Dr Bucsay Mihály:

Az Ágostai Hitvallás és a magyar reformátusok

A Rajnai Egyháztörténeti Társaság előtt 1980, június 4-én tartott előadás magyar szövege.

Az Ágostai Hitvallás jelentősége Magyarországon, különös tekintettel a helvét irányúakra.

Mi sem mutatja jobban az Ágostai Hitvallás jelentőségét hazánkban, minthogy a magyarországi lutheránusok egyházukat ”ágostai hitvallású evangélikusnak” nevezték. De a magyar reformátusok is, noha ők „helvét hitvallású evangélikusoknak" nevezték magukat, rendkívül sokat köszönhettek és köszönhetnék annak az Ágostai Hitvallásnak, amelynek ünneplésére összejöttünk. Őszintén sajnálom, hogy nem valamelyik evangélikus magyar kollégám beszél Önöknek erről a témáról. De ha a körülmények így alakultak, szeretnék rámutatni arra a nagy szerepre, amelyet az Ágostai Hitvallás a magyar reformátusok egyháztörténetében is játszott. Fel lehet tenni, és fel fogjuk tenni a kérdést, miért nem vált mégis a magyar reformátusok hitvallásává is? Természetesen nem elégedhetünk meg pusztán a reformátusokra tett hatások rajzával. Előadásom első felében azt a sokszor drámai folyamatot óhajtom nyomon követni, amelynek során az Ágostai Hitvallás főleg a magyarországi lutheránusoknak nyújtott segítséget, és csak az után térek rá a reformátusoknak a Hitvalláshoz való viszonyára.

Magyarországon az Ágostai Hitvallás ugyanazt a szerepet töltötte be, mint szerte a világon: a világ elé tárta az evangélikus hitet, megvédte azt a félremagyarázástól, az eretnekség vádjától, és elhatárolta olyan irányzatoktól, amelyekkel a wittenbergi reformáció sokáig együtt haladt. Áll ez a magyarországi evangélikusok és reformátusok együtt haladására, majd különválására is. Mind a kettő évtizedeken át tartó folyamat volt. A különválás előtt a későbbi reformátusok is részesültek az Ágostai Hitvallás áldásában és hasznában. Gondolunk itt az evangéliumi igazságok tudatosítására is, még inkább azonban arra a nem teljes mértékű, de mégis számottevő közjogi türelemre, amelyet az Ágostai Hitvallás Magyarországon is biztosítani tudott híveinek. Ez a türelem, ez a védelem szükséges volt a kibontakozáshoz, az elterjedéshez a későbbi helvét irányúak számára is. Elő kell azonban tárnunk azokat a történeti okokat, amelyek bizonyos különböző irányú fejlődést eredményeztek és lehetetlenné tettél:, hogy a helvét irányúak is megőrizzék helyüket az Ágostai Hitvallást vallók egységes táborában.

Témánknak azonban nemcsak XVI. és XVII. századi története van, hanem azt a hatást sem lehet lekicsinyelni, amelyet az Ágostai Hitvallás az utóbbi évszázadokban, az utóbbi nemzedékek életében gyakorolt. Olyan időkben, amikor politikai és vallási okokból a felekezeti egység szükségessége lépett előtérbe, sokak számára az Agostai Hitvallás tűnt annak a hídnak, amely az egységhez elvezethet. Korábban, de főleg; az első világháború okozta nagy kijózanodás levegőjében sokan már nemcsak a reformáció két fő iránya, de valamennyi keresztyén egyház egyesüléséhez láttak alkalmas alapot az Ágostai Hitvallásban. E gondolat magyarországi jelentkezései már csak azért is megérdemlik figyelmünket. mert éppen a mostani ,jubileummal kapcsolatban hasonló gondolatok az eddiginél mélyebben és szélesebben gyűrűztek be a nemzetközi egyházi és teológiai életbe.

Az Ágostai Hitvallás recepciójának útja a magyarországi németajkú, magyar és szlovák lutheránusoknál.

