgunk van. Szegedi számára éppen Bullinger, továbbá Musculus, Vermigli és Béza voltak a legfőbb források. Már Nagy Barna utalt olyan játszva ellenőrizhető tényekre, hogy Szegedi a Tabulae Analyticae bibliamagyarázataihoz Bullingernek Jeremiás könyvéhez írt prédikációiból, továbbá a Máté Evangéliumához, az Apostolok Cselekedeteihez és a János Jelenéseihez írt kommentáraiból szűrte össze a saját szövegét.⁹ Ugyanilyen szoros függést mutatnak Szegedi másik fő művének, a Loci-nak tabulái, amelyek közül sokhoz szintén Bullinger művei, főleg a Decades szolgáltatták az anyagot. E szoros függéseket újabban Kathona Géza sorolta fel részletesen.

Méliusznál viszont éppen megfordított a helyzet. Nála hiába keres az ember egyértelmű forrásnyomokat. Név szerint említi ugyan Bullingert és említi egy taní­tását is, de tudomásunk szerint sehol sem engedi át Bullingernek a gondolatfűzés formálását, akár csak néhány mondat erejéig is, vagy pláne a megfogalmazást. Mindenhol a jellegzetes méliuszi gondolatmenettel és kifejezésekkel találkozunk. Az egyetlen hely, ahol Bullingert idézte, így hangzik: „Nam Bullingerus mongya, hogy nem alusznak a lelkek, purgatoriumba sem vitetnek, sem nem budosnak itt az előégbe, hanem 284. mennyországba vitetnek. Decad. 5. Ser. 10. fol. 260. 262."¹⁰ Ez csekély fontosságú tanrészlet.

Bullinger magyarországi hatásainak elemző kimutatása olyan kulcsfontosságú személyiség mint Méliusz esetében méltán volt szívügye egyháztörténészeinknek.

Elmondhatjuk, hogy kutatóink a probléma egyszerüsítése kedvéért olyan módszert alkalmaztak, amely nem elégítheti ki a várakozást. Megkülönböztették a reformátori teológia három típusát, az ún. luther-melanchthonit, továbbá a zwingli-bullingerit és végül a kálvinit. Ezután megkísérelték kimutatni, hogy a méliuszi tanítások egészükben és részleteikben a fenti típusok melyikével mutatnak azonosságot vagy rokonságot. Ezzel a módszerrel fáradságos és értékes elemzések születtek¹¹, ha azonban egy összegező képet kellett megrajzolni, túl sok merevség vagy pontatlanság mutatkozott. Az olyan eredeti teológus mint Méliusz éppen teológiájának egészét illetően szinte eltűnt az összehasonlítások során.

Még mindig e módszer alkalmazásával készült elemzések összegezéseként láttak napvilágot a legújabb irodalomban is olyan túl merevre sikerült megállapítások, mint hogy Szegedi és Méliusz „tiszta németsvájci" irányt követtek, míg más magyarok között Bézának a tiszta kálvini felfogása terjedt el.¹² Bullinger hatására nézve a most idézett szerző, Schlegl István azt állapítja meg, hogy ami Bullingert kedveltté tette a magyarok szemében, nem volt más, mint a zürichi refor­mátor előszeretete „világos és semmiképpen nem kétértelmű tanítások iránt". A szerző szerint Bullinger hatalmas hatásának az a titka, hogy „minden ember, az egyszerűbbek számára is érthető hittételeket formulázott". „Egyszerű, bevilágító magyarázatokat a magyar nép mindig szívesen fogad" - véli szerzőnk -, viszont a misztika és érzelgősség iránt sohasem volt benne sok megértés"^13. Tagadhatatlan, hogy e megállapításban van igazság. Bullinger világosan gondolkozott és világosan fejezte ki magát. Magyar olvasói bizonyára észrevették és értékelték ezt. Azonban hatásának egészét, de még annak a lényegét sem ez a formai érték teszi ki. Bullinger tanítása tényleg egyszerű volt, de hatásának titka nem csupán ez és nem is ilyen egyszerű. A döntő hangsúly természetesen tartalmi tényezőre esik.

Ez a tartalmi tényező Bullingernek Méliuszra tett hatására nézve nem volt más, mint Bullinger sajátos egész módján összefüggő látása és tanítása Istenről, emberről, Jézus Krisztusról és a megigazulásról. Az úrvacsoratanra vagy a szertartásokra vonatkozó sajátos nézetek az előbbiek következményei. Bullinger világos előadása, didaktikus talentuma csak erősítette teológiai látásának hatását, de azt aligha pótolhatta volna. Bullinger is kerek, egész teológiai rendszert alkotott, Méliusz is. Két átgondolt és összefüggő látást és tanítást kell tehát egymással összehasonlítanunk azok hordozó alapjaira nézve, ha Bullingernek Méliuszra tett hatásáról valami lényegeset akarunk megállapítani.