Az augsburgi, magyarosan ágostai birodalmi gyűlésen nem egy olyan magyarországi személyiség volt jelen, aki már kinyilvánította rokonszenvét az egyház reformációja, az evangélium ügye iránt. Köztük első helyen kell említeni Mária özvegy királynét, aki ekkor még mindössze 25 éves, művelt, ifjú hölgy. A birodalmi gyűlésen titkárának, Oláh Miklósnak és udvari lelkészének, Henckel Jánosnak a társaságában jelent meg. Mária fivérét. V. Károly császárt is igyekezett tájékoztatni a reformátori mozgalom céljáról és értékeiről úgy, ahogy ezt a maga keresztyén humanisztikus látásmódjával tenni tudta. Erről a királyi közbenjárásról maga a szintén jelenlevő Melanchthon tudósította Luther Mártont 1530. július 10-én: „A császár nővére, ez a hőslelkű asszony, de aki első a kegyesség és a szerénység dolgában is, azon iparkodik, hogy szelídségre késztesse irányunkban a császárt, persze kénytelen ezt tartózkodó tárgyilagossággal tenni.”1

Henckel János is igyekezett minél jobban szolgálni a protestáns tábornak. Georg Spalatin számára összeállította azoknak a római katolikus teológusoknak a listáját, akikkel mint a refor-máció legelszántabb és legveszélyesebb ellenfeleivel kellett számolni. (Spalatin a lutheri tábor egyik kulcsfontosságú politikusaként, szervezőjeként tevékenykedett.) A listán található pl. a magyar egyháztörténetben is szerepet játszó dr.Johannes Fabér, valamint Ferdinánd magyar király udvari papja, Medardus mezítlábas barát. 2 Azok közül, akik az 1526 előtti budai királyi udvari életben fontosabb szerepet vittek, ott volt Augsburgban György brandenburgi őrgróf is. az ifjú II. Lajos (269) királynak rokona és gyámja, aki mint Corvin János özvegyének második férje hatalmas magyarországi vagyon fölött is rendelkezett. Az ő augsburgi magatartásáról olyan jelenet emlékét őrizte meg a szájhagyomány, amely mindenképpen javára szól a férfiúnak, aki a magyar történelemben vitatott értékű szerepet játszott. V. Károly be akarta tiltani Augsburgban az evangélikus istentiszteletet, de az őrgróf így kiáltott fel: „Inkább a fejemet vágjátok le itt helyben, mintsem nélkülözni legyek kénytelen Isten igéjét.” A spanyol neveltetésű, rossz németségű császár így válaszolt: „Lieber Fürst, nit Kopp ab, nit Kopp ab!"

Mária királynő titkáráról, Oláh Miklósról sokat kell még majd be-szélnünk, de már mint esztergomi érsekről. Augsburgban a keresztyén humanizmus egyik képviselőjének számított, amely irány több pontban rokonszenvezett a reformtörekvésekkel Évtizedek kellettek hozzá, hogy Oláh, a katolikus megújulási mozgalom híve, hazánkban az ellenreformáció első szakaszának vezéralakja legyen.

Az eddigiekből is kiderült, hogy túlzás lenne azt állítani, miszerint Magyarországon csak az Ágostai Hitvallással „kezdődött" a reformáció.3 Hiszen a budai királyi udvarban már 1526 előtt a reformációt a maguk módján pártoló személyiségek vol-tak jelen és adták meg a hangot. A felsőmagyarországi és erdélyi német telepekről már 1522-ben elindultak az első tudásszomjas ifjak a wittenbergi egyetemre, hogy Luthert hallgassák.4 A magyar anyanyelvű wittenbergi diákok sorát csak 1529-ben nyitotta meg Dévai Bíró Mátyás, de ő az utána most már sűrűn Wittenbergbe látogató magyar ifjakkal együtt a reformáció nagy hatású terjesztője lett.

A magyarországi németek között már a mohácsi vész előtt is, és nem csupán Budán voltak elszórt nyomai, sőt kisebb központjai a reformációnak. 1526 után azonban gyors terjedésnek indult a mozgalom a németek között Nyugat-Magyarországtól Erdélyig. Azt is elmondhatjuk, hogy az a sokszínűség és különbözőség, ami a Német Birodalomban jelentkezett az istentiszteleti formák, valamint a teológiai tanítások és a társadalmi felfogás területén, a magyarországi németek között is megtalálható volt. A mozgalom egyik legtevékenyebb felsőmagyarországi terjesztője, Fischer András például anabaptista irányba vitte tovább a Luthertól kapott alapvető indításokat. Mások is felléptek a társadalmi viszonyok kritikájával és radikálisabb reformok követelésével, megint mások inkább a humanizmus szemüvegén keresztül értelmezték Luthert és a humanizmus morális és kulturális elvárásaival igyekeztek egyeztetni Luther tanításait. A legtöbben mégis azok voltak, akik nem valamilyen eredetiségben, a hazai viszonyok miatti továbbfejlesztésben, hanem a nagy reformátorhoz való hűségben, tekintélyének tanítványi elfogadásában látták a magyarországi reformáló magatartás helyes szabályát. Ez utóbbiak ragadták magukhoz újra és újra a kezdeményezést. Az egység megteremtésében azonban óriási szolgálatot teljesített az Ágostai Hitvallás.

Bizonyos tények mintha ellentmondanának ennek a megállapít-ásnak. Miért volt akkor szükség arra, hogy egyes felvidéki német városok 1549-ben saját hitvallásukkal álljanak elő, majd más városok 1559-ben, megint mások 1569-ben ugyanezt tegyék? Minthogy az ezekre a kérdésekre adható válasz egyben az Ágostai Hitvallás magyarországi recepciója drámai útjának a rajza is és így témánk fő része, kénytelenek vagyunk ezekkel a külön hitvallásokkal olyan részletességgel foglalkozni, amilyet az események megértése megkövetel. még ha az évtizedes huzavonák, amelyek során a német városok lelkészei és elöljárói saját hitvallásaikkal éppen az Ágostai Hitvallást akarták lelki életük alapjaként megőrizni, tisztelt hallgatóim figyelmét erős próbának vetik is alá.

1548-ban a magyar országgyűlés törvényt hozott, amely szerint ki kell űzni az országból az újrakeresztelőket és a szakramentáriusokat. Ez utóbbi rosszalló elnevezéssel akkortájt a helvét irány híveit illették. Az Ágostai Hitvallás híveiről nem szólt a törvény. Ezt lehetett hallgatólagos türelemnek értelmezni, és általában annak is értelmezték. A római egyház romokban hevert, feltámasztására azonban már Magyarországon is megindult az ellenreformáció. Ez nem tett lényegi különbséget a lutheri, helvét és anabaptista irányok között. Az Ágostai Hitvallást követők említésének mellőzése a törvény szövegében nem zavarta Róma híveit, mert a végrehajtási utasítás elrendelte, hogy királyi biztosok vizsgálják meg az egyes egyházak és lelkészek igazhitűségét. A királyi biztosok számára széles terület nyílt meg, a tanok, a szertartások, a választások jogszerűsége és a papi személyek életmódja, nős volta, amibe beleköthettek. Az ellenőrzés, amely minden ellenőrzés nélkül folyt, maga után vonhatta, hogy a lelkésszel és a helyi hatósággal visszaállíttatták a régi ünnepeket és szertartásokat, ha pedig ez nem sikerült, a lelkészt karhatalommal elűzték, a templomot pedig a római egyháznak adták.