A továbbiakban az összehasonlításnak erre a módjára teszünk kísérletet. A módszer és eredménye vitathatóbb, mint a szövegszerű összehasonlításoké. Nem szavaknak, mondatoknak, mondatsoroknak az azonosságát mutatjuk ki, hiszen ilyen, azonosságok - mint említettük - nincsenek is, hanem két különböző módon előadott, sok részletében más-más úton járó, sőt egy-egy részletben egymásnak ellent is mondó teológiai rendszer összehasonlításáról lesz szó, amelynek során az alapvető szemlélet azonossága épp oly jellemző a két teológusra, mint a némely részletben kimutatható külön úton járás, illetve egyenesen eltérés. Egészet hasonlítunk össze egésszel, ha nem is mennyiségi értelemben.

Az Isten, az ember, az Ige, a szövetség értelmezése Bullingernél

Bullingernek az volt a fő törekvése, hogy a keresztyén tanítást a Szentírásra támaszkodó egyetlen összefüggésben úgy adja elő, hogy semmi hely se maradjon a római stílusú érdem-teológia vagy az istentiszteletbe belopakodott mágikus eljárások számára. Nemcsak Ró­ma ellenében tartotta szükségesnek Bullinger ezt a módszert, hanem a reformáció táborán belül felmerült következetlenségek leküzdése céljából is, mint amilyenek pl. az úrvacsora, az istentisztelet vagy az egyházi szervezet kérdéseiben felmerültek. Ismeretes, hogy mennyi kárt okoztak e nézeteltérések már a reformáció első évtizedében is. Bullinger úgy gondolkozott, hogy ha a keresztyén tanítást a Szentírásban a maga teljes egészében megtaláljuk és abból kiemeljük, akkor ebben a hiteles egészben a részletkérdések mindegyike megtalálja a maga helyét és megoldását.

Bullinger teológiájának középpontjában, mint a Biblia mondanivalója, az „emberszerető Istenről" szóló evangélium áll. Szerinte az egész Szentírásban az az Isten szól az emberhez, aki a maga teremtette beszélő társnak a maga édesatyai szeretetét adja tudtul. A Decades egyik prédikációja így fejezi ezt ki: „Isten szeret minket, gondot visel dolgaink felől, mégpedig odaadóbban és költekezőbben, mint bármely földi édesapa"¹⁴. Gyakran nevezi Istent „emberek szerelmesének"¹⁵, „emberszerető Istennek"¹⁶. J. Staedtke is arra a következtetésre jutott elemzésében, hogy Bullinger teológiájának éppen ez az istenfogalom a vezérgondolata („geradezu konstituierend").¹⁶

Bullinger abban látja a keresztyén hit fő tanítását, hogy az emberszerető Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtette az embert, amikor pedig az ember visszaélt a neki ajándékozott szabadsággal, azt Isten ellen fordította, akkor Isten nem vetette el az embert, hanem további egyoldalú szeretettel kegyelmét árasztotta reá és örök szövetséget kötött vele. A kegyelemről, a szövetségről szóló evangéliumot Isten már az elbukott első emberpárnak tudtul adta, és nem hagyta azóta sem emez evangélium nélkül az emberiséget. A keresztyén hit nem más, mirnt bizalom a szövetséget ígérő és felajánló Isten iránt. Bullinger szerint Ádám és Éva voltak az első keresztyénék, tehát a keresztyén hit a történelem kezdete óta fennáll¹⁷. Az idők teljességében Isten Jézus Krisztus kereszthalálában megszerezte a már az első emberpárnak megígért bűnbocsánatot, és ugyanakkor Jézus Krisztusban helyreállítot-ta az igazi kapcsolatot Isten és ember között. Jézus Krisztus a hozzánk forduló Isten a maga teljes valóságában, a helyreállított szövetségi kapcsolat alapja és szerzője.