Felső-Magyarország keleti felén a mind gazdasági, mind művelődési tekintetben virágzó német városok. Kassa, Lőcse, Bártfa, Eperjes és Kisszeben zsinatukon már 1546-ban aláírták az Ágostai Hitvallást, mint a tan és a kultusz mértékét. Az említett királyi vizsgálóbizottság 1549. augusztus 14-én jelent meg Eperjesen. Elkezdte a kihallgatásokat az egyházi tanítások és szertartások felől. Az eperjesiek nagyon jól tudták, hogy hiába hivatkoznának az egyházvidékük által három évvel korábban hivatalosan bevett Ágostai Hitvallásra. Annak formális közjogi elismerése akkor még a Német Birodalomban sem történt meg. Arra gondoltak tehát, és úgy döntöttek, hogy tartalmilag tárják elő és bizonyítják be, miszerint az általuk elfogadott egyházi tanítás és gyakorlat a Szentíráson és a jó egyházi hagyomá-nyokon alapszik. Iskolájuknak messze földön híres igazgatója, Stöckel Lénárd (1510 -1560) vállalkozott a munkára és állította össze húsz fejezetben azt a hitvallást, amelyet aztán az eperjesiek a királyi biztosok elé terjesztettek, és amely úgy hasonlít az Ágostai Hitvalláshoz, mint a leány az anyjához. Kassa, Bártfa, Lőcse és Kisszeben hasonló fenyegetett helyzetben leledzvén, szintén aláírta ezt a hitvallást, amely az Ötvárosi Hitvallás, Confessio Pentapolitana nevet kapta. A királyi biztosok megnyugodhattak afelől, hogy ezeknek a városoknak szikrányi közük sincs az 1548. évi országos törvényben tiltott anabaptizmushoz, vagy szakramentárizmushoz.

Mindjárt rámutathatunk a hitvallási egység egyik csakhamar jelentkező értékes melléktermékére. Az öt, fontos kereskedő város az árumegállítás joga kérdésében még a vallási vizsgálat idejében is harcban állt egymással. Az érdekellentétek és a súrlódások nem szűntek ugyan meg máról holnapra, de a valásgyakorlat elvesztésének veszélyében létrejött egyesülés erőteljesen szolgálta a megértést és a közeledést gazdasági vonatkozásban is.

A Confessio Pentapolitanát, azaz Stöckelt az jellemezte, hogy a wittenbergi reformáció spektrumából a legkonzervatívabb vonásokat hangsúlyozta. A törvényben tiltott helvét iránytól való éles elhatárolás egyezett Stöckel személyes meggyőződésével. Például a X. fejezetben ilyen masszív képzetekkel fejezte ki Krisztus testének és vérének jelenlétét, az azzal való tápláltatást az Úrvacsorában: „In Coena Dominica docemus et credimus corpus et sanguinem Domini, de Virgine natum et in cruce passum, surci ab Ecclesia." A XI. fejezetben Stöckel külön szentségnek minősítette a feloldozást, azaz a gyónást.(„..ut singulis seorsim absolutionis sacramentum impertiatur.") A XV. fejezetben azt hangsúlyozta, hogy ők mindent gondosan megőriznek és gyakorolnak, ami csak emelni képes az istentisztelet fényét, így a papi öltözeteket is. (,,Vestes speciales ministrorum et alia multa .... quia ornant ministerium, ea studiose retinemus.")5.

Az Ágostai Hitvallás súlyt helyezett arra, hogy megszabja, milyen mértékben tarthatók fenn az egyházban a ceremóniák és a kegyes szokások, amelyek a középkor folyamán roppant teret foglaltak el. A mérték ez: fenntarthatók a ceremóniák és a kegyes szokások, ha nem látnak bennük érdemszerző jó cselekedeteket azok, akik gyakorolják. Ez az intés és elhatárolás hiányzik Stöckelnél.