Az Isten és ember közötti eme személyes kapcsolatot Bullinger a szövetség bibliai fogalmában fejezte ki. Arról, hogy mi a szövetség jelentése, egyszer így írt: Énókot, az embert az Isten az ő barátságának közösségébe emelte"¹⁸. A szövetség tartalma az Isten barátsága, e barátság köteléke a „szövetség". Ez a szó a maga szokásos értelmében kétoldalú megállapodás, holott az Isten szövetsége mind a kezdeményezés, mind a megőrzés szempontjából Isten egyoldalú szeretetének a megnyilvánulása. Bullinger így tanított erről: „Isten az egységnek és a vele való közösségnek a csodáját kifejezendő egy emberi elnevezési választott, amikor ünnepélyesen névvel akarta ellátni és emberi módon, tekintettel a mi lelki gyöngeségünkre, szövetség vagy testamentum megkötésének nevezte el azt". P. Walser így értelmezi a fenti mondatot: „Isten emberi módot követve cselekszik, amikor szövetséget köt. Kegyelméhez ez is hozzátartozik, mert közösséget akar velünk, és azt akarja, hogy megértsük akaratát"¹⁹. G. W. Locher nézetünk szerint szintén helyesen ítél, amikor abban a jelentéstartalomban, amelyet a „szövetség", sőt már az „ígéret" fogalma Bullingernél kapott, „prófétikus előre kiábrázolását" látja annak, ami „Isten és ember között a legbensőbb személyes kapcsolat"²⁰. A személyes kapcsolaton van a hangsúly. Bullinger értelmezése szerint a keresztyén hit egészében véve arról szól, hogy Isten egyoldalú szeretettől indítva személyes kapcsolatba lépett az emberrel mint annak teremtője, megváltója és üdvözítője.285

Az Isten, az ember, az Ige, a szövetség, az „imago Dei" Méliusznál.

Méliusz is ugyanazt tudta feladatának Debrecenben, mint Bullinger Zürichben. Meg kellett tisztítani az egyházat a római kovász maradékaitól is, és ugyanakkor fel kellett számolni a reformáció irányai közötti nézeteltéréseket. A két feladat megoldását csak egy olyan teológiától lehetett remélni, amely kiérzi, kiemeli, egyöntetű és összefüggő tanításban ábrázolja a bibliai üzenet egészét. Így azután a részletkérdésekben nem kell egyebet tenni, mint levonni az egészből adódó következtetéseket. Méliusz bibliaértelmezésének is az emberszerető Isten a központi mondanivalója. Méliusz is olyannak látta a bűneset után az első embernek tett isteni ígéretet, az emberrel kötött szövetséget, mint amelyet Isten Krisztusig folyton ébren tartott, ápolt, Krisztusban pedig beteljesített. Ez a szövetség egyedül Isten emberszeretetén nyugszik és csak abból magyarázható. Például a sákramentumokra vonatkoztatva úgy áll előttünk az egész és a rész viszonya, hogy Méliusz szerint Isten már a szentséghez járulásunk előtt megtette azt, ami a szentségben elsődleges és döntő. Így ír erről: „A lényeges maga a szövetség vagy szerződés, amely Isten kegyelméből való megbékélés az emberekkel Krisztus miatt, ajándékok Krisztus miatt a Szentlélek által, amelyek a választottaknak a hitben tárulkoznak fel és lesznek tulajdonukká.^.21 Ez a személyes kapcsolat már megszületése előtt várja az embert, ez a szövetség Isten atyasága, amely nem hagyja el az embert sem a földön, sem az öröklétben. János Jelenéseinek azt a versét, hogy „ ... homlokukra volt irva az ő és az ő Atyjának neve" Méliusz mint a Jehova Istennek azt az irgalmas ígéretét magyarázta, amelynek „a Bárány körül állók" a címzettjei és megáldottai, és amely szerint „ő velünk mint Istenünk és Atyánk azt az örök szövetséget köti ... hogy minket gyermekeivé fogad".²²

A szövetség krisztocentrikus felfogásából Méliusznál épp úgy mint Bullingernél a reformáció szükségessége következett, azaz, hogy a legalisztikus judalizmus és a cselekedetek által való megigazulás középkori elmélete és gyakorlata mint az ősi keresztyén hit útjáról való teljes letérés mélységesen elítélendő. A szövetség Méliusz szerint annyira mindvégig Isten kegyelmén nyugszik, hogy az úgy vélt emberi érdemek számára nem maradhat semmi hely. Korunk embere talán igazságtalannak érzi azt a pesszimizmust, amellyel Méliusz az ember képességeiről tanít. Közös tapasztalásunk, hogy milyen erős támasz milyen hatalmas eszköz az emberi szervezet épp úgy, mint az értelem és az emberi társadalom a természet fölhasználásában. Adódhatnak azonban helyzetek, amikor az emberi szervezet vagy a társadalom szinte megszűnik támasz lenni. A magyar nép a XVI. század folyamán nem ritkán került ilyen helyzetbe. Talán ez magyarázza meg, hogy milyen élet - és társadalomformáló ereje volt akkor az evangéliumnak, az emberszerető Istenbe vetett bibliai keresztyén hitnek. Méliusz egész tevékenysége arra irányult, hogy ezt a hitet felébressze és egészen tisztává tegye. Ennek egyik eszközeként oly módon tanított magáról az emberről, az embernek Istenadta rendeltetéséről, az Isten és az ember viszonyáról, hogy az sajátosan méliuszi nézet, és a helvét reformátori értelmezés további gaz­dagodását jelenti. A harmadik, szintén sajátosan méliuszi nézet Isten teremtő, megigazító és üdvre vezérlő munkájának Istennél való egyidejűségéről, szimultaneitásáról szól. Ez a teológiai-antropológiai jellegű tanítás elüt a Kálvinétól és lényegében Bullinger alapszemléletével rokon. Az ilyen emberértelmezés nyomán Méliusz teljes határozottsággal tanítja a kettős predestináció tanának másik felét is, az elvettetésről szólót, és ebben nem követi Bullingert. Jegyezzük meg azt is, hogy a most általunk sajátosan méliuszinak jelzett és a továbbiakban részletesen bemutatandó tanítások csíraformában már Dévai Bíró Mátyásnál is megtalálhatók.»...

Ismeretes, hogy Kálvin mind az Institució első kiadásában, mind a Genfi Kátéban abból indult ki, hogy az egész szent tudomány végső soron Isten és az ember megismerésből áll. Dévai is ezt a témát helyezte magyar nyelvű Kátéjának az élére²³. Mind Kálvin, mind Dévai úgy jártak el a továbbiakban, hogy előbb azt mondták el, amit Istenről kell tudni, majd amit az emberről. Méliusz is ezzel a témával kezdte már említett „Kálvin János írása szerint megemendáltatott" katekizmusát (1562). De ő - jellemzően -, nem külön-külön, szakaszban tárgyalt Istenről és az emberről, hanem azon az egy ponton ragadta meg a kettőt, ahol Isten és az ember valóban együtt van, az ember istenképiségében. A Katekizmus első kérdése ugyanis így hangzik: „Micsoda vagy te?" A felelet pedig: „Istentől az Isten képére és hasonlatosságára teremtetett ember vagyok." Méliusznál az ember istenképiségének igen jelentős szerepe van. Ennek bizonysága a Katekizmus 3. kérdése és az arra adott felelet négy részéből a har­madik. A kérdés így szól: „Miért teremtette az Isten az embert?" Ide iktatjuk a felelet első, második és negye­dik részét, holott ezekben nincs semmi sajátosan méliuszi, velük Kálvinnál is ugyanígy találkozunk: 1. „Hogy Istent és az ő akaratát igazán megismerje." 2. „Hogy Istent igazán tisztelje és magasztalja." 4. „Hogy éljünk a jócselekedetekben, miket Isten készített." A felelet harmadik része az, amely sajátosan méliuszi és az istenképiség ajándékozásában Isten belső indítékára próbál rámutatni. Ez így hangzik: „Azért teremtette, hogy az ember Istennek tüköre legyen, kiben Isten az ő jóságit megmutassa, és azokban mint saját javaiban gyönyörködjék." A földi hasonlatosságok közül a szülő és a gyermek viszonya, maga a család a méliuszi gondolat ihletője. Isten azért teremtette az embert, hogy legyen szeretett mása. A mindennel bíró elárasztja saját javaival a társul teremtett személyt, hogy az általa teremtett és gondozott személyes életben, személyes kapcsolatban gyönyörködjék.

Meg kell magunkat óvni attól a helytelen iránytól, hogy Méliusz a szülő és a gyermek viszonyát, a családi kapcsolatot mint az istenképűség tartalmát, a tapasztalati, emberi tényálladékban látja. Ő különös nyomatékkal mutat rá, hogy az ember Istenképisége az ember bűne miatt ördögképpé változott át. Méliusz Isten atyaságát, a családi kapcsolatot Jézus Krisztus fiúságában látja, és csak azután, az ebbe a Krisztusba vetett hit által látja azt megelevenedni a Krisztushoz tartozó emberekben. Az a biblikus kifejezés, amely Méliusz fenti meghatározásában szerepel, hogy ti. Isten gyönyörködik az emberben, Jézusra vonatkozóan jelenik meg a Szentírásban (Máté 3:17). Hasonlóképpen Jézus Krisztusra vonatkoznak a 3. kérdés feleletében a harmadik részhez fűzött bibliai utalások is (Kol. 1. és 2. rész). Méliusz azt mondja ezzel, hogy Jézus Krisztusban van együtt az Isten és az ember. A teremtés a Jézus Krisztushoz hittel tartozó emberben éri el célját. A Jézus Krisztushoz mint Isten képéhez visszaforduló, a benne hivő és neki engedelmeskedő életekben gyönyörködik Isten.