A Confessio Heptapolitana, magyarul Hétvárosi Hitvallás még drámaibb körülmények között jött létre, mint a Pentapolitana. A hét bányaváros (Selmec-, Körmöc-, Besztercebánya és a négy kisebb) jóval közelebb fekszik Bécshez, mint Lőcse vagy Eperjes. A Habsburg király rajtuk könnyebben tudta érvényesíteni hatalmát és így az esztergomi érsek is. 1549 után a római egyház magyarországi hierarchiája már valamelyest újra összeszedte magát, átfogóbban és nagyobb erővel volt képes nekilátni az ellenreformációnak. Így történt, hogy Mária királyné egykori titkára, Oláh Miklós, most már mint esztergomi érsek, 1557. október 1-re maga elé idézte Nagyszombatra a hét bányaváros lelkészeit. Bizonyítványt kellett hozniuk arról, hogy teológiai tanulmányaikat elvégezték, záróvizsgát tettek, felszentelték őket és hivatalba helyezésük is megfelelt az egyházi kánonoknak. A hét bányaváros egyházai ekkor már a wittenbergi reformáció mintái szerint élték a maguk reformált egyházi életét saját egyházmegyéjükben. Nem ismerték el tehát felettesüknek az érseket, és figyelmen kívül hagyták az idézést. Az érsek a királyhoz ment panaszra. Ferdinánd 1557. december 10-én kibocsátott rendeletében arra kötelezte a bányavárosok lelkészeit, hogy részesítsék illő tiszteletadásban Oláh érseket, vagy azt, akit maga helyett a bányavárosokba küld.

Így jelent meg az érsek megbízottjaként 1558 elején Selmecbányán Derecskey János kanonok és archidiakónus, összehívta a hét bányaváros lelkészeit, majd elébük tett egy irományt, amely a római egyháznak azokat a hittételeit foglalta össze, amelyeket a reformáció vitatott. Az iromány leszögezte, hogy az úrvacsorát egy szín alatt kell kiszolgáltatni, hogy a szentségek száma hét, hogy mint közbenjárókhoz a szentekhez kell folyamodni, hogy a papok házassága elítélendő és tilalmas, hogy a böjtölés és a többi érdemszerző jócselekedet nélkülözhetetlen az üdvözüléshez. Ott volt az is, hogy a pápa Szent Péter apostol utóda és Krisztus földi helytartója. A bányavárosok lelkészei sem akkor nem írták alá ezeket a cikkelyeket, sem később, hanem 1558 márciusában, a várakozási idő leteltével, közölték Derecskeyvel, hogy az ő hitvallásuk az Ágostai Hitvallás.

Oláh érsek, akit Derecskey nem késett értesíteni küldetésének eredménytelen voltáról, már április 11-én megfenyegette a hét lelkészt, hogy Derecskey egyenként veszi majd vizsgálat alá igazhitűségüket és hivatalba kerülésük kánonszerűségét. Az érsek a hét bányaváros tanácsát is külön-külön felszólította, utasítsák a lelkészeket, hogy vessék alá magukat a vizitációnak.

Derecskey 1558. május 16-ra tűzte ki a vizsgálatot Selmec-bányára, de csak Cubicularius Ulrich selmecbányai lelkész jelent meg és adott át Derecskeynek társai nevében is egy irományt az általuk vallott hittételekről. Középpontjában az Ágostai Hitvallás9 a kegyelemből való megigazulás alapvető tanítása állt.10

Ezek után Oláh nem kísérletezett tovább Derecskeyvel, hanem megsuhogtatta a hét lelkész és a hét város fölött a kiközösítés fegyverét. 1558. szeptember 16-ra zsinatot hívott össze a távolabbi környék lelkészeiből Znióváraljára, és most már az excommunicatio terhe alatt kötelezte a fenti védirat szerzőjét, Cubiculariust a zsinaton való megjelenésre. A hét város tanácsai is kaptak rendelkezést Oláhtól, hogy ne csak lelkészeiket küldjék el a zsinatra, hanem városonként egy-két tanácstagot is. Oláh érsek valamennyi delegátusnak salvus conductust ígért. De mert hiába várta szeptember 16-án a meghívottakat, most már kiterjesztette a kiközösítésre való fenyegetést a további hat lelkészre is, ha azok öt napon belül meg nem jelennek Znióváralján. Azt is közölte velük, hogy a Derecskey-féle római katolikus hitcikkekről lesz szó, amelyeket előtte alá kell írniuk, különben az 1548. évi 50. törvénycikk értelmében mint anabaptistákat és szakramentáriusokat kiűzi őket a bányavárosokból. A lelkészek nem siettek Znióváraljára, hanem Körmöcbányán gyülekeztek szeptember 25-én és 26-án tanácskozásra. Ennek eredményeként közös nyilatkozatot írtak alá, amelyben nemcsak Derecskey és Oláh hitcikkeit utasították vissza, de azt is bátran kijelentették, hogy a lelkipásztorok felszentelésére nem a római egyház püspökei hivatottak és illetékesek, hanem „jámbor lelkészek Wittenbergben vagy máshol". Az aláírók azt is hangsúlyozták, hogy ők az Ágostai Hitvallást követik.

Oláh kenyértörésre akarta vinni a dolgot. Nem bánta azt sem, ha nem tudja elintézni az ügyet saját hatáskörében, hanem a királyt kell segítségül hívnia. Egyelőre még egyszer magához idézte a bányavárosi lelkészeket, és amikor ezek megint nem jelentek meg, akkor tárta fel a király előtt a helyzetet és kérte sürgős segítségét. A következmények csakhamar érezhetővé váltak. A király 4000 Ft adóval terhelte meg a bányavárosokat. Azok küldöttei Bécsbe siettek és az adók leszállítását kérték. Ferdinánd hidegen, barátságtalanul fogadta őket. Azzal rontott rájuk, hogy vargákat és szabókat állítottak be a szent hivatalokba, és hogy ezek épp annyira papok csak, mint amennyire az az ő kutyája. A városok súlyosan vétenek kötelességük ellen, amikor papokul olyan embereket alkalmaznak és támogatnak, akik nem akarják tűrni a reformációt.11 Ezzel az utóbbi névvel akkor divat volt a római egyházban nevezni azt, amit egyébként ellenreformációként vagy - jobb esetben - katolikus reformként ismer a történelem. A megszeppent küldöttek azzal próbáltak védekezni, hogy lelkészeik az Ágostai Hitvallást követik. Mire az uralkodó szinte magából kikelve válaszolta, hogy „az Ágostai Hitvalláshoz Magyarországnak semmi köze, az csak a Birodalomra tartozik".12

Eközben az érsek elrendelte, hogy a bányavárosokban fel kell kutatni és el kell kobozni az „eretnek" könyveket. Csakhamar megérkezett a király parancsa is, hogy az eretnek lelkészeket a bányavárosokból ki kell űzni. Ezek nehéz helyzetbe kerültek. Egyfelől tudták, hogy az 1548. évi törvény csak az anabaptisták és a szakramentáriusok elűzését mondta ki, az tehát rájuk nem vonatkoztatható. Viszont a hitvallást, amellyel ezt addig bizonyítani igyekeztek, tudniillik az Ágostait. Magyarországon a király nem volt hajlandó tekintetbe venni. Nem maradt tehát más megoldás számukra, mint elkészíteni és benyújtani egy „saját" hitvallást, amely tartalmilag egyezik ugyan az Ágostaival. de a lényeget nem érintő változtatások folytán mégis másnak, „sajátnak" hat. Így készült el 1559. december 6-án a Confessio Heptapolitana. Bizonytalansággal telt és fárasztó út vezetett idáig. A lelkészek és városi vezetők több mint két éven át tartó megpróbáltatáson mentek keresztül.