Legyen szabad felhívni a figyelmet arra, hogy már Dévai Bíró Mátyás teológiája is mennyire Krisztus-központú, illetve Istenkép-központú volt. Dévai is biblikusan azt tanította, hogy Isten Jézus Krisztus által teremtette is és váltotta is meg az embert²⁴. Dévainál is Jézus Krisztus az istenkép, amelyre az ember teremtetett. Ugyancsak már Dévainál is találkoztunk az ember teremtése hasonló megindokolásával, csakhogy Dévai egy közmondásba sűríti tanítását. Isten belső indoka, amiért embert teremtett, az, hogy a „hasonló a hasonlónak örül"^25.

Méliusznak a látásmódja árnyalatilag különbözik a Kálvinétól. Kálvin arra a kérdésre, hogy mi célból teremtette Isten az embert, mind az Institucióban, mind a Genfi Kátéban ezt a választ adta: „Az ő dicsőségére"²⁶. E válasz szerint az ember rendeltetése túlmutat az emberen. Méliusz is tud és tanít erről az emberen túlmutató célról, de ő külön nyomatékkal mutat rá a közbeeső stációra is, és azzal indokolja meg az ember teremtését. Méliusz szerint Isten dicsősége a legutolsó stáció, a teljesség állapota, amikor Isten az ember által is megdicsőül. Ez azonban csak a beteljesülése egy olyan útnak, amely nemcsak a végcélért van, hanem 286. magáért az útért is, azaz hogy Isten a szeretet isteni, örök közösségében csatolja magát mint személyt az emberhez mint személyhez. Ebben a közösségben ott van a teremtés értelme mint az ilyen szeretetviszony ígérete és kockázata, szabadsága és gazdagsága, a személyes kapcsolat öröme és glóriája, de ott van a személyes kapcsolatért való gond és felelősség is, az árulás, a lázadás lehetősége, ezzel szemben megint az irgalomé is. Az embernek Istenhez fűződő kapcsolatát a krisztusi evangélium fényében Méliusz ilyen szabadnak és gazdagnak értelmezi. Nála az istenképiség a részesülés lehetőségét jelenti mindabból, ami Istené, tehát az igazságot, igazságosságot, bölcsességet, szentséget. Jelenti Isten és az ember bensőséges személyes viszonyának lehetőségét, amely egyszersmind romlatlan viszony a többi emberrel és az egész teremtett világgal.

A „szövetség", amelyre Isten az emberrel lépett, ilyen tartalmú. Az ember bűnösen eljátszotta ezt a szövetséget, de Isten Krisztus által helyreállította. A helyreállítás Isten által egyszer s mindenkorra megtörtént, az ember számára azonban, aki az időben él, csak az időben valósul, azaz vezettetésben, döntésekben.Méliusznak ez a Krisztus-központú antropológiája olyan felülmúlhatatlanul magas polcra helyezi az embert, hogy csak azért nem válik eszelős önhittséggé, azért nem bontja meg az egyensúlyt, azért nem mehet az istenfélelem rovására, mert a mérleg másik serpenyőjében mint teljesen elegendő ellensúly Istennek a Krisztus keresztjében megbizonyított épp oly felülmúlhatatlanul nagy szeretete áll.

Amit fentebb Bullinger istenfogalmáról és krisztológiájáról elmondottunk, feleslegessé teszi annak bizonygatását, hogy Méliusz Bullingerrel áll egy vonalban. Nem meglepő ez semmiképpen, ha Bullinger iratalnak elterjedettségére, számos magyar kapcsolatára gondolunk. Nálunk a helvét irányú reformáció, de különösen is Bullinger Henrik magasztos evangéliumi értékelése az emberről sokak számára fundamentummá, ”vezérképpé és zsinórmértékké” tudott válni egy olyan korban, amikor a magyarság joggal aggódott nemzeti jövője és lelki azonosságának megőrzése miatt egyaránt. Isten és az ember viszonyáról ez az alapvetően fontos Meggyöződés befolyásolta a helvét irányú magyar reformáció egyéb döntéseit is, mint például az istentiszteleti külsőségek reformációjára vonatkozókat²⁷. De ugyanez az alapszemlélet világosította meg és tette a maga helyére az akkori teológiai viták központjában álló olyan kérdéseket is, mint pl. a predestináció problémája, az úrvacsora értelmezése, stb.

folytatása ....