Az is elképzelhető lett volna, hogy a próbának még nincs vége, hogy a „saját" hitvallás benyújtásával még nem záródik le az ellenreformációs hadjárat. De lezáródott, mégpedig néhány év-tizedre. Ennek két fő oka közül az egyik az, hogy a lutheri iránynál sokkal veszélyesebb ellenfélnek tűnt a rohamosan tért nyerő helvét irány. Róma és Bécs tanácsosabbnak vélte, legalább egyelőre, szemet hunyni a mérsékeltebb wittenbergi iránnyal szemben, hogy minden erőt a radikálisabb másik ellen lehessen fordítani. Szintén nagy súllyal esett a latba, hogy Ferdinánd utódja, Miksa (1564-1576) közismerten rokonszenvezett a lutheránizmussal. Ilyen okok játszottak közre abban, hogy mind a király, mind az esztergomi érsek jóváhagyták a bányavárosok hitvallásaként a Pentapolitanát. és ezt 1569-ben, 1577-ben és 1580-ban megismételték. 1559. után nyíltan csatlakozhattak a reformációhoz a bányavárosok közelében a megyei földbirtokos nemesek és azok jobbágyai, magyarok és szlovákok, főleg Liptó megyében, de azon túl is. Ezen a réven a német bányavárosokból reformátori hatások érték a nem német lakosságot is.

A bányavárosoknál ecsetelt körülmények és meggondolások vezettek a Confessio Scepusiana keletkezéséhez is. A Szepesség 24, főleg német polgárok lakta városából csak 11 élt a magyar király fennhatósága alatt, a többi 13 elzálogosított város a lengyel koronának engedelmeskedett. Ez a megosztottság hosszabb ideig kíméletet biztosított wittenbergi szellemben reformált egyházai számára. Mihelyt azonban mind Magyarországon. mind Lengyelországban tevékenyebb lett az ellenreformáció, a 24 szepességi városnak is védekeznie kellett az eretnekség vádja ellen, amely most már főleg a szakramentárizmust és az antitrinitárizmust jelentette, másfelől a városok is védekezni óhajtottak ezen utóbbi irányok beszivárgása ellen. Ilyen okok folytán állította össze és fogadta el a 24 szepességi várost magában foglaló evangélikus fraternitás 1569. október 26-án mint a maga hitvallását a Confessio Scepusianát, magyarosan Szepességi Hitvallást. Tartalmilag ez is az Ágostai Hitvallás alapján áll.

Mindhárom felvidéki német hitvallás magán viseli keletkezési körülményeinek bélyegét. Mindhárom még kíméletesebb és engedékenyebb a középkori egyházi szokásokkal szemben, mint az Augustana. A három hitvallás egyáltalában nem érinti az Augustanának azokat a részeit. amelyek a misével, a böjttel, a szerzetesi fogadalmakkal, a püspöki hatalommal. vagy a szentségek számával foglalkoznak. Világosan kifejtik a hit által, kegyelemből való megigazulás központi jelentőségét, de nem vonják le az ebből folyó kritikai következményeket. Ez egymagában eléggé jellemzi a tartalmi viszonyulást az Augustanához. Formai szempontból pedig az a fő különbség, hogy az észak magyarországi német városok hitvallásai oly nagy számban függesztettek az egyes tételekhez idézeteket a Szentírásból, hogy a hitvallások az említett kihagyások ellenére is terjedelmesebbre sikerültek, mint maga a minta, az Augustana. Ebből az következik, hogy az Augustana célratörőbbnek, egységesebbnek, gondosabban egybeszőttnek hat, míg a magyarországi hitvaltásokat mozaikszerűvé, töredezetté teszi a sok idézet.13

De a felsőmagyarországi németségnek, amely magára volt utalva, éppen ez az eljárás volt a megfelelő. Számára nélkülözhetetlen volt egyfelől a wittenbergi lelki központ, de másfelől a bécsi uralkodó rokonszenve is. A nagy mérséklet, amelyet a reformáció végrehajtásában, és annak hitvallásos igazolásában tanúsítottak, ennek a helyzetnek felelt meg. Ezért tanúsítottak nagyobb tartózkodást a bírálatban, mint az Ágostai Hitvallás, ezért csatolták a hitcikkekhez a bibliai támaszok garmadáját, és ezért mondtak le a dogmatikai, szertartási, vagy egyházkormányzati eredetiségnek még a nyomáról is.

Nagyjából ugyanilyen politikai viszonyok között élt Erdély német lakossága is itt is megvoltak a reformáció félreismerhetetlen jelei már 1526 előtt is, itt is gyors tempóban haladt az tovább a következő évtizedekben. Az egész német népcsoport egységes állásfoglalására a reformáció mellett mégis csak akkor kerülhetett sor, amikor 1541-ben az ország fővárosa, Buda is török kézre jutott, és az erdélyi szász egyházak kikerültek az esztergomi érsek fennhatóságaalól, ahová addig közvetlenül tartoztak. Említsük meg,hogy már 1541-ig is mutatkoztak itt helvét reformációs hatások is. Maga az erdélyi szászok reformátora. Honter János (1498-1549) bázeli diákévei alatt helvét hatásokban részesült. Ezeket azonban félretolta és elnémította, amikor megnyílt a szászság egységes egyházi reformációjának a lehetősége. Teljesen a wittenbergi dogmatikai, szertartási és szervezeti minták szerint elkészítette ennek az egységes változásnak a tervezetét „Reformatio ecclesiae Coronensis ac totius. Barcensis provinciae'', Brassó 1543. c. művében. Ezt a programot az „Universitas Saxonum", az erdélyi szászok politikai vezető szerve, a következő évben egységesen bevezette. Noha már Honter iratában döntő szerepe volt az Ágostai Hitvallásnak, ezt az erdélyi szászok Medgyesen 1545-ben tartott zsinata még formálisan is egyházuk hitvallásának nyilvánította.14. A wittenbergi atyák örömmel és elégedetten tekintettek az erdélyi szászoknál végbement reformációs folyamatra. Luther Márton Hontert „a magyarországi evangélistának" nevezte.15

Számos erdélyi szász egyházi ember megismerkedett a helvét iránnyal, és az így felébredt szimpátiák továbbra is és sűrűn jelt adtak magukról. Az egység érdekében a további évtizedek feladata volt ezeknek a hatásoknak a kiküszöbölése. A wittenbergi reformáció melletti egységes állásfoglalás egyértelmű volt a népközösség melletti politikai állásfoglalás első helyre tételével. Aki függetlenítette magát a wittenbergi irány tanítványi követésétől, többnyire nem maradt meg csupán az erdélyi német közművelődés munkásának, hanem szerepet vállalt az erdélyi magyarság egyházi és művelődési életében is, és szinte ennek mértéke szerint lazultak meg kapcsolatai az erdélyi szász közösséghez. Elég ebben a vonatkozásban Heltai-ra (Helth) és Dávidra (Davidis) emlékeztetni, akik korábbi wittenbergi irányukat cserélték föl a helvét, majd az antitrinitárius felfogással, egyben vezető szerepeket is vállalva a fejedelemség szellemi életében. A nagy többség számára azonban az Ágostai Hitvallás volt és maradt az összetartó kapocs, ha nem is formális közjogi értelemben, de tartalom szerint feltétlenül.

Erdély igen változatos történelmet volt kénytelen átélni a XVI-XVII. század folyamán. A fejedelmi trónon dinasztiák váltották egymást, amelyek nem egyformán viszonyultak a vallási kérdéshez. Tilos volt Báthory István trónralépésétől kezdve az újítás, az innovatio. Újra és újra igazolni kellett saját hitvallással, hogy az egyházak nem tértek el a korábban bevettől és engedélyezettől. Így került sor arra is, hogy az erdélyi szászok több ízben „saját" hitvallásokat voltak kénytelenek bemutatni. Ezekben szintén csak a külső forma volt más és más, de a tartalom mindig az Ágostai Hitvalláshoz igazodott. Ezért ezekre az iratokra már csak azért sem kell előadásunkban kitérni, mert csak ismételhetnénk azt, amit gondos munkával Adolf Schulle-rus már összeszedett következő becses könyvében: Luthers Sprache in Siebenbürgen, második kötet: Die Augustana in Siebenbürgen, Nagyszeben 1923.

Oldal tetejére